„A szülő tőlem azt hallja, hogy Pistike zseniális!”

Milyen gyermekkorod volt? Már akkor érezted az elhívást, hogy tanár legyél?

Nehéz körülmények közül jöttem. A felmenőim között volt tót, sváb, volt elhurcolt, üldözött… A történelmi terheltség mellé, vagy épp emiatt, apukám alkoholista volt, anyukám depressziós, így elég nehéz volt már csak a saját életük koordinálása is. Mivel nem volt előttem élhető életminta, a pedagógusok között találtam olyan példát, akire fel tudtam nézni, akit követendőnek éreztem. A magamra hagyottság miatt nagyon korán elkezdtem önismereti, családi élettel foglalkozó és pedagógiai témájú könyveket olvasni. Nem túlzás állítani, hogy a könyvekből tanultam meg élni.

Volt benned olyan szándék is, hogy meggyógyítsd a szüleidet, vagy magadat?

Nem, a testvéremmel nagyon hamar leváltunk a szüleinkről. Talán ez volt a legbölcsebb, amit tehettünk. Én fiatalként vágytam arra, hogy multinál legyek cégvezető, de Indiába is el akartam menni misszióba.

Hogy találtál rá a hitre?

Amikor családi háttér nélkül jelentkeztem az egyetemre, dolgozni kezdtem, hogy eltartsam magam. Végül is váltott rendszerben végeztem el az egyetemet: egy év tanulás, egy év munka. Kimentem egy-egy évre Amerikába, Németországba, Franciaországba, ezzel nyelvtudásra tettem szert.  A ’90-es évek első felében a felsőfokú angol-német tudásnak magas piaci értéke volt: ennek köszönhetően a multik világában már fiatalon középvezető lettem. A keresetem nyolcszázezer forint volt, ami akkor csillagászati összegnek számított. Mégis hamar megéreztem, hogy nem itt a helyem.

Szíven ütött például, hogy a vezetőségi üléseken úgy beszéltek az emberállományról, mint gazdasági tényezőről. Vagy szerződéskötéskor már látszott, hogy egy új gép megvásárlásával húsz embernek kell felmondanunk.

Elég magasan fent voltam, onnan körülnéztem, és nem tetszett, amit láttam.

Az anyagi biztonság nem volt szempont?

Akkoriban megvettem egy kis parasztházat, és elkezdtem felújítgatni, de sem akkor, sem ma nem motivál a pénz. Egyébként meg a harcot láttam, a fájdalmat. Ezek hatására kezdtem keresni egy segítő hivatást. Gyerekkoromból, a nagyszülőktől ismertem a katolikus hitet: 21 éves koromtól időnként, aztán egyre gyakrabban betértem a templomba. Megérkeztem a kiskosztümömben, miután minden létező nyelven harcoltam az éppen folyó ügyekért, és megérintettek a fények, az illatok, a liturgia, a nyugalom. Minden arról szólt, ami éppen nagy hiány volt az életemben. Ennek köszönhetem a felnőttkori megtérésemet. Több opció is lebegett előttem: elvégeztem például egy nemzetközi agrárszakértői képzést, mert arra is gondoltam, hogy Nepálba megyek teaültetvényesnek. Közben két szent is vonzott: Teréz anya és Szent Ferenc. Ezen a ponton érkezett az életembe Gódor Balázs. Egyértelműen dönteni kellett, melyik legyen a hivatásom: a szerzetesség vagy a házasság. Balázs lelkivezetőjével volt egy hivatástisztázó beszélgetésem, ez segített belátnom, hogy a házasság az utam, és ez életmódváltoztatást is kér tőlem. Én a multinál ideális alkalmazott voltam: maximális szorgalom, nulla ambíció, óriási munkabírás… Rengeteget dolgoztam, alig láttuk egymást Balázzsal, ezen változtatni kellett.

Hogy talált rád a tanítás?

Abba a középiskolába jártam, ahol most tanítok. Öregdiákként is tartottuk a kapcsolatot. Egy alkalommal fordítani hívtak, akkor beszéltem a munkahelyváltási szándékomról is, mire hívtak, hogy menjek hozzájuk tanítani. Ez bennem sosem vetődött fel, hihetetlen ötletnek tűnt. Egyvalami szólt a tanárság mellett: mindig nagyon sok gyereket szerettem volna. Pontosan nyolc volt az elképzelésem, csak akkor még azt hittem, hogy lesz egy indián, egy eszkimó és így tovább. Felnőttként a sok gyerek utáni vágy élő maradt bennem, Balázs ezt a „rögeszmémet” ismerve vett el, bátran tett be a bevásárlókosarába. Nemsokára megszületett a döntés: tanár leszek. Megrendítő vállalás volt, ami az anyagiakat illeti, mindenképp: a fizetésem hirtelen a tíz százalékára csökkent. Jézusra hallgató döntés volt.

„Add el mindenedet, és kövess engem”?

Igen, ez kőkemény volt.

Két-három hónapig megrendülten néztem a számlámat, amikor a fizetés érkezett. De tudtam, hogy nincs alternatíva, akkor sem, ha zsíros kenyeret fogunk enni. Ha bírom a szántást, akkor ez az én igám.

Éreztem azt is, hogy amekkora a kihívás, akkora a kegyelem. Világi szinten nagyon nehéz élethelyzet volt, kegyelmi szinten viszont szerelem: a hitben, a házasságban, az elköteleződésben.

Jöttek tehát az iskolai évek. Milyen gyerekek járnak abba a középiskolába?

Ez állami intézmény Budapesten, a mezőgazdasági szektorban, tehát beiskolázáskor nem népszerű választás. A mezőgazdaságnak hordozzuk azt a keresztjét, hogy a köztudatban sajnos egyenlőségjelet tesznek a paraszt és a bunkó közé. Amikor tanítani kezdtem, még nem voltak ennyire nehéz társadalmi viszonyok, de a jelenlegi tanulói állomány 70-80 százaléka csonka vagy mozaikcsaládból érkezik, sok helyen nincs is jelen a szülő. Emberi kapcsolataikat tekintve sérült háttérből jönnek, és tudásukat tekintve ugyanez jellemző: nagyjából 60 százalékuk valamilyen papírral érkezik (sajátos nevelési igény, tantárgyi felmentések stb.).

Van egyáltalán kinek tartanod a fogadóórákat?

Hozzám nagyon szeretnek jönni, mindig nálam a leghosszabb a sor. Nekem nem kell tettetni, én tényleg azt gondolom, hogy a gyerek szuper. Kicsi, nagy, sovány, duci, pöttyös, sima: mindegyik aranyos. Miután a kollégák csak sorolták Pistike hiányosságait, a szülő tőlem azt hallja, hogy Pistike zseniális! Milyen édes, milyen szép! Hát, sajnos nem tanul, ezt be kell látni, de mekkora poénjai vannak… Ezt nagyon szeretik a szülők: szívmelengető végre azt hallaniuk, hogy Pistike zseniális. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden eszközzel segítsük a gyerekeket, fogjunk össze, tegyünk meg mindent. Mindjárt az első szülői értekezletemet azzal kezdtem: végtelenül hálás vagyok, hogy vállalták a szülői hivatást, és köszönöm, hogy átmenetileg ideajándékozzák a gyerekeiket! Többen megrendültek, mert ezt először hallották. Ők arra voltak szocializálva, hogy az elmúlt nyolc évben végig szégyellték magukat a szülői értekezleteken. „Mindenki nagyon ügyes volt az osztálykiránduláson, kivéve Pistikét…” Most nekem van huszonöt Pistikém. Én őszintén hiszem, hogy mind zseniális, és mindegyiket egyformán szeretem. Egy kollégám kérdezte is, hogyan csinálom, de erre a válasz a kegyelem. Sőt ott is aratok, ahol nem vetettem: van olyan tanítványom, aki pap lett.

Van olyan tapasztalatod, hogy a pozitív hozzáállásod nyomán a szülők is másképp tekintenek a gyerekeikre?

Mai napig járnak vissza hozzám szülők is. Amikor kifogynak a szuszból, és kezdik elveszíteni a hitüket a gyerekükben, akkor bejönnek.

Olyan is van, hogy felhív a tizenkét éve végzett gyerek, és azzal kezdi, hogy tanárnő már biztos nem emlékszik rám; nagyon téved – tudom még a barátnője meg a kutyája nevét is… Ezek a nehéz sorsú, sérült identitású gyerekek rettentő hálásak, hogy gyorsan megjegyzem a nevüket. Most épp van egy friss élményem: egy szülő azért jött el, mert a fia elakadt az egyetemi tanulmányaiban – hozzáteszem, kisegítő általános iskolából jött hozzánk. Van úgy, hogy a szülő elfelejti: a gyereknevelés ki- és belégzés, és amikor elmulasztja a levegővételt, azt hiszi, a megfulladás következik. Sétáltunk egyet a kertben, felidéztük, hogy milyen édes kölyök volt Pistike, átbeszéltük a testvéreit is, utána kidolgoztunk egy stratégiát, és rájött, hogy van levegő, lehet lélegezni…

Tanultál pszichológiát is?

Rögtön az első évben, amikor tanítani kezdtem, felvetődött, hogy továbbtanuljak. Kellett valami forrás, ahonnan meríthetek. A lángoló istenhit is arra ösztönzött, hogy többet tudjak meg Istenről. Így jelentkeztem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, és öt év múlva megkaptam a hittantanári, illetve a család- és ifjúságterapeuta képesítést.

Kép

Gódorné Hazenauer Zita és győztes tanítványai az EuroSkills 2021 kertépítő versenyen - Kép: Soós Péter

Megmaradt a ferences indíttatásod is?

Igen, bár ezt pihentetem, már csak a családi béke kedvéért is… Szoktuk mondani, hogy Balázs csak egyetlen srácra féltékeny: Assisi Szent Ferencre. Firenzében történt, ahol a templomban ki van állítva Szent Ferenc kordája (szerzetesi öv – szerk.): amikor Balázs látta, hogy meghatódva térdre hullok előtte, és már attól tartott, hogy menten elszárnyalok, gondolatban kidolgozta, hogyan tart vissza, hogyan csimpaszkodik a lábamba, megakadályozva, hogy Szent Ferenc felemeljen a mennybe… Komolyra fordítva: abszolút élő a ferences hivatás. Most mi a Fokoláre lelkiségben vagyunk elköteleződve, és meghatározó volt, hogy a lelkiséggel való ismerkedésünkkor láttunk Chiarával (Chiara Lubich: a Fokoláre Mozgalom alapítója – szerk.) egy videót, amelyből kiderült, hogy ő ferences harmadrendi.

Hogyan alakult mindeközben a családtervezés?

Amikor összeházasodtunk, nyolc gyereket akartunk. Az esküvő után öt év telt el úgy, hogy sorjában elvesztettem három magzatot. Jártuk a meddőségi klinikákat, de eleinte csak széttárták a kezüket, hogy nem látnak magyarázatot a vetélésekre. Aztán találkoztunk lelkiismeretes orvosokkal, akik megállapították, hogy a vesztéseket valószínűleg anyagcsere-betegség okozta. Ellenjavallották a további próbálkozást, mondván, a méhen belüli elhalás miatt vérmérgezés veszélyének teszem ki magam.

A lombikprogram nagy kísértés volt, de úgy éreztük, hogy ha az orvosi tanácsokkal szembeszállva „márpedig csináltatunk magunknak gyereket”, az puszta önzőség, életellenesség lett volna.

Egy erdélyi orvos, aki látta a zárójelentéseimet, írt nekünk egy szép levelet, az ő javaslata indította el bennünk az örökbefogadás gondolatát.

A baráti társaságban közben sorban születtek a gyermekek. Milyen érzést ébresztett ez bennetek?

Az nem okozott fájdalmat, hogy másnak gyermeke született, hiszen ez az élet rendje. Fájdalmat csak a mi sorsunk okozott. A vetélések után annyira, hogy egy-két hétig még asztali áldást sem tudtam mondani, a keserűségtől nem tudtam kiejteni Isten nevét. Jézus aztán mindig takart rajta egy réteget egy fátyolfóliával, így fokozatosan enyhült a fájdalom. A templomtérben pedig hosszú ideig csak hátul voltunk, hogy ne legyen feltűnő, ha sírok…

Milyen gyorsan haladt az örökbefogadás?

Nagyon gyorsan, mivel nem ragaszkodtunk újszülötthöz. Hat és féléves fiúcskát kaptunk, egy kimentési programból került hozzánk: ötvenes szókincse volt, koordinálatlan mozgása, alultáplált volt, verték, rugdosták – minderről semmit nem tudtunk, amikor megérkezett. Gyesre nem tudtam menni vele, úgyhogy fél év fizetés nélküli szabadságot vettem ki, mert nem lehetett közösségbe engedni. Márciusban került hozzánk, ősszel kezdhette meg az óvodát. Idén már 19 éves, nemrég volt a szalagavatója, az érettségire készül.

A többi vágyott gyermek helyébe pedig a diákok kerültek? Miként alakult ki, hogy az otthonotok nyitva áll a tanítványaid előtt?

Egy diákom mondta: „Zita, neked rögeszméd, hogy mindenkit örökbe fogadj”! Pio atyának van egy tanúságtétele, amely az én esetemre is igaz. Elment hozzá egy tanárnő, és gyermekáldásért kérte a közbenjárását. Pio atya azt válaszolta, hogy élje a hivatását… Nagyon szeretnék hinni benne, hogy én is így tudom élni Isten akaratát. Egy dologhoz ragaszkodtunk: addig nem jöhet hozzánk diák, amíg nem végzett. Szinte minden évben van valaki, aki hosszú távon beválaszt az életébe. Érdekes, hogy nincs bennük közös kulcs: nem a stílusazonos, a hívő vagy a szuperhátrányos gyerek lesz az, aki ragaszkodik hozzám… Most már van 17 végzett évfolyam, gyakorlatilag hetente jön hozzánk egy-egy volt diák.

Van, aki anyagi segítségre is szorul?

Ebben a közegben ez állandó helyzet: van, akit pénzzel, van, akit étellel tudok segíteni.

Miközben titeket sem vet fel a pénz…

Hát, nem a feleslegből adunk. Ezeket a diákokat Gódor-ösztöndíjasoknak hívjuk.

Volt, hogy a saját díjadat ajánlottad fel. Például amikor a Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért kitüntetést kaptad, az pénzjutalommal járt. Jól tudom, hogy ez a pénz nem maradt sokáig a számlátokon?

Tavaly jött egy e-mail, hogy állami elismerést kapok. Nagyon meglepődtem, mert sosem szoktam magam reklámozni, nem is tudom, hogyan bukkantak rám. Megkérdeztem a legaktívabb diákomat, hogy ő nevezett-e be, de azt mondta, nem, majd hozzátette: „Menj csak el, abszolút megérdemled!”. Balázzsal elmentünk, és öröm volt olyanokkal találkozni, akik hozzám hasonló „őrültek”, akik elhivatottsággal űzik a pedagógusszakmát.

A díjhoz 400 ezer forint jutalom is járt, amit – amikor még meg sem kaptam – elutaltam egy frissen érettségizett diákomnak. A szülei kizárták az életükből, a Covid miatt pedig nem költözhetett be a kollégiumba, így nem volt hol laknia. Úgy éreztem, azért kapom ezt a pénzt, mert volt egy kiáltó űr, amit be kellett töltenem.

A diákjaidat is díjazták mostanában, mégpedig Európa-bajnoki aranyérmmel az EuroSkills versenyen. Miről szól ez a megmérettetés?

Amikor tanítani kezdtem, az iskolában nem volt tehetséggondozás. Én már az első évben elkezdtem versenyre felkészíteni. Először a hazai kertépítő versenyekre, aztán következett az Európa-bajnokság. Négy éve Magyarország rendezte az EuroSkillst, a szakmák Európa-bajnokságát, az összes európai ország részvételével. A részvételhez szükséges szponzori gárda összeállt, és megkerestek, hogy felkészítenék-e két diákot az Európa-bajnokságra. Akkor éppen erős kísértést éltem meg, hogy elhagyjam a pályát. A fiunk akkor ment középiskolába, kollégiumba költözött, ezzel rengeteg időm szabadult fel, mert a nyolc általánost együtt tanultuk végig. Gondoltam, újra körülnézek a világban… De az elhatározás után pár nappal jött a telefon, hogy vállaljak felkészítést. Pár hónapunk volt, és csak a gyerekek voltak adottak, meg az én hitem bennük.

Belevetik magukat a gyerekek a munkába?

Sokan panaszkodnak a mai fiatalokra, hogy csak a telefonjukat nyomkodják, meg nem képesek elköteleződni – ilyenkor szívesen megmutatnám egy munkával töltött napjukat! Ma például az általunk szervezett tehetségprogramra Velencéből érkező diákok fél 5-kor keltek, elvonatoztak Budapestre, átkeltek a városon, hogy itt töltsék a napot, és tanuljanak. A két Peti, aki most aranyérmes lett, rengeteg munkaórát töltött készüléssel: nem volt se tavaszi, se nyári szünetük.

A versenyen pontosan mit kellett csinálni?

Azt várjuk el tőlük, hogy a piaci viszonyoknál háromszor gyorsabban, három nap alatt, két milliméter pontossággal építsenek fel egy komplex standot. Ehhez nagy építési rutin kell. Leültem a szponzorokkal, a többi szakmával, a Kereskedelmi és Iparkamara képviselőjével, és összeállt az imént említett országos Tehetségprogram. Már az első évben 67 diák jött, sőt hét egyetemi hallgató is jelentkezett a Tájépítészetről, hogy szeretnének tanulni tőlem. Idén pedig már hivatalos tantárgy vagyunk az egyetemen. Egyébként Magyarország soha ennyi érmet nem kapott, mint idén: az éremtáblázaton a nemzetek között hatodikak lettünk. Miközben a szakképzés többet érdemelne – attól kezdve, hogy ránk omlik az épület, egészen addig, hogy nincs vécépapír.

Az oktatásügy amúgy is sok sebből vérzik, egy jó viszont mindig marad benne: a gyerek.

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamának hallgatója.