„Ezen a nyelven szólok, amikor hallgatok, és ezen hallgat Isten is, ha szólok”

Magyarok közösségben

Bogdán Zsolt érdemes és kiváló művész több mint negyedszázada a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezető színésze. Vígszínházi vendégjátékokban többször láthatta a budapesti közönség is. Volt idő, amikor komolyan fontolóra vette, hogy Budapestre költözzön és a Bárka Színháznál vállaljon szerepeket, de – ahogy ő fogalmaz – „túl ravasz volt, vagy kellőképpen gyáva”. Nem bánta meg, hogy Kolozsváron maradt. Színházról és hitről beszélgettünk vele.  

Bogdán
Fotó - Barabási Attila

– Hogyan képzeljük el önt gyerekként? Milyen körülmények között nőtt fel? 
– Csíkszeredában születtem, arccal a Hargitának és a Somlyó hegyének háttal, vagy fordítva. Mindkettő egyszerre védett, s mutatta az irányt. Barátságos gyermek voltam ugyan, de valami különös félszegséggel megáldott; rendkívül érzékeny, sérülékeny, ugyanakkor megköthetetlen, rendkívül szabad és rossz. Aztán ahogy cseperedtem, megpróbáltam palástolni szorongásaimat, úgy tenni, mint aki nagyon is fesztelen, de ez nem igazán ment. A lányok ösztönből megérezték a bennem húzódó feszültségeket, és meggyorsították lépteiket. Egyetlen hely volt, ahol oldódott a szorongás: a színpadon. Oda menekültem. Fel is vettek egy amatőr színjátszó csoportba világosítónak. Barátom nem volt sok, csupán egy-kettő. Szerettem a kutyákat nagyon, mert kirekedtek ebből a nagy embertelenségből.  

– Állatszeretete az állat-egészségügyi szaklíceumba vezette, ott végzett.
– Igen. A ragaszkodást föltétlenül el kellene tőlük tanulni. Úgy kellene Istent szeretni, ahogy ők a gazdájukat.  

Később aztán figyelni kezdtem az embereket, a viselkedésüket, a beszédüket, és ezeket le-leutánoztam.  

Felfedeztem, hogy pont olyan félszegek, mint én. Érzésük az én érzésem lett, annyira, hogy felismerték benne a sajátjukat. Szerettem a verseket nagyon, mert fájdalom, öröm, szerelem, Isten és az egész világ egyszerre ropogtak át bennük a lelkemen, úgy, ahogy jéghideg gleccser ropog, vagy ahogyan a vadlovak. A kocsmákban asztalokra álltam, szavalni kezdtem. Szerintem csapnivalóan, de boldogan. Úgy tűnt, arra a pár percre megáll az idő. Még szerencse, hogy nem vittek el miatta. 

– Aztán felvették a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe.
– Akkor még az volt a neve, ma Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Valahogy lekerült a neves színész-pedagógus neve az intézet homlokzatáról. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy megfelelő időben nagy tudású, pallérozott műveltségű civil és ugyanolyan kiváló, szakmájukat a részletekig ismerő színházi emberekkel találkoztam. Távlatokat nyitottak előttem.  

– Annak idején milyen elképzelésekkel, célokkal, álmokkal vágott neki a színészetnek?  

– Azt hiszem, a kimondott szó dallama, ereje, varázsa vonzott erre a pályára.  

Emlékszem, gyermekkoromban kanyarós voltam, és a szüleim nagyon ki voltak zsigerelve. Nem maradhattak otthon velem, dolgozniuk kellett. Egyedül maradtam a vadonatúj lemezjátszóval, és sorra hallgattam Jancsó Adrienne Arany-balladáit. Meghatározó pillanat volt. Arany János nyelvének drámai szépsége, játékossága, sodrása magával ragadott. Jóval később, már a Csíkszeredai Népszínház tagjaként megtapasztalhattam a kimondott szó és a cselekvés közötti kis áramköröket, összefüggéseket, és rabul ejtettek. Színpadi erő, varázs, szabadság, játék, dallam – ezek a fogalmak nagyon kedvemre valóak voltak, ezek mozgattak. Amikor megértettem mindezek felelősségét, akkor is úgy éreztem, hogy érdemes rátenni egy életet. Úgy éreztem, hogy csak ezt és semmi mást nem akarok csinálni.  

Akkoriban még egy farmon dolgoztam mint mesterséges megtermékenyítő. Verseket mondogatva jegyezgettem, melyik tehén épp hol tart a ciklusában. Ki gondolta volna, hogy amit én teszek a tehenekkel, ugyanazt teszi a Lélek velem: beolt a kimondott szó szerelmével.

Kép
Bogdán
Kép - Bíró István

– 1994. szeptember elseje óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja. Mit szeret ebben a közegben már több mint negyed évszázada?
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetése Tompa Gábor nevéhez és munkásságához kötődik már több mint három évtizede – hetünket, frissen végzett fiatal színészeket is ő hívott a színházba.  

Olyan figyelem és fegyelem vett körül minket, olyan erős alkotói közösségbe csöppentünk bele, ami nagy mértékben meghatározta további pályafutásunkat.  

Fel kellett zárkóznunk a társulathoz, fel kellett nőni az idősebb kollégákhoz. Tompa Gábornak sikerült nemzetközi hírű rendezőket, komoly művészeket megnyernie a színház számára; rengeteget tanultam ebben az időben, és sikerült felvérteznem magam valamiféle gyilkos maximalizmussal, ami nem kímélt sem engem, sem a környezetemet. Mai napig rabja vagyok, bár mostanra sikerült, többé-kevésbé megfegyelmeznem magam annyira, hogy csak az én húsomba vágjon bele, máséba ne.  

– Megfordult a fejében, hogy Budapestre szerződjön?
– Meg, persze. Hívtak a Bárkához, és egészen komolyan fontolóra vettem, hogy átköltözöm Budapestre, de túl ravasz voltam, vagy kellőképpen gyáva. Akárhogy történt is, úgy gondolom, nagyon jó döntést hoztam, hogy maradtam. Nálam nagyobb, tehetségesebb, ragyogó erdélyi színészeket nyelt el az az ország… Ezenkívül az én gyökereim itt vannak. Minek kitépni?  

Tisztelem minden ember gyökerét, a magamét miért bántsam! Én itt vagyok otthon. 

– Mit jelent önnek a magyar nyelv, és mit adott a személyiségéhez, hogy kisebbségi magyar létbe született?  
– Egyre inkább a csendet. Lelkem kerengőjében ezen a nyelven szólok, amikor hallgatok, és ezen hallgat Isten is, ha szólok. Mérhetetlen Aranyt, Petőfit, Adyt, József Attilát, Radnótit, Dsidát jelent nekem ez magyar nyelv. No meg dallamot, ritmust, a gyermekeimet, anyámat, apámat és a halált.  

Kép
Bogdán
Fotó - Barabási Attila

– Érték hátrányok azért, mert határon túli magyar?
– Értek. Fájt. Elmúlt. De még érni fognak. Fájni fog. El fog múlni.  

A lényeg, hogy én ne sértsek, ne bántsak senkit. Nem könnyű.

– Csíkszeredára haza szokott látogatni?  
– Szüleim már a túlsó parton vannak, sajnos ritkán járok haza.  

–2014-ben volt a premierje a „Függök ezen a zord életpárkányon…” című Ady-estnek – ez a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciója. Mit érzett kihívásnak ebben az előadásban?  
– Magát a versmondást. Gyönyörű volt a szöveg, amit Szugyitzky István szerkesztett, önmagában összeérlelt.

– Számos díjban részesült. Miben erősítik meg ezek az elismerések?  
– A Gondviselésben. A díjak fontosak, mert a színésznek visszaigazolást ad, a közönségnek pedig egyfajta „iránytűt”, de én akkor is a színészetet választanám, ha lakatlan szigeten élnék. Engem a kudarc jobban serkent, mint a díj.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti