Miért várjuk meg, amikor már ég a ház, és semmi sem menthető?

Nem tudom, hogy ez a magatartás mennyire csak nemzedéki beidegződés eredménye, vagy mi, magyarok néplelkileg vagyunk ilyenek. Azt azonban tudom, a saját és kortársaim tapasztalatai alapján, hogy a nézeteltéréseket már a szüleink sem kezelték jól. Vagyis otthonról hozunk valamit, aminek még neve sincs. Ugyanakkor különböző mondatok formájában sokunk számára ismerős. Olyan mondatok ezek, amelyek akkor szólalnak meg a fejünkben, amikor már a kilincsen van a kezünk, hogy bemenjünk a főnökünkhöz, aki nem becsüli meg kellőképpen a munkánkat; a munkatársunkhoz, aki olykor hátráltat bennünket; a rokonhoz, aki a többi családtagnak szenvedést okoz; a házastársunkhoz, aki megbántott minket. A sor tetszés szerint folytatható. Vajon mik ezek a mondatok?

Régi családi frázisok, örökségként kapjuk őket, még akkor is, ha egyáltalán nem vágytunk rájuk. Figyeljünk csak! 

„Mi nem keressük a bajt.”
„Mi nem kérünk fizetésemelést, hiszen valakinek még munkája sincs.”
„Mi nem szállunk vitába munkatársakkal, hiszen szükségünk lehet még a segítségükre.”
„Mi kerüljük a családi nézeteltéréseket, és nem teregetjük ki a családi szennyest.”
„Az élet mindig is ilyen volt, és ilyen is lesz.”
„Szólj igazat, betörik a fejedet!”
„Tudjuk, hogy az élet nem igazságos.”
Ha vallásos családban nevelkedtünk, akkor talán ez a mondat is ott lehetett a stafírungban:
„Tűrni kell, és ami fáj, felajánlani a Jóistennek.”

Ma már tudom, e mondatok mögött sok esetben a félelem munkál. Szándékosan nem a gyávaság szót írtam, bár szinte a tollam hegyén volt.

Ugyanis a gyávaság rossz tulajdonság, a félelem viszont állapot. Mitől félünk? Mi ez a görcsös aggodalom, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik családjainkban? Nyilván történelmi oka is van. Több évszázados a teher. Vesztes csaták, levert forradalmak, bűnt el nem követett, mégis elhurcolt apák, nagyapák, dédapák, a hatalom szavára kisemmizett életek. Kollektív tudattalanunk a fájdalmak tárháza.

Ugyanakkor nem túlzás azt állítani, hogy minden félelmünk oka a „zivataros” magyar múlt? Nem attól tartunk-e inkább, hogy ha kiállunk magunkért, egy ügyért, akkor lesznek, akiknek ez nem fog tetszeni? Nem attól félünk-e, hogy ha nyíltan vállaljuk véleményünket, elveszítjük a másik rokonszenvét, esetleg szeretetét? Nem valami bátortalan és hamis önértékelési zavar csapdájában maradunk némák és bénultak, amikor szólnunk vagy mozdulnunk kellene? Miért várjuk meg azt a napot, amikor már ég a ház, és semmi sem menthető?
Rossz beidegződéseink, félelem szülte válaszaink lassan és fáradságos munkával változtathatók meg.

A fenti figyelmeztetéseket, sommás ítéleteket, amelyeket még gyermekként véstek a lelkünkbe, át kell fogalmaznunk. Miképp is hangoznának ezek átírva?

„Mi nem keressük a bajt, de mindig jelezzük, ha valamivel nem értünk egyet.”
„Ha évek óta stagnál a fizetésünk, miközben egyre több a munkánk, egyértelmű, hogy kérünk emelést.”
„Mi elmondjuk a kritikánkat annak a bizonyos munkatársnak, mert a kimondatlan szavak okozta feszültségben képtelenség dolgozni.”
„Mi nyíltan felvállalunk bizonyos családi vitákat, mert mérgező, ha mindenki a másik háta mögött mondja a magáét.”
„Mi nem teregetjük ki a családi szennyest, hanem kimossuk azt.”
„Az életben minden változik.”
„Mi felszólalunk, ha bennünket sérelem ér, de kerüljük az indulatos személyeskedést.”
„Tudjuk, hogy az élet sokszor nem igazságos, és ebbe néha ajánlatos, néha viszont tilos beletörődni.”
„Nem kell mindent eltűrni.”
„Segíts magadon, akkor az Isten is megsegít.”

Pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek, life coachok, munkahelyi csapatépítő tréningek segítenek ma bennünket. Munkájuk értelmét nem vitatom.

Mégis azt hiszem, a gyermekként lelkünkbe égett és hátráltató mondatok átírására csak mi vagyunk képesek.

Nem könnyű feladat, saját magamról tudom. De talán segít, ha közben arra gondolunk, hogy a „confligere” latin ige, amelyből a konfliktus szavunk származik, nemcsak azt jelenti, hogy összecsapni, hanem azt is, hogy összetartani. Igaz, ez csak a sokadik jelentése. A lehetőség azonban benne van.