Nem kért rá, mégis a halálba segítettem

Egyik napról a másikra romlott az állapota. Először csak sántított, mintha valamibe belelépett volna. Egy hét múlva rogyadozott a két hátsó lába. Olyannyira, hogy alig tudott felállni. Az injekciós kezelés hatékonynak tűnt, látszólag visszanyerte régi formáját, és nemcsak az életereje tért vissza, hanem a jókedve is. A gyógyszer sajnos nem segített még akkor sem, ha a kedvenc ételébe, a legízletesebb falatokba rejtettük el. Injekciót viszont nem kaphatott örökké, és valahogy annak is kopni kezdett a hatása.

Végül az orvos kimondta, amit egy ideje sejtettünk: nem tud segíteni.

Akkor már lebénult deréktól lefelé, elsorvadtak az izmai a csípőjénél, és megtanulta magát úgy hajtani előre és körbe-körbe, mint egy kisbaba, aki el akarja érni a játékait. Nagyon furcsa volt így látni, mintha ülne, kinyújtott lábbal. Úgy alkalmazkodott az adott helyzethez, és közben olyan sokatmondóan nézett ránk, mint egy ember. Többször megborzongtam erre a gondolatra, de tényleg másnak láttam a betegségben, emberibbnek. Mint akinek lelke van, és tudatosan küzd a megmagyarázhatatlannal. A szájába rakosgattuk a kiskatonákat, mert elment a kedve az evéstől. Finoman vette el a kezünkből a kockányi falatokat, nehogy megsértsen a hegyes fogaival.

Hetekig nem hallottuk a hangját. Csak akkor sóhajtott nagyokat, amikor a lépcsőn cipeltük fel, vagy beemeltük az autóba. De egy vonítással sem panaszkodott. Nem mondhatta el, vannak-e fájdalmai. Jó lett volna, ha megosztja velünk. Csak a nézése árulkodott a szomorúságról, és bármily furcsa, a háláról is. Hálás volt azért, hogy gondoskodunk róla.

A szomszédok és a járókelők hiányolták. Nem szaladt a kerítéshez, hogy a keréken gurulókat megugassa, vagy kicsikarjon egy jó szót, simogatást. A hely, ahol azelőtt százszor is körbefutott, kergetőzött, mint egy önfeledt, játékos biztonsági őr, hirtelen túl távolinak tűnt.

Nem vicsorgott a szomszéd fűnyírójára, és nem kísért fel minket a lépcsőn.

Döntöttem magamban, mert úgy éreztem, nincs más választásunk: kihívjuk az állatorvost, hogy altassa el. De meg kellett várnom, hogy lélekben a nagyfiam is eljusson idáig. Ő kapta ajándékba óvodás korában, és nagyon ragaszkodott hozzá. Egy idő után azonban kénytelen volt belátni: nem szenvedhet a kutyája a végtelenségig csak azért, hogy mellette lehessen.

Pár percig tartott a beavatkozás. Az első injekciótól tehetetlenül dőlt az oldalára, a másodiktól megállt a szíve. A tekintete elfelhősödött, a szeme megszürkült. Megszűnt szenvedni, a kezeim között.

Teljesen ellentétes gondolatok kavarogtak a fejemben. Tudtam, hogy nem ápolhatjuk úgy, mint egy krónikus ágyban fekvő beteget, pelenkázva és hurcolgatva, mindent a szájába adva. Mégis csak egy állatról volt szó. Ugyanakkor döbbenetes volt látni, ahogyan elillant belőle az élet. A mi kérésünkre, a mi elhatározásunkra. Tényleg ennyi lenne az átmenet?

Mi különbség van élőlény és élőlény között? Hol van a határ, amikor mások életéről mi rendelkezünk? Vajon ő másképp döntött volna? – ilyesfajta kérdések cikáztak az agyamban.

Egy régebbi filmélményemre gondoltam, amelynek néhány képkockája az emlékezetembe vésődött. Egy amerikai fiatalembert halálra ítéltek, mert erőszakos cselekedeteket követett el. Ha jól emlékszem, megerőszakolt egy lányt, és meg is ölte. Az üvegezett falú szobában remegve várta az ítélet végrehajtását, hogy az automata vezérlésű injekciók megadják az igazság döfését.
Mindig elborzadtam erre a gondolatra. Sosem értettem egyet a halálbüntetéssel, még ha jogosnak is tűnt, mert nem tartottam igazi megoldásnak. Így voltam az eutanáziával is. Elvégre kik vagyunk mi, hogy a teremtésbe belekontárkodjunk? Hogy a bűnöst vagy a magatehetetlent eltávolítsuk azért, mert haszontalan vagy kártékony az élete. Mert teherré vált, és nem tudunk mit kezdeni vele. Jogunk van-e ilyen horderejű kérdésekre mások nevében választ adni? És ha ez gyakorlattá válik, hogy lehet gátat szabni a szokásnak, a mindent megmagyarázó akaratnak?

Elképzeltem, mi lenne, ha rólam döntenének mások, az én életemről. Vagy a gyermekeiméről.

Gyakran felidézem magamban azokat az angliai botrányokat, amikor kisgyermekeket vagy felnőtteket nem tápláltak tovább mesterségesen, és levettek a lélegeztetőgépről, mert számukra idegen emberek, a parlament tagjai így szavaztak. Nem adták át őket más ország kórházának, amely vállalta volna az életben tartásukat, felkészülve a fogadásukra. Nemet mondtak az életükre. A szívem szakad meg, amikor a szüleik helyébe képzelem magam, átérezve tehetetlenségüket. Azóta sem értem, kinek mi érdeke fűződhet ahhoz, hogy megakadályozza más levegővételét.

Miközben tisztelem az élet kezdetét és végét, megéreztem az eutanázia ízét. Felkavarta a lelkiismeretemet, és megerősített abban, hogy milyen egyedülálló csoda az élet, és milyen nagy titok a halál.