Nem értik, hogy rosszat tesznek a gyerekemnek?! – A reflux nem játék!

Három órám volt, hogy egyre dühösebb legyek. Dühösebb azokra, akik azt hiszik, hogy az a gonoszság, ha a gyerek nem ehet édességet, cukrosat, fagyit, csokit, sütit, és azzal fogadnak: „Vállalom, hogy én adtam, és anya rám legyen mérges, de olyan szemekkel nézte a gyerek az édességet, amikor a barátja ette, hogy nem bírtam ki.” Mindezt persze mosolyogva mondja. Az agyam kattog.
Nézek a lányom kis barátnőjének anyukájára, konfliktuskerülő típus vagyok, tehát nem robbanok, de közben az jár a fejemben, hogy a gyereknél a héten háromszor volt süti az oviban, mert két szülinapot és egy névnapot ünnepeltek. Már annak is örültem, hogy ezek nem ütötték ki. Korábban megbeszéltük az óvónőkkel, hogy sosem adnak neki az édességekből, de a szülinapozás más, ott egy vékony szeletet kaphat, hogy ő se maradjon ki – csak tudjak róla, és akkor egész héten nagyon figyelünk, hogy biztosan ne egyen más irritáló ételt.

Erre a gyerek egyik legjobb barátjának az anyukája anélkül, hogy megkérdezne, felülírja, amit kérek tőle!

Arról már ne is beszéljünk, hogy miért nem bír ki egy gyerek pár órát édesség nélkül, amikor tudja, hogy a refluxos barátnője érkezése előtt és távozása után úgyis tömheti magába a süteményt. Persze úgy is feltehetném a kérdést: a szülő miért nem tudja ezt megmagyarázni a gyerekének, és így kezelni a helyzetet?

Visszatérve a „mérges anya” elszólásra: egyrészt sosem vagyok mérges vagy dühös a gyerekre, ha csokit eszik vagy olyat, ami a refluxos tiltólistánkon van. Nem kiabálok vele, nem dühöngök. Természetesen nem örülök neki, felírom az étkezési naplóba, mert tudnom kell, hogy éppen mi okozhatja a tüneteket, és az is jó, amikor látom, hogy egy mentes nasi például beleférhet a diétánkba.

De hogy elkeseredem? Persze. Mert tudom, hogy betaknyosodik, aztán megérkezik a hányásérzet, ahogy ő nevezi, és ekkor nagyon jól tudom, hogy a gyomorsav a nyelőcsőbe kerül, és sérül odabent a bőr.

Tudom, hogy később fájni fog a hasa, és nagyon rossz lesz a közérzete. Tudom, hogy azt fogják hinni, megfázott, hogy nem fog tudni tisztán beszélni, és a logopédius újra és újra felveti, hogy menjünk fül-orr-gégészhez, mert ez nem normális, hogy ennyi ideig náthás, és ez biztos allergia és kezelni kell. Az óvónők nem örülnek, ha beteg gyerek érkezik az óvodába, és hiába mondom, hogy nem beteg, csak a refluxa miatt van, a COVID-19 járvány miatt mindenki kifordult önmagából. De legfőképpen tudom, hogy ezzel a gyermekem, az ő kis teste kerül veszélybe. Tudom, hogy mit okozhat a reflux hosszú távon. Annak is tudatában vagyok, hogy a kicsi magába fog fordulni, hogy civakodósabb, türelmetlenebb lesz a testvérével, anyásabb, kevésbé aktív, nem úgy viselkedik, ahogy szokott, hiszen ez fizikailag és lelkileg is hatással van rá.
Úgy tűnik, nem mindenkinek egyértelmű, hogy egy óvodás gyerek önuralom kérdésében nem úgy viselkedik, mint egy felnőtt. Az én kicsim alapvetően tudja, mit ehet, mit nem, és nagyon ügyesen betartja, ha idegen helyen van vagy az óvodában. De a családtagoknál, a legjobb barátnál, ahol a szülők is sokat találkoznak, már más a helyzet. Ott néha felülírja a szabályokat a családtag, a másik szülő, mert a gyerekben nagyobb a bizalom a szüleivel kapcsolatban álló felnőttel szemben. Hiszen a felnőtt tudja, mi a jó a gyereknek, nem igaz? Legalábbis a kicsik így logikáznak.

Három óra ébrenlét után végre elcsendesedett a picim és elaludt, kicsit horkol (a trutyitól a torkában), de már nem olyan erősen, mint lefekvéskor. Itt fekszem mellette, a karom kicsit megemeli a fejét.

Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért nem hiszünk egymásnak, kedves szülők, hogy miért írjuk felül egymás kéréseit, hogy miért nem tudjuk elfogadni, hogy tudjuk, mi jó a saját gyerekünknek.

Miért nem támogatjuk inkább egymást, segítjük, kart karba öltve? Sokkal előrébb haladna a világ.