Császár Angela: „Van valaki, aki őrködik felettünk, aki vezet bennünket és szeret”
Az egyik legszebben beszélő magyar színésznőnek tartják. Nem csupán prózai szerepekben, hanem énekesként is komoly sikereket könyvelhet el – az „István a király” Saroltját több mint tizenhét esztendőn át formálta meg, emellett több szólóesten és albumon is megcsillantotta karakteres, kristálytiszta hangját. Regisztrált bemutatóinak száma meghaladja a nyolcvanat, csak Madách Imre „Mózes” című művében több mint 400 alkalommal állt színpadra különböző szerepekben. Turnézott Ausztráliában, Skandináviában, Izraelben, de fellépett az USA-ban és Kanadában is. Sokan film- és szinkronszerepeiről emlékeznek rá, számos rádiójátékban is közreműködött. Hosszú éveken át tanított a Nemzeti Színház és a Pesti Magyar Színház színiakadémiáján zenés mesterséget és művészi beszédet. A járványhelyzet óta elsősorban szeretteiért él – Császár Angela Jászai Mari-díjas színművésszel, érdemes és kiváló művésszel beszélgettünk gyökerekről, hivatásról, hitről és családról.
– Kolozsvárott született, kalandos és mozgalmas gyermekkora volt. Mit hoz a családból?
– Édesapám erdélyi, aki az akkor 17 éves édesanyámmal Vecsésen találkozott, amikor ejtőernyős katonaként a reptéren szolgált. Egy éven belül össze is házasodtak, majd hamarosan megszülettem Kolozsváron, ahova elvitte apám bemutatni édesanyámat. Aztán a határok, a politika és a nemzetközi helyzet változása miatt – egyéves koromban – a szökést választva, hegyen-völgyön át, sikerült átjutniuk velem a határon. Vecsésen laktunk nagymamáméknál, majd Sárbogárdra, azután Tatára költöztünk, mert hivatásos katonaként szolgáló apámat áthelyezték a páncélosokhoz. A sport volt a mindene, főleg a foci – sporttiszt lett belőle, civilben meg futballbíró, aki intenzíven foglalkozott fiatalokkal. Felettébb szigorú volt; bárkit porig tudott sújtani egy szemvillanással, ha nem úgy történtek a dolgok, ahogyan elképzelte. Édesapám jelleméhez az is hozzátartozott, hogy nagyon szeretett szerepelni; a társaság középpontjaként bárkit szóval tudott tartani. Többszáz viccet lejegyzett, amiket hatásosan elő is tudott adni.
Édesanyámat nagyon makacs, kitartó természettel áldotta meg a Jóisten. Emlékszem azokra az időszakokra, amikor a szüleim valami miatt nem álltak szóba egymással, hanem „jó postásként” velem üzengettek egymásnak. Édesanyám nem volt társasági ember, nem folytatott sportos életvitelt sem, elég volt neki az 1950-es évek nehézségeit kivédeni, bennünket, öcsémmel ellátni. Rengeteget olvasott – minél vastagabb volt egy könyv, annál inkább érdekelte. Csodálatos, színes fantáziával rendelkezett, egész életében segített és védett minket. Sajnos különbözőségeikből adódóan, huszonöt évnyi házasság után a szüleim útjai szétváltak.
Mindkettőjükre ráismerek a mozdulataimban, a ráncaimban, a hangsúlyaimban, „mert ők én vagyok már… gyenge létemre így vagyok erős.” (József Attila)
– Hogyan talált rá a színészi hivatásra?
– Kezdetben fogalmam sem volt, mi legyek, bár kisiskolás koromtól rendszeresen szerepeltem: ünnepségeken, irodalmi színpadon szavaltam, énekeltem a nagymamámtól örökölt tiszta, erős hangomon. Nagyon élveztem, de azt már nem tudtam elképzelni, hogy ebből majd egyszer meg is lehet élni, és hogy létezik erre szakosodott iskola, ahol e mesterséget megtanulhatom.
Az irodalmi színpadot Tatán egy nagyszerű tanár, Körmendi Géza vezette – neki köszönhetem nagy részben, hogy színésznő lettem. Ugyanis az egyik, Debrecenben tartott fesztiválon ért egy emlékezetes trauma, ahol két dalt kellett elénekelnem zongorakísérettel. Az egyik dal kezdetekor a kísérőm pont a másik darabba fogott bele, mint amibe én… ez olyan szinten sokkolt, hogy azonnal kirohantam a színpadról, s bezárkóztam a mellékhelyiségbe. Többen is utánam eredtek; Géza bácsi „kikotort” nagy nehezen, majd hosszas rábeszélés után kilöktek a színpadra, ahol őszinte tapssal fogadott a közönség. Ekkor minden félelmem elszállt, és hibátlanul adtam elő a darabot. Ha akkor Géza bácsi nem adja meg a „kezdő lökést”, sosem válok színésznővé. Ő készített fel a felvételire is. A színművészeti mellett magyar-népművelő szakra is beadtam a jelentkezésemet, de mivel a felvételi sikerült, már nem próbálkoztam máshol. A szüleim vegyesen fogadták színészi ambícióimat: édesapám tartott attól, hogy „éjszakai pillangó” válik belőlem, míg édesanyám végig támogatott, még a felvételire is elkísért.
– 1968-tól a Nemzeti Színház tagja volt egészen 2000-ig, számos szakmai és személyes történet, élmény köti hozzá.
– A főiskoláról – ahol Simon Zsuzsa volt az osztályfőnököm – harmadévben kerültem a Nemzetihez gyakorlatos színésznek. Csodálatos kollégák, színészóriások vettek szárnyaik alá. Básti Lajos, Egri István, Lukács Margit, Makay Margit, Mészáros Ági, Pápai Erzsi, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Őze Lajos, Raksányi Gellért… Mindig hálás maradok Gobbi Hildának és Mészáros Áginak, akik hozzásegítettek életem első, 37 nm-es, budapesti lakásához.
A nemzetis korszakban született a „Budapest Orfeum” című előadás is Benedek Miklóssal, Szacsvay Lászlóval és a zongorista-karmester Orosz Istvánnal. 1979 decemberében debütált az előadás – a Nemzeti Színház műsorára vette, és tíz éven keresztül játszottuk itthon és külföldön több mint háromszázszor. Akkor is színen maradt, amikor a Katona József Színház kivált a Nemzetiből, és sok kedves kollégám, köztük Benedek Miklós és Szacsvay Laci is átment.
Számomra azért is emlékezetes az Orfeum, mert férjemmel a Fészek Művészklub bemutatóján találkoztam először.
Akkoriban még minden színház összecsiszolt társulattal, határozott arculattal, „bukéval” bírt. A több helyen játszó színművészek egy nagy családhoz tartoztak, amelyben mindenkinek megvolt a saját színe a birodalmában. A különféle színházak művészeiként rendszeresen találkoztunk a Magyar Rádió pagodájában, a szinkronstúdióban, tévéfilmek fogatásakor. Ha színpadon nem is, de a stúdiókban együtt játszottunk nemzetisek, vígesek, tháliások, madáchosok. 1990-et követően sajnos sok minden megváltozott. Azzal kellett szembesülnünk, hogy megszűnt a rádiózás, a hallgatók által kedvelt rádiójátékok, klasszikus és gyermekeknek szóló mesejátékok, a versműsorok és a Pannónia Filmstúdió is apró kis stúdiókra osztódott szét. A társulatok lassan szétestek, és kényszervállalkozókká váltunk. Miután 1999-ben bejelentették, hogy a Nemzetiből Pesti Magyar Színház lesz, és épül az új Nemzeti Színház, ahol az eddigi Nemzeti társulatára nincs szükség, már nem igazán találtam a helyemet. Valami megszakadt, és mintha azóta sem akarna folytatódni.
– Kanyarodjunk el kicsit a családjához. Házastársa, József, kutató állatorvos. A két merőben más hivatás és életritmus okozott-e már komolyabb konfliktust? Kezdettől fogva tudta-e a férje, hogy mire „vállalkozik”?
– Jóska mindig is tisztában volt azzal, hogy a színész „nem hétköznapi” ember. Szerette, hogy az életem jelentős része a színpadon zajlik, hogy ismert személyiség vagyok. Ha nem is minden előadást, de a bemutatókat mindig megnézte, és nagyon hasznos megjegyzésekkel segített. Sosem neheztelt azért, hogy gyakorta vagyok távol, nem követelte, hogy maradjak otthon.
Hiányzik belőle az a fajta féltékenység, ami mérgezőleg hat az emberi kapcsolatokra.
Mindig fontos volt a saját munkája, a hivatása; többször volt ösztöndíjasként Amerikában, ahová két alkalommal mi is elkísértük. Fel sem merült, hogy külön éljünk. Azért vagyunk férj és feleség, azért vagyunk család, hogy együtt legyünk. Semmiféle hátrányom nem származott ebből: visszaérkezvén ugyanott folytattam a pályát, ahol abbahagytam. Amikor lehetőségünk volt az Orfeummal Ausztráliában vendégszerepelni, és még kicsi volt a lányunk, akkor édesanyám és Jóska pótolta a mamát több hétig itthon. Ezt is azzal a természetes egyszerűséggel csinálták végig, amely annak a szeretetnek és bizalomnak a jele, ami összeköt bennünket.
– Színésznő, énekes-előadóművész, versmondó, színészpalánták oktatója – mindez együtt… Mit jelentett ez Önnek?
– Tulajdonképpen ezt csináltam egész életemben: az oktatás, a tanítás a színésznek is feladata, „Lelki kenyér ínség-időkben, verőfényes vigasztalás.” (Áprily Lajos) A hét-nyolc saját előadóestemen a gondolatok, a versek mindig az alkalom és a közönség együttlélegzéséből születtek meg. Olyan szövegeket választottam mindig, amikkel tiszta szívből tudtam azonosulni, és amelyek tartalmas percekkel elkísérhették a közönséget hazáig.
Sokszor érzem még mostanában is az emberek felém sugárzó szeretetét, és örömmel tölt el, hogy volt értelme annak, amit csináltam.
A magyar nyelv tisztelete, szeretete, a magyar költészet, a nemzethez ragaszkodó irodalmi művek közvetítése fontos számomra. Nem hiszem, hogy tudnék érdemben mással foglalkozni – ez a hivatásom.
– Evezzünk ismét mélyebb vizekre: mikor érezte igazán, hogy Isten aktívan jelen van az életében?
– Annak idején katolikusnak kereszteltek Kolozsvárott. A nagymamám mindennapi egyszerűséggel és komolysággal megélt hite volt, ami felkeltette Isten iránt az érdeklődésemet. Az Úrral először egy pofon képében „találkoztam” 1954-ben, amikor valami belső kíváncsiság, vonzalom hatására bementem Tatán a templomba. Mire hazaértem, már apám tudta egy katonatársától, és egy nagy pofonnal próbált eltéríteni. Abban az időben ugyanis célszerű volt titokban gyakorolni a vallást, hiszen a párt szabta meg, hogy mit szabad és mit nem. Én mindig éreztem és hittem, hogy van valaki, aki őrködik felettünk, aki vezet bennünket, aki szeret és elfogad. Pedig akkor nem olvastam még a Bibliát, nem jártam hittanra sem – végül felnőttként, hozzám közel álló emberek által kerültem közel Istenhez.
Törődését és szeretetét mégis akkor éreztem meg igazán, amikor a lányunk megszületett.
Fiatalkori meggondolatlanságaim miatt, amikor már igazán szerettem volna gyermeket, nem lehetett. Bejárni a klinikák hosszú sorát, hogy lehessen – ez a büntetés. Amikor a Jóisten megszán és megbocsát, s lesz valaki, akit szerethetünk, akivel törődhetünk – ez a kegyelem. Lelki szükségletünk lett, hogy csatlakozzunk egy hívő közösséghez. Mai napig hálás vagyok a Jóistennek, hogy teljes életet élhettem felelőtlen botlásaim után. Mindez – remélem – jobbá tesz bennünket, másképp látjuk a kapcsolatainkat és a körülöttünk lévő világot.
– Mit tekint élete legnagyobb sikerének?
– Azt, hogy családban élhetek, van egy megértő társam, van egy csodálatos lányunk, aki fiatalon vállalta az anyaságot háromszor is – különben hogy lehetnék nagyi? Ez feladat, de megnyugvás és öröm is, mert így folytatódunk. A hivatásom és az életem kerek egész.
Most már csak azt várom, hogy ismét elinduljon a karanténidőszak előttihez hasonló pezsgő művészeti élet, mert az embereknek szükségük van a színházra, az együttes élményekre, amelyeket semmilyen online közvetítés nem pótolhat.
„Most azt érzem, hogy minden megvolt” – interjú Piros Ildikóval
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
