Hol van a Papa?

„A Papa fölment az égbe” – kezdi Fanni, mikor beszélgetni akar a dologról. „Igen” – válaszolom, és már gyűlnek is a könnyek a szemembe. Pedig nem az én apukámról van szó. „Nem adtam neki puszit. Féltem a csőjétől.” Na igen, a szonda. Az utolsó hetekben már csak így tudott táplálkozni. A hangja is elment. Ágyban ücsörgött. Fannit, aki percekig csak méregette őt az új tartozékkal, az ujjával intve hívta magához, megmutatta neki a szerkezetet. Fanni láthatóan felengedett egy kicsit. Ezután a kötést vette szemügyre a nyakán. „Volt neki sebe” – szólal meg hirtelen. Összerezzenek. Mintha csak az én emlékeim mentén haladna ő is. „Igen volt. Tudod, a Papa már nagyon beteg volt.” „De nem adtam neki puszit” – erősködik. „Adtál” – válaszolom, és nem füllentek. Ez volt az utolsó találkozásuk. „Először megijedtél egy kicsit a csőtől, de aztán adtál puszit, mielőtt haza mentünk. Emlékszel?” Fanni gondolkodik. „Igen, adtam. Aztán már adtam.”

Amikor Fanni, az első unoka megszületett, a Papa rögtön a cinkosa lett. Gyakran bosszantott engem és a Mamát azzal, hogy míg mi szabályokat próbáltunk bevezetni, ő folyamatosan felrúgta őket, hogy Fanni kedvében járjon. A csecsemő Fanni nagyon szerette a mintás ruhákat, a Papa verhetetlen volt a kockás és csíkos ingek arzenáljának felsorakoztatásában. Fanni, miután jól kinézelődte magát az ölében, nagyokat szunyókált széles mellkasán. Később, mikor már nyúlni is tudott a dolgokért, egyedül a Papa engedte, hogy levegye a szemüvegét, hiába mondtuk, hogy eltörheti, meg hogy nem fogja érteni, másnak miért nem szabad a szemüvegéhez nyúlni. Amikor elkezdtük a hozzátáplálást, nem tudtam elég finomat készíteni Fanninak. Papa mindig megkérdezte, mit eszik éppen a gyerek, és amikor közöltem, hogy almát krumplival, feljajdult. „Szegény gyerek, nem tehetnénk bele egy kis kolbászzsírt?!”

Ha nem néztem oda, Fanni mindig kapott egy kiskanálnyi kóstolót a felnőtt ízekből. Igyekeztem nem észrevenni az apró kihágásokat. Mama és Papa gyakran vitték sétára Fannit. 
Én aggódva engedtem el őket, és magyaráztam, mit hogy csináljanak, ha elálmosodik, mivel takarják be, ha hűvösebbre fordul. Papa ilyenkor rám mordult: ugyan, elbírnak ők egyedül is az unokával. Vasárnaponként, mikor hozzájuk mentünk, azonnal „elrabolta” tőlünk Fannit, s vitte hátra a kertbe, hogy megmutassa, mit dolgozott, mi sarjad, és mit kell még megöntözni. A vidéki birtokon talicskába ültette, úgy vitte körbe. Eszeveszett ötletei támadtak, csakhogy szórakoztassa. Egyszer alkoholos filccel arcot rajzolt annak a kerámiakaspónak, amit az erkélyen tartottam, a tetejére meg ruhacsipeszeket csíptetett körbe, így lett belőle egy indián. Azóta sem mostam le, pedig először mérgelődtem magamban, mégis hogy jut eszébe összefirkálni akármit. A Papa már az elején megmondta Fanniról, hogy „nagy svihák ez!”, és hogy amikor csendben van, és komoly képet vág, akkor is valami huncutságon jár az esze. 
A sváb gyökereket együtt ápolták, a Papa gyakran tett fel sramlizenét, Fanni pedig ugrabugrálva táncikált neki. Számos olyan kalandjuk lehetett még, amiről nem is tudok.

Idővel egyre kevesebb huncutságot eszelt ki a Papa, egyre gyakrabban volt fáradt és borongós kedvű. Megsűrűsödtek a kórházi tartózkodások. A kezelések aztán még tovább gyengítették, s mire a tél beköszöntött, az orvosok már semmi jóval nem biztatták a családot. Hagyott egy rajzot, amin két kislány együtt sétál, lufikkal a kezükben, tudta, hogy a második is lány lesz, de Emmát már csak a pocakomon keresztül simogathatta meg. A napköziben néha tartanak afféle bölcsis hittant. Kérdezgették a gyerekeket, hol lakik a Jóisten. Fanni tudta a választ: „fönt lakik az égben. A Papával együtt, és vigyáznak ránk, ketten” – mondta.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>