„A leg­idealis­tább emberek a legkiáb­rán­dultabbak” – Interjú Adorjáni Bálinttal

– Széphelyi Zoltán karaktere nagyon összetett. Amennyire elutasítja őt, legalább annyira drukkol is neki a néző. Hogy viszonyulsz az ellentmondásos karakterekhez? 
– Húsz évvel ezelőtt sokkal kategorikusabban formáltam véleményt mindenről, és sokkal kevésbé fogadtam el az enyémtől eltérő nézőpontokat. A rád osztott szereppel annyi kapcsolódási pontod mindenképpen van, hogy alkatilag passzol, de ahhoz, hogy hiteles legyél benne, meg kell értened teljesen a figurát, még akkor is, ha a civil életben elutasítanád. A különböző szerepek megformálásával az élet egyre több aspektusával találkozol, ami nyitottabbá és elfogadóbbá tesz. Mert rájössz, hogy bizonyos körülmények között, bizonyos kiindulási pontból csak ezeket a döntéseket lehet meghozni. Van olyan utca, amibe ha bemész, már nagyon nehéz visszafordulni onnan. Valószínűleg végig kell szenvedned az utat, hogy tudatosuljon benned, mikor és hol döntöttél rosszul, hogy legközelebb el tudd kerülni.

Ha nem működik túl az ego, nem mindent elsöprőek a vágyak, ha az ember képes egy kicsit hátrébb lépni, akkor talán nem követ el annyi hibát.

Játék közben rengeteg dolog megélésére van lehetőséged, ami által tényleg sok mindent megértesz a világ és az emberek működéséről. Olyan, mintha színészként sokkal többet élnél, mint amennyit itt a földön kaptál. Talán ez a legszebb az egészben. 

– Szereted, ha a rendező bevon a munkájába? Szoktál esetleg vitázni, vagy mindent elfogadsz? 
– Szeretek együtt gondolkodni, mert csak így tudom tökéletesen megérteni a rendező elképzeléseit, koncepcióját. Csak így tudok igazán jó lenni én is. De természetesen szoktam vitázni is. Nem mindig sikerül tökéletesen szavakba önteni a gondolatokat, érzéseket. Ilyenkor megpróbálom megmutatni, mire gondolok, és aztán eldől, hogy működik-e vagy sem, amit kitaláltam. 

– Ezek szerint nem vagy megfeleléses? 
– Egy színész mindenképp megfeleléses, abból a szempontból legalább is biztosan, hogy a próbák alatt a rendező terelgeti a szerep megformálásában, a rendező instrukcióit követi és igen, meg kell feleljen a rendező darabbal kapcsolatos koncepciójának. Viszont, ha pusztán csak végrehajtasz, akkor nem lehetsz igazán hiteles. Én a kölcsönös tiszteletben, az együtt gondolkodásban és a termékeny vitákban hiszek.

Tévút, ha valaki pozícióból nem hajlandó partnernek tekinteni a másikat. Ennél egy sokkal komplexebb dolognak gondolom a színházat és a filmet is. 

– Van kritikusod? 
– A családom, barátaim véleménye nagyon fontos számomra, még akkor is, ha néha fájdalmas szembesülni a kritikával. Mindig végiggondolom, hogy mi az, amivel egyet tudok érteni, és mi az a kritikai észrevétel, ami előremutat, még ha nem is értek vele teljesen egyet. Ami rajtam múlt, azon pedig próbálok változtatni, de nem miattuk, hanem magam miatt. A mai napig nagyon jó a viszonyom a szüleimmel, nincs olyan dolog, amit nem tudnánk megbeszélni. 

– Családoddal együtt 1989-ben jöttetek át Erdélyből Magyarországra, te kilencéves voltál ekkor. Hogy emlékszel vissza az akkori időkre? 
– Igazi szép gyerekkorom volt, közel a természethez, átélhettem az igazi szabadságot. Minden az volt, ami. Felnőttként ez már nincs többé így, és rájössz, hogy minden mögött újabb és újabb rétegek vannak. Sokkal több a megfontolás, a számítás adott esetben. Gyerekként viszont minden egyértelmű. A felnőtté válás ott kezdődik, hogy felismered, hogy a tetteidnek következménye van, ezért elkezdesz felelősséget vállalni értük. 

Kép

Adorjáni Bálint - Kép: Páczai Tamás

– Te mikor váltál felnőtté? 
– Talán tizenhárom éves lehettem. A SOTE kollégiumában volt egy beszélgetésem a bátyámmal. Akkor döbbentett rá, hogy nem minden úgy van, ahogy én elképzelem és ahogy én akarom. A másik nagyon fontos lépés a felnőtté válásomban nagymamám elvesztésekor volt Szovátán. Együtt ápoltuk őt a nagynénémmel és az édesanyámmal. Ott egyszerre a sarkamra kellett állni, férfiként viselkedni, intézkedni, vigasztalni, adott pillanatban erősnek lenni és cselekedni. 

– Mikor érezted magad színésznek először? 
– Pécsett, miközben közgazdaságtant tanultam, már több színpadi próbálkozásom is volt. A Janusz Egyetemi Színház tagjaként megtapasztalhattam, hogy én ezt szeretem csinálni, de tudtam, hogy még hosszú út vezet odáig, hogy színész legyek. 

– Miért nem mentél akkor inkább át a Színművészetire? 
– Mert szeretem befejezni azt, amit egyszer elkezdtem.

Másrészt egyezséget kötöttünk édesanyámmal, hogy ha közben fel is vesznek a Színművészetire, a közgázt akkor is befejezem.

Ő nagyon nem szerette volna, ha a fiai művészi pályára lépnek. De én is úgy gondoltam még akkor, hogy a legjobb döntés egy biztos egzisztenciát ígérő szakma. 

– Miért féltett ennyire édesanyád a művészélettől? 
– Mert ő tudta azt, hogy milyen kiszámíthatatlan ez az élet, hiszen apám szobrászművész. Bár ebből én gyerekként semmit sem érzékeltem. Imádtam apám mellett a műteremben lenni. A világ legszebb dolgának gondoltam az ő munkáját. Mindig olyan biztonságot adó volt a közelében lenni. Csodálatos emlék, ahogy este jövünk haza biciklivel a műteremből, nézzük a csillagokat. Nem volt kérdés, hogy ő a legcsodálatosabb ember, ahogy áll a bőrcsizmájában, és rakja a tüzet a Somlyó oldalában, és követ farag és izmos. Elpusztíthatatlan és örök. Szívbemarkoló volt, amikor olyan ötvenéves lehetett, egy nehéz bútort cipeltünk, és egyszer csak lerakta. Meg is kérdeztem, hogy miért rakjuk le. Akkor jöttem rá, hogy telik az idő… 

– Legutolsó filmed az Ezerkilencszáztizenkilenc volt, amely egy Kós Károly-novellán alapszik, és egy kalotaszegi család menni vagy maradni problémáját dolgozza fel. Milyen érzés volt eljátszani ezt a helyzetet? 
– A mi eljövetelünk tökéletesen ellentmond annak, amit Kós Károly megírt a Kiáltó szóban. Ha van is restanciám, akkor úgy érzem, hogy ezzel a filmmel valamit jóvá tettem belőle.

Mert mi eljöttünk, holott a közösségnek ott lett volna ránk szüksége. A mai napig érzem ennek a terhét, de nem mondhatom, hogy rossz döntést hoztunk, mert az egész családom becsülettel végzi a munkáját, és teszünk az itteni közösségért. 

– 2017 óta vagy szabadúszó. Hogy élted meg azt az elszakadást? 
– Miután eljöttem a Radnóti Színházból, sokan kerestek meg különféle ajánlatokkal. Akkor csak azokat a szerepeket, munkákat vállaltam el, amik igazán érdekeltek, és úgy éreztem, hogy boldogan csinálnám. 

– Idealista vagy? 
– Igen, de közben meg nagyon kiábrándult is. Valószínűleg a leg­idealis­tább emberek a legkiáb­rán­dultabbak. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Miből tudsz töltekezni? 
– Amikor kimegyek a természetbe, ott vagyok a tengernél, hegyet vagy épp falat mászok, lovagolok, a családommal vagyok, templomban ülök vagy épp meditálok, akkor valami nálam sokkal nagyobbhoz tudok csatlakozni, ott vagyok a „közepemben”, vagy legalábbis nagyon közel hozzá. Nagyapám református lelkész. Gyerekként még én is gondoltam rá, hogy a nyomdokaiba lépek. Nagyon szerettem az egyházi dalokat, állítólag otthon rendszerint dzsesszesítve énekeltem őket.

Kapcsolatom az Istennel, bár a gyermeki hitből táplálkozik, sokkal nyitottabb és komplexebb lett az évek során. 

– Van egy Szabó Lőrinc-ested, amelyben ugyancsak elhangzik több istenkereső vers. Miért pont az ő verseiből válogattál össze egy önálló műsorra valót? 
– Fiatalkoromban sokat szenvedtem a Semmiért egészen elmondásával. Most már tudom, hogy bizonyos dolgokat meg kell élni ahhoz, hogy el tudj mondani egy verset. Szabó Lőrincben a közvetlensége fogott meg, az, hogy nem kell szavalnom, hanem gondolatokat közölhetek a maga természetességében. Az est alatt úgy tudok magamról vallani a versek által, hogy közben általam megelevenedik ez a nagyszerű költő. Ez egy végtelenül szubjektív válogatás az életműből. Dinnyés Dani zeneszerző barátommal közösen raktuk össze az egészet. A műsor íve születéstől halálig visz, a gyerekkortól kezdve, szerelmeken és filozofikus témákon keresztül. Talán közhelyesen hangzik, de az volt a célunk, hogy magáról az életről mondjunk el valamit. 

– Nem ez a művészet alapvető célja? 
– De, csak nem szívesen használom ezt a szót magammal kapcsolatban. Nem akarok túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak, amit csinálok. Egyszerűen szeretem, és hogyha valami jól sikerült, és történik valami a nézővel az előadás közben vagy után, akkor az egy nagyszerű érzés. Hiszek abban, hogy ez az adás-kapás kölcsönösen működik. Azt az energiát kapom vissza a csöndben, a nevetésben, a tapsban, a könnyes szemekben, amit belefektettem a munkába. Olyan feladatok érdekelnek, amelyeken keresztül fejlődni tudok. Ehhez pedig szabadság kell, hogy szabadon végezhessen a munkám. 

– Mit jelent színészként szabadnak lenni? 
– Minden egyes helyzetben, amibe belekerülök, a legnagyobb nyitottsággal viszonyulok mindenki felé, és csak az számít, ahogy abban a próbafolyamban dolgozik. Nem érdekel, hogy ki mit gondol róla, és hogy ki milyen bélyeget sütött rá korábban. Minden új munka egy tabula rasa számomra. Így tudok igazán felszabadultan játszani, mindenféle megfelelési kényszer nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy nem leszek társulati tag majd a jövőben, de a szabadság megtapasztalása a saját emberi és színészi felnőtté válásomban rengeteget segített. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>