Tíz-egynéhány éves lehettem, túl voltunk a rendszerváltáson, amikor édesapám elkezdett mesélni nekünk a kitelepítésről, amelyről sehol soha senkinek nem volt szabad beszélnie, még akkor sem, ha kérdezték. Ezt minden kitelepített gyermek hamar megtanulta, és tartotta is magát hozzá egészen a rendszerváltásig. Utána már lehetett nyíltan beszélni a kommunizmus alatt elszenvedett sérelmekről, megaláztatásokról, megbélyegzésről. A kitelepítés nagyszüleim életét, karrierjét derékba törte, édesapám azonban nem hitte el, hogy neki felnőttként nem lehet jobb sorsa, és nem változtathat a múlton. Küzdött, hogy saját családjának, nekünk, gyermekeinek olyan életünk lehessen, amely neki is megadatott volna, ha 1951 júniusában nem kapja kézhez a velük együtt élő nyugalmazott őrnagy keresztapja a rövid határozatot, miszerint „Budapest területéről kitelepítem az önnel egy háztartásban élőkkel együtt, tartózkodási helyének Füzesgyarmatot jelölöm ki. Ottani elhelyezéséről a helyi tanács gondoskodik”.
Mindössze pár sor volt jogszabályi hivatkozással, amely aztán egy életre megbélyegezte a családot.
Nagyszüleim mélyen hívő, nyelveket beszélő, magasan kvalifikált emberek voltak. Nagyapám jogász végzettségű katonatiszt (százados) volt. A II. világháborúban amerikai fogságba esett Németországban. 1946-ban hazatért és nyugdíjba vonult. Onnantól kezdve a XI. kerületi karitászt vezette, a háború utáni években naponta többszáz ember élelmezéséről gondoskodott. Nagymamám magyar-német szakon végzett, irodalomból doktorált. A Kultuszminisztériumban dolgozott, majd miután felrobbantották a hidakat Budapesten, és bizonytalanná vált a munkába járása, főnöke segítségével áthelyezték a Műegyetem könyvtárába. Életük, tudásuk alapján nagyra hivatott emberek voltak, de mások szemében nemkívánatosak.
Édesapám mindössze másfél éves volt, amikor a XI. kerületből szüleivel, keresztszüleivel és hároméves bátyjával kitelepítették. Édesanyja akkor várta harmadik fiát, már a hetedik hónapban volt. Bártfai utcai lakásukat a Fehérvári úti rendelőintézet párttitkárának utalták ki. Rajtuk kívül mintegy tizenháromezer budapesti családot telepítettek vidékre az „osztályigazság” érvényesítése és a „lakáshelyzet” javítása érdekében. Mivel pontosan meg volt határozva, mennyi csomagot vihetnek magukkal, ingóságaik jórészét családtagoknak, ismerőseiknek adták megőrzésre. „Szállítóik”, akik összeszedték a családokat, hajnalban érkeztek, hogy senki se lássa a városon áthaladó teherautókat. Vagonokba zsúfolták őket, és megkezdték a több órás „utazást” a kánikulában, mit sem sejtve arról, mi vár rájuk Füzesgyarmaton. Édesapám mindmáig emlékszik, milyen orrfacsaró bűz terjengett a vagonban, miképpen keveredett az izzadtság és a vizelet szaga a nyári melegben. Az ablakokat ugyanis nem volt szabad leengedni, nehogy bárki meglássa, hogy nem rakományt, hanem embereket szállít a vonat. Kisgyermekek és idősek egyaránt sírtak. Füzesgyarmatra érkezve kezdetét vette megaláztatásuk.
A helyiek csak „a pestiek”-ként emlegették őket, akiket úgymond a nyakukba varrtak, akiknek elszállásolásáról gondoskodniuk kellett, akiktől „tartani kellett”, mert elveszik tőlük azt a kicsit is, ami nekik adatott.
Amikor kenyérért álltak sorban, gyakran elküldték őket, hogy nekik úgysem jut. Sokszor néhány helyi jóindulatán múlott, hogy volt mit enniük. Édesapáméknak nemegyszer a szomszédasszony hozott kenyeret sötétedés után. A helyi katolikus közösség befogadta a Pestről érkezőket, a kitelepítettek jórésze járt is templomba. A plébános, amiben tudta, segítette őket, kérte a híveket, hogy akinek van tehene, és tudna tejet adni a kitelepített gyerekeknek, szóljon. Többen jelentkeztek.
Kép: Fortepan, Kovács Márton Ernő (1949)
Nagyapámnak, mint a legtöbb kitelepítettnek, napszámosként megaláztatások közepette kellett dolgoznia a helyi erdőgazdaságban. Ez azonban teljes mértékben ellentmondott a kitelepítés jogszabályának, amely szerint mindenkinek végzettségének megfelelő munkát kell biztosítani határozott időtartamra, utána pedig visszatérhet eredeti állásába. Már a kitelepítés előtt sem volt egészséges, Basedow-kórban szenvedett, és kihullott a haja, miután átesett a tífuszon a háborúban. Füzesgyarmaton a kemény fizikai munkától rosszabbra fordult az állapota, kórházba kellett vinni. Mivel a kitelepítettek nem hagyhatták el a települést, külön kérvényezni kellett, hogy Debrecenbe szállíthassák. Hónapokig feküdt ott kórházban. Nagymamám egyedül maradt az újszülöttel és két nagyobb fiával. Hogy könnyítsenek helyzetén, édesapámat magukhoz vették keresztszülei, akiket egy özvegyasszony házának kamrájában szállásoltak el. Ennek udvarára mindmáig emlékszik apukám, ötven évvel később is megtalálta, amikor újra Füzesgyarmaton járt. Keresztapja rúdból nyújtót csinált neki, hogy tornázni tudjon, legyen valami játéka. Az udvaron kívül néhány emlékképe maradt csupán a kitelepítésről, például hogy édesanyja kötélen húzta fel a vizet a kútból, mert nem volt tekerője, és petróleumnál főzött nekik.
Arra is tisztán emlékszik, hogy el akarták vinni az ágyukat, mert nem jegyeztek békekölcsönt. A többit csak szülei, keresztszülei elbeszéléseiből tudja.
Néhány hónappal a kitelepítés után elterjedt a hír, hogy azért a Tiszántúlra vitték a családokat, hogy tovább szállítsák őket Szibériába. Többen össze is pakolták holmijukat, és vártak. Édesapámat keresztszülei visszaadták szüleinek, mert nem tudták, mi vár rájuk Szibériában, úgy gondolták, jobb, ha velük van. Végül nem vitték el őket, az okát egy rendőr árulta el: „Tudják, miért nem vitték el magukat? Mert a kitelepítettek között zsidók is vannak, és a nemzetközi zsidószervezet tiltakozott.” Nem egy olyan volt köztük, akit annak ellenére telepítettek ki, hogy már megjárta Auschwitzot is. Amikor vagonokra pakolták őket, egy öregember magára tűzte a sárga csillagot, őt nem tették fel, helyette elvitte az ÁVO. Ezt is csak úgy hallotta édesapám, mint azt is, hogy akadtak olyanok, akik az öngyilkosságot fontolgatták a kitelepítésben, annyira nehezen viselték a megaláztatásokat: „Bárcsak lenne itt egy magas torony, amiről le lehetne ugrani” – mondta egyszer a keresztanyjának valaki. „Csak nem szerzed meg nekik azt az örömöt?!” – válaszolta neki.
A II. világháború után Európa rádöbbent, micsoda embertelenségek történtek a munkatáborokban, koncentrációs táborokban. Utána soha többet nem fordulhatott elő hasonló bűntett Nyugat-Európában. Ezzel szemben Kelet-Európában a bolsevizmusban tovább élt az az embertelen rendszer, amely azokat is sújtotta, akiket a fasizmus idején deportáltak.
1953-ban, amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, felszámolták a recski munkatábort, és a kitelepítettek is elhagyhatták a számukra kijelölt települést.
Arra, ami ezután jött, senki sem számított: minden joguktól megfosztották őket, másodrendű állampolgárként kellett élniük. Nemhogy eredeti állásukba nem térhettek vissza, végzettségüknek megfelelő munkát sem kaptak többé.
Úgy tekintettek rájuk, mint a háborús bűnösökre. Megbélyegezték őket, sőt bűntudatot is keltettek bennük: „Biztos azért telepítették ki őket, mert valami nagy bűnt követtek el! Biztos népnyúzók voltak, és harcoltak a Szovjetunió ellen, vagy azért, mert gazdagok voltak!” – hajtogatták. Még 2010 után is több olyan emberrel találkozott édesapám, akik hasonlóan vélekedtek a kitelepítettekről.
1953-ban a kitelepítettek a főváros kivételével bárhova mehettek, ám lakhatásukról maguknak kellett gondoskodniuk. Jelentős részük Budapest környéki településen (Pomázon, Érden, Vecsésen, Törökbálinton, Budaörsön stb.) keresett magának otthont: kiadó szobát vagy hétvégi házat. Nagyszüleim először Vecsésre mentek, egy idős asszony szobáját vették ki. Többször próbáltak végzettségüknek megfelelő munkát találni, de mondvacsinált indokkal mindig elutasították őket: „Most nincs üresedés, de ha lesz, önt értesítjük először” – hazudták nekik. A kitelepítés olyan bélyeg volt, amelyet sehogy sem tudtak lemosni magukról, munkakönyvükben szerepelt Füzesgyarmat és az, hogy budapesti állásukat „önként adták fel”. Nagymamám a Belvárosi Kávéházban helyezkedett el takarító és vécés néniként, nagypapám pedig a Ganz-MÁVAG-ban talált munkát: „Jogi diplomája van, katonatiszt volt, jó lesz segédmunkásnak!” Mivel sokat betegeskedett, végül csak öltözőőri állást kapott. Megmaradt ingóságaikat eladták, és a kapott összegből Érd-Ilkamajorban tudtak venni egy vályogszerszámkamrát, amelynek ablaka sem volt. Apukámat és testvéreit beíratták az óvodába, ahonnan néhány héten belül, az óvodavezető távollétében eltanácsolták őket, mivel a szülők felháborodtak, hogy kitelepített gyerekek is járnak óvodába. Az óvodavezető aztán kiállt mellettük, és visszaengedte őket: „Rendes gyerekek, nincs rájuk panasz, megérdemlik, hogy óvodába járjanak!”
Nagymamám egy idő után a jobb fizetés reményében a Lágymányosi Dohánygyárban helyezkedett el, először takarítónőként, majd gépmunkásként dolgozott. Nap mint nap Bártfai utcai lakásuk előtt ment el, amely korábbi boldog életükre emlékeztette. A dohánygyárban pár év alatt teljesen tönkrement a tüdeje, többször feküdt mellhártyagyulladással. Majd negyven-egynéhány évesen 75%-os rokkantnak nyilvánították, és leszázalékolták.
Nagyszüleim minden este imádkoztak, hogy a Jóisten adja vissza korábbi életüket, lakásukat, állásukat. Aztán szép lassan elmaradtak ezek az imák, nem kértek már semmit, csak azt, hogy a kitelepítésnél ne jöjjön rosszabb.
Beletörődtek abba, hogy nekik nincs más út, lehetőség, nekik csak ez jutott. Azt hitték, gyermekeiknek sem lesz jobb életük, gondolni sem mertek arra, hogy továbbtanuljanak, arra próbálták rábeszélni őket, hogy érettségi után gyárban helyezkedjenek el, és örüljenek, ha van munkájuk. Édesapám viszont nem adta fel álmát, jogi egyetemre akart menni. Munka mellett éjszaka készült a felvételire, majd többszöri elutasítás után felvették.
Nagyszüleimnek egészen a rendszerváltásig kellett várniuk, hogy elismerjék a velük szemben elkövetett jogtalanságot, embertelenséget, de az ő életükön ez már nem változtatott semmit. Megkapták-e a jogos kárpótlást? Amennyiben egyszeri ötvenezer forinttal lehet kárpótolni valakit egy elvett lakásért, állásért, jogfosztottságért, megaláztatásért, megbélyegzésért – akkor igen.
Édesapám kitartásának, szorgalmának köszönhetően elvégezte az egyetemet. Közben – ösztöndíja kiegészítésére – alkalmi munkákat vállalt, hogy nyugdíjas szüleit ne terhelje. A rendszerváltás után ügyvéd lett, és hetven évvel a kitelepítés után a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetésben részesült. Szüleit ugyan tönkretette az akkori rendszer, de őt már nem tudta egy életre megsemmisíteni, megbélyegezni. Talán ez az igazi elégtétel az egész családnak…
