A kókler kivitelezők réme, az építkezők védelmezője – A Szakiellenőrnek a biztonság az első

Több éve működteted a YouTube-csatornádat, és a számos jó kivitelezés mellett sok-sok összezördülésnek is tanúi lehettek a nézőid. Hogy lehet bírni ennyi konfliktust? 

Egyrészt van szelep: nemcsak műszaki ellenőr vagyok, hanem magam is építek, sőt utóbbi egyenesen a hobbim, ami kikapcsol. Az tölt fel, amikor a fiam házát vagy a tolnai parasztházunkat újítgatom, nem pedig az, ha egy koktéllal ücsörgök valahol. Amikor műszaki ellenőrként kezdek türelmetlenné válni, akkor pár napra elmegyünk kétkezi munkát végezni: feleségemmel ások, fát ültetek, cserepezek. Ez helyrehoz. 

Másrészt négyen vagyunk testvérek, megtanultam, hogy egy tábla csokin is el kell tudnunk osztozni, arra neveltek, hogy képesek legyünk egyezségre jutni.

A videóidban ez sokszor szinte lehetetlennek tűnik.

Igen, az építőiparban több rámenősségre van szükség: akkor is, ha a saját érdekeimet képviselem, de akkor még inkább, ha az ügyfeleimét. Ezzel együtt a megegyezések embere vagyok. A műszaki ellenőrnek az ellenőrzés folyamán feladata a közvetítés is, mindenkit arra sarkallok, hogy vegye elő a jobbik eszét. Közös érdek, hogy legyen kész tisztességgel a ház.

Az ismertséged a kóklermunkák bemutatása után ívelt föl igazán. Továbbra sem pereltek be egyetlen videód miatt sem?

Nem. Amit én kérek, az általában még mindig sokkal kevesebb, mint amit egy igazságügyi műszaki       szakértő  kifogásolna. Nem lehet mindenhol minden szabályt betartani, de törekedni kell az egyre jobb munkára, ami pedig rossz, arról ki kell mondani, hogy az. 

A munkáid hány százalékában készítesz felvételeket?

Igyekszem minél többet videózni. A csatorna ismeretterjesztő céllal indult, mert bizonyos kérdéseket annyiszor föltettek, hogy egyszerűbb volt videóban megválaszolni. A rossz emlékű járvány alatt gondoltam arra először, hogy a tudásátadást maradandó formába kéne önteni, ekkor készült el az Egyszerűen passzívház című könyvem. Közben az is foglalkoztatott, hogy mi a hivatásom. Míg egy tanár, orvos hivatása kézenfekvő, egy mérnöké sokkal kevésbé: elvégzi a munkáját, oszt’ megy Isten hírével. Az, hogy házakat építek, persze jobbá teszi a megrendelő életét, de valahogy nem éreztem, hogy ez lenne a legnagyobb motivációm. 

A videózással viszont hamar kiderült, hogy a rosszul kivitelezett házakkal egyszerre csak megtaláltam az emberek „fájdalompontját”.

Fájdalompont? Az elrontott építkezések témája szinte kollektív trauma…!

Ráadásul bemerevedtek a frontvonalak. Míg 10–20 évvel ezelőtt meg lehetett beszélni a dolgokat, mostanra egyre gyakoribb, hogy nem fizetik ki a vállalkozót, vagy a megrendelők kóklerekre bízzák a munkát. Egyébként a jogszabályok szerint 3% hiba mindenhol belefér, a 98%-os munkát már el kell fogadni 100%-nak. A könyvírás és videózás végül megadta, ami a hivatásgondolatból addig hiányzott. Az, hogy háziasszonyok olvassák a könyvet, jó visszajelzés arra, hogy teljesen közérthető – az pedig, hogy építészhallgatók is készülnek belőle zh-ra, a szakmai minőséget bizonyítja. 

Kép

Fotó forrása: Rezsnyák Péter

Próbáljunk meg egy kicsit belelátni az építkezések szereplőinek fejébe: laikus megrendelő, kókler vállalkozó. Hogy létezhet az, hogy ennyi hozzá nem értő ember szaladgálhat az építőipari piacon? És hogy létezhet ennyi naiv építtető?

Nagyon sokat gondolkoztam ezen. Végül a hét főbűnből a kapzsisághoz jutottam. Hiszen mi is történik a rossz döntés előtt? Valakinek megcsillan a szeme, hogy másoknál kicsit olcsóbban juthat hozzá valamihez. Ez kapzsiság – mert a becsületes az volna, ha minden munkának tisztességgel megfizetnénk az árát. A kóklerek egyik nagyon jól bevált taktikája, hogy rendkívül alacsony árat mondanak, amit aztán apránként emelnek az egekig.

Hogyan?

Mondjuk ránéz a kókler egy tetőre, és mond 2 milliót, közben fürkészi a megrendelő arcát. Ha nem rándul össze, akkor elkezdi a munkát, és már tető nélkül ott a ház, amikor közli, hogy az árban nincs benne a cserép, a nyersanyag, a javítás, és csak a munkadíj annyi. Anélkül, hogy áldozatot hibáztatnék, muszáj elmondanom, hogy nem lehet teljesen fogalmatlanul belépni egy tárgyalási szituációba. A saját érdekük ez! A videóimat nagyon sok ember megnézi, de általában már csak utólag… Mennyit spórolhatnának, ha előbb néznék meg! A fiam ötödikes volt, magától megtanult horgászni. „Tudod, apa, úgy csinálom, hogy amit tudok a horgászatról, azzal a tudással elmegyek a tóra, és nézem a többieket.” 

„Aki szimpatikus, ahhoz odamegyek, kérdezek tőle valamit, amire biztosan tudom a jó választ. És ha jól válaszol, akkor kérdezek tőle olyat, amit nem tudok.” 

Ez a szondázás, vizsgáztatás mennyire életszerű?

Életszerű? Életmentő! Nem kell tudnom hajat vágni, de ha elmegyek a fodrászhoz, akkor körbe kell néznem, mielőtt beülök a székébe… Ha kosz és rendetlenség van, az árulkodó. Egy étteremben a konyhába nem mehetek be, de a mosdóba igen. Kell, hogy az embernek legyen ennyi életrevalósága, különben megeszik reggelire. Felelősek vagyunk magunkért. Aki építkezni akar, annak muszáj tájékozódnia.

Térjünk még vissza egy kicsit a kóklerek karakteréhez. Mi lehet a fejükben?

Ezek az „iparosok” tisztességtelenek, de nem bicskáznak, és nem gengszterek. Abból élnek, hogy becsapják az embert a rossz munkával – de ehhez muszáj szabadlábon lenniük. Volt persze extrém eset, amikor egy „tetőfelújító” bandára ki kellett hívni a 112-t, és a videómon rövid időre látszott a furgonjuk rendszáma is. Életvédelmi nyomozók később megkerestek és bekérték a felvételt, mert egyikük megvert valakit, aki később belehalt a sérüléseibe. Ők egyébként a fővárosi értelmiségi tulajdonosnő vidéken lakó édesanyját konkrétan megfélemlítették, és úgy csaltak ki belőle pénzt.

Azt a pénzt viszontláthatják a károsultak?

Kizárt. A magyar jogrend e tekintetben halott.

Nem készült szerződés, román állampolgárokból állt a csapat, nem tudjuk a nevüket, nincs magyarországi lakcímük, vagyonuk – a rendőrség nem tud utánajárni.

Ezért is fontos, hogy még az előtt kapcsoljon valaki, hogy baj történik. És menet közben is ellenőrizni kell őket. Volt, hogy valaki ki akart hívni engem egy építkezésre, aztán lemondta arra hivatkozva, hogy a vállalkozónak nem tetszik, ha a műszaki ellenőr odamegy.

De hát ennél nagyobb red flag nincs!

Ugye? Nem lehet fontosabb a vállalkozó komfortérzete, mint a ház biztonsága, amiben lakni fogok.

Régi vidéki házak felújításával is foglalkozol, a vályogos projektből szintén született egy könyv. Van kedvenc tájegységed?

Tolna és Nógrád egyes részei közel állnak a szívemhez. Itt még találni nagyon szép, szinte érintetlen házakat.

Mi tetszik a népi építészetben?

Olyan ősi rendet látok benne, amihez jólesik visszatérni, szakemberként pedig visszanyúlni. A kétszáz éves tolnai házunkban értettem meg, hogy mi volt egy ház feladata: menedéket ad és meleget, de egyébként picike, sötét – jó időben szinte kivet magából, azt mondja, „menj ki az udvarra, a cseresznyefa alá, menj ki a földre dolgozni, legyen kapcsolatod a természettel”. Ez az egyik, ami tetszik benne. A másik, hogy minden régi ház abból épült, ami a környéken megtalálható volt. Amikor pedig már nem volt szükség rá, akkor visszatért a természetbe: a vályogot szépen elmosta az eső, elfújta a szél, nem maradt utána semmi hulladék. A kőházak kövei pedig újra építőanyaggá válhattak.

Milyen tapasztalataid vannak ház és ember viszonyáról?

Erről szintén könyvet lehetne írni, talán inkább pszichológiai szempontból. Egyrészt van egy káros, vagy inkább önsorsrontó érzelmi meghatározottság, amikor valaki kinéz egy házat, idealizálni kezdi, és akkor sem veszi észre a hibát, ha az ordít. Minden ügyfelemtől meg szoktam kérdezni, hogy eldöntötte-e már a vásárlást, vagy még nem. Ha én csak arra kellek, hogy a felújítási költséget megbecsüljem, az nem ugyanaz, mint ha az én válaszaimtól teszik függővé a döntést. A másik érzelmi meghatározottság az, ha ész nélkül ragaszkodunk a régihez. Pannonhalmán jártam gyalogos zarándokként, a szerzetesek mondták nekem egyszer, hogy a rend ott mindig az adott kor legmodernebb technológiájával építkezett, miközben értékén kezelte a régit. Ez szerves fejlődést jelent. Az is jó kérdés lehet: „Öregapám hogy csinálta volna?” 

Vagy amit Kassai Lajos, a lovasíjász szokott idézni: ne az ősöket kövessük, hanem azt, amit az ősök követtek.

Ez úgy hangzik, mintha modernizációpárti lennél a műemléki szemlélettel szemben.

Nem, nem, csak az egyensúlyra törekszem. Például nagyon szokott bántani, hogy a régi, háromosztatú parasztházak felújításakor a kemencét – ami az otthon melegét adja, ami az ételt készíti, ami köré odagyűlik a család – elbontják, és a helyére teszik a vécét. Ahol korábban a család együtt volt, és a füst az égbe szállt, ott most a szennyet viszi le a csatorna. Ilyenekre is oda lehet figyelni felújításkor. Egyébként úgy gondolom, hogy a 15–20 évvel ezelőtti, szigorú műemléki szemlélet kontraproduktív volt, de mostanra átestünk a ló túloldalára, és azt is modernizáljuk, amit nem kéne. Számos tolnai faluban bontják a régi épületeket, és a gyönyörű, kézi vetésű antik cserepeket dobálják le róluk, miközben nagy műemlékfelújítási projektekhez antikolt, zsírúj cserepeket használnak. Ezek a régi cserepek gyönyörűek, mindegyik egy kicsit más, mindegyiknek lelke van, az összhatás pedig utánozhatatlan. 

Mi hiányzik szerinted az egyensúlyhoz?

Említettük már a jogszabályok hiányát, most érintettük a műemlékvédelmet, de szerintem még ezeknél is fontosabb lenne újból közel hozni magunkhoz az anyagi világot. Fiatal felnőtt férfiak sokszor nem tudnak egy szöget sem beütni rendesen. Engem öreganyám megtanított díszpárnát hímezni. Egy szem lányunokája volt, de mint pedagógus ragaszkodott hozzá, hogy a fiúk is tanuljanak meg hímezni, sőt én még gobelin-tájképet is készítettem. Tanulságos volt, hogy amikor megmutattam az elkészült művet, akkor nemcsak az elejét nézte meg, amit jól megcsináltam, hanem a hátát is, ahol kuszák voltak a szálak. Azt mondta, a színének és a fonákjának egyaránt rendben kell lennie. És ez a házakra meg az életre is igaz. Szóval kell fejleszteni a manuális készségeket, az elméleti szakembernek szüksége van jó mesteremberre. 

Ehhez képest mi történik, ha egy gyerek kőműves akar lenni? A szülei frászt kapnak és lebeszélik. Pedig nem lehet mindenki diplomás. Inkább legyen valaki önazonos, és legyen mestere a saját szakmájának.

Sok múlik a szülőkön, nyitottnak kell lenniük és meglátniuk, hogy mi lehet a gyerek boldogulása. Diplomás vagyok, mégis, ahogy az előbb mondtam, az kapcsol ki, ha rakom a cserepeket. Az elméleti munka nem mindig adja meg a katarzist.

Ha a missziódat kellene összefoglalnod, mit mondanál?

Az elköszönésem mindig az: „Építkezzetek jól, Isten áldd a tisztes ipart!” Ez utóbbi még a céhes világból ered, van olyan régi inaskönyvem, amiben szerepel ez a köszönés. Hitvallásom az, hogy „mindig egy kicsit jobban”. Nem kell tökéletesen, de mindig egy kicsit jobban kell csinálni. A „tökéletes” az Isten, mi nem akarunk tökéleteset alkotni. A 98% már bőven jó.

Bölcsész betegség, hogy önkéntelenül is a videóid hátterében lévő könyvespolc lakóit nézem. Jól látom, hogy számos vallásos könyv között ott a Szentek élete?

Igen.

Az építőiparban nem sok szenttel találkozni. Hogyan jelenik meg a hited a munkádban? 

A mérnök mindent pontosan kiszámol, a hitet viszont nem lehet kiszámolni, és volt, hogy ez bennem konfliktusba került. A vasbeton-építészet aztán például „istenélménnyé” vált: a betonacélnak és a betonnak a hőtágulása ugyanaz, alkalmazhatók együtt építőanyagként. Pedig ha két anyagot összegyúrunk, aminek eltérő a hőtágulása, az szétesik a hőmozgás hatására. Ez, ha úgy vesszük, csoda. 

A családom egyébként őskatolikus, nagyanyámat a Rákosi-korban négy gyerekkel vágták ki az állásából azért, mert közölte, hogy ő akkor is templomba fog járni. 

Elküldték egy Isten háta mögötti helyre, Epölre – ahol az akkor börtönben ülő Mindszenty bíboros titkára, Erdős Mátyás volt a plébános. Öreganyám, a kántortanító nagyapám és a Rómában végzett teológus doktor végül is jól megvoltak. Számomra a hit mindig evidencia volt.

Az építőiparban szükséges érdekérvényesítés és a szelídség erénye között azért néha van némi feszültség. Hogyan tudod ezeket összeegyeztetni?

Egyszerű. Ha valaki rohan felém, akkor nem biztos, hogy az a jó, ha betámasztok neki, inkább kérdéseket kell föltenni. Például megkérdezem a mestertől: „Ez kész van? Szerinted ez be van fejezve? Magadnak is így csinálnád?” 

Ez nem provokáció?

Igyekszem úgy csinálni, hogy ne érezze annak. Többnyire sikerül. Ez folyamatos kihívás és motiváció is.