Rózsa Miklós, a filmvilág magyar Mozartja – Magyarok Hollywoodban 5.

Az örökség átka és áldása

Rózsa Miklós 1907-ben jómódú, budapesti izraelita család gyermekeként látta meg a napvilágot. A világhírhez vezető zenei tehetségét édesanyjától, Berkovits Reginától örökölte, aki a Zeneakadémián tanult zongorázni, de a harmonikus otthoni légkör fenntartásáért lemondott a művészi karrierről. A kis Miklós először hegedűn, később brácsán gyakorolt, majd igazi csodagyerek módjára, mindössze nyolcéves korában egy koncerten is szerepelt: rizsporos parókában, egy gyerekekből álló együttes tagjaként adta elő Haydn Játékszimfóniáját.

A cipőgyáros apa, Rózsa Gyula azonban nem támogatta fia muzikális szárnypróbálgatásait. Ő ugyanis azt szerette volna, ha Miklós „rendes szakmát” tanul – így egy reálgimnáziumba íratta. A tehetséges fiatal azonban a szabadidejében továbbra is hódolt a szenvedélyének, emellett példaképei, Kodály és Bartók nyomdokain járva palóc népdalokat gyűjtött a család Nógrád megyei birtokán. Hamarosan megszületett első kompozíciója is, a trianoni tragédia ihlette Magyar alkony című költemény megzenésítése, amelyért – részben az aktuálpolitikai témaválasztásnak köszönhetően – kitüntetésben is részesült.

Apja kívánságának eleget téve Lipcsében végezte egyetemi tanulmányait: kémiát hallgatott, mellette azonban a konzervatóriumban is folytatta zenei pályája építgetését. Az anekdota szerint akkori zenetanárának köszönheti, hogy Rózsa Gyula végül engedett fia kapcsán a művészi pálya hívásának.

A mentor ugyanis levelet írt a szigorú apának, amelyben kvázi kikönyörögte, hogy Miklósból zeneszerző váljék.

Rózsa ekkor már több saját kompozícióval is büszkélkedett, a Magyar Szerenád című művével Magyarországon is ismertté vált. A nemzetiszocializmus réme és a numerus clausus nyomán erősödő antiszemita légkör elől azonban 1932-ben végleg Párizsba menekült, ahol Nic Tomay álnéven írt sanzonokat és kabarészámokat.

Éhező művészből alkalmazott komponista

Rózsa Miklós hiába volt rendkívül tehetséges, széles körű kapcsolatrendszer és állandó szerződés hiányában Párizsban folyamatosan anyagi gondokkal küzdött. Főként ez mozdította el a filmzeneszerzés irányába. 1934-ben ugyanis a híres svájci komponistával, Arthur Honeggerrel adott közös koncertet, és bár az est zajos sikert aratott, a zeneszerző gázsijából csupán egy szerény vacsorára futotta. Amikor ezt Honeggernek is szóvá tette, a francia filmzene veteránja felhívta a figyelmét az új (és akkor már hangos) médiumban rejlő lehetőségekre, illetve meghívta A nyomorultak című film bemutatójára. „Amikor meghallottam, eldőlt az életem!” – írta Honegger filmzenéjéről Rózsa a Kettős élet című önéletrajzi könyvében. A filmzeneszerzés jelentette művészi önkifejezés, illetve anyagi biztonság ugyanis végre elhozta számára azt a hőn áhított pályát, amelyen aztán egészen a világhírig menetelt.

Maradék pénzéből Londonba utazott, ahol nyelvórákat vett, tovább komponálta koncertműveit, majd 1937-ben rákacsintott a szerencse: Jacques Feyder francia filmrendezőtől hatalmas megtiszteltetésnek számító lehetőséget kapott A páncél nélküli lovag-ban. A mozgókép a Korda testvérek óvó szárnyai alatt készült, így Rózsa megismerkedhetett a szintén magyar származású fivérekkel, akik az elkövetkező években bőven el is látták megbízásokkal.

Irány Hollywood!

Karrierjében az 1940-ben bemutatott A bagdadi tolvaj jelentette a fordulatot, noha a rendező, Ludwig Berger eredetileg az operettműfaj ördögét, Oscar Straust szánta a zeneszerzői posztra. Rózsa önéletírásában azonban elolvashatjuk Korda Sándor trükkös közbenjárását, miként tolta az előtérbe honfitársát: irodáját a rendező szomszédságába költöztette, aki így naphosszat hallgatta a magyar komponista zongorajátékát, és végül úgy döntött, inkább ezt használja fel készülő filmje aláfestéseként. A bagdadi tolvaj elkészültébe a történelem is beleszólt, bár Rózsa számára ez jelentette a letelepedést a mozgófilm fellegvárában, Hollywoodban.

Az egyre fenyegetőbb német bombázások miatt ugyanis Kordáék az egész stábot Amerikába költöztették, és a filmzene felvételeit is ott fejezték be.

Korai korszakának másik emblematikus alkotása a Kipling regényéből készült A dzsungel könyve (1942) volt. Az ugyancsak egzotikus környezetben játszódó történethez Rózsa indiai gyökerű dallamokat használt fel, emellett ez volt az első filmzene, amelyet albumon is kiadtak. Páratlan sikernek bizonyult, rengeteg példányban kelt el, így a komponista számára is anyagi megbecsülést hozott. A hollywoodi debütálásra azonban 1942-ig várnia kellett, ekkor kérte fel Billy Wilder rendező az Öt lépés Kairó felé című, Paramount által gyártott kémfilmhez.

Rózsa Miklós különleges filmzeneszerzői hozzáállása aztán szép lassan felkérések sorozatát hozta magával. Mérnöki pontossággal szerkesztett, szimfonikus gyökerekből építkező kompozícióinak jellegzetessége, hogy mindig az adott mozgókép érzelmi, drámai ívéből indultak ki, és – a feletteseit nemegyszer megbotránkoztatva – gyakran élt innovatív megoldásokkal is. Egyik legjelentősebb filmműfajában, a pszicho-thrillerben például úttörő módon vezette be a teremin nevezetű elektronikus hangszert. A pusztán gesztusokkal működtetett orosz találmányt először Hitchcock 1946-os Elbűvölve című filmjében használta, méghozzá a paranoia szimbólumaként. Ez a film hozta el számára az első Oscar-díjat is.

Az oroszlán ketrecében

Egészen 1948-ig dolgozott független zeneszerzőként, majd az ügynöke javaslatára leszerződött az őt akkor már több ajánlattal megkörnyékező MGM stúdióval. Ismertsége és tehetsége lehetővé tette, hogy akkoriban példátlan feltételekkel kössön hosszú távú megegyezést: ragaszkodott az 1945 óta meglévő egyetemi állásához, fizetetlen nyári szabadságához, nem engedte, hogy a műveit más zeneszerzők dolgozzák át, emellett válogathatott a hozzá befutó megkeresések közül. Ezekből persze jócskán akadt, az emblematikus oroszlánról ismert stúdió ugyanis az összes gyártásra kerülő filmjével Rózsát kereste meg – így gyakorlatilag éjt nappallá téve dolgozott.

Eme korszakának egyik legjelentősebb alkotása a Quo Vadis? (1951) című történelmi eposz volt. Míg korábban az ehhez hasonló, görög-római korban játszódó alkotásokat gregorián dallamokkal festették alá, Rózsa nem átallott mélyreható kutatást végezni a történelem fennmaradt dallamaiban.

Így a Quo Vadis? nagyszabású kompozícióit több ízben antik hangszerek másolataival adták elő.

Kodály és Bartók ihletése alatt dolgozva a későbbiekben is mélyreható kutatómunka előzte meg szerzeményei megkomponálását. Az Angliában játszódó, kosztümös Ivanhoe-hoz (1952) például a középkori trubadúrénekeket és a latin egyházi zenét, míg az El Cid (1961) heroikus, honvédő történetéhez a középkori spanyol muzsikát tanulmányozta.

Az MGM-en belüli átrendeződések és az egyre több favágómunka némiképp megkeserítette az egyébként termékeny alkotói időszakot, illetve a stúdió egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a musicalekre, ami távol állt Rózsa világától. Ő innentől kizárólag drámai darabokon dolgozott, ezek közül egyik személyes kedvence a Vincent van Gogh életét feldolgozó A nap szerelmese (1956) lett. 

Életművét mintegy szintetizáló, legnagyobb szabású alkotása az 1959-ben bemutatott Ben-Hur zenéje volt. A rabszolgaságba taszított, majd a római hatalom ellen fellázadó zsidó herceg történetét grandiózus, már-már operaszerű kompozíciók festették alá – a filmet összesen 11 Oscarra jelölték, az egyiket Rózsa vihette haza a zeneszerzésért.

A kettős élet

A MGM stúdióval egyre terhesebbé váló köteléknek az 1961-es év vetett véget, innentől Rózsa ismét független zeneszerzőként dolgozott. Filmtörténeti szempontból azonban leáldozott az általa képviselt nagy műfajoknak – a történelmi eposznak és a film noirnak –, így későbbi munkái nem arattak olyan zajos sikert, mint a Quo Vadis?, az Aszfaltdzsungel vagy a Kettős élet.

Utóbbi munkája alapján kapta egyébként önéletleírása is a címét, amely Rózsa Miklós művészi pályájának megosztottságára utal: ahhoz, hogy a koncertművei megszületéséhez szükséges anyagi biztonságot megteremtse, kénytelen volt alkalmazott komponistaként a filmiparban robotolni. És bár előbbi műveit többek között Solti György, Bruno Walter és Leonard Bernstein is vezényelték, a 20. század egyik leghíresebb magyar zeneszerzőjévé a filmzenéivel vált.

Magyar gyökereihez élete végéig hű maradt. Nevét annak ellenére sem változtatta meg, hogy kiejtése az összes idegen nyelven nehézséget okozott.

Hollywoodi otthona falait magyar festmények díszítették, honfitársait mindig szívesen látta, segítette a tengerentúlon is. Emigrációja után először 1947-ben tért haza, méghozzá egy, a műveiből összeállított hangverseny alkalmából. Ekkor újították fel A bagdadi tolvajt is, a bemutatón pedig a magyar közönség szó szerint megrohamozta őt, csaknem 600 autogramot osztott ki.

80. születésnapját nagyszabású Rózsa Miklós-nap keretében ünnepelték meg Los Angelesben, emellett Ronald Reagan amerikai elnök, II. Erzsébet brit királynő és II. János Pál pápa is köszöntötte a zeneszerző legendát. 82 éves korában agyvérzést kapott, minek következtében a bal oldala teljesen lebénult, innentől már csak kisebb műveken és az önéletrajzán dolgozott. Amikor 1995-ben, 88 éves korában elhunyt, Hollywoodban koncertekkel és Rózsa-kiadványokkal emlékeztek meg róla, míg szülőhazájában a sajtó mindössze röviden búcsúztatta.