Más-kép 1.: Daphné és a versengés

A lány látszólag Apolló erőszakos, viszonzatlan szerelmének áldozata. Daphné egy erdei nimfa a görög és római mitológiában, Peneos folyóisten leánya. Apolló isten azért üldözte őt, mert Cupido (Ámor), a szerelemisten nyilának hatására belebolondult. Daphné az apjához imádkozott segítségért, ezért amikor Apolló már éppen megérintette, babérfává változott, így szemérmén és becsületén nem esett csorba. A babérfát az isten ezután szentként tisztelte. Innen ered maga a növény és magas rangja a kultúrában: Apolló lantját és tegezét babérral díszítette, és ettől nem őszült meg ragyogó szőke haja; babérlevelet rágcsálva mondta jóslatait Delphoiban Apolló jósnője; a győztesek babérkoszorúja pedig ma is jól ismert.

Ám érdemes kicsit mélyebbre ásnunk a történetben!

Először is gyanús Daphné tartózkodása. Apolló főisten volt, a rend, a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a gyógyítás, a művészetek istene, nem mellékesen ma is a férfiszépség szinonimája. A rómaiak még erről az előkelő rangról is feljebb léptették: kifejezetten ő vált a napistenné is, miután alakját „egybevonták” Héliosszal. Ezenkívül Jupiter kedvenc gyermeke volt.

Igazán nem rossz parti, sem személyében, sem rangjában: tehetséges, gazdag és jóképű „főúri sarj” egy „köznemesi sorból” jövő nimfának, akinek semmije nincs a szépségén kívül, mondhatnánk…

Ám Daphné tartózkodása nem véletlen: Cupido szerelemtaszító (ólom) nyíllal sebesítette meg, míg Apollót szerelembe taszító (arany) nyíllal találta telibe.

Apolló ugyanis korábban gőgösen leszólta Cupido íjásztudományát, miután – négynaposan! – éppen hazatért az anyját üldöző déloszi sárkány legyőzéséből. Apolló nyilai ugyanis mindig célba találtak. Jean Shinoda Bolen „Bennünk élő istenek” c. kultuszművében érdekes módon határozza meg archetípusként: Apolló nagyon távoli célokat is sikeresen elér, sőt, ebben leli legfőbb örömét, mert keze és feje kristálytiszta. A jóslás isteneként meglátja, a rend isteneként megvalósítja a mások számára fel sem ismerhető, jó célokat.

Ám Apollónak van egy kevésbé ismert, sötét oldala is: néha öntelt, epés, időnként bosszúálló. A nőkkel sokszor sikertelen, az őt kikosarazó Cassandrán és Coronis-on kegyetlen bosszút áll, bár ezt mindig hamar megbánja. Saját ikertestvérére, Dianára is féltékeny, amikor ő Orionnal, egy halandó vadásszal esik szerelembe.

Húgát párbajra hívja, amelyben Dianának el kell találnia egy távoli pontot a tengerben. Több se kell a vadászat harcos kedvű istennőjének, tévedhetetlen (ezüst) nyilával azonnal célba talál. Ám túl későn jön rá, hogy bátyja átverte: a célpont nem volt más, mint szerelme, Orion, aki olyan mélyen gázolt a tengerbe, hogy már csak egy kis pontnak látszott.

Apolló, Diana és Cupido nyilainak tehát megvan a maguk jól meghatározott, külön szerepe.

Ráadásul Apolló a legjobb íjász – legalábbis ha a hagyományos sárkányölő, „erőnyerő” szerepet nézzük. Miért kell mégis versengenie a világ legjobb íjászának címéért? S ha már hallgatólagosan elnyerte, miért kell lealázni a többi dobogóst? A történet többször felbukkan az ókori görögöknél, a legismertebb példa Eris „A legszebbnek!” feliratú aranyalmája, ami versengést, viszályt okozott, és a trójai háborúhoz vezetett.

A görögök sokat háborúskodtak, békében pedig az olimpiákon versenyeztek. Ám a káros versengésről – talán pont ezért – mintha többet tudtak volna a modern embernél, aki a versenyt és versenyképességet mindenek felett való jónak, a szabad piacgazdaságot pedig az előre vivő fő természeti erőnek gondolja. Nos, a szerelem istene és a napisten versengésének ártatlan áldozata Daphné lett, haszonélvezői pedig a babérlevelet máig használó költők, háziasszonyok. Vajon megérte?

John William Waterhouse (Róma, 1849 – London, 1917) preraffaelita festő egy képben fogja össze a kritikus jelenetsort: Daphné utolérését, reményvesztését és átváltozását.

További magyarázat helyett olvassuk Ovidius csodálatos sorait az „Átváltozások” első könyvéből!

"Mint ahogyan, ha kalásza üres, fellobban a polyva,
s mint a sövény lángol, ha tüzes fáklyával a vándor
hozzáér, vagy hajnaltájt otthagyja tövében,
úgy lobogott teljes szívéből érte az isten,
és e szerelmét hasztalanul táplálta reménnyel.

… „Kérdezd meg, kinek is tetszel. Nem hegy lakozója,
nem pásztor vagyok én, aki borzasan őrzi a nyájat
és az ökörcsordát. Nem, nem tudsz, esztelen, arról,
hogy ki elől menekülsz, csak azért futsz. Tudd meg, uralnak:
Delphoi földje, Claros, Tenedos, s palotám Patarában.
És az apám Jupiter. S ami lesz, s ami volt, s ami most van,
én mutatom meg; a dalt s lanthúrt én hangolom egybe.
Biztos az én nyilam; egy van csak, mely célba-találóbb,
az, mely az én könnyű kebelem meg tudta sebezni.
Orvosságokat én adtam, tudd, megsegitőnek
hívnak, a gyógyerejű füvek is mind engem uralnak.”

… Most is bájos a lány. Testét a szelek csupaszítják,
szembefuvó szellők raja rezgeti, lengeti leplét,
s fésü-nem-ért fürtjét a futó szél hátrafuvallja:
s míg menekül, még szebb.

…így futtatja reménye az istent, félsze a szűzet.
Ám szerelem-szárnnyal sebesebb mégiscsak az űző,

mert sosem ad pihenést, s most hátát éri kezével,
most a nyakán szétszórt haja fürtjeit éri lehével.
Elsápadt a leány, erejét veszitette a gyötrő
vad rohanásban;

… „Ments meg, apám, … a testem
változtasd mássá: ez okozza az én veszedelmem.”

Így csak alig szólt esdve, merev lett máris a teste,
zsenge leánykebelét tüstént friss kéreg övezte.
Fürtjei lombokká, fordult két karja faággá;
s lába, imént oly gyors, végződik lomha gyökérben;
arcát lomb fedi már, egyedül szép fénye a régi.

… „Lám, nem akartál lenni a nőmmé,
fám léssz hát ezután. Ott díszlesz, tudd meg, örökké,
fürtjeimen, te babér, díszíted a lantom, a tegzem;
s Róma vezérein is, diadalt mikor ünnepi hang zeng
vígan, s nagy menetet szemlél Capitolium orma;
s Augustus palotája előtt, hív őre a háznak,
állsz kapujában, a szent tölgyet körül-óva vigyázod.
S mint ahogyan nyíratlan főm fiatal marad egyre,
így hordozd te a lomb díszét örökös-szakadatlan.”

Szólani szűnt Paean. S a babér új ága e szókra
bólintott: s fejként látszott hajlongani csúcsa."