„Arra vágyom, hogy legyen időm az unokáimban gyönyörködni” – Simon András grafikus apa és nagyapa szerepben

– Miben gyökerezik az egyedi, stílusteremtő művészi hivatása?
– Alapvetően a személyes istenkapcsolatban gyökerezik, az összes szellemi és lelki hozadékával együtt. A művészetem nagy százalékban pozitív kicsengésű, de nem egyszerűen örömdiadal; a hívő és nem hívő ember is átél kudarcokat, csalódásokat önmagával és másokkal szemben. Az ebből fakadó hiányok és fájdalmak mind ösztönöztek, hogy hol írásban, hol pedig vonalak útján fejezzem ki az érzéseimet. A Mélység és magasság című grafikám egyetlen vonallal ábrázolja ezt a szintézist: az élet súlyának terhe alatt összegörnyedő ember felemelkedik, és egy Isten felé ágaskodó, dicsőítő alakban fejeződik be.

– Milyen tarisznyával indult útnak otthonról, a szülői házból?
– Harmonikus és megengedő családi légkörben nevelkedtem fel. A szüleim mélyen hívő emberek voltak. Nem csak akkor szerettek, ha jó jegyeket hoztam, vagy ha megfeleltem az elvárásaiknak. Mellettük azt éltem át, hogy önmagamban is szerethető és értékes ember vagyok. Ezt a nagyon mély és önbizalmat adó életérzést erősítette, amikor kamaszkorom derekán, 16 éves koromban Istennel személyes kapcsolatba kerültem. Középső gyerekként édesapámnak és édesanyámnak nem sok ideje jutott rám, ennek ellenére a szeretetüket érintéssel, dicséretekkel és az aktuális csibészségeim megbocsátásával mindig ki tudták fejezni. 

– Felnőtté válásának egyik mozaikja egy mozgássérült fiatalemberrel szövődött kapcsolata.
– Igen. Ezt a kapcsolatfelvételt az motiválta, hogy megutáltam a saját kényelmes vallásosságomat. Abban az időben egy „bulányista” kisközösségbe jártam, ahol állandóan beszélgettünk a szeretetről, kedvesen elimádkozgattunk, de hiányoltam a konkrét cselekedeteket. 17 évesen ráébredtem, hogy a szép elméletek síkján maradva, tettek nélkül használhatatlan vagyok Jézus számára. A templomunk papján keresztül ismertem meg Varga Lacit, aki 21 éves mozgássérültként a külvilágtól elzárva, barátok nélkül élt. Szülei idősek és gyengék voltak ahhoz, hogy a hosszú lépcsősoron levigyék levegőzni az utcára. Ebben az „élményben” csak akkor lehetett része, amikor évente egyszer-kétszer orvosi vizsgálatra vitték a közeli kórházba. A ház kapuja és a betegszállító autó közti rövid út volt a kapcsolata a külvilággal. A barátságunk változást hozott mindkettőnk életébe. Az iskolából szabadulva hosszú sétákra vittem, és vele örültem, hogy végre felfedezheti az őt körülvevő világot. Olyanok lehettünk, mint a világra rácsodálkozó gyermekek.

Kapcsolatom Lacival megtanított arra, hogy mit jelent egy embert feltétel nélkül szeretni, felismerni az igényeit és felfedezni benne Krisztust.

– Az otthonról hozott atmoszférát sikerült megteremtenie a saját családjában is?
– Úgy érzem, hogy sikerült. Van egy csodálatos feleségem, Ildikó, négy gyermekem: Rebeka, Gyöngyös, Borbála Klára, Dániel, hét unokám, Istentől kapott tehetségem; el tudom tartani a családomat, egészséges vagyok, a szüleim szeretetéből még most is táplálkozom, úgyhogy ilyen szempontból elégedettnek mondhatom magam. A boldogság mások viszontszeretetétől függ, de abban, hogy megelégedett ember legyek, az égvilágon senki sem tud megakadályozni, csak saját magam. Visszatekintve jó érzés megállapítani, hogy a gyerekeinkben mindig volt elég önbizalom, amit a szeretetünkből merítettek. Nem volt hiányérzetük, megtalálták a helyüket az életben, tudják, hogy mit akarnak. Ha mégis megbántottuk egymást vagy hibáztunk, akkor tudtunk bocsánatot kérni. Ezt a lányaim pozitív példaként élték meg, ezért nekik sem esik nehezükre, hogy a saját gyermekeiktől bocsánatot kérjenek.

– A fiatalok egyre nehezebben köteleződnek el, mintha a család csak nyűggel járna. Milyen örömöt lehet találni az apaságban?
– Ahogy az összes emberi kapcsolatban, úgy az apa–gyermek kapcsolatban is a kölcsönös szeretet áramlása adja az örömöt. Lépten-nyomon visszakapjuk azt a szeretetet, amit adunk. Nem mindenkitől pont úgy, ahogy várnánk, de ha valami nem esik jól, akkor gyakorolhatjuk a feltétel nélküliséget. Én sem feleltem meg mindig Isten elvárásainak, mégis megtartott atyai szeretetében és megbocsátott. Ha én a hibáim és bűneim ellenére ennyire megajándékozott ember vagyok, akkor hogyne ajándékozhatnék hosszútűrő, a nehézségek ellenére is elfogadó és türelmes apai szeretetet?

Kép

Simon András

Őszintén sajnálom azokat a férfiakat vagy nőket, akik kényelmi szempontból nem vállalnak gyermeket. Persze a sok öröm mellett rengeteg küzdelem, nehézség is van a gyerekekkel, amíg felneveljük őket. Ez minimum 18–20 évre szóló elkötelezettséget jelent. Ha nem tudunk gyermekvigyázót hívni, nem mondhatjuk a kicsiknek, hogy drágáink, anyátokkal most elmegyünk moziba, addig vigyázzatok egymásra. És valljuk be, a nyaralások sem a szülők felhőtlen pihenéséről szólnak, mert minden idegszálunkkal arra figyelünk, hogy a gyermekeink jól érezzék magukat. Ha egy fiatal felnőtté serdült gyermek elég szeretetet kapott, akkor el tudja kezdeni az önálló életét. Ha ez hiányzik, akkor könnyen félresiklik az élete. Öntudatlanul is bünteti a szüleit: nem tartja velük a kapcsolatot, nem tiszteli őket, hanem csak kuncsorog a pénzért mint valami rideg kárpótlásért, mert úgy érzi, hogy elmaradt valami, amit meg kellett volna kapnia. Istennek legyen hála, ez nálunk másképp alakult.

A lányaim sosem igényelték azt, hogy elmenjenek diszkóba vagy más olyan helyre, ahol a fiatalemberek kitüntető és gyógyító szeretetével kárpótolják magukat. Mind a három lányunkat királynőként szerettük. Dicsértük, elismertük őket, ebből táplálkozott az önbizalmuk. Nem kevésszer fordult elő, hogy amikor a Molnár utcai néptánc klubban éjjel egykor véget ért a műsor, akkor elmentem Gyöngyös és Rebi lányunkért kocsival, hogy ne kelljen éjszaka egyedül hazajönniük. Persze néha nagyon fáradt voltam, de örömmel tettem meg, nekik pedig örök életre szóló élmény, hogy az édesapjuk megbízható, és mindenben számíthatnak rá. A fiam is megkapta mindazt a szeretetet, amit a lányok, de a két nevelési stílus eltért egymástól. Ő most a szülőkről való leszakadás és önállósodás periódusát éli, 28 évesen albérletbe költözött tőlünk. Meg akarja mutatni önmagának és a családnak is, hogy meg tud állni a saját lábán. Én ezt nagyra értékelem. 

– Nagyapaként melyek a legkedvesebb emlékei?

– Amikor az unokáink kisebbek voltak, akkor folytattam azt a hagyományt, amit a gyerekeimmel már meghonosítottam: meséltem, mégpedig kitalált, improvizált meséket.

Ezek mindig az elmondás pillanatában születtek, tehát én legalább annyira vártam a következő mondatot, mint az unokáim. Legtöbbször olyan képtelen történetek jutottak így felszínre, hogy mindannyiunkból harsogó nevetés tört ki a gyerekszobában, és ebben a feldobott állapotban a gyerekek jó sokáig nem tudtak elaludni. A képzelet és a humor mérhetetlenül benne van a velük való kapcsolatomban. A képzőművészeti tehetségemen kívül a második legnagyobb ajándéknak a humort tartom. Megmondom őszintén, nemcsak a családomat, hanem magamat is el tudom szórakoztatni. Időnként más, többnyire kitalált személyek hangján szólalok meg, és olyan monológokat rögtönzök, hogy nekem is nevetnem kell. Visszatérve a kapcsolatra az unokákkal, nagyon fontosnak tartom a testi érintést, hogy az életkoruknak megfelelően ölbe vegyük, megölelgessük, megpuszilgassuk őket. Engedjük, hogy a hátunkon lovagoljanak, vagy birkózás közben leteperjenek minket a szőnyegen.

Unokáink és gyerekeink életében a távolságtartó, kedves szavaknak érintés nélkül semmilyen hitelességük nincs.

– Emberségéből, lelkületéből sokat örökölt a család. A művészi tehetségből is?
– Igen. Sokfajta tehetség buzog a gyermekeinkben és az unokáinkban is. Rebeka lányom nagyon szép árnyképkivágásokat készít, amelyek többnyire a nagycsalád örömeiről szólnak, Gyöngyvér lányom pedig három gyermek nevelése közben vált igazi festőművésszé. A kreativitás az egész családunkra jellemző, és felfedezhető az önálló, külön utakat is járó gondolkodásban. Gyöngyös családjából Mici unokám horgol, de olyan magas szinten, hogy már megrendelései vannak. Palkó, a középső, Rubik-kockával hajt végre csodálatos mutatványokat, és önmagával versenyzik, hogy másodpercekkel csökkentse a kirakás idejét. Rebeka lányom családjából Fancsi akrillal fest képeket, a legkisebb, Marcika pedig rajztagozatos osztályba jár.

Kép

Simon András: Mélység és magasság / A szeretet növekvő gyümölcsei

– A jelenben vagy a jövőre nézve mi az, ami leginkább foglalkoztatja akár művészként, akár emberként vagy nagyapaként?  
– Édesapám és édesanyám nagyon elfoglaltak voltak. Ha el is jöttek hozzánk látogatóba, valahogy mindig siettek, kevés idejük maradt az unokáikra. Végtelenül szeretem és tisztelem őket haló poraikban is, de ebben szeretném felülmúlni a gyakorlatukat. Arra vágyom, hogy legyen időm az unokáimban gyönyörködni. Egyszerűen csak üljek az asztalnál, és részt vegyek a családi életük lüktetésében.

Lássam, ahogy játszanak, esznek-isznak, időről időre elkapjam és megölelgessem őket, és persze játsszak velük, ha bevesznek maguk közé.

Szeretném az unokáimmal érzékeltetni, hogy a puszta létük örömet okoz. Vágyom arra is, hogy külön-külön el tudjuk vinni őket kirándulni, mert nagyon fontos a személyre szabott, csak egy gyermekre figyelő szeretet. A bakancslistámon még körvonalazódik pár terv. Például az önéletrajzi, „Egyvonalban Istennel” című könyvemből kimaradt részek megírása. Most már tudatosan készülök az idős koromra is. Az eddig összegyűjtött írásaimból talán sikerül egy füveskönyvet készíteni, amely tematikusan gyűjtené össze az egy-egy fogalomhoz kötődő gondolatokat, elmélkedéseket, verseket. Rengeteget dolgoztam az elmúlt években, 10–13 órát egy nap, amit nagyon élveztem, hiszen a munkám tulajdonképpen a hobbim is. Mivel 63 éves lettem, és nem tudom, mennyi kegyelmi időt ad még a Jóisten, igyekszem tudatosan kevesebbet dolgozni, hogy több időm jusson a mindennapok örömteli megélésére.