A post partum szülés utáni mentális zavarok gyakrabban jelentkeznek olyanoknál, akiknek korábban már pánikbetegségre utaló, depressziós vagy szorongásos tünetei voltak, ha az első gyermek későn (a 35. év után) érkezik, vagy a szülést megelőzően érzelmi veszteség, trauma éri a kismamát, például elveszti valamely szeretett hozzátartozóját, elhagyja a gyermek apja - mondja Dr. Sineger Eleonóra, pszichiáter, pszichoterapeuta, addiktológus.

- Hogyan lehet felismerni, hogy a kismama segítségre szorul és nem csupán a kezdeti nehézségekről van szó?

- Általában a szülést követő 3-4. napon különböző súlyossági fokú mentális zavarok jelentkeznek. Ha komolynak tűnnek, például fél a kismama egyedül maradni a gyerekkel, életidegen gondolatai vannak, azonnal orvoshoz kell fordulni. Ha „csak” sírdogál, bizonytalan, szorong, hogy meg tud-e felelni az anyaság feladatának, aggódik, hogy nem lesz teje, akkor egy-két hetet lehet várni, támogatással, nem egyedül hagyva segíteni őt. Ám ha a tünetek nem enyhülnek, ugyanúgy fel kell venni szakorvossal a kapcsolatot.  A szülés utáni mentális zavar három különböző betegséget jelöl, más a terápiájuk, más a gyógyításuk menete, és ha szükséges, a gyógyszeres kezelés is eltérő, annak ellenére, hogy mindhárom a gyermekágyi időszakra jellemző.

„Baby blues”

A „baby blues” a leggyakoribb, és a legenyhébb. Annak a felismerésnek a következménye és túlreagálása, hogy az addig csak önmagáért felelős fiatal nő idejét egy mozgó, síró, magatehetetlen apró emberke osztja be. A kismama ettől bizonytalanná válik, úgy érzi, ő mindent megtett, a baba mégis állandóan sír. Sikertelenségélménye van, szorong. Az édesanyának meg kell tanulnia az anyaságot. Van, akinek ez kicsit nehezebben megy, az ilyen kismamával legyünk nagyon türelmesek, általában ez az állapot nem tart tovább két hétnél, de mindenképpen elmúlik 6-10 hét, körülbelül a gyermekágyi idő alatt.

Szülés utáni depresszió

A szülés utáni depresszióval azonban, már fontos orvoshoz fordulni. Szorongás, örömtelenség, érdektelenség, döntésképtelenség, önbizalomhiány, önvád, ingerlékenység, fáradékonyság, koncentrációs zavar jelentkezhet, amelyek már jelentősen gátolhatják a kismamát akár a mindennapi rutin elvégzésében is. Segít a pszichotherápia, a kismama megnyugtatása, türelmes segítése. Ritkán tart tovább két-három hónapnál ez az állapot.

Post partum pszichózis

A post partum pszichózist, régebbi nevén laktációs pszichózist viszont nagyon komolyan kell venni. Ha nem fordulunk vele szakemberhez, maradandó súlyos állapotot eredményezhet. A kismama a hazamenetel után zavarttá válik, énidegen gondolatai vannak, nem képes ellátni a legegyszerűbb feladatokat sem. Nem mer egyedül maradni a babával, fél, hogy kárt tesz benne. Szorongása olyan szintig fokozódhat, amit elviselni sem képes. Viselkedése bizarrá válik, sokszor érzékcsalódásai is vannak. A beszűkült tudatállapot és a páni félelem tragédiát is okozhat, sok esetben a pszichiátriai osztályos kezelés sem elkerülhető. Ennek az állapotnak nincs köze a tejelválasztáshoz, a szoptatást mégis azonnal abba kell hagyni, hogy a hormonháztartás hamarabb rendbe jöjjön, és mert a gyógyszerszedés elkerülhetetlen, a tejjel pedig átkerülne az újszülött szervezetébe az antipszichotikum.

Dr. Sineger Eleonóra szerint a szülés utáni pszichés zavarok általában jóindulatúak, jól kezelhetőek, még a post partum pszichózis is jobb prognózisú az összes többi pszichózisnál. A legfontosabb a probléma felismerése és differenciáldiagnózisa, hiszen a különböző kórképeknél más-más a gyógymód. A problémát az édesanya általában néhány hónap alatt, de legkésőbb egy év múlva már el is felejtheti, mint egy rémálmot, és a gyermekáldást valóban áldásnak érezheti.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Miért választja az ember hivatásul a cigánypasztorációt?
– A karácsonyi élelmiszer-segélycsomagokat hordtuk ki a Karitász csoport tagjaival. Volt két család, amelyikhez senki nem akarta kivinni. Mit tehet ilyenkor az ember? Megfogja a csomagot, és kiviszi. Megdöbbentett, amit ott tapasztaltam. Nemcsak az, hogy a mi korunkban léteznek még ilyen higiéniás viszonyok, hanem inkább az, hogy állami építési támogatást kaptak.

Úgy képzeljük el, hogy a régi vályogház tűzfalára húzták föl az új épület hátsó falát. A gyerekek nagyon élvezték, mert a régi vályogház szobaablakán át az új téglaépület nappalijába lehetett „közlekedni”.

Örömmel másztak ki-be. Engem viszont megrendített a látvány. Arról győzött meg, hogy nem elég a pénzzel segíteni. Megértettem, hogy a pénzbeli segítség emberi melléállás nélkül nem elég. Hiába kapnak pénzsegítséget, ha nem állunk melléjük, nem tudnak változtatni a helyzetükön. Úgy éltem meg ezt a látogatást, mint meghívást.

– Amikor elvállalta a Ceferino Ház vezetését, közel állt Önhöz a feladat?
– Évekkel ezelőtt egy kis falu plébániáján voltam, ahol a lakosság harminc százaléka volt cigány. Az egyházközségben voltak olyanok, akik készek voltak odafordulni a helybeli cigánysághoz, a részükről érkezett egy megkeresés, hogy szeretnének zarándoklatra menni. Kijelöltünk egy időpontot és Mátraverebély-Szentkutat helyszínként, azonban kellő előkészület híján nem vághattunk bele. Így tehát kéthetente összegyűltünk, felkészültünk az eseményre. A találkozókon megismerhették Boldog Ceferinót, majd alakult egy felnőtt hittan, többen elsőáldozók lettek, rendezték az egyházi házasságukat. A zarándoklat az ünnephez méltóan sikerült. Ezek után vetődött fel a Ceferino Ház ötlete.

– Konkrétan hogyan történt az intézmény létrejötte, a feladatok kijelölése?
– Annak idején Beer Miklós püspök úr bízott meg az egyházmegye cigánypasztorációjának irányításával. A munka első lépése az volt, hogy felmértük, hány cigány származású ember él az egyházmegye különböző falvaiban. Tudni kell, hogy az összcigányság kilencven százaléka hátrányos helyzetű, a mi környékünkön szintén ez az arány figyelhető meg. Kerestem olyan embereket, lehetőleg romákat, akik az Evangélium emberképe alapján tenni akartak a romák és nem romák közötti, emberhez nem méltó kapcsolat javításáért, hogy velük közösen kezeljem a problémát. Tulajdonképpen mi is ez a probléma? A cigányok és nem cigányok között emelkedő fal, amely fal az elmúlt tíz-húsz évben tovább magasodott, jobban szétválasztva a két oldalt, pedig létezett olyan időszak, amikor a két népcsoport harmóniában élt együtt. Hiszem, hogy a többség jelenleg is képes lenne erre, azonban mindkét oldalon találhatók az ellentétet folyamatosan gerjesztő elemek. Ebben kívánunk, a magunk szerény módján, egyelőre ennek a hat-hét falunak a bevonásával, az Evangélium gyógyszerével gyógyulást elérni. A cigánypasztoráció nem a cigányságról, hanem az egész társadalomról szól. 
A Ceferino Ház képviselte csapat az Evangélium szellemének megfelelő hozzáállást szeretné átadni.

Nem hiszek a hatalmas intézkedésekben, mert úgy látom, a problémamegoldás apró lépéseket igényel, semmi nem oldható meg azonnal.

Mintát akarunk hordozni, amely a jóakaratú emberek szívében meghozza a gyümölcsét.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Mit tekint sikernek ebben a sziszüphoszi munkában?
– Már az nagy eredmény, hogy sikerült a feladatok elvégzésére alkalmas embereket megtalálnunk. Készítettünk egy felmérést, hogy a megalakulásunk óta hányszor szerepelt a mi cigány gyerekcsoportunk a falvak ünnepein, és a grafikon évről évre látványosan emelkedik. Ezekben a falvakban kezd tényezővé válni a cigányság, a cigány kultúra. Ezt komoly sikernek tekintem. Van olyan fiú, aki nyolcévesen egy bölcsődés gyerek színvonalához közelítő rajzot készített, mára viszont élénk, színes képeket készít. Tudom, ezek aprócska eredmények, viszont a nagyobb változások eléréséhez elengedhetetlenek.
Egy fiatal, nyolcadikos lányka rövid mondata is megmaradt bennem. Tehetséges, szép, hosszú fekete hajú kislány volt, jól szavalt. Egy évig, a nyolcadikban járt hozzánk. Sokat szerepeltünk, nagy sikerük volt a cigánytánc-­bemutatókkal. Megkérdeztem tőle, hogy miben változott az élete ebben az évben? Azt mondta: „Fölvettek a középiskolába. Ott nem fogom letagadni, hogy cigány vagyok.” Nem is tagadhatta volna le, de megrázó volt számomra ez a mondat.

Megéreztem, hogy vannak emberek, akik úgy érzik, szégyellni kell azt, amik, aminek születtek. Hogy lehet így élni?! Micsoda mély benső meghasonlást jelenthet!

Ekkor értettem meg a cigánylét nehézségeinek igazi forrását, azt, hogy honnan jön a sok agresszivitás. Világossá vált, hogy egyesek közülük miért élnek társadalmon kívüli, társadalomellenes életet. 

– A cigányságot erős hit jellemzi. Ez a hit nem csúszik el a babonaság felé? 
– A cigány népi hagyományban mély istenkapcsolat van. Számukra Isten egy szerető Atya, aki minden helyzetben mellettük áll, a bajban mindig van kihez fordulni. Ez egy nagyon jó kiindulópont. Idővel, ha az élő istenkép erősödik az emberben, a babona magától értelmét veszíti.

– Előfordult, hogy elbizonytalanodott, meggyengült a hite, hogy nem értette, miért nem avatkozik be Isten? Látva, hogy a mélyszegénységben élőkön bizony nem mindig tudnak segíteni…
– A hitem nem gyöngült meg. Hiszen azt világosan látom, hogy az a szegénység, amivel találkozom, az emberek műve. Éppen azért áll fönn, mert az emberek nem hallgatnak eléggé az Isten szavára. Ha az Isten szava szerint igazságosan osztanánk el a javakat, mindenkit az őt megillető módon tisztelnénk, a társadalom feladatait, a munkát a képességekhez mérten osztanánk el, nem lenne szegénység.

– Ha a helyzet úgy kívánja, a Ceferino Ház utánamegy valakinek, megmenti az elkallódástól?
– Mindenkivel próbálunk foglalkozni, aki felveszi velünk a kapcsolatot. A pár éve megalakult baba-mama klub a krízisben nyújt támaszt. Az életszükségletekre vonatkozó segítségen keresztül mélyül a programhoz csatlakozó emberek Istenkapcsolata. Ha az ember Istennel való kapcsolata rendeződik, némi segítséggel, de rendeződik az élete is.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– „Csak a sajátos jegyek figyelembevételével vihetjük az Evangéliumot a körükbe” – írta korábban. Mit ért „sajátos jegyek” alatt?
– Sajátos jegynek tekinthető az erős és színes érzelemvilág vagy például a szentképek tisztelete. Amikor az ember belép egy cigány otthonba, szentképekkel találja magát szembe. A vándorlás során, az ortodox egyházzal találkozás közben szívták magukba a kereszténységet. A cigányság életében kiemelt szerepet kap a család, a gyermekközpontú szemlélet, és ez szintén kiváló alap, amire építhetünk. 

– Milyen célok állnak Önök előtt?
– Munkatársat kellene találnunk arra, hogy a nem cigány társadalommal is kapcsolatot építsünk. Jó lenne, ha a fiatalok jobban megismerhetnék a cigányságot, akár önkéntes munkákon keresztül. Fontos, hogy a cigányok és nem cigányok közti párbeszéd megteremtéséért dolgozzunk.

– Mi az, amit tanult a cigányoktól és amit a magyar társadalom is tanulhatna tőlük?
– A szeretetnek az a formája, amit náluk felfedeztem, bámulatos. Az egymásért történő kiállás, a testvériség fontossága külön tiszteletet érdemel.

Valamikor azzal keresett fel egy cigányasszony, hogy hónap vége van, és nincs mit adnia a gyerekének. Adtam neki élelmiszert. Három nap múlva ismét megjelent, a kapott élelmet megosztotta a szintén nehéz körülmények között élő szomszédjával.

A cigányságot jellemzi a gondviselésbe vetett hit, az erős bizakodás. Ha az Evangéliummal valóban találkoznak, az számukra nem egy halott szöveg, hanem életszerű valóság. Áthatja a mindennapok légkörét.

– A gondviselésbe vetett hit nem inkább felelőtlenség? Vagy Isten méltányolja ezt a fajta vak bizakodást, a „csak lesz valahogy”-hitet?
– Igen, ez istenkapcsolat nélkül valóban felelőtlenség. A gondviselés nem egy objektív törvény. Inkább erősen szubjektív feltételekhez, a személyes hithez kötődik. Tágabb értelemben véve észreveszem az Isten szeretetének jeleit, hogy „vigyáz rám” egy katasztrófahelyzetben, balesetben. Éspedig azért, mert van kapcsolatom vele, egyébként azt mondanám, véletlen. Van azonban egy szűkebb értelemben, az Isten országa építésében megtapasztalható gondviselés-tapasztalás. Ennek van egy nulladik lépése. Ebben nem arról van szó, hogy Isten segít nekem, megadja, amit én szeretnék. Hanem fordítva, én szeretném megvalósítani az Isten tervét. Keresem, hogy ő mit tervezett velem.

A megtérés azt jelenti, hogy nem a magam javát, a magam akaratát akarom megtenni, hanem az Isten céljainak, „törekvéseinek” szentelem magam, az Isten országát építem.

Ezután következik a gondviselés megtapasztalása, hogy például ezeknek a céloknak a megvalósítására egyszer csak váratlanul 43 millió forint érkezik, ami korábban más alkalmakkor soha nem fordult elő, vagy csak megfelelő időjárást kapok egy Isten országát szolgáló program megvalósítására. Szükséges hozzá az elindulás bátorsága, a vállalkozókedv. Ha valóban az Istennel való kapcsolatból született az akció, akkor megtapasztalom, hogy Ő egy külső jellel megerősít engem: „…elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek s ezeket mind megkapjátok hozzá…” (Mt6,33) 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Hogyan fertőződtél meg?  

Évekkel ezelőtt volt egy nagy szerelmem, aki csapodár volt. El akartam hinni neki, hogy hűséges, de végül kiderült az igazság. Rég szétmentünk, amikor engem a vírussal diagnosztizáltak, sőt akkor már volt egy egészséges (HIV-negatív) kisfiam is, akit egyedül neveltem. Eleinte csak annyit vettem észre, hogy egyre rosszabbul vagyok. A vírus alattomosan, éveken át vette el az erőm. Nem tudtam annyit futni, mint korábban, folyton fáradt voltam, végül már egy ásványvizes üveget is képtelen voltam kinyitni. Övsömöröm lett, számos helyen alakult ki gombás fertőzésem, ekcémám, a számon herpesz. Kétségbeesetten járkáltam orvostól orvosig, hogy kiderítsék, mi okozza mindezt, de HIV-szűrést egyik sem végzett. Talán, mert azt gondolták, kizárt, hogy megfertőződtem, hiszen nem élek kicsapongó életet, és heteroszexuális vagyok. Aztán 2016-ban agyvelőgyulladást kaptam, összeestem és kórházba kerültem. Ekkor teszteltek HIV-vírusra, és kiderült, hogy már AIDS-stádiumban vagyok.  

Hogyan fogadtad a hírt?  

Amikor az ember szembesül egy pozitív teszttel, úgy gondolja, hogy az számára egyenlő a halálos ítélettel. Én is ezt gondoltam. Csakhogy az orvosom azt mondta, hogy ma már másképp mennek a dolgok, mint 30 évvel ezelőtt. 

Nincs gyógymód, de vannak gyógyszerek, amelyeket, ha szedek, akkor tünetmentessé válok, nem fertőzök másokat, és még gyermekem is lehet. 

AIDS-demencia vizsgálatot is elvégeztek, de az szerencsére negatív lett, mint ahogyan a kisfiam tesztje is.  

Emlékszem, egyetemista koromban a barátnőimmel csak úgy viccből elmentünk AIDS-szűrésre. Egészen addig volt mókás a dolog, amíg be nem hívtak bennünket, hogy megvan az eredményünk. Akkor döbbentem csak rá, hogy az asszisztens egyetlen szavától függ az életem. Borzalmasan elkezdtem félni, noha nem volt okom rá. Szerencsére negatív lett az eredmény.  

Sokan gondolják, hogy nincs okuk félni, csak mert nem drogoznak, vagy mert nem váltogatják a partnereiket, de a helyzet az, hogy a HIV nem jó vagy rossz embereket, még csak nem is hetero- vagy homoszexuálisokat keres. Gazdatestet keres, amit aztán felfalhat. És ez mindenkit érint, aki él, vagy valaha élt szexuális életet. Ismerek olyan nyugdíjas nénit, akinek a férje volt az egyetlen férfi az életében, mégis megfertőződött idős korára. Tavaly tízen haltak meg AIDS-stádiumban, és egyre több a heteroszexuális nő. Azt csak kevesen tudják, hogy van remény, s hogy az orvostudomány sokat fejlődött: a HIV, az AIDS nem egyenlő a halállal, ha időben elkezdik a gyógyszeres kezelést, és rendszeresen járnak szűrésekre. Ha ma már egy egész életet is le lehet élni tünetmentesen, akkor hogyhogy nincs ez benne a köztudatban? Miért nem hallani erről a médiában? Mert valószínűleg érdekesebb az, hogy melyik celeb épp mit csinál, vagy hogy milyen vérengzés volt valahol a világban. Azért is hoztuk létre többedmagammal a Retropajzs Egyesületet, és dolgozom benne önkéntesként, mert tudom, hogy hazánkban a HIV-vírushoz való viszonyulás megállt a 30 évvel ezelőtti szinten. Fontos, hogy az emberek hiteles információkkal bírjanak a HIV-ről, tudjanak a szűrés fontosságáról és arról, hogy a HIV nem egyenlő a halálos ítélettel. Az emberek még mindig rettegnek, ódzkodnak és stigmatizálják azt, aki HIV-vel él. Apropó, ha azt mondjuk valakiről, hogy HIV-vel él, akkor szedi a gyógyszereit, tünetmentes és nem fertőz.  

Ha időben azonosítják a vírust, vagyis, ha 200 feletti az immunrendszer T4-helper (segítő) sejtként is ismert CD4 sejtjeinek száma, akkor rendszeres gyógyszerszedéssel blokkolható a vírus terjedése. Az ilyen ember onnantól kezdve nem fertőz tovább, nem veszélyes sem a párjára, sem a gyermekére, sem a környezetére. A CD4 sejtek a szervezet nélkülözhetetlen védekező elemei. A HIV, amikor bejut a vérbe, ezeket kezdi el felfalni. Így tud szaporodni. 

Az én véremben már nincs HIV-vírus – a nyirokcsomóimban „alszik”. Mindennap beveszem a gyógyszerem, a vírus nem szaporodik tovább a vérben, vagyis pont ugyanolyan vagyok, mint te vagy más egészséges emberek.  

Mondhatjuk, hogy a gyógyszernek köszönhetően vagy életben? 

Így van. Gyógyszer nélkül már nem élnék.  

Kép

Kép: Scott Warman/Unsplash

Eleinte hogyan tolerálta a szervezeted?  

Kezdetben tele volt a vérem a vírussal, ezért reggel és este is 4-4 gyógyszert kellett bevennem. Két-három hónapig, vagyis amíg a gyógyszer ki nem irtotta a vírust, borzasztó volt az állapotom. Nem voltam még kemoterápián, de szerintem olyasmit érez az ember tőle, mint én. Aztán három hónap múlva mintha fellélegeztek volna a sejtjeim. A látásom is jobb lett.  

Nyilván könnyebb úgy cipelni a terhet, ha másnak is adhatunk belőle. Volt valaki a családodban vagy a baráti körödben, akinek beszéltél róla? 

Csak apukámnak mondtam el, a nővérem és az anyukám véletlenül tudták meg, amikor bejöttek hozzám a kórházba, és meglátták az ágyamon a papírokat a diagnózissal. Engem akkor épp MR-re vittek. Senkinek nem mertem beszélni a betegségemről, mert rettegtem, hogy megbélyegeznek. A rettegés, illetve az, hogy ez a vírus még mindig tabu, rengeteg erőmet elvette, szinte megbénított. Az orvosom azt mondta, hogy ha kiderül, hogy AIDS-es vagyok, többé nem mehetek dolgozni, és a fiam sem járhat közösségbe. Két évbe telt, mire a nagyon közeli barátaim közül egy-kettőnek el mertem mondani az igazságot. A sorstársaim közül ismerek olyanokat, akik rejtőzködnek pont azért, hogy elkerüljék a kiközösítést. Magukban tartják a dolgot, inkább nem járnak orvoshoz, nem barátkoznak senkivel, anonimitásba burkolóznak és idővel teljesen elszigetelődnek.  

A mostani párod – aki egyben a férjed is – nyilván kezdettől fogva tudott a betegségedről.  

Nem mondtam el neki rögtön, csak a megismerkedésünk után egy hónappal.  

Hogyhogy? Féltél, hogy elhagy, ha megtudja?  

A legtöbben, amikor szerelmesek, nem kockáztatják meg elmagyarázni, mit jelent nem fertőző HIV-esnek lenni. Nem akarják látni az undort a partnerük arcán. Sokan nem is próbálnak ismerkedni. 

Én biztos voltam benne, hogy elhagy a párom, éppen ezért lepődtem meg oly nagyon, amikor azt mondta, ez neki nem probléma. 

Mivel szedem a gyógyszert és nem fertőzöm meg, védekezés nélkül szexelhetünk. Ő HIV-negatív, akárcsak a gyermekeim. Egyébként egy ideje a nagyobbik fiam is tudja, mi a helyzet. 

Ő hogyan reagált a dologra?  

Eleinte csak annyit vett észre az egészből, hogy minden este 8-kor beveszem a gyógyszerem. Egyszer megkérdezte, miért szedem, és én azt válaszoltam, hogy azért, mert immunbeteg vagyok. Körülbelül három hete kérdezett újra: „Anya, te HIV-vel élsz?”. Akkor elmondtam neki, hogy igen, és azt is elmagyaráztam, hogy nem vagyok fertőző, és ő sem az. Kértem, hogy ne mondja el senkinek, mert az emberek többsége még mindig fél a fertőződéstől.  Így is tett. Bátrabban kezeli a helyzetet, mint én valaha. Nagyon büszke vagyok rá! 

Ha majd a fiaid mélyrehatóbban érdeklődni kezdenek afelől, hogyan kapható el a vírus, elmondasz nekik mindent őszintén?  

Természetesen. A Retropajzs Egyesülettel is az a célunk, hogy elsődlegesen a fiatalokkal beszélgessünk a szexuális úton terjedő betegségekről, a megelőzés módjairól és a HIV-vel élő emberekről nyíltabban. A fiamnak is elmondom majd, hogy a vírus nem terjed kézfogással, öleléssel, csókkal, köhögéssel, tüsszentéssel, uszodában, fürdőkben, szúnyog által, közös evőeszköz, WC, fürdőszoba vagy konyha használatával. Szabad levegőn a vírus elpusztul, vagyis mondhatjuk azt is, hogy nem is olyan könnyű elkapni. Felhívom a figyelmét a megelőzésre és a rendszeres szűrés fontosságára.  

Azt mondtad, itthon a HIV-vírushoz való viszonyulás megállt a 30 évvel ezelőtti szinten. Vagyis orvosok is praktizálnak úgy, hogy nincs megfelelő, naprakész tudásuk a HIV-ről és arról, hogy sikeresen kezelhető?  

Így van. És a legtöbbjük még mindig ragaszkodik a régi sztereotípiákhoz. Még mindig ott tartunk, hogy ez a melegek „betegsége”. Volt olyan orvosom, aki, amikor megtudta, hogy mi a helyzet velem, nem merte betömni a fogam, vajúdás közben pedig azt mondták, nem szülhetek hüvelyi úton, mert az megfertőzheti a kicsit. Pedig direkt ott volt a papír arról, hogy ez nem így van, és szülhetek hagyományos módon. 

Vidéken szinte lehetetlen kiváltanom a gyógyszerem, mert ha megtudják, hogy HIV-vel élek, a személyzet nem biztos, hogy kiszolgál. Ha egy faluban ilyesmi kiderül, az botrány. 

Az említetteken kívül még milyen egyéb céljai vannak a Retropajzs Egyesületnek? 

Bár elsősorban a HIV-vel élők problémáinak megoldásában segítenénk, ehhez szorosan hozzátartozik, hogy ugyanolyan emberként fogadjanak el minket, mint bárki mást. Talán csak annyi a különbség köztünk és mások között, hogy kicsit több gyógyszert szedünk, és gyakrabban járunk orvoshoz. Mivel egyáltalán nem fertőzünk, nem szeretnénk, ha egy mozaikszó határozná meg az életünk valamennyi szegmensét. Az Egyesülettel felvilágosítani, érzékenyíteni is szeretnénk, és tudás közvetítésével kívánjuk elősegíteni, hogy megváltozzon a társadalom viszonyulása a HIV-hez, a HIV-vel élőkhöz. Sajnos a szűrési kedvet nem segíti elő, hogy az emberek félnek elmenni és megtudni az eredményt, pedig nagyon fontos lenne. Remélem, hogy eljön az az idő is, amikor bizonyos esetekben, például a terhesgondozáson felajánlják a HIV-teszt lehetőségét a kismamáknak. 

Amikor az embert csapás éri, talán akaratlanul is elgondolkodik azon, miért érdemli meg, amit az élettől kap. Neked milyen következtetést sikerült levonnod? Egyáltalán változtatott valamit az élethez való hozzáállásodon a vírus?  

Két évembe telt, amíg fel mertem tenni a kérdést a kezelőorvosomnak: „Doktor úr, ugyanakkor halok meg, mint az egészségesek?”. A válasz az volt, hogy igen, sőt, az a tapasztalat, hogy akik megfertőződnek HIV-vel, sokkal jobban vigyáznak magukra. Ettől megnyugodtam. A HIV óta a világhoz és az élethez való viszonyom teljesen megváltozott. Értékelek minden egyes napot, mert tudom, hogy minden egy szempillantás alatt véget érhet. Régebben elképesztően előítéletes és merev voltam. Ma sokkal nyitottabban állok az emberekhez, kevésbé címkézem a környezetem. Nem kívánom senkinek, amin én átmentem, pláne nem azt, hogy ilyen áron kezdje el értékelni az életet, ezért inkább csak azt javaslom, hogy mindenki menjen el szűrésre.  

A mély víz 

„Budapesten születtem, harmincöt éves koromig ott is éltem. Nagyvállalatoknál, többnyire multiknál dolgoztam, tulajdonosok, vezetők asszisztense voltam. Tizenvalahány órát a rendelkezésükre álltam naponta, sokszor hétvégén is. Élveztem, terhelhető voltam, jól kijöttünk a főnökeimmel, de az ember ebben egy idő után kiég… Már kislányként is kitűnő tanuló voltam, versenyeket nyertem, szeretek elöl járni dolgokban, ezért felnőttként is feltűnt, hogy többre volnék képes, ha hagynák. Ezért váltottam” – magyarázza Anita. „Kezdésnek kiköltöztem Biatorbágyra, a szüleim korábbi telkére, ott aztán jöttek a gondolatok, hogy de jó volna valamit otthonról dolgozni, a városba ingázás nélkül. Szerettem főzni, befőzni, télire eltenni dolgokat, és a sajt is nagy kedvencem volt. Csak éppen nem kaptam belőle elég jó minőségűt a boltban, innen jött az ötlet. Lementem a piacra egy ötliteres kannával tejért, és abból otthon internetes tanácsok alapján elkezdtem sajtot gyártani. Már az első jobban sikerült annál, mint amit valaha boltban vettem, így hamar a hobbimmá vált a dolog. Ha valahová mentem, nem muffint vittem ajándékba, hanem sajtot, a barátok, kollégák, szomszédok elkezdtek vásárolni is tőlem. Akkor jöttem rá, hogy de hát, én ezt kerestem! Kezdtem számolgatni, hogyan jönne ki belőle egy fizetés…” 

Hamarosan az utolsó csepp is megvolt abban a bizonyos pohárban: Anitához egyszer kulturálatlan hangnemben szólt a főnöke, mire ő közölte – egy pénteki napon –, hogy hétfőtől átadná a feladatait. A mély vízbe ugrott, miközben egyik gyermekét épp cukorbetegséggel diagnosztizálták, azaz új életét egy háromhetes közös kórházban tartózkodással kezdték. A zsebében pontosan egyhavi tartalékkal. 
Így indult az út körülbelül tíz éve, aztán kijárta, hogyan válhatna hivatalosan is sajtkészítővé.  

„Először is kellett hozzá egy tehén. A körömcipő, a miniszoknya, a lófarok és a műkörmök után…” 

„Otthonra nyilván nem vehettem, hát elkezdtem kilincselni a környéken, mire találtam egy farmot, ahol a már amúgy is ott tartott tehenek közül megvásárolhattam egyet. Onnantól annak a lefejt tejét hoztam el mindennap, majd további háromét is, mert egy tehén egy nap húsz liternyit ad, ami csak két, két és fél kiló sajthoz elég. Nemsoká már hét-nyolc tehenem volt, elvált anyaként segítség nélkül, egyedül hordtam haza a tejüket hétfőtől vasárnapig. Közben folyamatosan fejlesztettem magam, szakkönyveket rendeltem, külföldi sajtkészítőkkel leveleztem, ennek hála hétről hétre radikálisan javult a termékeim minősége. Igen ám, de augusztusban, amikor mindenki elment nyaralni, hirtelen eltűntek a vevők a piacról.” 

A mélypont és tanulságai 

A kofák azonban szerencsére nem. Kevéssel ezután megjelent valaki Anita életében, akit a budakeszi piacon ismert meg, az illető méhészként szintén a saját (méhei) termékeit árulta. Réthy Györggyel emberileg és életformában is egymásra találtak, onnantól egy férfitárs – ma már férj – is segítette a vállalkozást. Egyikük sem adta volna fel könnyen, egymásba kapaszkodva pedig különösen erősnek bizonyultak a nehézségek leküzdésében. Anitának – visszakanyarodva arra a bizonyos augusztusi mélypontra – bizony volt is honnan újra elrugaszkodnia. „Sosem felejtem el, ahogy kihajtogattam a konyhaasztalra az utolsó ötszázasomat. Annyi maradt összesen.  

Kép

Kun Anita férjével

Ülsz egy házban, van egy autód meg két gyereked, és sírva kihajtogatsz ötszáz forintot, hogy ide jutottam…  

Okos nőként, szép ruhákban jártam, jó állásom volt, most meg nézem az ötszázast. El sem tudom mondani, milyen motiváló volt!” – lep meg a kijelentéssel. „Ultraciki módon a szüleimtől kellett kölcsönkérnem, akiket korábban én támogattam, de kellett ez a megalázkodás a továbblépéshez. Hogy soha többé ne akarjak erre a pontra eljutni, pláne úgy, hogy mások előre megmondták. Tudtam, hogy tehetséges vagyok és alázatos, onnantól még jobban meg akartam mutatni a környezetemnek és a gyerekeimnek! Azóta felnőttek, azt mondják, semmit nem érzékeltek a válságból. Én viszont sokkal óvatosabb lettem, a vállalkozás stabil lábakon áll, de sosem dőlök hátra. A férjem is ajándék volt, kellett a kilábaláshoz.”

Anita több tanulságot is levont a krízisből. Egyrészt azt, hogy a jó termék korántsem elég, plusztudás is kell a sikeres vállalkozáshoz, ezért üzleti iskolába kezdett járni, hogy a pénzzel is megtanuljon még jobban bánni. Másrészt azt, hogy az ember nem is hiszi, milyen kevés pénzből meg lehet élni, amíg rá nem kényszerül. Ő sok holmiját, amelyek az előző életéhez tartoztak és feleslegessé váltak, eladta végül, ez is segítette a fellélegzést. Lassan kialakult az üzletük szellemisége, az egyéni fogyasztókra támaszkodva épült tovább a (már nem is olyan) kis manufaktúra. A szülei telkéről a férjével új közös műhelybe költöztek, Baracskán megteremtették annak feltételeit, hogy vásárolhassák a tejet. Akkor és annyit, amikor és amennyi szükséges, így már nem kellett heti hét napon – még karácsonykor is – elhozniuk, amit a teheneik leadtak. Átalakultak üzemmé, ami ugyan rengeteg adminisztrációval és pluszmunkálattal járt, de a függetlenség érdekében megérte. Azóta is szinte mindent be-, illetve visszaforgatnak a vállalkozásba, de a havonta előállított másfél tonna sajtjuk az utolsó falatig elfogy. 

Kép

Kun Anita franciaországi továbbképzésen

A magas polc 

2016-tól elkezdtek versenyekre is járni, mert Anita tudni szerette volna, hogy szakmailag hol tart az új hivatásában. A legnagyobb megtiszteltetést a piacon a standja előtt reggeltől délig kígyózó sor jelentette, de vágyott arra, hogy a szakma is kimondja róla: jó abban, amit csinál. „Rögtön az első versenyünkön bronzérmet kaptunk az egyik sajtunkra, el sem tudom mondani azt az eufóriát! Majd 2019-ben jött felkérés egy nemzetközi válogatóra, egy franciaországi versenyre kerestek színvonalas magyar indulót. Beneveztem a hazai jelentkezők közé, hátha jó lesz kapcsolatépítésre. Megnyertük…  

Még csak fel sem öltöztem szépen az eredményhirdetésre, azóta is restellem, hogy farmerben és blúzban vettem át a díjat a Hiltonban! Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy nemzetközi sajtversenyen dobogó közelébe juthatunk.  

Kép

Kun Anita a Mondial du Fromage nemzetközi verseny bronz minősítésének átvételekor

Hihetetlen érzés, amikor a szakma elkezd számontartani. Az pedig tényleg mindennek a teteje volt, hogy a franciaországi Mondial du Fromage sajtversenyen is bronz minősítést szereztünk. Onnantól bekerültünk a magyarországi sajtos keménymagba, úgy húsz-harminc cég közé. Már nem sokadik alkalmazott vagyok az univerzumban, és az örömöm itt nem a pénznek szól. Amikor felhív egy tanár, hogy elküldené egy tehetséges diákját a műhelyünkbe tanulni… Ezért érdemes csinálni!” 

Meg még valamiért, amit sokan talán érzünk, de nem biztos, hogy olyan pontosan megfogalmazunk magunknak, ahogy most a Csíz Sajtműhely tulajdonosa teszi. „A kezünkkel dolgozni terápia. Én előtte az agyammal dolgoztam, de amikor elkezdtem a kezemmel, meggyógyult a lelkem. A mai világ már elszokott ettől. Az én generációm, pláne az utánunk jövő már nemigen csinál semmit maga, egy polc felfúrásához is hívnunk kell valakit. Pedig a nagymamánk még tudott vajat készíteni, megsütötte a kenyeret, a rétest. Mi meg keressük, hogy hol lehet a legjobb rétest kapni. A tej is drága, pedig jön a tehénből. A mama nevetne, ha látna minket, hiszen ő ezeket nap mint nap maga megoldotta. De az is valami, hogy már kezdünk rájönni, hogy sok mindent magunk is meg tudunk vagy tudnánk csinálni. És ez sokkal nagyobb sikerélmény, mint bármit megvásárolni!”  

„Elmeépítő, lélektisztító és motiváló a kezünkkel dolgozni. Életirányt mutat.” 

Kun Anitát és történetét a Scruton Közösségi Tér „Életváltók” című estjén ismerhettük meg. Köszönet az inspirációért! 

Már magzati korban

A magzati élet során történő zenehallgatás, az anya tánca, ritmikus mozgásai hatással vannak a kisbabára: ilyenkor megnyugszik, vagy mozgással válaszol az élményre, így egyfajta elsődleges kommunikációs kapcsolat alakul ki a gyermek és édesanyja között. Születésük után ezek a kisbabák kiegyensúlyozottabbak, hallásuk érzékenyebb és beszédfejlődésük gyorsabb ütemben fejlődhet.

A magzat méhen belül az anya szívhangját is érzékeli, ez születés után is hatással van az újszülöttre: nyugtatja őt, abbahagyja a sírást, mélyebben, hosszabban alszik, légzése egyenletessé válik, a tapasztalatok szerint súlygyarapodása is egyenletesebb lesz.

A zenei nevelés hatékonyan képes hozzájárulni az egyén általános tanulási teljesítményének eredményességéhez, és kedvezően befolyásolja a szocializációt.

Tanulási készségek és a zene

A gyermek a mozgás mellett a hangokon keresztül ismeri meg az őt körülvevő világot. A mondókák, gyermekdalok és a zenére való mozgások az élet első éveiben fontos szerepet töltenek be az olvasáshoz szükséges képességek fejlesztésében. A zene segítségével jobban fejlődik a memória, a ritmusérzék, a figyelem, a kreativitás, a koncentrálókészség, a szókincs.

Szocializáció és a zene

„A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul.” (V. Hugo)

Az éneken, ritmuson, dallamon keresztül a legkönnyebb a gyermekekkel kapcsolatot teremteni. A kisbabák, kisgyermekek a legnyitottabbak és a legfogékonyabbak a zene befogadására, így érdemes kihasználni az első éveket, és időt szakítani minden nap a közös éneklésre.

Megfigyelhetjük, hogy a babák mosollyal, karjaik és lábaik ritmusos mozgásával, tipegő gyermekünk rugózással, nagyobb csemetéink tánccal reagálnak a zenére. A hangok mozgásokat váltanak ki belőlük, amely nemcsak élmény számukra, de a legősibb önkifejező eszköz is.

A zenének és az ezzel kapcsolatos mozgásnak feszültségcsökkentő hatása is van. (Nem véletlen, hogy néha mi magunk is dudorászni kezdünk, ha lemegyünk a sötét pincébe.) A közös éneklés oxitocint szabadít fel és az összetartozás érzését erősíti, valamint lehetőséget ad arra is, hogy a gyermek érezze, figyelmünk csak rá irányul, megtapasztalhatja a mindennapok rohanásában a megállás és kicsit mást tevékenykedés élményét.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mi az a Cuccagna?

A washingtoni székhelyű Népesedésügyi Iroda szerint a földön mindezidáig körülbelül százhétmilliárd ember élt a Homo sapiens története során. Nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy mindezeknek az embereknek a túlnyomó többsége az éhezéssel, a hideggel és a közösségi normákkal küszködve töltötte az életét. Nem csoda hát, hogy mindannyiunk nagy közös álma a szenvedésektől, nélkülözéstől mentes élet. A legendákban és mesékben szereplő tejjel-mézzel folyó Kánaántól a „terülj, terülj, asztalkám”-ig, vagy a kolbászból készült kerítésig és az édességekből épült házig minden nép vágyálmaiban jelen van a korlátlan, gondtalan bőség ideálja.

A mai hétköznapokba leginkább a középkori európai gondolatvilágból érkezik ez a vágyakozás. A parasztok véget nem érő fizikai munkája mellett magától értetődő volt az az elvágyódás, amely egyre újabb és élénkebb részletekkel gazdagította ezeket a meséket. Az emberek képzeletében megjelent egy tökéletes világ, egy olyan hely, ahol soha nem kell szükséget szenvedni semmiben. Ahol korlátlan mennyiségű étel és ital áll rendelkezésre, ahol nem kell dolgozni, nem érvényesek a társadalmi és erkölcsi szabályok.

Ebben a kánaánban az emberek naphosszat csak heverésznek, esznek, isznak, mindenki lusta és kövér, a paraszt uralkodik a nemesen, a szerzetes megvesszőzi a püspököt, az apáca buja, és természetesen semmi nem szabályozza a vad és korlátlan szex tobzódását.

Ez a fantáziavilág olyannyira közhelyszerűvé vált, hogy saját nevet is kapott. Itáliában Cuccagnának, Angliában Cockaigne-nek, a Németalföldön Kockengennek, a skandináv országokban Lubberlandnak hívták. Ezen a varázslatos helyen a sült malacok késsel a hátukban járkálnak, hogy könnyedén lehessen szelni a húsukból, a sült libák az emberek szájába repülnek, a halak pedig megfőzve ugranak ki a folyókból, egyenesen a tétlenül tébláboló emberek lába elé. Az idő mindig kellemes, a kutakból folyik a bor, mindenki szabadon szerelmeskedik, és örökké fiatalon, boldogan él.

János pap birodalmának legendája

Ez persze csak az ember igényeinek az egyik oldala. A szellemi és spirituális vágyálmok ugyanúgy utat törtek maguknak a középkori Európában, mint a fizikai biztonság igénye és a test örömei. A 12. században kezdett elterjedni a köztudatban, hogy él valahol messze egy bizonyos János pap, a bibliai három napkeleti bölcs egyenes ági leszármazottja, aki távoli, pogány földek szorításában is hatalmas keresztény királyságot vezet. A keresztes hadjáratok keserű végjátéka felé közeledve ez a legenda adott reményt arra, hogy az európai országok győzedelmeskedhetnek a muszlim világ fölött, és újra beilleszthetik a Szentföldet a keresztény világ középpontjába. Pápák és királyok keresték, kutatták János pap országát; egyesek szerint Indiában uralkodott, mások Örményországot, Grúziát vagy éppen Etiópiát nevezték meg mint a papkirály távoli birodalmát.

A legjelentősebb esemény az volt, amikor 1165-ben I. Mánuel bizánci császár levelet kapott János paptól Indiából. Ebben csodálatos részletek szerepeltek arról, milyen idillikus körülmények között élnek a misztikus keresztény birodalom alattvalói, micsoda pompa és gazdagság uralkodik a világ túloldalán, ahol Krisztus vallása már győzedelmeskedett a pogányság fölött.

A levelet – bár természetesen hamisítvány volt – minden európai nyelvre, sőt még héberre is lefordították, szerzetesek tucatjai másolták és küldték szét az egész kontinensen.

Minden másolás során újabb fantasztikus részletekkel gazdagodott, majd szájról szájra terjedve valószínűtlen intenzitást ért el. Hamar beleivódott a hétköznapi emberek hitvilágába, olyannyira, hogy egész tömegek kezdtek fanatikusan hinni a világméretű keresztény birodalom küszöbön álló győzelmében. III. Sándor pápa a következő évben ünnepélyes hangvételű válaszlevelet is írt János papnak, majd útnak indította a saját, nagy tiszteletben álló orvosát, Fülöpöt, hogy juttassa el neki. A küldetésről sajnos nem esik több szó a korabeli dokumentumokban.

A titokzatos uralkodó sikerét persze a politika is kihasználta. 1217-ben megkezdődött az ötödik keresztes hadjárat, amely sikertelenül végződött. Az egyik vezetője II. András magyar király volt, aki az asszaszinok elleni küzdelemben ötszáz lovast veszített el, majd sietve haza kellett jönnie Magyarországra, mivel megbetegedett – bár az is lehet, hogy megmérgezték. 1221-re sikertelenségbe fulladt az egész hadjárat, és egy katasztrofális vereséggel ért véget Kairónál. A hazatérő seregekkel érkezett vissza Európába Jacques de Vitry, a mai Izraelben található Akkó város püspöke, aki a keresztesek tekintélyén esett károk enyhítésére igyekezett jó híreket terjeszteni. Azt hangoztatta, hogy János pap fia, Dávid győzedelmesen tör előre a szaracénok ellen folytatott küzdelemben, Perzsiát már elfoglalta, most pedig Bagdad ellen vonul, aztán rövidesen visszafoglalja és újjáépíti a romokban heverő Jeruzsálemet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Perzsiát addigra valóban elfoglalta egy karizmatikus uralkodó, akit viszont nem Dávidnak, hanem Dzsingisz kánnak hívtak.

János pap csodás birodalmának legendája egészen a 16. századig fennmaradt, majd ahogy az európaiak fokozatosan megismerték és elfoglalták a föld távolabbi vidékeit, lassan feledésbe merült. A gazdagság és a gondtalan élet utáni vágyakozás persze nem szűnt meg.

Cuccagna álomképe továbbra is fennmaradt, és nemhogy elsorvadt volna, hanem éppen az ellenkező irányba indult el. Az új trend a 17. század közepén Nápolyban kezdődött.

A híres karnevál egyik attrakciója az volt, amikor felcicomázott kocsik hajtottak végig a város főutcáján, a Via Toledón. A járműveken a helyi előkelők utaztak: a király képviselői, a céhek vezetői és más megbecsült polgárok. Az összecsődült népnek ők osztogattak élelmiszert és apró ajándékokat, de azt is elnézték, ha a bátrabbak fel-felugráltak melléjük, és elvettek maguknak ezt-azt.

A klasszikus nápolyi Cuccagna

Aztán a következő évszázadra ez a módszer is alapvető változásokon ment keresztül. A klasszikus nápolyi Cuccagna idején már nem voltak mozgó karneváli kocsik, hanem helyhez kötött építmények vették át a szerepüket. Jól képzett, gyakran neves építészek által tervezett fakereteket, több embernyi magas állványzatokat szerkesztettek a királyi palota előtti térre, amelyeket aztán roskadásig megraktak ételekkel. Rafináltan elrendezett hegyekben-völgyekben álltak a húsok, sajtok, kenyerek, gyakran folyómedrek voltak rajtuk kiképezve, amelyekben ömlött a bor, majd az egész alkotmányt körülölelő mesterséges árokba folyt. Az installációkat gyakran ókori istenségek, legendás hősök, bibliai figurák vagy éppen az aktuális uralkodó képmásai díszítették.

Kép

A Cuccagna

A palota és a környező házak ablakaiból, valamint külön erre a célra emelt lelátókról az úri közönség kedvtelve tekinthette meg a valódi látványosságot.

A térre ugyanis beengedték az éhesen és türelmetlenül várakozó szegényeket: az utca lakóit, a koldusokat és hajléktalanokat, illetve azokat, akik egyszerűen potyázni akartak. Ők aztán megrohamozták a felhalmozott földi jókat, és kitört a káosz.

Az összecsődült tömeg az ételhegyekre vetette magát, és megkezdődött a harc. Tülekedés, taposás, könyöklés, verekedés következett, amit a jóllakott nézőközönség érdeklődve figyelt. Legalább annyi húst és sajtot a kövezetbe tapostak, mint amennyit sikerült elragadniuk, és a gondosan összeállított építmények hamarosan romokban hevertek. Az emberek húst, sajtot és félig még élő halakat tapostak bele a sárba. Gyakran vér is folyt, sőt halálesetek is előfordultak, mivel nem lehetett megtiltani, hogy az ételre vadászó városiak késeket, bárdokat hozzanak magukkal a hatékonyabb vadászat érdekében.

A Cuccagnát évente többször is megtartották, és egyre újabb attrakciókkal bővítették. Az egyik legkedveltebb „sportág” például az oszlopmászás volt. Egy magas, sudár fa törzsét lecsupaszították, fényesre csiszolták, és alaposan bekenték zsírral. A tetejére húst, sajtot függesztettek, majd az oszlopot egy tágas téren felállították, és kezdődhetett a verseny. A vállalkozó kedvű városlakók megpróbáltak felmászni a csúszós fatörzsön, hogy megkaparinthassák a drága ételeket, és learathassák a dicsőséget. A pórul járt, kimerült, megszégyenült veszteseken jókat lehetett nevetni, a sikeres próbálkozók pünkösdi királyságát pedig nagy hangon ünnepelni. Egyes esetekben, amikor fokozni akarták az esemény izgalmait, a pózna tetejére élő állatokat, csirkét, libát, esetleg malacot szögeztek.

Hogy ezek a beteges látványosságok mennyire felkavarók lehettek, azt az egyik leginkább szakavatott szemlélő írta le a saját tapasztalatai alapján. 1772-ben a hírhedt de Sade márki Itáliába menekült, mivel különböző perverziókért, szodómiáért és mérgezésért halálra ítélték. Mialatt a francia Aix város főterén a guillotine jelképesen egy bábut fejezett le helyette, ő Nápolyba látogatott, és megtekintette az egyik Cuccagnát.

Akármennyire kedvelte is az erotika minden szokatlan és kegyetlen formáját, ez a perverz népünnepély még de Sade-nak is sok volt.

Elborzadva és felháborodva írt arról, hogy a macchinának nevezett építményt szándékosan omlasztották össze, és hogy a romhalmazban deszkákhoz szegezett élő állatok is vergődtek.

A kegyetlen karneválok utóélete

A felvilágosodás gondolatai végül elsorvasztották a Cuccagnát. A század végére megszűnnek ezek a kegyetlen karneválok, és a korlátlan bőségben tobzódó országok legendája leginkább a költészetben élt tovább. A 19. századi Itáliában például sok olyan versike született, amelyekben makaróni hullott az égből, sajtból voltak a hegyek, a Vezúv sült húsból készült, a tengerekbe pedig bor ömlött a folyókból. Az interneten ma is könnyen megtalálható a Big Rock Candy Mountains című amerikai népballada, a 20. század eleji hobók dala. Ebben olyan földre invitálják a hallgatót, ahol pénz nő a bokrokon, cigaretta a fákon, ahol nem kell zoknit váltani, és tiszta alkohol csörgedezik a patakokban.

Bár a bezsírozott oszlopok megmászása ma is divat, Indonéziától Kanadán át az Egyesült Királyságig számos helyen rendeznek ilyen versenyeket, a régi cinizmus már eltűnt belőle. A gondolkodásmód persze azóta sem sorvadt el, és manapság is újra testet ölt egy-egy Black Friday-en a leértékelt árukért egymást szinte agyontaposó tömegekben. A hétköznapokban pedig továbbra is él az a meggyőződés, amely szerint bármit érdemes megtenni a megehető, megiható, elkölthető, felhalmozható, mutogatható javakért. Sokan ma is szívesen vállalják a látványos konfrontációkat, a nyilvános megaláztatásokat azért, hogy gazdagságot és jólétet kapjanak értük cserébe. És éppen úgy, mint háromszáz évvel ezelőtt, ma is kerülnek olyanok, akik mindezt megszervezik, finanszírozzák és népszerűsítik. A Cuccagna talán legközelebbi rokonai a mai világban a valóságshow-k. Pszichológusok által gondosan összeválogatott társaságok költöznek össze, ideiglenes szövetségeket kötnek, majd drámai jelenetek során összevesznek, és levetkőzik minden szégyenérzetüket a kilátásba helyezett jutalmakért cserébe. Gyanítható, hogy ma is könnyedén lehetne 18. századi Cuccagnát szervezni.

Hogyan kapcsolódtál a zenéhez és lettél a Zeneakadémia hallgatója?

Nem készültem tudatosan erre a pályára. Kisgyerekként szívesen énekeltem, fogékony voltam a zene különféle lehetőségeire. Hatéves korom körül kezdtem klasszikus zongorára járni. Húszéves zenetanulásom alatt olyan pedagógus-példaképekkel találkoztam, akik nemcsak szakmailag, hanem emberileg és szemléletileg is meghatározták a zenéhez és az önmagamhoz való viszonyomat.

Miért orientálódtál éppen a zeneterápia felé?

Húsz-huszonkét éves koromban figyeltem fel tudatosan arra, hogy a zene milyen más funkciókkal tud jelen lenni az életünkben azon kívül, hogy gyönyörködtet, szórakoztat és kikapcsol.

Volt az egyetemen egy tanárom, aki felhívta a figyelmemet egy olyan zenei szempontrendszerre, amelyet zeneterápiának, zenepszichológiának hívunk. A mesterképzés végén lett számomra teljesen egyértelmű, hogy én nem pedagógiai keretek között szeretnék emberekkel foglalkozni, hanem egy másik utat választok. Így kerültem az ELTE gyógypedagógiai karára, ahol posztgraduális képzés keretein belül okleveles zeneterapeutává minősültem.

Tehát én egy énekesnő vagyok, aki zeneterapeuta is, és zeneterapeuta, aki egyébként énekesnő. Ebben a kettős szakmai működésben pedig van egy harmadik alappillér: az, hogy édesanya vagyok. Fontos, hogy ezt is beletegyem a „ki vagyok én tégelybe”, az öndefiniálásomba, mert azt gondolom, hogy a magánéleti dinamikánk nagyon erősen hat a színpadi jelenlétünkre, az alkotói és terapeutai minőségünkre is.

Mit jelent pontosan az, hogy zeneterápia?

Olyan terápiás lehetőség, amelyben a zene mint eszköz van jelen. Ennél szűkebb definíciót minden zeneterapeuta külön határoz meg magának. A zene a közös eszközünk, viszont a miként és a hogyan nagyon egyénre, kliensre és terápiás helyzetre szabott.

Mit csinál egy terapeuta?

Mi terapeutaként nem gyógyítunk, hanem eszközöket adunk a kliensünk kezébe, megoldási struktúrákhoz segítjük hozzá, amelyeken keresztül önmaga találja meg a lehetőséget a saját helyzeteinek, akár traumáinak a feloldására.

Én olyan médiumként szeretek részt venni egy terápiás folyamatban, ahol az embert összekötöm a zenével, illetve segítek önmagában megtalálni azt a zenei minőséget és azokat a lehetőségeket, amelyeknek esetleg még nincs tudatában.

Kép

Kép: Paár Julianna

Az átlagembernek, ha meghallja a neved, elsősorban egy szó jut eszébe: Hangoló.

Igen, a Hangoló az én zenés és zeneterápiás tevékenységeim olvasztótégelye, ezen keresztül kapcsolódom a közönségemhez, illetve a klienseimhez. Úgy állítom össze a zenei anyagaimat, és olyan zenei programokat valósítok meg, amelyeken keresztül érzékenyítem a közönségemet arra, hogy ne csak passzív élvezői legyenek a zenének, hanem aktív alkotói.

Lehet egy koncertnek terápiás hatása?

Igen, ugyanúgy, ahogy egy jó beszélgetésnek vagy családi, baráti együttlétnek is van. Viszont a szó szakmai értelmében terápiás hatásról akkor tudunk beszélni, ha az egy folyamatba rendeződik, és egy képzett szakember vezet minket ezen az úton.

A zene mozgósít bennünk különféle érzelmeket, olyan tudatalatti tartalmakat, amelyekkel vagy kezdünk valamit, vagy nem. Egy terápiás helyzetben az ember elkezdi „megdolgozni” ezeket a zene által megmozdított tartalmakat.

Próbálok az emberekben minél több erőforrást mozgósítani, hogy ne csak hallgatók legyenek, hanem interakciós közeg tudjon kialakulni köztük és az előadók között. Én ennek a törekvésnek a képviselője vagyok, és érzem is a felelősségét: egyrészt a zeneterápiás szakmát jól és hitelesen művelni, másrészt erre a lehető legtöbb felületet megtalálni.

Mennyire könnyű megszólítani az embereket, és elültetni bennük ezt a kis üzenetet?

Talán egyre nagyobb réteget tudunk elérni, bár a fogyasztói társadalom hozza magával, hogy az emberek az instant dolgokat szeretik. Minél könnyebben, minél hatékonyabban akarnak megoldani egy helyzetet. A zeneterápia – de ez bármely másik alternatív művészetterápiás formára is igaz – nem egy aszpirin, amit beveszünk, és fél óra múlva nem fáj a fejünk. Ez egy kőkemény önismereti munka. Egy traumát feldolgozni minimum sokszorosan annyi idő, mint amennyi időn keresztül fennállt az a bizonyos megterhelő helyzet. Nem várhatjuk el magunktól, a saját belső működésünktől, hogy varázsütésre vagy csettintésre megoldódjanak a problémáink. Az emberi psziché a nehéz, kihívást jelentő feladatokat jó mélyre, a tudatalattiban raktározza el. A felhozási folyamat nem egyszerű. Zeneterápia során nem tud egyetlen koncert vagy foglalkozás alatt végbemenni a megoldási, tisztulási folyamat, mert nincs elég idő rá, nincs elég fókusz, és nem feltétlenül van ott melletted egy szakember. 

Kép

Paár Julianna

Mi különbözteti meg ezt a fajta terápiát a többi művészetterápiától?

A zene az egyetlen olyan művészet, amely az idő síkjában, a mostban tud létrejönni. Egy festmény, egy szobor, egy műalkotás időtlen időkig örökérvényű. A zenét pedig pont a pillanat, az „itt és most” jelentősége emeli ki és teszi egyedivé a többi terápiához vagy művészeti ághoz képest.

Mikortól érdemes a gyermekeket megismertetni a zenével?

Kodály Zoltán sokat emlegetett idézete, hogy egy gyermek zenei nevelése kilenc hónappal a születése előtt, sőt az édesanya születése előtt kilenc hónappal kezdődik. Fontos, hogy ezt ne csak szlogenszerűen hangoztassuk, hanem a gyakorlati megvalósulását is képviseljük. Szülőként, anyaként, pedagógusként, terapeutaként, hétköznapi emberként. Az éneklés zsigerileg járja át az embert, és ha várandós az anyuka, akkor a magzatot is. Terápiás munka lehet az is, amikor egy édesanya a saját hangjával, énekhangjával kapcsolódni vágyik a gyermekéhez. A Dúdolj! Ringass! Táncolj! családi foglalkozásokon a zenei anyanyelv eszközeit alkalmazom mint módszert. A családi és gyerekkoncertjeim, a Kerekerdő és a frissen létrejött Kerekutca szintén azt a célt szolgálják, hogy a mindennapi életünk legelemibb tevékenységei közé visszacsempésszék a zenét.

A Kerekerdő 2019-ben, a Kerekutca 2021-ben megjelent lemezen is, mind a kettő meselemez, amelyeket a gyermekeimnek készítettem népzenei, világzenei, klasszikus zenei inspirációkkal. Egy gyereket is a lehető legmagasabb zenei minőséggel kell megkínálnunk, ő abból a saját korosztályának, adottságainak, készségeinek, képességeinek, hangulatának megfelelő tartalmakat fogja kiszedegetni. A meséim fiktív, de sok népmesei elemet tartalmazó szabad történetek. Nem én írtam őket, egyszerűen hagytam, hogy a számomra kedves dalok, zenei tételek, amiket magam is hangszereltem, vezessék ezeket a történeteket és benne a főhősöket. Repítsék őket különféle élethelyzetekbe, állítsák őket megmérettetések elé, amelyek aztán a zene, a játék és a mozgás segítségével oldódjanak fel. Nyerje el végső jutalmát a jó, és kerüljön újra minden a helyére. Azért jobb, ha a gyerekeket élő szavas, olvasott mesével kínáljuk meg, mint mozgóképpel, mert ilyenkor beindul egy belső képalkotási folyamat, amely elvezeti őket a kreativitás, az önmegvalósítás, a saját gondolatok, az önkifejezés irányába.

Van valamilyen üzenetük a meséknek?

A Kerekerdő üzenete az, hogy merj elindulni, és utána merj hazakanyarodni, még akkor is, ha látszólag nem érted el a célod. A Kerekutcáé pedig az, hogy helyed van a világban.

Megvásárolhatók, illetve a jól ismert zenemegosztó felületeken is megtalálhatók. A Kerekutca lemezbemutató koncertjét decemberre tervezzük Szentendrén, a Hamvas Béla Művelődési Központban és a Hagyományok Házában. A színpadra állításban alkotótársam is vannak: Kocsis Enikő, Fitos Dezső rendező-koreográfusokkal közösen születik majd meg a Kerekutca mesejáték.

Már születésekor megpecsételődött a sorsa 

Kristóf István egy vándorcirkusz kocsijában látta meg a napvilágot, híres cirkusznemzedék sarjaként: nagyapja Richter János, apja pedig a francia Herkulesként ismertté vált idősebb Kristóf István erőművész volt. Édesapja őt is cirkuszosnak, állatidomárnak szánta, ami meghatározta a gyerekkorát. Tizenegy évesen már a család elefántjával, Aidával állt színpadra egy rövid szám erejéig, ez volt a „Kisfiú nagy elefánttal”, amivel hónapokig szórakoztatták a közönséget. A szokatlan életforma sok mindenre megtanította: alkalmazkodni, kiállni az érdekeiért, és egyedül boldogulni. 

„Tizenévesen láttam a Trapéz című filmet, amely teljesen lenyűgözött, ennek hatására döntöttem el, hogy légtornász leszek” – meséli. Mivel apja nem támogatta elképzelésében, saját lábára kellett állnia. Húgával, Pannival, aki szintén légtornásznak készült, gyakorolni kezdtek, 1958-ban pedig megkapták első munkájukat nagybátyjuk cirkuszában, a Sport cirkuszban. A következő évben Bulgáriába szerződtek, ahol rengeteget tanult az orosz Nyikolaj Panovtól. Úgy véli, neki köszönheti, hogy később a világ egyik legjobb fogójává vált.  

A kitartó munka hamar meghozta gyümölcsét és teljesült gyerekkori vágya: hazatérve testvérével felléphettek a Fővárosi Nagycirkuszban.  

Szárnyalás a magasban 

Nem sokkal később húgával csatlakoztak a barátaik által alapított Hunor légtornász csoporthoz: ő lett a fogó. István mindig is a legjobb akart lenni, és nem a pénzkeresés vezérelte, hanem hogy értéket teremtsen. Folyamatosan tréningezte magát, az artistaképzőben még esténként, titokban is edzett társaival.  

Merészségükkel, formabontó ötleteikkel a Hunor csoport tagjai nemzetközi hírnevet szereztek: egyik produkciójukhoz például a magasban rögzítettek egy hintát, amit előttük senki sem csinált. 

Máskor a bécsi Stadthalléban a megszokott nyolc helyett 16 méter magasból ugrottak a hálóba. Félő volt, hogy nem sikerül a trükk, de büszkeségből egy centivel sem ereszkedtek lejjebb.  

Az artista a csoporttal számos országban turnézott: Ausztria mellett Olaszországban, Dániában és Oroszországban is fellépett. Nagy élmény volt számára, amikor a Trapéz című film színhelyére, a franciaországi Cirque d’Hiver kőcirkuszba is eljutott. „Amikor beléptem az épületbe, úgy éreztem, mintha hazatértem volna, olyan sokszor láttam már a filmben” – idézi fel. 

Életre szóló szerelmet hozott a cirkusz 

A cirkusz zárt világában szinte törvényszerű, hogy a művészek egymás közül választanak párt. István még gyerekként ismerte meg a szintén cirkuszos Sallai család lányát, Ilit, akinek megígérte, hogy elveszi feleségül. Tartotta is a szavát, 1963-ban egybekeltek – a szertartás után stílusosan a Fővárosi Nagycirkuszban ünnepelt a násznép. 

Artista feleségével az esküvő után két közös akrobataprodukciót – egy rúd- és egy duódeszkaszámot – állítottak össze, amelyekkel bejárták a világot: Bulgáriától kezdve Görögországon és Ausztrálián át a Fülöp-szigetekig számos országban szerepeltek. Bár gyakran összevesztek, a próba vagy az előadás végére mindig elmúlt köztük a harag. Ahogy a róla szóló könyvben fogalmaz, olyan volt számára Ili, mint a keze és a lába. Ez fordítva is igaz: Ili István kezébe tette az életét, amikor egy-egy fellépés során a férje tenyerén egyensúlyozva állt fejen. 

Kép

Feleségével, Ilivel bejárták a világot deszka- és rúdszámukkal

Kristófék a munkát és a magánéletet nem igazán választották ketté: jellemzően otthon is a cirkusz volt köztük a téma, és még akkor is a lakókocsijukban aludtak, amikor egy-egy turné után hazatértek Magyarországra.  

„Mi mindig együtt keltünk, együtt próbáltunk, együtt dolgoztunk, majd együtt zártuk a napot, és ez a világ legszebb dolga. Közel ötven évet töltöttünk együtt, de inkább száznak mondanám” – vallja az artista.  

István legnagyobb szakmai sikerét is Ilivel együtt élte meg: 1977-ben elnyerték az Ezüst Bohóc-díjat a IV. Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon. „Mi voltunk ott a kis kelet-európai artisták, ezért különösen büszke vagyok arra, hogy elismertek minket” – meséli. 

Le is bénulhatott volna 

A légtornászat erősen igénybe vette a testét: sokszor rándult ki a dereka, egy alkalommal pedig gerincrepedéssel került kórházba. Orvosa mindig figyelmeztette, tartson szünetet, mert le is bénulhat, ő azonban próbált tovább, az előadásokat pedig úgy csinálta végig, hogy előtte két injekciót kapott a gerincébe. Problémája a munkáját is befolyásolta, így kénytelen volt kiszállni a Hunor csoportból, és abbahagyni a légtornászatot. Mivel mindig is a levegőben volt elemében, nagyon nehezen hozta meg ezt a döntést, Ilivel viszont folytatta a két duószámot, mivel azok kevésbé vették igénybe a derekát.  

Paradox módon a privát életében nagyon ügyelt a fizikumára, mert egy esetleges sérülés miatt hosszú időre kiesett volna a munkából. Számára tiltólistás volt például a síelés, emellett Ilivel egy nap csak egyszer étkeztek, nehogy magukra szedjenek pár kilót. 

Közös cirkuszos karrierjüknek egy újabb baleset vetett véget: egy németországi fellépésre gyakorolva Ili a magasból a porond szélére zuhant.  

Nyolc hónap rehabilitáció után már újra gyakoroltak, de mivel nem tudták hozni azt a minőséget, amit elvártak maguktól, feladták a pályájukat. 

Megküzdött a Fővárosi Nagycirkuszért 

A szerencsétlenség után Istvánnak felajánlották, hogy legyen a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója. A vezetői pozíció sok kihívással járt, mivel a cirkusz csupán a jegybevételből tudott gazdálkodni.  István emiatt nem szerződtethetett le olyan tehetséges cirkuszosokat, akiket szívesen látott volna a színpadon, és az is előfordult, hogy Ili varrta a táncos lányok elszakadt harisnyáját, mivel nem volt miből újat venniük.  
„A rendszerváltás után többször is el akarták adni és be akarták zárni az intézményt. Ha nem küzdünk érte, ma nem létezne a Fővárosi Nagycirkusz” – mondja.  

Kép

Kristóf István - Kép: Székely Lilla Flóra

A nehézségek ellenére a cirkusz sokat fejlődött a vezetése alatt: lecseréltette a székeket, a kilencvenes évek elején jégshow-t hozott el a magyaroknak, 1996-ban pedig megszervezte az első Nemzetközi Budapesti Cirkuszfesztivált, amelyre a legnevesebb nemzetközi művészek kaptak meghívást, és amelyet további nyolc fesztivál követett.  

Kristóf István közel negyedszáz évig igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt. Csak pár hónap hiányzott a 25 évhez, amikor – a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat (Maciva) elnökének távozását követően – váratlanul leváltották, és unokatestvérét nevezték ki utódjának. 

Félti az új generációt 

Az Ezüst Bohóc-díjas artista nincs megelégedve az utánpótlással. Mivel az iskola fejkvóta alapján kapja a támogatást, szerinte rengeteg gyereket felvesznek, akik közül nem mindenki való erre a pályára. Másrészt úgy véli, az oktatás nem elég produkcióközpontú, és a diákok nem kapnak elég lehetőséget, hogy tapasztalatot szerezzenek. „Egyszer rám köszönt egy fiatal lány. Kiderült, hogy volt artistanövendék, de nem szerződtették, így elment fagyiárusnak. Szomorú, amikor nyolc-kilenc, artistaképzőben eltöltött év után nem kapnak munkát, ezért beállnak pizzafutárnak vagy a McDonald’s-be” – osztja meg aggályait.  

Kristóf István azt tanácsolja a fiataloknak, őrizzék meg az elhivatottságukat.  

„Gyönyörű szakma a miénk, de minden egyes lépésért meg kell szenvedni, mindent a munka alá kell rendelni, akár az élsportolóknak. Viszont amikor egy produkció sikerül, az örömöt ad és büszkeséget.” 

A művész nemcsak a következő generáció, hanem a cirkusz mint műfaj jövőjéért is aggódik. Ma a digitális technológia térhódítása jelenti az egyik legnagyobb kihívást, ő azonban nem ebben látja a szakma jövőjét. „A cirkuszt a közönség élteti, egy online előadás pedig nem tudja megadni azt a pillanatot, amikor az artista és a nézők összemosolyognak.”  

Kristóf István életéről nemrég könyv jelent meg Életem a cirkusz címmel, amelyben részletesen mesél gyermekkoráról, fellépéseiről, feleségével való kapcsolatáról és a Fővárosi Nagycirkusz vezetőjeként eltöltött évekről.

Sosem hittem abban, hogy az ember képes tudatosan befolyásolni az álmait, vagy hogy az álmoknak jelentése is lehet, mígnem rábukkantam a Florida államban élő Lauri Loewenberg alvásszakértő egyik, HuffPostban megjelent cikkére és életrajzára. Megtudtam, hogy Loewenberg népszerű író, televíziós személyiség, tagja az International Association for the Study of Dreams-nek (Álmok Tanulmányozásának Nemzetközi Szervezete), szakértő cikkei folyamatosan jelennek meg a Harper’s Bazaar és a The New Yorker lapokban. Akkor határozta el, hogy pszichológiát, azon belül is álompszichológiát fog tanulni az egyetemen, amikor egy, az egész életét gyökeresen megváltoztató üzenetet kapott álmában az elhunyt nagypapájától. Azóta több mint 50 ezer ember álmát elemezte szerte a világban, s kutatta azok kódrendszerét.

Írásos dokumentumokkal tudja igazolni, hogy a történelemre nagy hatást gyakorló személyek (például Elvis, Diana hercegnő, Abraham Lincoln és Martin Luther King) mind álmodtak saját halálukról a valódi haláluk bekövetkezte előtt néhány héttel.

Álomtechnikái új távlatokat nyitottak az alvásszakértők előtt, rendszeresen hívják szakértőnek a Today show-ba, a Good Morning Amerika című beszélgetős műsorba és a CNN-hez.

„A rémálom általában segíteni próbál abban, hogy megoldást találjunk egy kellemetlen élethelyzetre. A visszatérő rémálom egy elhúzódó probléma miatt is lehet, amit még nem sikerült megoldanunk, vagy rávilágít egy olyan viselkedésformára, amellyel előidézzük a nehéz helyzeteket újra meg újra az életünkben. Emellett a rendszeres rémálmok mentális vagy testi betegség kísérőjeként is megjelenhetnek, de okozhatnak rémálmokat az önmagunkkal kapcsolatos negatív megerősítéseink is (nem vagyok szerethető, értéktelen vagyok, nem vagyok elég jó). Minél jobban ragaszkodunk ezekhez a negatív berögződésekhez, annál ijesztőbb álmokkal fogunk szembesülni” – írja Loewenberg az említett cikkében, hozzátéve, hogy a legtöbb álom nem logikus történet, hanem témák és szimbólumok egyvelege. Így folytatja: „Az álom titkos történet, amelyet agyunk mesél el nekünk, miközben alszunk. Ha a benne sorakozó szimbólumokat meg tudjuk fejteni, akkor közelebb kerülhetünk a rémálmok megszüntetéséhez, mert megérthetjük, mit akarnak üzenni.”

Kép

Kép: Unsplash / Glen Hodson

Például, ha mérgező kapcsolatokban élünk, jó eséllyel kígyókról álmodunk. Ha konfliktuskerülők vagyunk, és nem nézünk szembe a problémáinkkal, akkor valószínűleg olyan rémálmunk lesz, amelyben üldöznek bennünket. A nyomasztó álmok egy másik gyakori oka, ha valamilyen trauma ért minket. Ilyenkor nem szimbólumokkal, hanem visszajátszással találkozhatunk álmunkban, vagyis agyunk újra és újra megnyomja a Replay gombot, és szembesít a traumatikus eseménnyel.

Hogyan vessünk véget a rémálmoknak?

A szakértő a 2011-ben megjelent Álmodd ki magadból – Szabadítsd fel az álmaid, és változtass az életeden! című könyvéből konkrét gyakorlati tanácsokat segítő kérdéseket idéz. Loewenberg szerint a megoldás ott kezdődik, hogy
1. nem nézünk tévét és nem olvasunk internetet közvetlenül alvás előtt, ugyanis a filmek és a cikkek beszivároghatnak az álmainkba,
2. elkezdünk foglalkozni a rémálommal, és megpróbáljuk megfejteni, hogy milyen üzenetet hordoz, milyen érzéseket hív elő belőlünk, és ezek az érzések hogyan jelennek meg a mindennapjainkban.
Az én álmomban a költözés a leválást, édesanyám a visszatartó erőt szimbolizálja.

Milyen érzéseket hív elő belőlem az álmom? Szorongást, félelmet, pánikrohamot.
Hogyan jelennek meg ezek az érzések a mindennapjaimban? Minden egyes nap gondolok anyámra, bűntudatot érzek, amiért elköltöztem tőle, és a saját életemet élem. Ha meglátogatom őt, rendszerint pánikrohammal végződik a látogatás, a viszonyunk továbbra is semmilyennek mondható.
Mi az üzenete az álmomnak? Ideje túllépni a félelmeimen, megküzdeni anyámmal, és hátrahagyni az addigi életem. El kellene fogadnom, hogy önálló entitás vagyok saját vágyakkal, nem pedig édesanyám eszköze, akit kénye-kedvére a szoknyája mellé ültethet.

Alakítsd át az álmot!

Ha az álmok az előbbiek után sem tűnnek el, Loewenberg a következőt javasolja.
Írjuk le a rémálmunkat közvetlenül ébredés után. Fontos, hogy a legapróbb részletességgel írjuk le a cselekményt, a látottakat, a hallottakat, és az érzést, amit megéltünk álmunkban. Ha ezzel megvagyunk, lapozzunk egyet a füzetben, és az ijesztő, nyomasztó részeket helyettesítsük pozitív szavakkal, s az álom végére írjunk boldog befejezést.

A „pozitív” álmot memorizáljuk, napközben legalább háromszor ismételjük el magunkban.

Ez a technika rendkívül hatásos Loewenberg tapasztalatai szerint abban az esetben, ha valamilyen múltbeli trauma okozza a rémálmokat. Ezt én is tanúsíthatom: pár nap után az álmaim az anyámmal kapcsolatos pozitív forgatókönyvet kezdték követni. Két héten át mindennap elmondtam magamban az álmom pozitív verzióját, és édesanyámat egyre kedvesebbnek, szebbnek, mosolygósabbnak láttam álmomban, testét fehéres, ezüstös fény vette körül, én pedig szabadnak és dominánsnak éreztem magam. Elmondhatatlan érzés végre átaludni hét-nyolc órát úgy, hogy kipihenten ébredek!

Ha elolvasnád Lauri Loewenberg könyvét és a hozzá tartozó részletes álomszótárat, 30 napig ingyenesen letöltheted INNEN.

A Magyar Batthyány Alapítvány tavaly ítélte oda első alkalommal, ám hagyományteremtő jelleggel, a 2019-ben alapított gróf Batthyány Lajos és gróf Zichy Antónia-díjakat, melyeket olyan személyek kaphatják, akik kiemelkedő és példamutató tevékenységük révén korunk társadalmi, gazdasági, politikai kihívásaira praktikus és pragmatikus, a lehetőségekkel és szükségszerűségekkel arányos választ adnak.

A Magyar Batthyány Alapítvány felkérésére a 7 fős Bíráló Bizottság áttekintette a beérkezett jelöléseket, és megtette javaslatát a Kuratórium felé. Idén a Bizottság Kónya Imrét és Bogyay Katalint javasolta díjazásra, melyet az Alapítvány Kuratóriuma elfogadott. Az idei díjazás fővédnöke Balog Zoltán, református püspök, a 2020. év gróf Batthyány Lajos-díjazottja.

Kónya Imre az Ellenzéki Kerekasztal létrehozásának kezdeményezője, a szabadon választott országgyűlés első ciklusában parlamenti frakcióvezető, majd belügyminiszter a díjjal kapcsolatban így fogalmazott: „Eszmélésem óta arra gondoltam, hogy valami többet kellene tennem, mint ami családomnak, szűkebb környezetemnek jó. Már nagyon korán a nemzetben találtam meg azt a közösséget, amiért tenni lehet, amiért tenni érdemes.” Bogyay Katalin, nagykövet, a Magyar ENSZ Társaság elnöke, Magyarország korábbi ENSZ és UNESCO állandó képviselője, az UNESCO 36. Közgyűlésének elnöke, a londoni Magyar Kulturális Központ alapító-főigazgatója, író, diplomata édesapja nagyon erős útravalóját idézte, melynek nyomán könnyű volt megfogalmaznia, mit jelent a köz szolgálata: „Én esküt tettem arra, hogy az embereket szolgálom és segítem.”

Kép

Kép: Magyar Batthyány Alapítvány

A Díjakat Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Batthyány-Schmidt Margit, a Magyar Batthyány Alapítvány elnöke és Batthyány Boldizsár adta át. A díjátadón Potápi Árpád kiemelte: „Mindkét díjazott - Kónya Imre és Bogyay Katalin - munkássága, tevékenysége, szellemisége idehaza és a határon túl is értékteremtő, megismételhetetlen és örökérvényű.”

2021-ben a Magyar Batthyány Alapítvány posztumuszdíjakat is odaítélt. A gróf Zichy Antónia-posztumuszdíjat Prof. Dr. Zimányi Vera (1930-2021), a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsésztudományi Karának alapító tagja, egyetemi tanára, majd Professor Emeritája kapta, akinek neve összeforrt a Batthyány család történetének hiteles kutatásával is. Gróf Batthyány Lajos-posztumusz díjban Balázs Ferenc (1951-2020), Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar énekes, zenész és zeneszerző részesült.

Kép

Kép: Magyar Batthyány Alapítvány

„Zimányi Vera meghatározó szerepet vállalt a Batthyány-ak több évszázadra visszanyúló történetének kutatásában és hiteles feldolgozásában, így örökké emlékezni fogunk rá és megőrizzük munkásságát. Balázs Fecó énekes, zenész és zeneszerző dallamai, hangja és karaktere mindvégig velünk marad.” – emelte ki Batthyány-Schmidt Margit, a Magyar Batthyány Alapítvány elnöke.

A Magyar Batthyány Alapítvány a gróf Batthyány Lajos- és gróf Zichy Antóni-díjakat a Batthyány Tematikus Hét keretében adta át Budapesten, október 6-án a Batthyány-örökmécsesnél.

További információ: www.batthyany.hu