Rákóczi Feri: „Én igenis ki fogom nyitni a nők előtt az ajtót – ezzel nem megsértem, hanem megtisztelem őket”

Hat évvel ezelőtt nyitottad meg éttermedet a Liszt Ferenc téren, amelynek jelszavai: gondoskodás, törődés, szeretet. Mondhatjuk, hogy ezzel régi álmod vált valóra?

Egyáltalán nem terveztem éttermet nyitni, az egész egy görbe estének köszönhető: a hajdani Best of zenekarommal gyakran léptünk fel egy kis kocsmában, és az ottani üzletvezető folyton kérdezgette, miért nem csinálok már egy éttermet. Erre én minden alkalommal azt feleltem, hogy azért, mert nem értek hozzá. Az említett koncert és jó néhány fröccs után mégis olyannyira elmerültünk az étteremtémában, hogy reggelre kész volt a teljes üzleti terv.

Minden hétköznap hajnali fél ötkor kelsz, reggeli műsort vezetsz Sebestyén Balázs és Vadon Jani mellett a Rádió 1-nél. Utána mit szoktál csinálni?

Adás után megbeszéljük a másnapi műsortervet, aztán mindenki megy a maga dolgára. Én például benézek az éttermembe, ügyeket intézek, és van, hogy este ismét az étteremben kötök ki.

Otthon te sütsz-főzöl a családnak?

Igen, én vagyok otthon a konyhatündér. Örömmel tölt el, ha alkothatok, és az is, ha mások tíz perc alatt felfalják, amit elébük teszek. A párom, Judith – vagy, ahogy én hívom: Béka – is jól főz, de nem igazán szeret, és ezzel nekem az égvilágon semmi gondom nincs. Nagyon hiszek abban, hogy fel kell osztani egymás között az otthoni feladatokat, mert az a berendezkedés, amely 10-20 évvel ezelőtt még működött, vagyis, hogy az apuka elment dolgozni, hazajött és meccset nézett, az anyuka meg otthon gürizett egész nap, ma kivitelezhetetlen. Ha otthon vagyok, szívesen viszem a gyerekeimet edzésre, bevásárolok, megfőzök, elmosogatok.

Ahhoz mindig ragaszkodom, hogy a vacsorát együtt, a gyermekeinkkel költsük el, és teljesen egyetértek apósommal, amikor azt mondja: „Az asztal tartja össze a családot”.

Habár néha szomorúan konstatálom, hogy az együtt evés manapság kiveszőben van, csakúgy, mint sok más jó dolog.

Mikre gondolsz?

Például arra, hogy már nem foglalkozunk úgy az ünnepekkel, mint 20-30 évvel ezelőtt. A karácsony sokaknál – tisztelet a kivételeknek – kötelezően teljesítendő projekt lett, és ahelyett, hogy eltöprengenénk azon, minek örülne a másik, rendelünk valamit hasraütésszerűen az interneten. A nő-férfi szerepek körül is óriási viták vannak, ahogy az előbb már érintettük. Szerintem attól, hogy egy férfi mosogat vagy főz, egyáltalán nem lesz kevésbé férfi, s attól, hogy egy nő jó cégvezető, és több pénzt keres, mint a férje, nem lesz kevésbé nő. Ha Béka nálam magasabbra törne szakmailag és anyagilag, őszintén boldog lennék, és megélném az ő sikerét férfiként, emberként is.

Kép

Kép: Rákóczi Feri

És szerinted hagyná még neked, hogy kinyisd előtte az ajtót?

Persze. Én igenis ki fogom nyitni a nők előtt az ajtót, és nem azért, mert azt feltételezem róluk, hogy képtelenek maguktól lenyomni a kilincset. Ezzel én nem megsértem, hanem megtisztelem őket.

Felnézek rájuk, mert szépek, mert okosak, mert gyerekeket hoznak a világra.

A gyerekekkel melyikőtök a szigorúbb?

Lehet, hogy én. Panna épp a kamaszkorát éli, vannak olyan dolgok, amelyekben keményebb vagyok, mint Béka. Nem engedtem meg nekik például, hogy fent legyenek közösségi oldalakon, nem játszhatnak bizonyos videójátékokkal, és azt sem szeretem, ha csak azért kivételeznek velük – pozitív értelemben – mert én vagyok az apjuk. Ugyanis így az rögzülne beléjük, hogy bármerre mennek a világban, nekik minden eleve jár. A párommal azt valljuk, hogy ők azért születtek mellénk, hogy egyengessük az útjukat a tisztesség és a becsület mentén, valamint, hogy számos dolgot megmutassunk nekik a világból. Aztán ők majd eldöntik, amikor idősebbek lesznek, hogy mi a legszimpatikusabb nekik abból, amit eléjük tártunk.

Még egy kicsit a rádiózásra visszatérve: a szakmát Békéscsabán kezdted, aztán fokozatosan lépkedtél egyre feljebb a ranglétrán a Rádió Bridge-től a Class FM-en és a Danubiuson át a Rádió 1-ig. Lehet ezt a hivatást úgy is jól csinálni, hogy az ember kihagy néhány lépcsőfokot? Úgy értem, elég lehet a műsorvezetőséghez, ha valakinek jó a dumája, a humora, tájékozott a világ dolgairól és jól improvizál?

Őszinte leszek: egyáltalán nem tudom, mi kell ma, ahhoz, hogy egy rádióhoz bekerülj, de nem is nagyon látok-hallok olyan srácokat – szakmai berkeken kívül –, akikre azt tudnám mondani, hogy na, belőle vagy belőle jó műsorvezető lehetne.

Mit szólnál egy olyan világhoz, amelyben mesterséges intelligenciát alkalmaznának műsorszerkesztésre, hírolvasásra és vágási feladatok ellátására?

Azt, hogy én nem akarok ilyen világban élni.

Sem rádiósként, sem vendéglátósként. Irtóznék attól, hogy világító szemmel pislogó robotpincérek szolgáljanak ki. Magam is használom a technikát, de ha átesünk a ló túloldalára, az az emberi kapcsolatok rovására mehet.

Közelednek az ünnepek, így adódik a kérdés: hogyan zajlik nálatok a karácsony?

Hat éve kialakult nálunk egyfajta hagyomány december 24-ére: bőségesen megreggelizünk, pihenünk, majd elkészítem ebédre mindannyiunk nagy kedvencét, a fokhagymás-olívás spagettit. A szentestét az összes rokonnal együtt anyósoméknál töltjük. Idén tokaji aszúban áztatott libamáj terrine-t tervezek előételnek. Másnap jön hozzánk a nővérem, átmegyünk anyukámhoz, aki szintén Velencén él, hozzánk nagyon közel. Itt is lesz minden, mi szem-szájnak ingere: sült pulyka, kacsa, töltött káposzta, halászlé.

Kép

Kép: Rákóczi Feri

Van különösen emlékezetes karácsonyi élményed a gyerekkorodból?

Meg fogsz lepődni: nincsen!

Az apukám nem nagyon tudott velünk, gyerekekkel mit kezdeni, ami talán abból fakadt, hogy ő maga nem ismerte az édesapját, mert korán meghalt.

Nagyon szeretett bennünket, rengeteget dolgozott, és mindent megadott nekünk, ugyanakkor elég kevés közös élményről van emlékem vele. A karácsonyt mindig úgy éltem meg, hogy jó, jó, kapunk ajándékot, meg minden, de nemigen beszélgettünk az asztalnál. Ezt a hiányt próbálom most kompenzálni azzal, hogy minőségi időt töltök a gyermekeimmel.

Ha egy nap úgy ébrednél, hogy elveszítenéd az éttermedet és a rádiós munkádat, hogyan reagálnál?

Ha összedőlne a világ, megölelném a családomat, és azt mondanám, hogy kezdjünk valami újba. Talán szerényebben élnénk, de élnénk. A kétkezi munkától sem ijedek meg – amikor Szegeden laktam, vagonkirakodásból éltem.  A legtöbben hajszolják a vagyont, s közben nem veszik észre, hogy elmennek a saját életük mellett. Tény, hogy fontos a pénz, de én nem akarok 15 év múlva úgy ülni a párom mellett, hogy ledaráltunk egy életet, megvan mindenünk, de nem értünk rá megismerni egymást. Éppen ezért tudatosan igyekszünk néha félretenni a sóvárgásainkat egy nagyobb autó vagy egy vidéki ház iránt. Majd lesz minden, ha lennie kell. Addig is kirándulunk, nagyokat játszunk és beszélgetünk négyesben.