Neked elmesélem – „Hálás vagyok a fiúnak, aki ellopta a táskámat”

A szürkeség biztonságos, észrevétlen, rejtőzködő. Amilyen egykor én is voltam. Bő, nagy fekete pólókban bújtam el – de az nem én voltam. Akkor még nem voltam önmagam, mert nem mertem az lenni. Féltem, mit szólnak majd mások. Mert meg akartam felelni, beolvadni, beilleszkedni. Önmagammá akkor váltam, amikor a férjem mellett megismertem az elfogadó szeretet szabadságát. A lelkem születését az ő személyéhez kötöm, ahhoz, amikor megismertem őt. Amikor az első randevúnkra úgy öltöztem fel, amilyen tényleg vagyok: bátran, színekben, formákban gazdagon.

És ő nem azt mondta, hogy ez neki sok, hanem azt, hogy VÁÓ! – akkor szabaddá váltam.

Többször is megkérdeztem tőle: biztosan nem zavar? De ő imádta. És ahogy Chanel mondja: „A szépség attól a perctől létezik, amikor eldöntötted, hogy önmagad leszel.”

Egy Kárpátaljai kisvárosban, Csapon születtem. Védett, meghitt, zárt közegben, ahol minden falnak füle volt, minden szempár nyomon kísért. Hároméves lehettem, amikor Nagydobronyba költöztünk a nagyszülőkhöz. A nagymamám itt élt egy vályogházban deszkapadlóval, gerendákkal, muskátlikkal az ablakpárkányon, zománcos vödrökkel és kerámiákkal. Emlékszem, akkor még kútról hordtuk be a vizet, és forró téglával melegítettük fel az ágyakat. Most, ahogy mesélek neked, kétszáz évesnek érzem magam, pedig csak nemrég múltam harminckilenc. Ha felnézek az égre, mindig ő jut eszembe, a nagymamám, aki szolgáló volt egy nemesi családnál. Az egész életét szolgálattal töltötte, maga volt az alázat. Az emlékeimben görnyedt tartású, éjfekete ruhát viselő, fejkendős, dolgos kezű nagymamaként él, akit mégis szépnek láttam. Puritán, csendes, szigorú nő volt, aki a család központi szíveként létezett, mert mindig tudta, hogy éppen melyikünknek van a legnagyobb szüksége rá, hogy mikor és kit kell egy kicsit jobban szeretnie. A legmeghittebb emlékeim között él, amikor télen bebújhattam mellé a dunyhája alá, és ő mesélni kezdett...

Kép

Herczeg Melinda kislányként és fiatal nőként

Engem fiúnak vártak, Zoltán lettem volna. Amikor megszülettem – nagy döbbenetre kislányként –, anyuék hirtelen nem is tudták, hogyan nevezzenek el. Elsőre a Melinda jutott eszükbe, mert Melinda samponnal mostak hajat. (nevet) Apám, aki szobafestő-mázoló, és akinek különös érzéke van a széphez, rendszeresen belevont engem a fiús dolgokba: együtt fúrtunk-faragtunk. A babáimat is rendszeresen szétszedtem. Hajtott a kíváncsiság, hogy mi hogyan, miből tevődik össze. 

Sokáig nem találtam a helyem, lézengtem céltalanul, félszegen. 1996-ban, tizennégy évesen úgy döntöttem, Magyarországra jövök tanulni.

Kezdetben sokan csúfoltak: „te kis ruszki”, „betolakodó”. Mégis úgy éreztem, hazatértem, hiszen a szüleim, nagyszüleim is magyarok, s magyarul beszélünk.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért kialakult bennem egy erős kisebbségi komplexus és önbizalomhiány, amit nagy hátránynak tartanak a mai világban. Én mégsem tartom olyan rossznak, mert az önbizalomhiánynak számomra sok pozitív hozadéka is van: a helyes úton tart, motivál, többre sarkall. Megtanít szerénynek, következetesnek lenni, a földön maradni. Kételkedni és elszámolni önmagammal. 

Az iskola mellett egy cipőboltban és bébiszitterként dolgoztam. Ez idő tájt, azaz tizennyolc évesen ismertem meg a férjemet. Éveken keresztül imádkoztam azért, hogy legyen majd egy férfi az életemben, aki szeret és tisztel. Nagyon vágytam a feltétel nélküli szeretetre, és érdekes: amikor először megláttam őt, egyből tudtam, talán ő az, akitől megkaphatom... Emlékszem, egy-kétszer csúnyán beszéltem a jelenlétében, s egy alkalommal ezt mondta: „a szép lányok nem beszélnek így”. „De akkor mit mondjak, amikor dühös vagyok?”, kérdeztem. „Mondd például azt, hogy pillangó.” Ez több mint tizennyolc éve volt, és a férjem azóta is így van beírva a telefonomba. Amikor a találkozásunk után egy évvel eljegyzett, akkor is hozzám vágták mások: „Azért házasodtok össze ilyen gyorsan, hogy megkapd a magyar állampolgárságot”. Annyira elegem lett ebből, hogy még az esküvő előtt, a családomra visszavezetve, visszahonosíttattam magam.

Kép

Herczeg Melinda - Kép: Vavrik Dóra

Tizenhat éve vagyok vállalkozó, gyerekpelenkák forgalmazásával kezdtem. A termék bemutatása kapcsán többször tartottam előadást, ahol egyik alkalommal az akkori kedvenc darabomban, egy gyönyörű horgolt ruhában adtam elő.

Minden nőnek van a szekrényében egy (vagy több) olyan ruha, amelyet akkor vesz fel, amikor a legjobb formáját akarja hozni, amiben a legszebbnek érzi magát.

Nos, engem ennek a ruhának a szeretete, majd elvesztése indított el egy tőlem addig teljesen idegen úton. Amikor este fáradtan hazaértem, leparkoltam egy szűk helyre, s miközben pakoltam ki a csomagtartóból, letettem a táskám a földre. Közben eszembe jutott, hogy valamit az első ülésen hagytam, de amíg odamentem, egy kapucnis srác elfutott a táskámmal, benne a horgolt ruhával. Semmit nem sajnáltam, sem a pénzt, sem az iratokat, csak a ruhát. Égen-földön kerestem. Aznap éjjel a férjemmel órákon át jártuk a közeli utcákat, minden egyes kukába belenézve, hátha az illető kidobta a táskámat valahova, mert csak az érték kellett belőle. Nem lett meg. Később boltokban, weboldalakon is kerestem, de sehol semmi, így elhatároztam, megcsinálom magamnak. Megtanulok horgolni! Nem gondoltam rá, hogy ehhez majd szabásminta is kell, csak a kész ruhát láttam magam előtt. Ez a hozzáállás meghatározta az életem. Hiszem, hogy „egyetlen dolog akadályozhatja meg, hogy az általad elképzelt kép valóra váljon: az az erő, amely létét neked köszönheti – vagyis te magad”.*

Ekkor fogant meg az első gyermekünk is, akire évek óta vártunk. És amíg ő a pocakomban növekedett, én nekiálltam könyvtárazni. Anyósom megtanított a horgolás első lépéseire, tőle hazafelé jövet egy szombat délután betértem egy méteráruboltba, és megvásároltam az első fonalam. A kocsiban az anyósülésen hazáig gyakoroltam az első tanult mozdulatokat. Másnap ismét a könyvtárban töltöttem a fél napot, az összes létező, horgolásról szóló könyvet becserkésztem. Éjszakákon át gyakoroltam és tanultam, de a ruhát végül sosem készítettem el. Horgoltam ruhákat, terítőket, lámpaburákat, táskákat, gyűrűket, de még ekkor sem volt egyértelmű számomra, hogy rátévedtem az útra, arra a bizonyosra…

Kép

A sokÁ ékszerek

Ezért kismamaként beiratkoztam egy manikűr-tanfolyamra – itt történt meg bennem az áttörés, másoknak köszönhetően. Ugyanis erre a tanfolyamra egy kis dobozban bevittem a portékáimat, nem eladási célzattal, csak kíváncsi voltam a többiek véleményére. Majd lassan nem egy, hanem tíz dobozzal mentem, annyi különféle kiegészítőt rendeltek tőlem a lányok. Nagy hatással vagyunk egymásra, hatalmunkban áll egy szóval építeni vagy rombolni. Velem más emberek visszajelzései elhitették: jó, amit csinálok. És onnantól kezdve határ a csillagos ég!

Milyen igazak József Attila szavai: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” 

A márkát 2010-ben hoztam létre, amely az első gyermekem keresztnevéből, az Ákosból lett sokÁ. Azóta márkavédetté és nemzetközivé váltak a kézzel készített, gyöngyökből, selymekből, ásványokból készült, kövekkel díszített ékszereim. A legjellemzőbbek a buja, egyszerre elegáns és bohó, félholdat leíró, milliónyi színben létező, selyemvirágokból álló fülbevalóim. A virágok a legszebb teremtmények a földön! Erről megint eszembe jut a nagymamám, aki gyűjtötte a liliom szirmait. Egy befőttesüvegben szárította őket, és ha a kerti munka során megsérült a keze, ezeket a halványfehér, kiszáradt szirmokat tette rá a sebeire. Azóta is mindig a liliom illatát érzem, ha valami fáj.

Ma már hálás vagyok annak a fiúnak, aki ellopta a táskámat, mert ha nem teszi meg, talán egy egészen más életet élnék. A legfőbb kérdés pedig, amelyet azóta is szem előtt tartok: te mit teremtesz magadnak? Tudod, hogy mindened, amid van, az elmúlt időszakod gondolatainak a valósága? 

Én most arra gondolok, hogy minden tiszteletem azoké a nőké, akik anyaként, feleségként, háztartást vezetve próbálják megvalósítani, sikerre vinni a saját vállalkozásukat. Versenyt futva éjszakánként az idővel. Azt kívánom nekik, hogy higgyenek magukban! A célt lássák maguk előtt, mert csak idő kérdése, és megvalósul.

* idézet Genevieve Behrend-től, a Titok című könyvből. 

A történetet Herczeg Melinda emlékei alapján írta Kosztin Emese.