Ön jól sejtette, a tesztje valóban pozitív!

Jól belebújok a maszkomba, amíg kimegyünk az épületből, és máris stigmatizált nőnek érzem magam. Milady de Winter is az volt a Három testőrben, mégis az ujja köré csavarta a fickókat, nyugtatom magam kicsit viccesen, és eszembe jut az a nő, akivel a sorban állás alatt beszélgettem. Ő nem volt ilyen szégyellős, miközben kilibbent a vizsgálóból, hallhatóan jelezte a kíváncsi tekinteteknek, hogy már nem volt szükség a PCR-tesztre. Azt ugyanis csak akkor csinálnak, ha az orvos által elvégzett teszt negatív. Ezzel is tehermentesítik a labort. Kíváncsi tekintetekből pedig sok van, áll a sor a rendelőben, kilóg az utcára, az emberek nagy nehezen próbálják tartani a két métert. Vagy másfelet. Mindegy is, szaladok, és nem nézek sehová.

Igyekszem a levegőt is benn tartani, és közben gondolkodom.

Először az egyik gyerek, aztán a másik. A család többi tagjánál semmi tünet, ennek ellenére mégis mindnyájan kaptunk beutalót szűrésre, amin aztán kötelességtudó állampolgárként meg is jelentünk. A vége pedig ez lett: én pozitív, a többiek negatív szervezettel távoznak a szigorú épületből. Pedig sejthettem volna, ma reggel már fájt egy kicsit a torkom, és alig tudtam felkelni, de akkor még azt gondoltam, csak száraz a levegő, és hulla vagyok, mint rendesen. Mert az, hogy pár szobával arrébb ketten is koronavírussal fertőzöttek, túl ijesztő magyarázat lett volna. De most már sokkal rosszabbul érzem magam, a rendelőben mondtam is a dokinak, hogy húzzon még valami plusz védelmet a fejére, mert én biztosan vírusgazda vagyok. Végül is ketten otthon már azok, mondtam ezt is félénken, de csak megértő tekintetet és egy hosszú pálcát kaptam az orromba válaszul.

Leizzadt, megrettent covidosként torpanok meg a kocsinál, no de hát idefelé is együtt jöttünk, most vagy mindegy, hogy együtt vagyunk az autóban, vagy nem, ezt már csak a sorsra bízhatjuk. Azért rátekerem a sálamat is a maszkra, és az ablakot is lehúzom, így már masszívan didergek, sebaj, otthon vagyunk mindjárt.

Vicces, mert nem volt könnyű hat ember, három fertőzött és három egészséges lakáson belüli karanténját megszervezni. De valahogy megoldódott, szanaszét a család, az egészségesek húzzák az igát, mi pedig a szobáinkban senyvedünk.

Az első két nap jó is volt, gyakorlatilag csak aludtam, fájt a torkom, ha levegőt vettem, néha a tüdőm is. A másik szobában a covidos gyerek hányt, ment a hasa és hőemelkedése volt, a harmadikból köhögés, krákogás hallatszott. Ahány ember, annyiféle tünet, mi már mindenre tesztelünk. Közös nevezőre csak a köhögés és a nagymértékű fáradtság hoz minket. A lányom főz a férjemmel, hordják tálcán az ételt, ruhát, gyógyszert, vödröt, vizet, kinek mire van szüksége. Két napig tart a szolgálatkészség, a harmadik napon már némi ingerültség is vegyül a szolgálatba, türelmetlenség, sóhajtozás, hogy jaj, épp most ültem le. Mi pedig, bezárt fertőző egyedek, egyre jobban vagyunk, és bizony nekünk sem könnyű. Kicsi a szoba, növekszik a magány. A számítógéptől lassan kiég a retinám, ha valaki bemerészkedik a szobámba, vagy elsuhan az ajtó előtt, reménytelenül próbálom szóval tartani, kicsit beszélgetni, morzsákat felcsipegetni az ajtón túl pezsgő életből. Rendkívül érdekessé válnak a konyhából, gyerekszobából küldött ilyen-olyan fotók, az ablakban pedig már annyit álltam, hogy nagyjából tudom, mikor melyik kutya fog elsétálni alattunk a gazdájával.

A nap fénypontjává az evés válik, ezzel egyidejűleg pedig a fürdőszobai mérleg eredményei egyre elkeserítőbbek. Sebaj, megmagyarázom magamnak, más úgysem látja, engem sem zavar, nemhogy a mérleget.

Közben azért telik az idő, a hatodik napon járunk.

Van remény, mert tegnap este az egyik gyerek negatív teszttel szabadult, ő három nappal előttem kezdte a nyavalyát.

És bár a történések engem csendes optimizmussal töltenek el, családunk lelki békéjét vasárnap estére sikerül teljesen feldúlni. Különböző gyerekek irigykednek egymásra különböző dolgok miatt: mert beteg, és nem kell iskolába mennie, mert negatív, és mehet akárhová, mert nem volt beteg, és úgy érzi, esélye sincs pozitív tesztet produkálni, hogy legálisan otthon maradhasson. Aztán másnap minden negatív karanténon túli vidáman vagy morcosan elmegy, én pedig az ablakból nézem, ahogy a madarak csipegetik a kirakott eleséget.

Mindent összevetve pedig úgy tűnik, gyógyulunk. Holnap tesztelek, várom már nagyon. Hátha lassan levethetem a covidos jelzőt, és újra láthatom a lakás másik felét is. Addig pedig azért időről időre ráeszmélek, hogy mennyire szerencsések vagyunk. És mennyire várom már a tavaszt!