„A nagy betegség”, amely megváltoztatta az életemet, a világlátásomat

Sok minden megváltozott bennem „a nagy betegség” óta. Mindennél fontosabbá váltak számomra az emberi kapcsolatok: a családom, a barátaim, az ismerőseim. Jobban becsülöm a nyugodt, hétköznapi pillanatokat; ami azelőtt nyűg volt és hétköznapi rutin, azt most élvezem és örömmel tölt el. Ami régen természetes volt, az mára nekem becses ajándékká vált: a gondtalan séta, a napsütés, egy bekuckózós délután, egy pohár kávé a teraszon, egy jó beszélgetés nem természetes velejárója a napomnak, hanem ajándék, élmény, örömteli pillanat az amúgy is gyorsan pergő hétköznapokban.

Van egy barátnőm, aki képes arra, hogy mindig megnyugtató perspektívába tegye a dolgokat. Specialitása az én hatalmas problémáim szembesítése azok valódi méretével. Ő az út feléről tért vissza hozzánk, és egyszerűen csak tudja amiatt, amit majdnem elveszített, hogy mi az, ami igazán fontos az életben, mi az, ami valóban probléma, amin valóban érdemes bosszankodni, szomorkodni.

Amióta átküzdöttem magam a nagy betegségen, szeretném azt hinni, hogy ugyan még nem vagyok profi, de talán már én is jobban el tudom választani a valóban fontos, lényeges dolgokat a lényegtelenektől, helyén tudom kezelni a valós és a vélt gondokat.

Valóban tudok örülni annak, hogy épek és egészségesek vagyunk, a gyerekek nőnek, annak, hogy nincs háború, és hogy az autónk még nem mondta be az unalmast. Tudok örülni annak, hogy vannak igazi emberi kapcsolataim, olyanok, amelyekre valóban támaszkodhatok, ha baj van. Hogy ez mennyire fontos, ezt is a nagy betegség mutatta meg nekem.

Aki látott már meghalni valakit, az sejtheti, hogy van lélek. Még a pillanatot is lehet látni, amikor elhagyja a testet. Vigasztaló is lehetne, ám ez a pillanat félelmetes, mint ahogy a hozzá vezető út is az. És én már megtanultam, hogy ezen az úton bármelyik pillanatban elindulhatok. Nincs olyan nap, nincs olyan pillanat, amely garantálná, hogy a következő pillanatban biztosan nem terül eléd az út, és nem kell végigmenned rajta.

Amióta legyőztem a nagy betegséget tudom, hogy a küzdelem nehéz. Bele lehet fáradni, el lehet keseredni, nem lehet szeretni, viszont el lehet veszíteni. És akkor, amikor rálök az élet erre az útra, elvész a hétköznapok komfortja, elvész a nehezen megszerzett pozíció öröme, a fontosnak tartott dolgok lényegtelenné válnak, és az ember csak mosolyog az eddig fontosnak tartott mókuskeréken. Minden öröm, minden élmény, minden ébredés mögött ott leselkedik, lököd téged előre az úton, amin az erősek sétálnak, a gyengék vergődnek, a lázadók vonszolódnak végig.

Talán nem érdemes ezen gondolkodni. Talán jobb a fejünket a homokba dugni. Nem készülni, nem várakozni, nap mint nap természetesnek venni, amit kapunk, és a nagyot is csak ideig-óráig becsülni. De ha már nem tudunk így tenni, mert már láttuk egyszer az árnyékunkat az úton, akkor mondjuk el, segítsünk másoknak is, hogy a pillanatokat, amiért élünk, ne veszítsék el. Éljék meg, örüljenek neki, ha nem is úgy ízlelgetve, ahogyan egy sorsfordító nagy betegség után, hanem csak kicsit észrevéve azt, ami majd annyira hiányozni fog, amikor már tudjuk, hogy az értékes része az életünknek főleg ilyen pillanatokból áll.

Nem szerettem a nagy betegséget, sokkolt, megalázott, kiborított, de sok szempontból hasznos volt. Bár nem akartam tanulni, rákényszerített a tudás megszerzésére, ennek pedig utólag örülök. Azért persze nem kívánom senkinek, hogy így tanuljon. Hátha valaki van olyan szerencsés, hogy nagy betegség nélkül is meg tudja tenni.