A fülbevaló és a baba szabadsága – igen, nem, mikor?

Igeeen!! Minél előbb. Lehetőleg már a kórházban. Az egy-két napos pici baba még úgysem „fogja föl”, meg hát a sok kórházi procedúra közt el is vész egy ilyen apró kis fülcimpaszúrás, nem is emlékszik rá, csak egy pillanat az egész. Ilyenekkel nyugtatjuk magunkat, miközben önnön hiúságunk okán szerzünk babánknak kellemetlen (másod)perceket. Persze, csak ha nem gyullad be, mert akkor több is lehet. Sok újszülött osztályon a nővérek maguk ajánlják fel, hogy egy kis tűvel átszúrják a fülcimpát. Elég kényelmes megoldásnak tűnik; ha nem bírjuk, hogy a baba sír, akár ki is mehetünk addig a szobából...

Persze, még pici babakorban. Azért mégsem a kórházban, amikor úgyis van szegénynek elég nyűge, de minél hamarabb. Léteznek egészen komfortos szolgáltatások, házhoz jön a füllyukasztó, minimális trauma az egész, a baba saját, ismerős közegében meg lehet oldani, akár egyszerre mindkét fület is. Egy pár hónapos, féléves kicsi még piszkálni sem tudja, így nehezebben fertőződik el, és remélhetőleg gyorsan meggyógyul. Nem piszkálja, ez igaz, és ellenkezni sem fog, milyen egyszerű. Mondjuk, nem is dönthet a saját testéről, de hát félévesen, valljuk be, kevés dologról kérdezik meg a véleményünket.

Inkább majd akkor, ha ő kéri. Megdöbbentő lehet, de ezzel a kéréssel a kislányok legtöbbször nem várják meg az érettségi bankettet, sőt, akad leányka, aki már másfél-kétéves korban(!) ki tudja fejezni abbéli vágyát, hogy márpedig ő fülcsit akar. Élvezettel nézegeti, huzigálja anyáét, rácsodálkozik más nénikére, megfogja, forgatja, egyértelműen tetszik neki. Ha az „igen–nem” kombó megvan (és naggyon-naggyon korán megvan, hajjaj, főleg a „nem”), akkor az a szülő, aki szeretné, ha kisgyermeke fülbevalót hordana, hamar rákérdezhet, hogy vajon már ő is akarja-e. Legkésőbb ovis korban úgyis előkerül a téma, hisz a többségnek ekkorra már van – igen, már a kisfiúk közt is akad fülbevalós. Így a kisasztalnál ücsörögve, levesvárás közben felfedezik és megbeszélik egymás közt, kinek van, kinek nincs.

Arra azért jó felkészülni, hogy egy négy-ötévesnél nagyobb macera a művelet. Merthogy neki akarata van. Szóval ne lepődjünk meg, ha mire odajutunk, esetleg a fülcimparajzolásnál berezel a kis palánta, és akkor futhatunk az egésszel még egy kört. Mondjuk két év múlva. Vagy ha az egyik fül már kész, de a gyermek annyira megrémül a fájdalomtól, hogy a füllyukasztó hölgy tempóját kijátszva, a másik fülbevalót már nem engedi belövetni. Jó esetben csak ott bukik meg a dolog, hogy az üzletben épp nincs szivárványos, pónis, hupilila fülbevaló, és a kék virágos nem tetszik, mert a kék az fiús, tehát mehetünk a város másik végébe próbát tenni az ottani kínálattal.

Majd ha már saját maga tudja tisztogatni a frissen lyukasztott fülét és fülbevalóját. Vagyis legkorábban kamaszkorban, amikor már eléggé önálló ehhez. Kevés szörnyűbb dolog van ugyanis, mint amikor a visító öt-hatéves begyulladt füléből az anyukának kell kiszedni az összepattintós fülbevalót, letisztogatni, a fülcimpát fertőtleníteni, aztán a fülbevalót visszatenni – ez kész rémálom! Csinálja csak magának, az ő fülbevalója!

Nem, minek? Felesleges, elavult, barbár szokás. Fertőzésforrás, kitéphetik neki egy homokozói vita hevében. Úgyis csak elveszítené, és akkor kidobtunk az ablakon hatezret. Nincs szükség ilyen nemi szimbólumokra. Megakasztja a csí áramlását. Nem, és kész. Meg sem kell indokolni, tényleg nem kötelező.

Ezer oka lehet annak, hogy mi, szülők miért döntünk az apró ékszer mellett vagy épp ellene. Kis dolog ez a jóval fontosabb döntések halmazában, amiket az évek során meg kell még hoznunk a gyermekünk helyett. Mégis, elég kifejező abban a tekintetben, mert sokat elárul arról, hogyan vélekedünk a másik ember szabadságáról, önrendelkezési jogáról, vagy a társadalomban betöltött szerepéről. Igen, nagyon sokat, még akkor is, ha az a másik ember történetesen a gyerekünk.