– Szereted a nyarat? 
– Igen, én nagyon nyári lány vagyok, augusztusban is születtem, napfényben vagyok jól. A télben inkább csak a síelést szeretem, amikor minden fehér és átlátható, és amikor a problémákra is magasról, a hegyről nézhetek. Már nem voltunk síelni két éve, de gyakran szoktunk menni egy gyerekes csapattal. 

– Régi barátaiddal, vagy ez már a lányaid barátainak a családja? 
– Is-is, de most már egyre inkább ők hozzák a családi barátokat. 

– Az életfeladatok is befolyásolják a barátságainkat. Néha nehéz is olyasvalakivel kapcsolatot ápolni, akinek teljesen más napi gondjai vannak vagy esetleg szembesít az életünk egy-egy kudarcával. 
– Nehezen engedek el embereket, ragaszkodó típus vagyok, és sokszor éltem meg azt, hogy épp a nehéz élethelyzetek hoznak barátokat. Például

nagyon harcos, nehéz és hosszadalmas volt a válásom, és egy fontos barátnőm akkor került mellém, mert túl volt egy hasonló élethelyzeten, és sokat tudott segíteni, ami mindkettőnknek jó volt.

Nagyon jóban vagyunk most is, de a kapcsolatnak az az intenzitása, ami a krízis alatt volt, elmúlt. Én is sokszor érzem, hogy jókor tudok segíteni valakinek, hogy szükség van rám, ilyenkor az ember próbál a már megélt tapasztalataival segíteni, és sokkal többet beletesz egy barátságba. 

– A közösségi oldalakon lévő posztokból az látszik, hogy sok ismerősöd van, és nem csak felületes lájk-szálakkal összefűződő kapcsolatoknak tűnnek. 
– Emberfüggő vagyok, sokan vannak körülöttem, akiket szeretek, végtelenül kíváncsi vagyok rájuk, de igazi közeli barátom, akivel mindent megoszthatok, és merek előtte gyenge is lenni, csak egy-kettő van. 

– Pedig nagyon bátornak és őszintének tűnsz nyilvánosság előtt is. 
– Azért maradnak az életünkben rejtett zugok, de nagyon fontosnak tartom az önazonosságot. Különösen a művészvilágban, ahol az ember valamit adni szeretne és ezzel változtatni is kicsit másokon. Ezt csak önazonosan lehet hitelesen csinálni. De azért ez nekem is hosszú út volt. Nyolcévesen belecsöppentem a művészvilágba, cuki kis göndör gyerekszínészként, akit mindenki szeretett, és próbáltam cuki maradni, mindenkinek megfelelni, hogy továbbra is szeressenek. 

Ráadásul apahiányom is volt, édesanyám egyedül nevelt, és próbáltam a hiányzó szeretetet mindenhol pótolni.

De megtanultam, hogy vállalni kell a sötét oldalaimat, a gyengeségeimet, a hiányosságaimat, mert ha azt az utat meg tudom mutatni az embereknek, hogy hogyan igyekszem ezeken javítani, sokkal többet használok, mintha tökéletesnek látszom. 

Kép

Kép: Emmer László

– Mesélsz kicsit többet erről a hosszú útról? 
– Végigjártam a hullámhegyeket és -völgyeket. Csodálatos dolog a gyerekszínészet, de emiatt sosem voltam az a gyerek, aki addig túrja a sarat, amíg kedve van, akit önmagáért ismernek meg a barátai. Miután megjelentem a Szamárköhögésben, onnantól sehol sem önmagamért érdekeltem az embereket, aztán a Kölyökidő országos ismertséget is adott. Ezt az időszakot nagyon nehezen éltem meg, ráadásul, rengeteg negatív szerepet kaptam benne. Sokan nem tudták különválasztani a szerepet és engem, meg is utáltak ezért, pont akkor, amikor apa nélküli kamaszként amúgy is nehezen találtam meg a szerethetőséget magamban. 
De vigyáztak rám az égiek, mert ezután nem vettek fel a Színművészetire. Akkor ezt rettentő kudarcnak és tragédiának éltem meg, de ma hálás vagyok és azt gondolom, ez mentett meg. És ezért tudom hitelesen mondani, hogy ha távlatokban nézed az életed eseményeit, nem létezik kudarc. Mindennek oka van. Akkor én fölcsaptam egy felvételi tájékoztatót, és jelet kértem, ráböktem egy sulira: a Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézete volt. Jelentkeztem. Azóta is teljes bizalommal vagyok a döntésem iránt. A négy év alatt szinte beköltöztem a Pető Intézetbe, mert sok éjszakázást vállaltam. És lassan újra önmagammá váltam. 

– Hogyan változtatott meg ez az időszak? 
– Teljesen átértékeltem a problémáimat, amikor azt láttam, hogy egy gyereknek az, hogy kinyújtsa a kezét és megfogjon egy poharat – mert mondjuk szomjas –, és a szájához vigye, több hónapnyi iszonyatosan kemény munka, erőfeszítés és rengeteg kudarc eredménye.

Hogy milyen kiszolgáltatottság az, hogy tud-e épp valaki segíteni. Én ott értettem meg újra, mit jelent embernek lenni. Akarni, küzdeni, kitartani, nem-feladni. Náluk fel sem merül más opció, mint hogy mindenért triplán meg kell küzdeniük. Ott tanultam meg a konduktor társaimtól, hogyan kell jól segíteni és jól szeretni. Hogy nem kell több, mint amennyire a másiknak szüksége van, de azt finoman adagolva és nagyon pontosan kell adni. Nekem mindig problémám volt, hogy úgy akartam segíteni a másiknak, hogy mindent megoldok helyette. Aki jól segít, az szinte úgy tudja azt tenni, hogy a másik alig veszi észre. 

– Hogy értetted meg, hogy nemcsak fizikai segítséget adhatsz, hogy mindez összekapcsolható az előadó‑­művészettel is? 
– Sokáig úgy tűnt, hogy van az életemnek egy filmezős-rádiózós része és egy ilyen visszahúzódóbb területe. Bevallom, kicsit küzdöttem azért ezzel, mert bár egy konduktornak is ki kell állnia a gyerekek és a szülők elé, ott nem ő a fontos, az nagyon más, mint az előadó‑művészet. De ennek ellenére boldogan dolgoztam itthon és külföldön is mozgássérültekkel. Aztán egy régi ismerősöm hívott, hogy rendezi az Óz, a nagy varázslót, és szeretné, ha én lennék Dorothy, én meg mondtam neki, hogy 6-7 éve kiszálltam ebből, és nem is akarom megzavarni magam, mert nem volt könnyű átállnom erre a másik életre. Erre azt felelte, hogy „de hisz ez az egész szerep arról szól, hogy Dorothy egy konduktor! Aki rávezet másokat arra, hogy fölfedezzék magukban, hogy mindenük megvan, amire vágynak.” 
Ki tudna egy ilyen állításnak ellenállni, ha ráadásul konduktor is és színész is? Ez aztán visszahúzott a színpadi világba. A nagyobbik lányom is innen kapta a Dorka nevet, és ilyen is lett. Ez az új helyzet egy kicsit azért skizofrén állapotot eredményezett: reggel konduktorként gyereklábak között kúszom, este színpadon játszom. Egyszer pont ezen gondolkodva sétáltam a körúton, amikor szembejött az Oktogonnál egy barátnőm mérgesen, hogy nem vették fel bohócdoktornak. 
Elkerekedett a szemem: micsodának? Leültettem egy kávéra, és meséltettem. Akkor ott megéreztem, hogy hazataláltam, ez az én utam. És ha jó úton jársz, kisimítják az utadat: rögtön fel is vettek a Piros Orr Bohócdoktorokhoz és már húsz éve bohócdoktor vagyok. Amikor rájöttem arra, mi az igazi vágyam, akkor az mindig megadatott, a zenekart is így „vágytam meg”. Egyszer az elbújós helyemen, a Velencei-tó partján rádöbbentem, hogy nekem mégiscsak a zene az anyanyelvem, ez az utam, hiszen zenész szülőktől származom, és egy hét múlva összetalálkoztam egy gitárossal egy jótékonysági rendezvényen, akivel nagyon egy hullámhosszon voltunk. Két hét múlva már dalokat írtunk, és sorban jöttek és csatlakoztak a zenészek. Így jött létre „véletlen” találkozásokból az Eszter-lánc mesezenekar. 

– Mióta bohócdoktor vagy, másképp kezeled a közönséget is? 
– Abszolút. Mindent a bohócdoktorságból hoztam át. A bohóc egy varázslatos archetípus, aki mindig megmondja az igazat, rendszeren kívül van, megteheti.

Én egész életemben kicsit kívülállónak éreztem magam. Tudtam, hogy van egy apukám, aki egy másik családban él, a Kölyökidőbe is akkor mentem, amikor már volt ott egy csapat, az iskolában én voltam a sztárocska.

A bohóc szerepben tanultam meg, hogy ebben a kívülállóságban erő is lehet. Bigyó, a bohóc-énem nem akar megfelelni, keresi a jó dolgokat minden szituációban, saját magát adja. Egy kórházban, ahol a nagy hierarchiába megérkezik egy rendszeren kívüli lény, aki mindenben játéklehetőséget és örömet keres, aki elfogadja, ami van, és azzal igyekszik kezdeni valamit – gyógyító erő. Nekem a színpadon is minden ebből születik. Én az Eszter-lánc‑koncerteken is kicsit bohóc vagyok, csetlek-botlok, elalszom dal közben, hagyom, hogy kinevessenek a gyerekek, megmutatom, mekkora szabadság, ha az ember a gyengeségeivel együtt elfogadja magát. 

– A bohóc nagyon tud figyelni is. Épp a Képmásban van most egy sorozatod, amelyben hétköznapi hősöket mutatsz be. 
– Rengeteg ilyen emberről tudnék mesélni, ezekről a kincsekről, megmaradt az emberfüggőségem, csak már nem azt akarom, hogy engem fogadjanak el, hanem én tudok nagyon könnyen elfogadni másokat. Ezért talán hamarabb észreveszem azokat, akik kicsillannak a környezetemből, fáradhatatlanok, és nem égnek ki, hanem ugyanazzal a tűzzel és lelkesedéssel dolgoznak, mint az elején. 

– Előfordult, hogy te kiégtél? 
– Majdnem. Meg kellett tanulnom, hogy ehhez segítséget kérjek, például a Piros Orr Alapítvány szupervíziójától. 

– Azt mesélted, a váláskor segített egy barát, most pedig a szupevizorról beszélsz. Aki megszokta, hogy állandóan másokon segít, könnyű annak segítséget kérni? 
– Nekem ez jó ideig komoly gondot jelentett, adásra lettem szocializálva, az nekem nem nehéz, hanem komfortos, segíteni könnyen tudok és nekem is jó. Ellentétben azzal, ha nekem kell kérnem. Az sokáig komoly nehézséget okozott, így nem is tettem. Egyszer egy szegedi koncertre menet durrdefektem volt, az ütközéskor kis fémcsomaggá gyűrődött körülöttem az autóm, közel volt a halál, de én épen megúsztam. Egy rendező ismerősöm gyűjtést szervezett a Facebookon, mondván, így nem tudok koncertekre járni, dolgozni. Nem is kérdezett meg. Amikor megláttam, azonnal hívtam, hogy vegye le gyorsan. Azt mondta: „Állj, te másokon segítesz. Jó érzés?” Mondtam, hogy igen. „Akkor miért sajnálod tőlem ezt a jó érzést?” – kérdezte. Azóta is sokat jut ez eszembe, és segít az elfogadásban. Belátom, kicsit kacifántosan értem el, hogy el tudjam fogadni a segítséget. 

– És már te is tudod, hogy ezt már tényleg magadért kapod? 
– Igen, nagy út volt megtanulni, hogy szerethető vagyok önmagamért, és a gyerekeimnek is ezt akarom átadni. Az anyukámnak nem volt könnyű élete, mindig ment előre, mint egy tank, szigorú volt magával és velem is.

Mindig abban éltem, hogy azért, hogy szeressék az embert, meg kell dolgozni.

Szeretném azt átadni a lányaimnak, hogy így, ahogy vannak, tökéletesek, és innen indulunk majd a még tökéletesebb felé. Ezzel együtt én is megtanultam, hogy jó vagyok így, ahogy vagyok. 

Kép

Kép: Emmer László

– Sorsszerűnek érzed, hogy te is elváltál? 
– Valóban azt láttam, hogy anyukámnál egyedül is működött, gyereket nevelt, fuvolát tanított, és csodálatos tanítványok kerültek ki a kezei alól, a szakma ma is tele van velük. De ugyanakkor én nagyon nem így akartam, mert nem tudom, boldog volt-e valaha. Nem vagyok váláspárti, hűséges típus vagyok, így is két évvel tovább húztam, mint szabadott volna. A nagyon rosszban nem szabad benne maradni. És ez az volt. Egyszer majd talán másoknak is tudok segíteni az én történetemmel, de most még nem tudom, hogyan, hogy tudok majd erről úgy beszélni, hogy az másoknak erőt adjon. De nem akarok ebbe az egyedülbe sem beleragadni, nem akarok falakat húzni magam köré. 

– A cuki kislány szerep még rajtad van egy kicsit? 
– Azt hiszem, az anyaságomban egy csomó mindent elengedtem, mert azt akartam, hogy a gyerekeim máshonnan induljanak. Hogy ne kelljen az én harcaimat megküzdeniük. De én nem bánom, ami velem történt, hisz akkor ma más lennék. A két gyerekem pedig nagyon rendben van. 

– A bohóc anyaként tud határozott is lenni? 
– A nagyobbik lányom mindig mondja, hogy a barátai néha irigykednek, milyen jó fej anyukája van, de ez a félig anya, félig barátnő szerep becsapós. Nekem a maximális bizalom mellett azért komoly elvárásaim is vannak, és persze néha én is elveszítem a fejem és veszekszem.

De tudják, hogy mindig elkapom őket, ha baj van, sosem fognak lezuhanni. Azért tartják be a határokat, mert nem akarnak visszaélni ezzel a szeretettel. 

– Az eddigi életed során mindig bátran vágtál bele dolgokba, szerinted lesznek még nagy kalandok és nagy fordulatok az életedben? 
– Amire nagyon vágyom még, hogy egy teljes, szeretetteli családban élhessek, szeretnék egyszer olyan feleség lenni, mint amilyet mindig elképzeltem. Meg kell törnöm egy rossz családi mintát, amit női ágon keresztül sok generáció rossz kapcsolatain át hordozok, és ez azért is fontos nekem, mert itt vannak a lányaim, és szeretném, ha ők már nem vinnék tovább. Amire nagyon vágyom még, hogy egy teljes, szeretetteli családban élhessek, szeretnék egyszer olyan társ lenni valakinek, mint amilyet mindig elképzeltem.

– Hm… megint nem magadért tennéd… nem itt van a hiba a rendszerben? 
– Nekem az anyaság nagyon nagy váltás volt, ez a legszentebb és legjobb dolog az életemben, meghatároz a vágy, hogy boldog, teljes, önálló embert neveljek belőlük. Sok képességet ez az akarat hozott elő bennem, és ha inkább másokért is, de fejlődöm. Valójában ma már a régen oly rettegett magánytól sem félek. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A későbbi korok önkísérletet végző orvosai és gyógyszerészei között olyan nagy neveket találunk, mint Samuel Hahnemann (1755–1843), aki kininnel végzett önkísérletei során dolgozta ki a homeopátia elméletét; Eusebio Valli (1755–1816), aki az akkoriban frissen felfedezett elektromosság hatásait is tesztelte magán, ám végül egy veszettség elleni vakcinakísérletbe halt bele; Wilhelm Sertürner (1783–1841) német gyógyszerész, aki felfedezte és magán próbálta ki a morfiumot; a perui Daniel A. Carrión orvostanhallgató (1858–1885), aki egy Peruban gyakori fertőző betegség két fázisának összefüggését bizonyította saját megfertőzésével, belehalt 28 évesen, viszont a betegség róla kapta a Carrión-láz nevet; Humphrey Davy (1778–1829) kémikus 19 évesen azzal alapozta meg hírnevét, hogy gázok hatásait vizsgálta magán, így fedezte fel a bódításra használható „nevetőgázt” – és a saját magukon kísérletező tudósok sorát még hosszan folytathatnánk.

A 20. században sem voltak ritkák az önkísérletek.

Az LSD atyja, Albert Hoffmann vegyész (1906–2008) először a bőrén keresztül érintkezett a véletlenül felfedezett szerrel, később tudatosan magán tesztelte a hatásait; Werner Forssmann, a szívkatéterezés Nobel-díjas feltalálója (1904–1979) elsőként saját karjának könyökvénájába vezette be a gumicsövet 65 cm-nyire, és amikor úgy gondolta, hogy elérte a szívét, lesétált a két emelettel lejjebb lévő röntgenlaboratóriumba, ahol felvétellel bizonyította, hogy elérte a szíve jobb pitvarát. A magyar Meduna László pszichiáter (1896–1964) kámforinjekciót adott be magának, figyelve az általa kiváltott görcsöket, amit azután sokkterápiaként alkalmazott pszichiátriai betegeinél. Az utolsó jelentős orvosi önkísérlet, amelyről tudomásom van, az ausztrál Barry Marshall (sz: 1951) 1985-ben publikált kísérlete volt, amellyel a helicobacter pylori kóroki szerepét tisztázva több százezer gyomorfekélyes betegen segített, és egyben Nobel-díjhoz is jutott.

Kép

Santorio Santorio mérlegen ülve étkezik (fametszet, illusztráció) - Kép: Wikipédia

Az önkísérleteknek azonban akadtak valóságos virtuózai is. Köztük elsősorban az invenciózus amerikai-ír-francia fiziológust és neurológust, Charles Édouard Brown-Séquard-t kell megemlítenünk (1817–1894).

Brown-Séquard Mauritius szigetén, Port Louis-ban született. Életét gyakorlatilag Amerika és Európa közt ingázva töltötte, hiszen miután Párizsban, 1846-ban orvosi doktorátust szerzett, hazatért ugyan Mauritiusra, ám már 1852-ben az USA-ban, a Virginiai Orvosi Iskolában tanított. Még az 1850-es évek végén Londonba költözött, ahol a bénák és epileptikusok kórházában tevékenykedett. Öt év múlva, 1864-ben újra Amerikában találjuk, ahol a Harvard neuropatológia professzorává nevezik ki, 1869-től ismét Párizsban professzorkodik, de csak azért, hogy 1873-ben megint New Yorkba utazzék. 1878-tól Párizsban dolgozott a kísérleti orvostan tanszéken, és ezt az állását egészen 1894-es haláláig meg is tartotta.

Brown-Séquard-t kortársai egy része zseninek, más része viszont szélhámosnak titulálta. A vérről és testhőről, illetve a gerincvelőhöz kapcsolódó idegek működéséről tett megfigyelései korszakalkotóknak bizonyultak. Elsőként ő tételezte föl a hormonok létezését is, és le is írta szerepüket, sőt a kórtanban is jelentős felfedezéseket tett: szindrómát is elneveztek róla. A szerzett tulajdonságok örökölhetőségéről alkotott elméletét, illetve a herekivonatok élethosszabbító és potencianövelő hatásáról kifejtett nézeteit azonban nem igazolta a tudomány. Brown-Séquard imádott kísérletezni, és néha olyannyira meg volt győződve elméletei igazságáról, hogy bizonyításuk érdekében még a saját egészségét is kockára tette.

Vakmerőségéhez képest meglepően hosszú élete során – 77 évet élt – három hírhedt önkísérletet is végzett.

Először, amikor ifjú orvosként oly módon tanulmányozta önnön béltartalmát, hogy madzagra kötött szivacsdarabokat nyelt le, majd huzigált ki magából. Másodszor a nagy bostoni kolerajárvány idején, 1853-ban, amikor az ópium koleraellenes hatását vizsgálva előbb kolerás hányadékot fogyasztott a megfertőződés érdekében, majd olyan mennyiségű laudánumot vett be, hogy nem a betegségbe, hanem majdnem az ellenszerbe halt bele. Harmadszor pedig élete végén, amikor 1889-ben tengerimalac-herekivonatot injektált önmagába, hogy megfiatalodjék. Noha megfiatalodnia nem sikerült – igaz, a szexuális potenciája állítólag megnőtt –, e kísérletével az organoterápiának és a hormonkutatásnak adott új lendületet. Részben a mi Richter Gedeonunk is Brown-Séquard ösztönzésének, pontosabban az általa teremtett állati szervkivonat-fogyasztási divatnak köszönhette első sikereit. 

A törlesztési moratórium igénybevétele családok százezreinek jelentett kedvező választási lehetőséget, a munkahelyüket elvesztő, egészségügyi vagy egyéb okok miatt nehezebb életkörülmények közé kerülőknek pedig mentőövet az elmúlt közel másfél évben - emelik ki a közleményben.

Azonban a moratórium alatt a vissza nem fizetett hitel tőkerészére folyamatosan rakódik a kamat. Az adósok számára kedvező jogszabályi döntés, hogy e kamatot nem „csapják hozzá” a még meglévő tőketartozáshoz (nem lesz belőle kamatos kamat), hanem a futamidő meghosszabbodásával havi egyenlő részletekben lehet majd megfizetni azt. A havi törlesztő is megegyezik majd a fizetési stop elrendelésekor számítottal, ez a moratórium után a törlesztést folytatók havi terheit csillapítja, időben „széthúzza”.

A futamidő megnyújtása és az egyenletes törlesztés ugyanakkor azt is jelenti, hogy az adott ügyfelek tovább használják a bank pénzét, ami nyomán összességében több pénzt kell hitelintézetük felé fizetniük. A futamidő és az összes hitelteher azok számára nő meg elsősorban, akik esetében a moratórium igénybevételekor még sok év volt hátra a törlesztésből, illetve magasabb volt a kamatuk (pl. mert magasabb hiteldíjú fogyasztási hitelük van).

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) idén júniusi Stabilitási jelentése szerint pl. közel 3 millió forinttal nőne meg az összes tartozása annak az adósnak, akinek még 15 millió forintnyi tőketartozása és 20 évnyi futamideje volna hátra 5 százalékos kamatú lakáshitelénél, s a moratórium elrendelésétől egészen 2022. június végéig igényelné a fizetési stop-ot. Az ő futamideje (a moratóriumban eltöltött 27 hónapot is beszámítva) összesen 56 hónappal – azaz közel öt évvel – nyúlna meg.
Ugyancsak ennyivel, mintegy 58 hónappal kellene tovább fizetnie hitelét annak a moratórium lehetőségét végig kihasználó ügyfélnek, akinek 15 százalékos kamatozású, 1,5 millió forint összegű személyi kölcsöne van, s még 7 év hátralévő futamideje lett volna. Az ő összes hitelterhe a fizetési stop kapcsán felhalmozódó kamatok miatt 927 ezer forinttal nőne meg.

A futamidővel nem rendelkező hiteltermékeknél – pl. a hitelkártyák – nem kerül sor futamidő hosszabbításra (jogszabály nem írja elő, bár a hitelező intézmény az ügyfelek számára kedvező egyoldalú szerződésmódossal lehetővé teheti). Így a törlesztési stop végével esedékessé válik a moratóriummal érintett teljes tartozás megfizetése. A futamidő nélküli hiteleknél ezért az adósoknak még lényegesebb mérlegelni a tartozás mielőbbi megfizetését.

Tim Kasser le is doktorált annak rendje és módja szerint, kérdőívét pedig megismerte a világ, és számos nyelvre lefordítva sokan, sok országban kutatták vele az örök kérdést: vajon boldogít-e a pénz, boldoggá tesz-e az „amerikai álom”, vagyis az anyagias célok: a siker, pénz és csillogás keresése és megvalósítása?

Olyan látszólag különböző kultúrákban, mint az amerikai, a magyar vagy a dél-koreai azt a meglepő (mégis nagyon is várható) eredményt kapták, hogy az anyagias célok megvalósítása vagy kudarca önmagában szinte alig számít valamit a boldogság szempontjából. Ami igazán számít, hogy vajon a pénz (meg a siker, csillogás, népszerűség) hajszolása elveszi-e az időt, figyelmet, energiát attól, hogy a többi célunkkal is foglalkozzunk, arra is szenteljünk időt, figyelmet és energiát.

Marad-e a kapcsolatainkra, önmagunkra, elmélyülésre? Ha meg tudjuk tenni, hogy maradjon, sokat nyerünk – nem lottón, hanem a valódi boldogságban.

Nincs ebben persze sok új, hasonló bölcsességeket fogalmaz meg évezredek óta szinte valamennyi vallás és filozófia, és emellett sok tanmese és közmondás. Tim Kasser és tudóstársai csupán annyit tettek (ami nem is kevés), hogy a tudomány és a számok nyelvén is megmutatták mindezt. A kérdés már csak az, hogy miért olyan nehéz mindebből tanulnunk? Mit tud a pénz, miért olyan fontos a siker és a külső megjelenés, hogy gyakran akkora hatalma van az elménk, cselekedeteink felett? A válasz – ha van – már csak egy újabb cikkben fér el. Addig is, nézzünk szembe életcéljainkkal!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Tóth Tímea SMA-s, ami egy gerinc eredetű izomsorvadás, és a gerincvelő mozgató idegsejtjeinek a fokozatos elvesztését jelenti. Korábban ez a diagnózis azzal volt egyenlő, hogy a légzést támogató izmok elsorvadnak, és egy idő után csak lélegeztetőgép segítségével maradnak a betegek életben. Ezt kamaszként persze még nem tudtam, csak azt láttam, hogy

Timi sok mindenben segítségre szorul, de olyan természetes egyszerűséggel tud segítséget kérni és elfogadni, ahogy nekem még ma sem sikerül,

és hogy ugyanilyen egyszerűséggel találja meg azokat a pillanatokat is, mikor ő tud másoknak segíteni. 
Egyéves korában jelentkeztek az első tünetek, akkor még csak „ismeretlen eredetű izomsorvadásnak” mondták. Vizsgálták itthon, Párizsban, de jó ideig nem volt biztos diagnózis. Felmerült, hogy talán SMA 1-es, ami a legsúlyosabb e betegség típusai között, és legtöbben legfeljebb kétéves korukig élnek. Bár, ahogy Timi mondja: „van olyan SMA 1-es beteg, aki elfelejti elolvasni a diagnózisát, és 30 évesen is él még, hogy összezavarja az embereket.” Biztos vagyok benne, hogy ő is ebbe a csoportba tartozott volna akkor is, ha egy neurológusnak és egy genetikai tesztnek köszönhetően nem derül ki róla 36 éves korában, hogy SMA 2-es. Amikor megmondta neki az orvos, hogy ezzel a típusú betegséggel a várható élettartam 18 év, felnevetett. Timi ma 43 éves, ő az ország második legidősebb SMA-betege. Mindig is küzdött azért, hogy a lehető legteljesebb életet élje. A kérdésre, hogy mi hajtja, a maga egyszerűségével csak annyit mond: „Rendkívül makacs vagyok, és nagyon kíváncsi. A legnagyobb rossz közepén is kíváncsian tudom figyelni, mi jön most.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Magát a betegséget pár éve ismerték meg az emberek, amikor a másfél éves Zente szülei gyűjtést indítottak, hogy kisfiuk megkaphassa a világ legdrágább, 700 millió forintba kerülő gyógyszerét, a Zolgensmát. Ez a génterápiás kezelés kétéves kor alatti betegeknek segít, és Zente példáján felbátorodva később több gyereknek is sikerült összegyűjteni a pénzt, és megkaphatták az életet jelentő infúziót. Felnőttek esetén ez nem megoldás, és Timi gyerekkorában még nem létezett az eljárás. Van kezelés, ami felnőtteknek is használ, a Spinraza Magyarországon csak 18 év alattiak számára elérhető. Svájcban hozzájuthatna, de egy kezelés ára a kórházi költségekkel együtt még ott is 30 millió, Timi számára ez is elérhetetlen.

Rátalált viszont egy kísérleti kezelésre, a Risdiplamra, amit több külföldi országban tesztelnek 60 éves korig. Itt jöhetne a happy end, de a kísérleti kezelés feltétele külföldön, hogy a beteg túl legyen négy Spinraza-kezelésen.

Timi gyűjtést indított, de az adományozó kedv mindig nagyobb, ha egy kisgyerekről van szó, így az összeg csak lassan gyarapodott. De a 2020-as év a sok megpróbáltatás mellett kis csodákat is rejtett. Ősszel Magyarországon is hozzáférhető lett a Risdiplam úgynevezett korai hozzáférési programja, amely során a jelentkezők három évig ingyen kapják az engedélyeztetés előtt álló, kísérleti gyógyszert. Timi megfelelt minden feltételnek, és a nagy csoda kis mindennapi csodákkal folytatódik azóta is. A gyógyszer hatására rég elvesztett mozdulatok térnek vissza az életébe.

Ha egyedül a szájához tudja vinni az ételt, vagy el tudja fújni a tortáján a gyertyát sok év után, az neki mind egy-egy lépés felfelé a lejtőn, amin eddig lefelé csúszott.

Ami nekünk oly természetes élmény, hogy álldogálunk vagy sétálunk valahol, az neki majdnem ismeretlen. Azért csak majdnem, mert régi fotók őriznek olyan pillanatokat, amikor az asztalba kapaszkodva önállóan áll, de emlékei erről már nincsenek. A kisdobos avatást még végigállta kapaszkodva, bár akkor már járógép tartotta a lábát. És mivel akkor még nem volt kerekesszéke, az általános iskola padjáig az anyukája a karjában vitte el, majd az órák után ugyanígy vitte haza. 
Az „Osztály, vigyázz!” felkiáltásra egy ideig még fel tudott térdelni a padban.

„Elég nehezen vettek fel az iskolába, mindenféle okokkal utasítottak el, például tűzvédelmi okokból, hogy nem tudok majd kifutni, ha tűz üt ki. De aztán nagy nehezen lett iskola, amelyik befogadott, és nagy szerencsém volt az első osztályommal, mert egy nagyon kedves tanító nénihez kerültem, aki, bár nem volt tapasztalata mozgássérülttel, mindent megtett, hogy beilleszkedjek, és ezért az osztálytársaim is elfogadtak. Ötödikben kaptam kerekesszéket, és az elég menő volt, mert csak nekem volt ilyen a suliban. Örömmel toltak bárhova.

Kiskoromban nem volt bennem hiányérzet. Emlékszem, ahogy az iskola-előkészítőn ülök az udvar lépcsőjén, nézem a rohangáló gyerekeket, és nem értem, hogy ha lehet üldögélni, napozni, beszélgetni, akkor miért rohangálnak.

A düh és a »miért velem történik ez?« később jött, kamaszkoromban. De az is elmúlt. Örülök, hogy úgy nőttem föl, hogy nem tudtam, mi a diagnózisom. Biztos más lennék, ha azzal a tudattal éltem volna, hogy 18 éves koromban meghalok” – meséli.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Minket nem kellett érzékenyíteni, hogy kamaszként befogadjuk Timit. Humorával, kíváncsiságával, könnyedségével lett fontos része az osztálynak. Sosem éreztette kiszolgáltatottságát, talán nem is élte meg, mert bár segítségre volt szüksége, hogy átjusson egy másik terembe órára, de míg toltuk a kerekesszékét, elmagyarázott mindent, amit nem értettünk az anyagból, és profin is súgott. Adok-kapok volt ez, nem kiszolgáltatottság. Sosem éreztük, hogy kevesebb lenne nálunk. De még másmilyenségét is olyan természetesen viselte, hogy sokszor annyira éreztük csak másnak, mint bárkit az osztályból. Amikor elromlott a lift, röhögve vonszoltuk fel a kerekesszéket a lépcsőkön, közös sétáinkon pedig mindig tanultam valami újat a járdák és az élet buckáiról. 
Timi úton az elkerülhetetlennek tűnő lélegeztetőgép felé sem vesztette el kíváncsiságát és életszeretetét. És a kitartását ahhoz a harchoz, amelyet a teljes életért vív. Nyerésre áll… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Milyen lelki következményei lehetnek az állandó bezártságnak és elszigeteltségnek? A Képmás felületén mi is számos cikkben foglalkoztunk a koronavírus járvány felnőttekre gyakorolt mentális hatásaival. Arról azonban ritkán ejtünk szót, hogy a 0–3 éves korosztály lelki érésére, szociális képességeire milyen hatást gyakorolt a szülőkkel való összezártság, a gyerekközösség teljes hiánya vagy épp a maszkokkal eltakart arcok serege.

Árulkodó jelek?

A felnőttek kötelező maszkviselése mellett ugyan, de már megnyitottak a játszóterek, amikor egy érdekes dologra figyeltem fel. Miközben az egyéves kislányomat hintáztattam, mellettünk óvodáskorú gyerkőcök kergetőztek.

A fogó fennhangon kiabálta, hogy ő a koronavírus, és most elkapja a többieket. Ekkor lépett közbe a Pfizer és Szputnyik vakcinákat játszó két társa, akik „elűzték” a gonosz kórokozót.

Az egész felnőtt társadalmat foglalkoztató jelenség beszivárgása a kicsik világába persze nem egyedi eset. A gyerekek figyelnek, másolnak, és a maguk módján megpróbálják értelmezni mindazt, ami globális szinten történik körülöttük. Az alábbi, néhány hónapja elterjedt videón például egy – a lányommal nagyjából egykorú – totyogós különböző tárgyakkal játssza el a kézfertőtlenítési folyamatot.

Az a bizonyos szülői aggodalom

Mint arról már korábban beszámoltam, én a COVID-19 járvány első hullámának csúcsán szültem a kislányomat – azaz amióta ő a világon van, a vírus és az azzal járó, mindennapjainkat befolyásoló szokások velünk élnek. Ahogy a legtöbb, ebben az időszakban anyává váló nő, én sem így képzeltem közös életünk kezdeti időszakát. Az első hónapokban a nagyszülőket sem engedtük be a lakásba, később pedig a korlátozások miatt egyáltalán nem jártunk babás közösségekbe, ahol hasonszőrű szülőkkel és gyerekekkel ismerkedhettünk volna meg. Emiatt nagyon gyakran éreztem úgy, hogy magamra vagyok hagyva az anyasággal törvényszerűen együtt járó kétségekkel, amiket az online közösség sem tudott minden esetben eloszlatni. Nem csoda hát, hogy az egész világot uraló bizonytalanság a mindennapjainkban is tanyát vert. Amikor a nyolc hónapos lányom nagyon erős szorongással és keserves sírással reagált a karácsonykor összesereglő családi forgatagra, meggyőződésemmé vált, hogy ennek a járvány az oka, az, hogy korábban egyáltalán nem jártunk közösségbe, nem találkoztunk más emberekkel.

Komolyan elkezdtem aggódni, hogy a pandémia következményeinek milyen hosszútávú hatásai lesznek a kicsi érzelmi-szociális fejlődésére nézve. Mint kiderült, ezzel az érzéssel korántsem vagyok egyedül.

„Sok a szülői bizonytalanság, keresik a családok a saját útjukat, és gyakran ütköznek dilemmákba, belső vívódásokba. Ezeken a szorongásokon a bezártság, elszigeteltség sokat rontott. Elmaradtak a közösségi támogatások, amelyek személyesen oly sok erőt és megerősítést adtak, átszorultak az online térbe, amely most is nagy szerepet játszik. Rengeteg szülő aggódva figyelte gyermeke reakcióit a pandémiás helyzetre, és előfordult, hogy a fejlődés normális részét képező megnyilvánulások – pl. szeparációs szorongás időszakában a fokozott testközelség igénye – a járványügyi helyzet számlájára íródott, illetve vetette fel a kérdést, hogy ezen megnyilvánulások lehetnek-e az okai ennek” – mondja el személyes, szakmai tapasztalatait Dobiné Olasz-Papp Nóra, anya–magzat kapcsolatanalitikus, a Válaszkész Szülők Egyesületének elnöke.

Kép

Kép: Freepik

Kezdetben csak a mikrokörnyezet számít

A kerttel nem rendelkező kisgyerekes családok nap mint nap a bőrükön érezhették az elmúlt másfél év járványügyi korlátozásait.  A játszóterezés, a bölcsis foglalkozások ugyanis igen fontosak: a kicsik itt ismerkednek meg először a kortársaikkal, elkezdik kitapasztalni a közösségben létezés alapjait, emellett pedig a felgyülemlő gyermeki energiák levezetésének is ezek a fő terepei.

Ugyanakkor a babák érzelmi-szociális életét nem vetette vissza annyira a járvány, mint más generációkét. Elég, ha csak a hamvába holt tiniszerelmekre vagy a kisiskolás barátságok ellehetetlenülésére gondolunk.

Ennek az a fő oka, hogy a gyerekek első néhány évében a szülők (elsősorban az anya), illetve a szűk családi kör jelenti a kötődés kialakulásának és a mély érzelmi fejlődésnek a terepét. Így – a felnőtt aggodalmak ellenére – a babák lelki életére kifejezetten pozitívan hatott az, hogy a négy fal közé kényszerült szülőpár a nap minden percét velük töltötte. Erre mutat rá Dobiné Olasz-Papp Nóra is: „Sok család a home office ellenére is lassulásról számolt be, ami kedvezett minden családtag számára. Több minőségi időt tudtak együtt tölteni, több feladatot tudtak megosztani, a babára, gyermekre is több valódi odafigyelés jutott. Ennek előnyét nem is kell magyaráznom. De ne legyek álszent, pontosan tudom, hogy az összezártság, a kényszerű együttlét sokszor pont erős önismereti, érzelmi szálakat mozgatott meg, párkapcsolati kérdéseket is feszegetett olykor.”

Az alkalmazkodás mesterei

A babákat ugyanakkor nem kell félteni! Hiszen a legkisebbek mindig ahhoz a helyzethez alkalmazkodnak, azt tekintik normálisnak, amiben éppen benne élnek. Míg az óvodásoknak, iskolásoknak gondot jelenthetett a logopédiai, olvasási tanulásban a felnőttek maszkviselése, addig a babákat az emberi kommunikáció alapjainak elsajátításában ez nem kifejezetten vetette vissza. A kicsik ugyanis főként a szülők reakciói, az érzelmi kisugárzás és a beszéd hanglejtése alapján tájékozódnak a kezdeti időszakban, a maszk miatt pedig csak még jobban figyeltek az emberi tekintetekre. Azt pedig mindnyájan tudjuk, hogy a szem a lélek tükre!

„A járványhelyzet megerősítette számomra azt a tudást, hogy a gyermekek hihetetlenül rugalmasak, kiválóan alkalmazkodnak és nagyon gyorsan felveszik az új ritmust. Persze itt is közrejátszhat az alap személyiségtípus. Amivel a leginkább segíthetünk nekik, az az, ha szabadon megélhetik az érzelmeiket, reakcióikat, adjuk meg az ehhez szükséges teret, legyünk jelen mellettük továbbra is – fizikailag és érzelmileg egyaránt!

Nem várható el, hogy a »békeidőre« jellemző reakciókat adjanak gyermekeink, ahogy mi sem mindig tudunk úgy reagálni.

Ha pedig szülőként nem tudunk megbirkózni a mindennapokat is akadályozó helyzetekkel, jelenségekkel, ne szégyelljünk segítséget kérni!” – hangsúlyozza Dobiné Olasz-Papp Nóra is.

A szabadság számítása

A munkavállalónak a munkában töltött idő alapján minden naptári évben jár szabadság, amely alap- és pótszabadságból áll. Az alapszabadság mértéke évente húsz munkanap, ehhez adódik hozzá a különböző pótszabadságok időtartama.

Életkor utáni pótszabadság: mindenkinek jár, attól az évtől, amelyben az alább meghatározott életkort betölti:

Az életkor utáni pótszabadságot nem kell külön kérni, azt automatikusan figyelembe veszi a munkáltató.

Gyermek(ek) utáni pótszabadság: a saját háztartásban nevelt vagy gondozott gyermek után jár, a gyermek születésének évétől kezdve annak az évnek a végéig, amikor a gyermek a 16. életévét betölti, a következők szerint:

• egy gyermek után kettő,
• két gyermek után négy,
• kettőnél több gyermek után összesen hét nap.

Tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermek után – akire tekintettel magasabb összegű családi pótlékot folyósítanak – a pótszabadság fogyatékos gyermekenként további két nappal megnő.

A gyermek után járó pótszabadság mindkét szülőt megilleti, pl. egy gyermek nevelése esetén mindkét szülő 2-2 nap pótszabadságra jogosult. A pótszabadságot az erre szolgáló nyomtatványon kell kérvényezni a munkáltatótól minden év elején ill. a munkaviszony kezdetekor. Tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermek esetén az orvosi igazolást csatolni kell.

Apa-szabadság: Az apának gyermeke születése esetén öt, ikergyermekek születése esetén hét munkanap pótszabadság jár. Az „apa-szabit” legkésőbb a szülést követő második hónap végéig kérheti és veheti ki az apa, és a munkáltató köteles azt a kérésének megfelelő időpontban kiadni. Ez a szabadság akkor is jár, ha a gyermek halva születik vagy meghal.

A fiatal munkavállalónak évenként öt munkanap pótszabadság jár, utoljára abban az évben, amelyben a tizennyolcadik életévét betölti.

A föld alatt állandó jelleggel vagy az ionizáló sugárzásnak kitett munkahelyen naponta legalább három órát dolgozó munkavállalónak évenként öt munkanap pótszabadság jár.

Megváltozott munkaképességű vagy fogyatékossági támogatásra jogosult, vagy vakok személyi járadékára jogosult munkavállalónak évenként öt munkanap pótszabadság jár. A pótszabadságot az erre szolgáló nyomtatványon kell kérvényezni a munkáltatótól minden év elején, ill. a munkaviszony kezdetekor, csatolva a kapcsolódó orvosi igazolásokat.

Ha a munkavállaló munkaviszonya év közben kezdődik vagy szűnik meg, akkor részére az adott munkahelyen a szabadság időarányos része jár. A fél napot elérő töredéknap egész munkanapnak számít.

Kép

Kép: Luemen Rutkowski / Unsplash

Lényeges, hogy a tényleges munkavégzésen kívül munkában töltött időnek számítanak az alábbiak is:

• a szabadság időtartama,
• a szülési szabadság,
• a gyermek gondozása céljából igénybe vett fizetés nélküli szabadság első hat hónapja,
• a keresőképtelenség időtartama, vagyis a táppénzen töltött idő,
• a tényleges önkéntes tartalékos katonai szolgálatteljesítés három hónapot meg nem haladó időtartama,
• a munkaidő-beosztás alapján történő munkavégzési kötelezettség alóli mentesülés,
• a munkavégzés alóli mentesülés bizonyos esetei: emberi reprodukciós eljárással összefüggő, egészségügyi intézményben történő kezelés; a kötelező orvosi vizsgálat; a véradáshoz szükséges, legalább négy óra időtartam; a szoptató anyának a szoptatás első hat hónapjában járó napi 2x1, ikergyermekek esetén 2x2 óra, valamint a 7-9. hónapban járó napi  1, ikergyermekek esetén napi 2 óra; a hozzátartozó halálakor járó két munkanap; általános iskolai tanulmányok folytatása, továbbá a felek megállapodása szerinti képzés, továbbképzés esetén, a képzésben való részvételhez szükséges idő; önkéntes vagy létesítményi tűzoltói szolgálat ellátásának tartama; bíróság vagy hatóság felhívására, vagy az eljárásban való személyes részvételhez szükséges időtartam;  a jogszabály szerinti örökbefogadás előkészítése időszakában, az örökbe fogadható gyermekkel történő személyes találkozás céljából évente legfeljebb tíz munkanap; a különös méltánylást érdemlő személyi, családi vagy elháríthatatlan ok miatt indokolt távollét tartama, továbbá a munkaviszonyra vonatkozó szabályban meghatározott tartam.
   

A szabadság kiadása

A szabadságot - a munkavállaló előzetes meghallgatása után - a munkáltató adja ki.

A szabadságokat úgy kell kiadni, hogy a munkavállaló évente egy alkalommal legalább tizennégy egybefüggő napra mentesüljön a munkavégzés (és a rendelkezésre állás) alól. Ebbe a 14 napba bele kell számítani a hétvégéket, a munkaszüneti napokat és az egyenlőtlen munkaidő-beosztás szerinti szabadnapokat is. Eltérni csak akkor lehet ettől a szabálytól, ha erről a munkavállaló és a munkáltató külön megállapodik. 

A szabadság kiadásának időpontját a munkavállalóval legkésőbb a szabadság kezdete előtt tizenöt nappal közölni kell.

Évente hét munkanap szabadságot (a munkaviszony első három hónapját kivéve) a munkáltató köteles a munkavállaló kérésének megfelelő időpontban kiadni, legfeljebb két részletben. A munkavállalónak erre vonatkozó igényét legalább tizenöt nappal a szabadság kezdete előtt be kell jelentenie.

A szabadságot az esedékesség évében kell kiadni, azt átvinni a következő évre nem lehet. Kivétel ez alól, ha a munkavállaló a szabadságát az adott évben megkezdi, és megszakítás nélkül a következő év elején is még szabadságon van, maximum öt munkanapig – ilyenkor úgy kell tekinteni, hogy a szabadságot az esedékesség évében kapta meg. Ugyancsak kivétel, ha a munkaviszony október elsején vagy azt követően kezdődött, ilyenkor a munkáltató következő év március 31-ig adhatja ki a szabadságot.

Speciális eset, ha a szabadságot a munkavállaló oldalán felmerült ok miatt nem lehetett az adott évben kiadni (például mert gyermekgondozási szabadságon volt) - ilyenkor a szabadságot az ok megszűnésétől számított hatvan napon belül ki kell adni.

Behívás szabadság alatt

A munkáltató kivételesen fontos gazdasági érdek vagy a működését közvetlenül és súlyosan érintő ok esetén módosíthatja a szabadság kiadásának korábban közölt időpontját vagy a megszakíthatja a munkavállaló már megkezdett szabadságát.

Ilyenkor a munkavállalónak a kiadás időpontjának módosításával vagy a megszakítással összefüggésben felmerült kárát és költségeit a munkáltató köteles megtéríteni! Megszakítás esetén a szabadság alatti tartózkodási helyről a munkahelyre és a visszautazással, valamint a munkával töltött idő a szabadságba nem számít bele.

Szabadság megváltása

A szabadságot pénzben megváltani nem lehet, mivel az a munkavállalók pihenését, regenerálódását szolgálja. Az egyetlen eset, amikor nemcsak lehet, hanem kötelező megváltani, a munkaviszony megszűnésekor van, ha a munkáltató az arányos szabadságot nem adta ki a felmondási idő végéig.

Talán meglepően hangzik, de a Földön élő mintegy kilencmilliónyi állatfaj többsége magányosan él. Egyedül járják az útjukat, egyedül keresik meg és fogyasztják el táplálékukat, magányosan alszanak. Fajtársaikkal ritkán találkoznak, és ha mégis, közömbösek, sőt, nemritkán kimondottan ellenségesek velük szemben. Számos állat magánterületet foglal el és birtokol, védelmezve azt a betolakodókkal, mindenekelőtt a saját fajtársaival szemben. Ilyen például a legtöbb macskaféle: a kandúrok területe ugyan olykor több nőstény birtokával is átfedésben van, de nem élnek együtt. Ennél is mogorvább a kaméleon, amely még az ellenkező nemű partnert is csak a párzás idejére viseli el a közelében. 

Egy hangya nem hangya 

Az, hogy egy állat időnként csapatostul jelenik meg, nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenképpen szüksége van a társaságra: sokszor csak a kedvező táplálékforrás vagy telelőhely kedvéért verődnek össze. Vannak azonban olyan állatok is, különösen a rovarok között, amelyek egymagukban szó szerint életképtelenek. Egy hangya nem hangya, és egy méh sem méh: ezek az államalkotó ízeltlábúak csak kolóniában tudnak megélni; a dolgozók szaporodni sem tudnak, új kolóniát csak az anya (királynő) képes alapítani.

A hatalmas rajokban úszó halak egyes példányai között látszólag nincs szorosabb kapcsolat, de mégis szemlátomást rosszul érzik magukat egyedül, és akár más élőlényeknek (például teknősnek) is a nyomába szegődnek, ha fajtársaiktól elszakítják őket. 

Holtodiglan, holtomiglan 

Elsősorban a madarak között gyakori, hogy hosszú távra választanak párt maguknak: ez a kapcsolat akár élethosszig is tarthat. Tartós párkapcsolatukról ismertek a pingvinek, a darvak, a vadludak és egyes papagájok is – a törpepapagájokat ezért nevezi az angol „szerelemmadaraknak”. A pár nem feltétlenül él együtt egész éven át: sok fajnál a párok az ivadékgondozáson kívüli időszakot külön töltik, ám a párzási időszakban ismét találkoznak, és szertartásos mozdulatokkal, hangadással erősíti meg kapcsolatukat. A kötelék kettejük között olykor annyira szoros, hogy ha az egyik elpusztul, a másik nem is keres új párt magának.

Egy csapat papagáj közül véletlenszerűen kiválasztott hím és tojó szaporítása sokszor épp azért nem jár sikerrel, mert a valódi párjuktól elválasztva nem hajlandók másikat elfogadni. 

Csörög a telefon! 

A legtöbb madár ivadékgondozása mindkét szülő részvételét megkívánja: egyes fajoknál a tojó teljesen a hímre van utalva, hiszen kotlás közben az hordja neki a táplálékot. Nem meglepő tehát, hogy a magányt rosszul viselik. Fajtárs hiányában a papagájok akár a tükörképüknek is udvarolnak, és az embert is készek társukként elfogadni, igyekeznek folyamatosan kapcsolatot tartani vele. Ezért papagájt egyedül csak annak érdemes tartania, akinek van elég szabadideje, hogy társaságot nyújtson neki, pótolva a párját. Némelyik papagáj kimondottan depressziós lesz, ha sokat kell egyedül lennie, és különböző trükköket vet be, hogy gazdáját folyamatosan a közelében tudja: akár a mobiltelefonja hangját is képesek utánozni, hogy visszacsábítsák, ha elhagyja a szobát. 

Tükrös trükk 

A magányosan tartott állatok sokszor rendellenes viselkedésformákat vesznek fel, vagy folyamatos stresszt okoz nekik a biztonságot adó közösség hiánya. Versenylovak mellett ezért szoktak társként olykor kecskét elhelyezni a boxban, amelynek jelenléte megnyugtatja őket. Kecske volt a lakótársa a Budapesti Állatkert egykori, Teca nevű orrszarvújának is, a híres csodakanca, Kincsem pedig a visszaemlékezések szerint egy tapodtat sem volt hajlandó megtenni kedvenc macskája nélkül.

Hogy milyen nagy hatással lehet egy állat viselkedésére a közösség, annak jó példája a flamingók állatkerti szaporítása, amely egészen addig nem járt eredménnyel, amíg valakinek fel nem tűnt, hogy ezek a madarak a természetben mindig nagy tömegben fészkelnek.

Tükrökkel rakták hát körbe őket, és a siker nem maradt el: a flamingók költeni kezdtek. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Kedvenceink és a magány 

Legjobb barátunk, a kutya is társas lény, ezt a tulajdonságát farkas őseitől örökölte. A kutyát megviseli a magány, akár kint él az udvarban, akár bent a lakásban. A szakemberek szeparációs pániknak nevezik azt a jelenséget, amikor a magára hagyott kutya nyugtalanná válik, és (unalmában vagy idegességében, ezt ki tudná megmondani…) rombolni kezd, tárgyakat rág szét, tönkreteszi a virágágyást vagy a lakás berendezését. Az egyedülléthez kölyökkorban, fokozatosan kell hozzászoktatni a kutyát, elfoglaltságot (például rágnivalót) adva neki távollétünk idejére, és nem kerítve nagy feneket a távozásunknak, tudatosítva a kölyökben, hogy nem hagyjuk végleg magára. A macska a kutyánál jobban viseli az egyedüllétet, lévén vad őse is magányos ragadozó, ám meg kell jegyezni, hogy az emberrel töltött évezredek a macskában is okoztak változásokat: idomulva hozzánk, észrevétlenül egyre inkább társas lénnyé vált. 

Egyes állatkerti állatok, például az elefántok erősen kötődnek a gondozóikhoz. 
Ha egyik állatkertből a másikba költöznek, sokszor a gondozó is velük utazik, és ott marad velük egy darabig, az átszoktatás idejére. 

Terráriumban tartott teknősöknél, gyíkoknál megfigyelhető, hogy a társaság hatással van az étvágyukra: ha látják, hogy az egyik enni kezd, sokszor kedvet kapnak hozzá a többiek is. 

Vannak olyan társállatok, amelyeket hiba magányosan tartani, mert kimondottan igénylik egymás társaságát: ilyen például a tengerimalac. 

A világ legmagányosabb állata a Galápagos-szigeteki óriásteknősök Pinta-szigeti alfajának utolsó példánya volt, akit a Lonesome George (Magányos George) névre kereszteltek. Évtizedekig próbáltak párt találni neki, de hiába, a más alfajhoz tartozó nőstényekkel történt párosítások pedig terméketlen tojásokat eredményeztek, így utódok nélkül maradt. 2012-ben, kb. 100 éves korában bekövetkezett halálával az alfaj is kipusztult.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Tervezzünk!

Sokan úgy képzeljük, a pihenés azt jelenti, hogy elengedjük magunkat, nem tervezünk, nem gondolkodunk, csak hagyjuk, hogy pillanatnyi érzéseink hullámzása szerint teljenek napjaink.

Elsőre talán furcsán hangzik, de nagyon fontos, hogy előre tervezzünk! Ha nem így teszünk, akkor nem mi osztjuk be időnket, hanem ő ural minket és elfolyik alattunk tartalmatlanul, úgy, hogy fel sem tűnik. Hasznos, ha szabadságunk első napján végiggondoljuk és összeírjuk, hogy mik azok a dolgok, melyek számunkra a pihenést jelentik, amelyeket feltétlenül szeretnénk megélni ezalatt az idő alatt. Hova szeretnénk elmenni? Kikkel szeretnénk találkozni? Mely könyveket szeretnénk elolvasni? Hova mennénk kirándulni, strandra? Ha öt dolgot választanánk, amelyet szeretnénk, hogy mindenképp beleférjen, melyek lennének azok?

Amikor összeírtuk a listát és megnéztük a naptárunkat, rangsoroljuk mindezt fontosság szerint. Reálisan mennyi kivitelezhető, mennyi időnk van? Ha előre eltervezzük, inkább kezünkben tartjuk a dolgok irányítását. Mivel foglalkozunk vele és készülünk rá, jobban emlékszünk is rájuk majd a későbbiekben, és újra erőt meríthetünk belőlük. Valóban arra van időnk, amire szeretnénk, hogy legyen – kevés más alkalommal nyilvánulhat ez meg annyira tisztán, mint saját szabadságunkban. Mindennapi szinten a tervezés kivitelezésében segít, ha reggelente végiggondoljuk az előttünk álló napot. Adjunk magunknak fél órát minden reggel, amikor csak arra figyelünk, hogyan érezzük magunkat, milyen hangulatban ébredtünk (békés, tettre kész vagy épp nyugtalan, stb.), mit szeretnénk, hogy beleférjen a mai napba. Ily módon van a napunknak egy eleje, nemcsak elkezdődik, hanem mi kezdjük el!

Nyaral az egész család…

Szép és fontos dolog a családi nyaralás, de valódi pihenéssé csak akkor válik, ha nem érzi magát áldozatnak, aki még a szabadidejében is dolgozik, mások pihenését szolgálja ki. Amennyiben a család valódi közösségként működik, lényegi eleme a figyelmes kompromisszumkötés és a munkamegosztás. Ennek megvalósításához érdemes együtt leülni reggelizni, és közben átbeszélni a napot. Figyeljünk arra, hogy valóban mindenkinek legyen tere véleménynyilvánításra; ugyanúgy a gyerekeknek és a felnőtteknek is.

Vegyük számba egyfelől a vágyakat, másfelől a feladatokat is, hogy végül ne az anya mosson, főzzön, takarítson és pakoljon a családra egy személyben; ne csak véleménynyilvánításban, hanem a teendők elvégzésében is vegyük komolyan az egyenlőséget. Fontos, hogy nyitott kérdéssel forduljunk a másikhoz („Mihez van ma kedved?”) és ne saját vágyainkat akarjuk igazoltatni vele („Ugye van kedved strandolni?”). Az hogy néhány ponton ütköznek elképzeléseink, egészen természetes, ne éljük meg csapásként, ne azonnali lemondással vagy sértődéssel válaszoljunk rá, hanem kössünk kompromisszumot saját és mások fontossági sorrendjét mérlegelve. Miért ne élvezhetnénk egy programot úgyis, hogy nem a mi fejünkből pattant ki, vagy nem önt el hirtelen a boldogság a terv hallatán? Legyünk nyitottak egymás vágyaira és elképzeléseire. Így jobban megismerhetjük egymást, és a kimondott vágyak és igények erősítik az őszinteség légkörét is. Erősítsen minket, mint családot az együtt eltöltött idő!

Ha nem tervezünk, akkor nem mi osztjuk be időnket, hanem ő ural minket, és elfolyik tartalmatlanul.

Cikkünk 2. részét itt olvashatja. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

A pihenés kulcsa mi magunk vagyunk  

Sonja Lyubomirsky, s azok a kutatók, akik azzal foglalkoznak, mitől érzik az emberek boldogabbnak magukat, mind az egyénben vélik megtalálni a megoldás kulcsát. Az, hogy boldognak érezzük magunkat, sokkal inkább hozzáállásunkon, semmint körülményeinken múlik. Nem azon, hogy konkrétan mi történik velünk, hanem hogy mindezt hogyan éljük meg. Nem kell sok pénz, hogy Ibizára utazhassunk; saját otthonunk, egy Duna-parti séta, egy hét a Balatonon vagy egy kirándulás a Börzsönyben is jelenthet tartalmas kikapcsolódást. Hogy lenne lehetséges egyébként, hogy a kutatások szerint a felső tízezer nem érzi magát boldogabbnak, mint az alsó középosztály? A pihenés kulcsa is bennünk, magunkban van!

Zárjuk le a munkát!

A szabadságunk előtti utolsót vagy annak első napját szánjunk arra, hogy lezárjuk és végiggondoljuk az elmúlt időt, amelyből épp kilépünk. Rendezzük össze iratainkat, folyamatban lévő ügyeinket és lezárandó teendőinket.

Ne azzal teljen a szabadságunk, hogy a sok „meg kell tenni” dolgot elvégezzük, nullára hozzuk magunkat.

Természetesen kell pár nap, amíg „belerázódunk” a nyaralásba, eleinte többet jár még fejünkben a sok munkahelyi probléma és megoldandó feladat. Próbáljuk mindezt rendszerezni és összeírni, amikor letesszük a munkát, hogy amikor újra felvesszük a fonalat, ezek már kéznél legyenek. Ne rágódjunk azonban ezeken, amíg pihenünk, tanuljuk meg elengedni őket.

Ez az elengedés igen sokat segít nemcsak abban, hogy a pihenésnek szentelhessük magunkat, hanem abban is, hogy majd friss szemmel és friss fejjel állhassunk neki megoldásuknak, amikor visszajöttünk.

Sokszor éppen ezután születnek a legjobb gondolatok, mert új szempontokat kapunk kezelésükhöz és új nézőpontból láthatunk rá egészükre, újrarendezi magát fejünkben a kérdéses probléma. A rendszerezés mellett segít ebben az is, ha igyekszünk olyan programokat szervezni, melyek nem kapcsolódnak mindennapi életünkhöz – ilyen az aktív pihenés tengernyi formája.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>