„Imádj érettem, édes leányom, Jusztina” – kódexmásoló apácák szólnak hozzánk a margószélről

Ezek a kiszólások a kódexek margóin mintha századokon, időn és téren egy pillanatra átlépve huncutul odaintenének, odasúgnának nekünk valamit – ezúttal magukról a másoló nővérekről. Fehér szerzetesi ruhájuk és fekete fátyluk ellenére ilyenkor egy villanásnyi időre megláthatjuk az egyenes hátú apáca alakja mögött a fáradt asszonyt, a megértésre vágyódó embert vagy a hírnév kísértésének ellenállni nem tudó hétköznapi hőst. Hozzánk szólnak…

A középkori kódexmásoló műhelyeket, a scriptoriumokat hajlamosak vagyunk úgy elképzelni, mint egy sötét termet, ahol az apácák még az esti gyertyafény mellett is gyötrelmesen másoltak, és éjszaka „körmükre égett a munka”, azaz a gyertya. Valójában az íróteremben csak nappali világosság mellett volt szabad dolgozniuk, és a ferde lapú írótáblák egy-egy ablakmélyedésben álltak, ahonnan kilátás nyílt a tájra, a természeti környezetre, a sok-sok zöldre, hogy a megerőltető munkát végző másolók szeme időről időre megpihenhessen, és a lelkük szabadon szárnyaljon. Nagyon sürgős munka lehetett csal az, amelyet a körmükre ragasztott gyertya fényénél végeztek, amit valóban „körmöltek”.

Ki volt Ráskay Lea?

A domonkos apácák kolostorát, ahol az egyik híres magyar scriptorium működött, IV. Béla alapította, s ő jelentősen támogatta a működését birtokokkal is. Az íróműhely létrehozása komoly anyagi erőket igényelt, drága holmi volt ugyanis a pergamen, a papír, a festékek és az íróeszközök is.

Nemesi származású leányok nevelkedtek ebben a sajátos hangulatú, a Nyulak szigetén épült kolostorban, amelyet ma Margit-szigetként ismerünk. Később e leányok közül kerültek ki a korabeli műveltséget megszerző és magas fokon gyakorló másoló szerzetesnők.

Egyikük, Ráskay Lea a 16. század elején élt a szigeten, történetesen ugyanabban a kolostorban, ahol az általa másolt szöveg főszereplője, Árpád-házi Szent Margit is. Nem csoda, ha a másoló kötődött a szöveghez, a benne megjelenő tájhoz és az épített környezethez, magához a kolostorhoz is. Az már izgalmasabb kérdés, hogy a kópián dolgozó apáca némileg a sajátjaként, szinte nyersanyagként kezelte az általa másolt szöveget.

Ráskay Lea társaival együtt több kódexen is dolgozott egyszerre (bár Lea az általa másolt öt kódex közül négyet tejesen egyedül másolt, valószínűleg szeretett egyedül dolgozni). Ő volt a kolostor könyvtárosa, és titkári teendőket is végzett. Széles körű műveltséget szerzett, és biztos latin tudással rendelkezett. Ő volt az első kódexmásoló nő, akit azonosítani tudtunk – mert ő bele merte írni a nevét a szövegbe.

Hogyan dolgozott?

A kódexíráshoz Lea gót, bastarda típusú betűket használt, amelyeknek teteje és alja hegyes, oldaluk pedig görbe. A karakterek mérete – alig észrevehető mértékben – talán a fáradtsággal arányosan csökken néhol, majd visszatér újra az eredeti méret. Volt olyan kódexírónk is, aki az ünnepekről szóló részeket emelte ki nagyobb betűmérettel, talán mert lelke ezt az írásképet igényelte az ünnep iránti lelkesedése kimutatására. A betűméret megváltozása az első olyan hibaüzenet, amelytől furcsamód nem sérül az információ, hanem inkább több lesz, személyesebb, gazdagabb.

Már nemcsak Margit legendáját olvassuk, hanem Leáét is, a főszereplő mellé belép új szereplőként a másoló, és harmadikként társul hozzájuk maga az olvasó, aki a szent élettörténetét a maga szűrőjén keresztül értelmezi.

Később a Szent Margit-legenda kódexében váratlanul egy iniciálé számára kihagyott üres hellyel szembesülünk, és nem ez az egyetlen kihagyás. Ezek a burjánzó, kacskaringós, esetleg arany vagy más élénk színnel készült rajzok a fejezetek elején álltak, hátteret adtak az ékes kezdőbetűknek, figurákat és jeleneteket elevenítettek meg, nem ritkán magát a másolóműhelyben folyó munkát. Ezúttal a fejezetkezdő díszítés sosem készült el, maga a betű is hiányzik, maradt a sokatmondó hézag, a kihagyás, a szünetjel… Talán szétszórtság, kelletlenség vagy fáradtság jele volt ez, vagy egyszerűen olyasvalaki nyoma, aki sosem tér vissza üres, már elhagyott helyekhez? Valószínű, hogy a kor szokásának megfelelően az iniciálékat nem a szöveg másolója, hanem egy erre szakosodott kézügyességű nővér készítette volna, aki talán elfeledkezett róla... Az üres hely sajátságos kíváncsiságot ébreszt, megszólít, üzenetet hordoz. Ráskay Lea többet és sűrűbben hibázott, mint társnői, mégis az ő nevét ismerjük a legtöbben.

A másolat egyébként különös módon hosszabbra sikerült az eredeti szövegnél. Itt-ott feltűnik benne néhány, az eredetitől idegen betoldás, a soror szívének oly kedves kút, fák, enteriőrök leírása, amelyeknek „soron kívüli” beszúrására magától értetődően jogot formált. Valószínűleg a társainak kedveskedett vele, hiszen a másoló apácák ugyanott éltek, Margit kolostorában, a Nyulak szigetén, ugyanazt a tájat és ugyanazt az épületet látták, mint a legendában szereplő királylány. Lea valójában nemcsak másolta, hanem részben át is írta, újrateremtette a legendát. Sőt! Csatlakozott hozzá, újabb legendával gyarapította: a saját történetével.

Kép

Margit-legenda kódex, Ráskay Lea kézírása - Kép: Wikipedia

Lea írásképe egyébiránt már-már átlépte a semlegesség határát. A jobb oldali írástükröt például gyakorta figyelmen kívül hagyta, azaz nem szépítem: az apáca túlírt a margón. Ezért is történhetett meg az a gyalázat, hogy a későbbi könyvkötő a szóvégeket minden különösebb skrupulus nélkül levágta az oldal széléről.

Lehet, hogy Lea szellemét a regula nem tudta gúzsba kötni, vagy csak amolyan túlírós fajta volt, ki tudja?

Szelíden rendbontó egyénisége utat talál az olvasóhoz, még akkor is, ha a teljes életét mások szolgálatára szánta, míg maga árnyékban igyekezett maradni. Nem sikerült neki, személyisége túláradt a regulán, jelet adott magáról is. A hibákat következetesen erős áthúzással javította, nem kísérletezett törléssel.

Idézetek a másolóktól

„igen fáj fejem” – szól ki nekem a lapszélről Lea egyik másolótársa, Katalin apáca írása a Gömöry-kódexből. A kézírásos jegyzet váratlanul profán, ám a kódexmásolók történetében nem egyedi példa. „igen beteg valék” – írja Katalin egy másik lapszélen, máskor pedig a könyv megrendelőjéhez intéz néhány elmarasztaló szót: „Én édes Krisztinám, nám (lám) igen szép az könyv, mire nem fizetsz?”

Lea saját korának, a 16. század elejének aktuális eseményeit több ízben, sőt rendszeresen jelezte az általa másolt öt kódex szövegében, a dátumok leírását követően. „Ezen esztendőben lőn az keresztes had, magyar országnak örök emlékezeti, kiben veszének sok nemes urak az kegyetlen pór hadnagyoknak kegyetlenségek miatt” – írja Lea az 1514-es Dózsa-féle felkelésről, és arra gondolok, milyen késztetés vagy szükséglet vezette, hogy a napi eseménnyel felülírta a másolandó szöveget? 

A Pozsonyi Kódex scriptora is teljes természetességgel egyenesen odafordul az olvasójához, és marginális jegyzetével egészen más világba kalauzolja az olvasót, mint az eredeti kötött szöveg: „jaj, hogy fáradék bor ítlan” – olvasom, és a profán magánbejegyzésből fölnézve most már zavartalanul a másoló arcába bámulok.

A premontrei apácafátyol alatt rakoncátlan göndör tincseket képzelek, virgonc energiát és a kolostor folyosóján visszhangzó nevetést. A szövegtől eltérés számomra nem hiba: üzenet az üzeneten túlról, titkos záradék, plusz bit érték.

A Thewrewk-kódex ismeretlen scriptora pedig így jegyezte fel lelke sóhaját: „Imádj érettem, édes leányom, Jusztina, hogy Isten bocsássa meg bűnömet; mondj mindennap csak egy Ave Mariát érettem” – és az imát, amit Jusztinától kért, én is elmondom érte.