„Kihívások között is embernek maradni” – interjú a Mádl családdal

– Milyen volt az édesapja gyerekkora? Milyen családból származnak?

Mádl András: Édesapám a Veszprém megyei Bándon született, egyszerű, igen dolgos földműves családban. Szüleinek fontos volt, hogy gyermekeik (hatan voltak testvérek) jobb életpályát járjanak be, legyen választási lehetőségük, ki tudjanak lépni a falusi zárt közösségből, elszakadjanak az időjárásnak kitett élettől. Ennek érdekében a tanulás fontosságát hangsúlyozták, és elhatározták, hogy a gyermekeket jó iskolákba járatják, ahol az erkölcsös, etikus élethez is megkaphatnak minden muníciót. Nagyapám „intelmeket” is írt gyermekeinek arról, hogy miként érdemes élni, milyen vargabetűket szükséges elkerülni az életben.

– Mi motiválta édesapját, hogy a jogi pályára lépjen?

Mádl András: Az egyszerű szülői házban a vallási tárgyú könyvek mellett helyet kaptak olyan nemzetközi művek, amelyek arra inspirálták, hogy tanuljon. A családi legendárium úgy tartja, amikor édesapám bátyját felvették az orvosi karra, de mint kulákot már nem engedték beiratkozni, akkor nagyapám válaszút elé állította édesapámat: vagy jogász vagy pap lesz, de mindenképpen emberekkel foglalkozzon. Apám az előbbit választotta. Pécsre vették fel, ott két évet járt, de a kar dékánjával történt politikai összetűzése miatt átjelentkezett a budapesti jogi karra. A családban a jog iránti elköteleződés szinte hagyománnyá vált, testvérei közül ketten is – Mária és Erzsi – a jogi pályát választották, harmadik húga, Teréz pedig a napokban elhunyt neves jogászhoz, Erőss Pálhoz ment feleségül.

Az unokák és dédunokák közül többen szintén a jogi karrier mellé tették le a voksukat.

– Hogyan ismerkedett meg feleségével, Dalma asszonnyal?

Mádl András: Édesanyám tősgyökeres pécsi, szüleim ott ismerkedtek meg. Az esküvőre 1955 végén, szerény körülmények között került sor, aminek az volt az oka, hogy édesanyám édesapja katonatiszt volt, akit elhurcoltak a Szovjetunióba hadifogságba. Ott halt meg 1954 tavaszán, és az esküvővel ki kellett várni a gyászévet. A fiatal házaspár első otthona Pesten, a Ráday utcában volt. 1956-ot követően kerültek Budára, abba a házba, ahol azóta is a családommal élek. Érdekes történet: édesapám legkedvesebb tanára, a neves jogtudós, Nizsalovszky Endre úgy akart segíteni kedves tanítványán, hogy az ifjú párt befogadta magához albérletbe. Itt később aztán részükre leválasztottak egy lakást, én már oda születtem.

Kép

A fiatal Mádl házaspár András fiukkal - Kép: Mádl család

– Mennyiben befolyásolta, motiválta Mádl Ferenc személye az utódok pályaválasztását? 

Mádl András: Biztos vagyok benne, hogy a szüleim más életutat képzeltek el számomra. Édesapámnak rendkívüli szívügye volt a jogtudomány, engem is – a zene és a matematika után – ebbe az irányba próbált terelgetni. De, mint minden lázadó kamasznak, későn érő gyereknek, nekem is fontos volt, hogy megtaláljam a saját utamat. A sikeres földrajzi OKTV-s szereplést követően egyenes út vezetett az ELTE biológia–földrajz szakra.  
Mádlné Szőnyi Judit: Apósomtól tanultam meg, hogy mit jelent az egyetemi oktatói, kutatói hivatás. Fogékony fiatalként megismerve őt, nem jogászként, hanem a vízföldtannal foglalkozva, az ő hozzáállása vezérel. A halála előtti napon biztatott, hogy készítsem el MTA doktori disszertációmat, hogy egyetemi tanár lehessek. Két napja volt a védésem, szinte napra pontosan tíz évvel a beszélgetésünk után. Útravalója saját hivatásomban velem marad.
Mádl Réka: Én a tanulmányaimat társadalmi tanulmányok szakon kezdtem. Az első egyetemi év után, a családdal – köztük nagyapánkkal – folytatott beszélgetések eredményeként úgy döntöttem, hogy beadom a jelentkezésemet a jogi karra. A diploma megszerzése után egy budapesti közjegyzői irodában helyezkedtem el közjegyzőjelöltként, és ezt a pályát nagyon megszerettem. Időközben azonban megismerkedtem férjemmel, akivel külföldre költöztünk, és azóta is ott élünk, dolgozunk – én a nagykövetség konzuli osztályán –, és neveljük a kislányunkat, Feri papa dédunokáját.
Mádl Janka: Az unokák közül egyedül én kalandoztam el a jog területétől, művészettörténészként végeztem. Annyiban viszont meghatározta a művészeti érdeklődésemet a család, hogy – elsősorban a nagyszülők révén – művészetszerető közeg, izgalmas történetekkel bíró tárgyak, antik bútorok és rengeteg könyv vett körbe minket, amik akarva-akaratlanul is fogékonnyá tettek erre a világra.

Mádl Miklós:

Nem szándékosan, mégis nagypapám életútjának meghatározó állomásait követem: gimnáziumi tanulmányaimat én is a piaristáknál folytattam, majd szintén jogi egyetemre mentem.

Az egyetem esetében már hangsúlyosabban befolyásolt nagypapám és az egész Mádl család jogi öröksége, nem is volt kérdés, hogy milyen pályát válasszak!  

– Milyen jellegzetes emléket, élményt őriznek róla?     

Mádl András: A kép, amit gyerekkoromból őrzök róla, amint mindennap este, a munkahelyéről hazatérvén, leült a komódhoz, ahol éjszakába nyúlóan dolgozott. Szigorú, ugyanakkor szelíd édesapa volt, aki igyekezett egyszem gyerekének sokszor abszurd kívánságait is teljesíteni: külföldi utazásairól hol amerikai katonai bakancsot, hol lemezeket hozott. A közös nyaralásaink is maradandó élményt jelentettek. Szerette az élet szépségeit, a ritka pillanatok sava-borsát megragadni. Ha elmentünk valahová, fontos volt, hogy ott igazán jól érezzük magunkat, ehhez nem sajnálta sem az anyagi forrásokat, sem az időt.
Mádlné Szőnyi Judit: Minden nyáron együtt nyaraltunk Tihanyban. Feri papa mindig azt mondta, hogy ő semmi másra nem vágyik, csak hogy a Balaton és a Limnológiai Intézet partjának nyugalmát közösen élvezzük. A reggelik után általában délutánig dolgozott, mert minden nyáron volt egy szigorú munkaterve, amelyet követett. Délután pedig leült a parton, és csak nézte, ahogy a gyerekekkel játszunk, illetve rengeteget olvasott. Ez volt számára a feltöltő boldogság.

Kép

A Mádl nagycsalád a Balatonnál - Kép: Mádl család

Janka: A bándi családi házban töltött nyarak nekünk, unokáknak örök emlékek. A nap fénypontja mindig a lefekvés előtti esti mese volt, amit rendre Feri papa mondott. Élénk fantáziájával remekül tudta a történetet szőni és színezni. Már fejből tudtuk a mese végét, de az élvezetes előadásmód miatt minden este követeltük a bakonyi betyárokról szóló történetet, és mindannyiszor hatalmas nevetésben törtünk ki.
Miklós: Mindig végtelen türelemmel és nagyon jó kedéllyel foglalkozott velünk. Nyaranta sokszor náluk voltam, amíg a szüleim dolgoztak.

Amikor nagypapám egy fáradságos nap után hazatért, sohasem tudott ellenállni a kérésemnek, hogy bújócskázzunk.

Ha már ment a játék, akkor nem ímmel-ámmal csinálta, hanem teljes mellbedobással, arra se volt rest, hogy olyan furfangos helyekre bújjon el, mint a zuhanyfülke. 
Réka: Soha nem felejtem el, amikor az elnöki mandátum lejárta utáni költözéssel járó felfordulástól a nagymamám jobbnak látta távol tartani Feri papát. Így Hévízre küldte néhány napra, ahová engem és a legjobb barátnőmet is magával vitt. Remekül szórakoztunk együtt, ő és a két kamaszlány, örök emlék marad!
Janka: Volt néhány kedvenc tréfája, amelyeket a közös ebédek alkalmával újra meg újra elmondott. Viccet mesélve már a csattanó előtt szívből kacagott, alig bírta végigmondani. Kedvenc vicceinek az elefánt és a kisegér voltak a főszereplői: „Az elefánt és a kisegér mennek a hídon. A kisegér odaszól az elefántnak: »Dübörgünk, dübörgünk.«”
Mindig érdeklődött, hogy épp min dolgozunk, mit tanulunk. Egyszer kicsit izgatottan és félve, de a véleményére kíváncsian odaadtam neki kinyomtatva a még félkész egyetemi dolgozatomat. Az utolsó lábjegyzetig figyelmesen elolvasta, és mivel nem ért el telefonon, üzenetet hagyott a rögzítőmre: „Jana, gratulálok, ez egy nagyon komoly munka!” - ezzel fogadott a hangja, majd folytatta az észrevételek, az értő és építő kritikák sorát. Ez nem sokkal a halála előtt történt, egy ideig meg tudtam őrizni ezt az üzenetet, többször is meghallgattam.

– Miben változtatta meg az életet a politikai pályafutása?

Mádl András: Nem kereste a politikai pályát, ezért nagy meglepetés volt számára, amikor Antall József felhívta telefonon: olyan embert keresett kormányába, aki beszél idegen nyelveket, ért az európai joghoz és konszenzusteremtő képességgel rendelkezik.
Mádlné Szőnyi Judit: Az Antall-kormány időszaka, bár számos kihívást hozott számára, nem borította fel megszokott életünket.

Apósom talált időt arra, hogy munka után nap mint nap benézzen hozzánk „unokázni”, majd ment az édesanyját meglátogatni.

Mádl András: A köztársasági elnöki időszak nehezebb volt. Abban az öt évben a szüleim tulajdonképpen kiestek a mindennapjainkból. Rendszeresen találkoztunk ugyan, de az a világ egy a feladat által uralt helyzet volt, szigorú szabályokkal.
Mádlné Szőnyi Judit: Az elnöki ciklus kezdetével támogató nagyszülőkből elnöki pár lett. De akkor is találkoztunk, amikor csak lehetett. Ezt ők is igényelték. Gyakran egy rövid közös ebéd után már szólította őket a kötelesség, és a legjobb hangulatú családi összejövetelről is angolosan távozni kényszerültek.

– Ő hogyan élte meg a köztársasági elnöki időszakot?

Mádl András: Hétköznapi, józan ésszel, manír nélkül. Nem részegült meg a hatalomtól, ami talán az emberek számára is egyértelművé vált, s aminek következtében mértékadó személy lehetett. De nem titok, hogy édesapám vágta a centit: elnöksége első munkahetének elteltével állítólag azt mondta a munkatársainak: „Na, öt nap már eltelt.” 
Mádlné Szőnyi Judit: Egy ilyen váltás mindenkinek komoly tehertétel, de ő közel 70 éves volt, amikor az elnöki ciklusa megkezdődött. Mindketten nagyon fegyelmezetten helytálltak ebben a pozícióban. Elnöksége idején is az egyetem jelentett számára felüdülést, volt heti egy egyetemi napja, ott érezte úgy, hogy „felszabadult”.

Kép

Életképek a Mádl családról

– Milyen volt a család élete a köztársasági elnök „árnyékában”? Mivel járt a hírnév?

Mádl András: Amikor a nevemre kéretlenül rákérdeztek, sokszor azt mondtam, hogy nem-nem, én a sakkozó Mádl családból származom. Én ezt a falat építettem magam köré. A gyerekeink sokkal inkább ki voltak téve a kellemes vagy éppen kellemetlen helyzeteknek, amit értelemszerűen nehezebben tudtak kezelni.
Janka és Réka: Mi, lányunokák érzékeny korban lévő kamaszok voltunk, amikor nagyapánkat utolérte az elnöki feladat. Az ezzel járó figyelmet nehezen, szégyenlősen viseltük.

Gyakran éreztük úgy, hogy nekünk jobban kell felelni az iskolában, tőlünk többet várnak el.

Miklós: Nagypapám köztársasági elnökké válásakor én csupán kétéves voltam, így ciklusa végéről vannak élményeim. Számomra ez egy nagyon élvezetes korszak volt, mivel én szinte ebbe a helyzetbe születtem bele. Tisztán él bennem, hogy többször is nagy kedvvel kísértem nagyszüleimet a Fiumei úti sírkertbe az október 23-i koszorúzásra. Azonban, ahogy teltek az évek, nekem is rá kellett jönnöm, hogy az éremnek két oldala van.

– Mi az a személyiségjegy, amire mindig emlékeznek, és amit példaként visznek magukkal?

Mádl András: Kivételes személyiségjegyei voltak: kitartó, állhatatos volt, ugyanakkor alázatos és szelíd. Nem esett túlzásokba, jól tudott egyensúlyozni a kihívások és a feladatok között, és mindig meg tudta őrizni a közvetlenségét is.
Mádlné Szőnyi Judit: Nekem nagyon szimpatikus volt az eleganciája, könnyed humora és kitartó szorgalma, szelídsége, határozottsága és fegyelmezettsége, segítő, adakozó személyisége.

Sok szempontból tényleg rendkívüli ember volt. Ő valóban küldetésként, a haza szolgálatáért művelte a politikát.

Janka: Feri papa egy közvetlen, őszinte, humánus ember volt, mindig, minden helyzetben volt a körülötte lévőkhöz néhány jó szava. Bárkivel megtalálta a közös hangot. Nagycsaládból jött, ahol a gyökereknek, egymás elfogadásának, támogatásának, a családi összetartásnak elsődleges szerepe volt. Feri papát sok más mellett végtelenül türelmes természete, békeszerető, a békét mindig fenntartani próbáló személyisége miatt is tiszteljük. Nem kedvelte a vitát, ha bármiféle nézeteltérés adódott a családban, minden esetben békéltetőként lépett fel. Megtanultuk azt is tőle, hogy törekedjünk arra, sohase teljen el a nap haszontalanul, anélkül, hogy valamilyen formában ne eddzük a szellemünket, ami frissen tart.
Miklós: A humánusság és a család elsődlegessége azok az elvei, amelyek nyomot hagytak bennünk. Elnöksége alatt és azt követően minden vasárnap Frajka Félix atya miséire jártunk családostul a Tövis utcai templomba. A templom előtt a padon mindig ült egy hajléktalan. Feri papa minden misét követően odament hozzá, kezet rázott, és kedélyesen elbeszélgetett vele, semmiféle felsőbbrendűség nem volt benne. Csak az vezérelte, hogy tudta, ennek az embernek szüksége van pár kedves szóra, egy kis érdeklődésre.
Réka és Janka: Személyisége és élete bizonyságul szolgált arra, hogyan lehetséges minden helyzetben embernek maradni, még akkor is, ha az embert az élet felfoghatatlan kihívások elé állítja.

Messziről, mezítlábas parasztgyerekként indult el az úton, amit kijelölt neki az élet.

Talán emiatt vagyunk rá a legbüszkébbek: hogy kitartó, kemény munkája révén milyen komoly tudományos küldetést, közéleti szolgálatot teljesített, mégis legbelül ugyanaz az egyszerű, kedves ember maradt.