A közlekedőben babakocsi, a nappaliban két járóka fogad. Van, aki a trambulinban ugrál; van, aki időközben érkezik; van, aki a két totyogóra vigyáz. Miközben Istvánnal és Mariann-nal beszélgetünk, nagy a jövés-menés, de mindenkinek jut egy-egy kedves szó. Biztonság, vidámság, lendület – így érzékelem a kövesdi otthon atmoszféráját.

A saját családotokban is hasonló példát láttatok?

István: Van két húgom, de nagyjából az volt az elképzelés, hogy jobb, ha nem egyke valaki.

Mariann: Mi ketten vagyunk testvérek, de szerettünk volna még testvért. Amikor Istvánnal összekerültünk, beszélgetés szintjén felvetődött, hogy négy gyereket szeretnénk. Aztán kicsit több lett (nevet), úgy belejöttünk a babázásba. Közben megtértünk, és ez is közrejátszott a babavállalásban.

Hogy ismerkedtetek meg?

Mariann: Debrecenbe jártunk mind a ketten, ő az agráregyetemre, én a tanítóképző főiskolára. Szeptemberben kerültem oda, és október 27-én találkoztunk.

István: Egy Kossuth-egyetemi buliban.

Mariann: Előtte láttam Debrecenben egy sportrendezvényen, utána pedig ő lépett oda hozzám. Így megpecsételődött a kapcsolatunk: nekem is tetszett, és én is tetszettem neki.

Mi fogott meg titeket a másikban?

István: A külsővel indult, de megtaláltuk a közös hangot. ‘87-ben találkoztunk, és ‘92-ben házasodtunk össze. Jó volt az a függetlenség is, hogy a párom egy albérletben lakott, én kollégiumban. Nagyon házias volt, emlékszem, sütött-főzött nekem. Sokfelé mozogtunk együtt, külföldre is utaztunk. Teljesen más lett, amikor összeházasodtunk, és megint másabb, amikor a szemléletem változott.

Két gyermekünk született, amikor még mindig fontos volt, hogy meglegyen a focimeccsem, a kártyapartim. Az én jólétem volt fontos, nem a mi. Ez változott, miután megtértem.

Mariann: Én meg kiszúrtam őt, szemrevaló legény volt. Miután megismerkedtünk, láttam, hogy a jég hátán is megél, olyan biztonságot tud nyújtani, amire én vágyom. A családi háttere miatt sajnáltam, és szerettem volna jobbat adni, mint amilyenben felnőtt (küszködik a könnyeivel). Azóta is nagyon jól kiegészítjük és szeretjük egymást. Nyilván voltak bakkanók, de azokat is átvészeltük, és kitartottunk egymás mellett.

Mi erősít meg nap mint nap ebben a szeretetkapcsolatban?

István: „A hármas kötél nehezen szakad el” – mondja a példázat. Habár látunk olyan házasságokat, amelyek Isten nélkül is működnek, de nekünk sokat jelent a kegyelem.

Mariann: Megbízunk egymásban. Van, amikor István egy hétig sincs itthon, mert Pesten van, vagy külföldre megy. De nincs bennem félelem, hogy megcsal.

Hogy indult a közös életetek?

István: Igazából egy szál semmivel kerültünk össze. Egy mosógépet kaptunk anyósoméktól, de mindent, amink van, a két kezünkkel raktuk össze az évtizedek során.

Mariann: Kezdetben szivacson aludtunk. Semmink sem volt.

A gyerekvigyázásban sem tudtak segíteni a nagyszülők?

Mariann: Nagyon ritkán, a távolság miatt.

Hű, akkor jól bevállaltátok a tíz gyereket!  

Mariann: Itthon voltam szinte húsz évig. Közben tanítottam a gyerekeket, mert nem jártak óvodába, én készítettem fel őket az iskolára.

Egyikük tanult, a másik rajzolt, a harmadikat szoptattam. Mindent meg lehet oldani, csak szervezés kérdése. Van, akinek egy gyerek is teher. Nekem lehet, hogy koszos az ablakom, de fontossági sorrendet kell állítani.

Inkább a gyerekekkel foglalkozom, és a többi majd meglesz.

István: Ha Isten útmutatása szerint neveljük a gyerekeket, akkor nemcsak egymást nevelik, hanem békesség is lesz. Adódik konfliktus a gyerekek között, de lefektettünk néhány szabályt: egymást nem szabad bántani, és szót kell fogadni a szülőknek.

Ezt be is tartják?

Mariann: Igen. Bár az utolsó gyerkőcnél kicsit elszaladt a ló. 46 évesen az utolsó kisbabám volt, így elkényeztettük.

István: Meg is kapjuk a nagyobbaktól, hogy őket milyen jól neveltük, az utolsó pedig… (nevet).

Mariann: Azért is vállaltunk utána gyerkőcöket, hogy legyen nála kisebb. Olívia ügyesen besegít a kicsik gondozásába, úgyhogy ő is gondoskodó anyuka lesz.

Meséljetek egy kicsit a napirendetekről!

Mariann: Ha főzni kell, mert rossz a kaja a suliban, hajnali négykor kelek. Ha nem, kicsit később. Elkészítem a dobozkákba a tízórait, a reggelit, és hatkor szólok a nagyoknak. Utána a kicsik következnek, megisszák a tápszert, és apa öltözteti őket. A kicsiket bölcsibe visszük, és együtt megyünk az iskolába. Szerencsére a férjem a munkahelyi főnököm, ezért úgy állítja össze az órarendet, hogy ne legyen lyukasórám, és vannak rövid napjaim is. Hazafelé elintézem, amit kell, és otthon 10-15 percet pihenek. Délután megyek a gyerekekért, uzsonnázunk, játszunk hat óráig. A kicsik hét körül elalszanak, akkor tanulok Olíviával. Hétköznap mindenki maga készít vacsorát, ketten-hárman tudunk asztalhoz ülni a programok miatt. Alkalmanként tartunk „országgyűlést”, mert sokan vagyunk – beszélgetünk Isten igéjéről, és imádkozunk. Ha minden elrendeződött, leülök a gép elé, készülök az óráimra, és javítok. Tíz körül szoktam lefeküdni.

Kép

Mariann és István

Hogy jött a nevelőszülőség ötlete?

Mariann: 25 évvel ezelőtt kezdődött, amikor olvastuk az igét: „Aki a kicsinyek közül egyet is befogad, engem fogad be”. Akkor Gyulán laktunk, és már három saját gyerekünk született. Épp azon a napon kaptunk egy féléves kisfiút, amikor megtudtam, hogy várjuk a következő babát.

Három pelenkásunk volt egyszerre, de élveztem minden pillanatát. A testvérbabakocsiba kettőt előre ültettem, a harmadik hátul feküdt, ketten pedig fogták a babakocsit. Így közlekedtünk még a vonaton is, Gyulától Mezőkövesdig.

István: A kisfiút nem azzal a szemlélettel neveltük, hogy elidegenítsük a szülőtől, hanem próbáltuk tanítani az anyukát is.

Mariann: Az anyuka nagyon egyszerű volt, maga is gyámság alatt, de ha lehetett, eljött hozzánk. Végül férjhez ment, vettek egy kis házat, és visszakerült hozzá a gyermeke.

Férfiként nem nehéz befogadni idegen gyerekeket?

István: Alapvető dolog, hogy szeretem a gyerekeket. Sosem jelentett problémát, hogy legyen még egy kicsi, akiről gondoskodunk. Utána olyan sok gyerekünk lett, hogy jó ideig nem fogadhattunk magunkhoz.

Mariann: Azt mondták, ha az ötödik gyerekünk is 18 éves lesz, akkor lehet róla szó. Ehhez el kellett végeznem egy nevelőszülői OKJ-s képzést. Ezután kaptuk a féléves R.-t, akit majdnem kétévesen fogadtak örökbe, és nagyon jó helyre került. Azóta kétszer is jártak nálunk, levelezgetünk a szülőkkel, kapunk képeket. R. után két nagyobb gyereket vállaltunk be ideiglenesen.

István: Őket ki kellett menekíteni a környezetükből.

Mariann: Hirtelen kellett átrendeznünk a babás szobát két kisiskolásnak. Testvérek voltak, és a vécéhasználattól az evésig mindenre meg kellett őket tanítani. De két hónap múlva, meg sem várva a tanévet, családegyesítés céljából elvitték őket. Amikor vége lett az iskolának, akkor került hozzánk a szőke, kék szemű, kis pufi D. Rögtön mosolygott, és mindent elfogadott. Egy hétre rá táborba mentünk, és vittük őt is az utazóággyal. A másik picurkát, A.-t szeptemberben kaptuk. Őt majdnem örökbe fogadták, végül azzal utasították vissza, hogy a fényképen világosabbnak tűnt a bőrszíne. Reméljük, hogy ennek a két fiúnak is jó családja lesz.

Nem ragaszkodtok a nevelt gyerekekhez? Hogy tudjátok elengedni őket?

Mariann: Azzal a tudattal vállalom, hogy vagy visszakerülnek a családjukhoz, vagy örökbe fogadják őket.

A sajátjaink közül már elengedtünk néhányat, előbb-utóbb úgyis ez a vége. Persze sírunk, és hiányoznak, de mégis szép történet, ha jó helyre kerülnek.  

A sajátjaitok kezdettől fogva pozitívan álltak a kicsikhez?

Mariann: Igen. Először megkérdeztük őket, megbeszéltük velük, és rögtön várták, hogy mikor jönnek. Amikor egy kisbaba bekerül a családba, csak szeretni lehet, nem?

István: Vannak, akik kérdezik, hogy miért nem fogadjuk őket örökbe. De nekünk van tíz saját gyerekünk.

Mariann: Itt törődést, szeretetet, biztonságot kapnak ideiglenesen. Mennyivel jobb, mintha egy otthonban lennének.

István: Mindegyiknek roma háttere van, akik lehet, hogy ingerszegény környezetben nőttek volna fel. Ehhez képest jobb körülményeket tudunk biztosítani, és át tudjuk adni őket egy másik szerető családnak.  

Mi a helyzet az unokákkal?

István: Csak poénképp, Egerben a házasság hetének egyik szervezői voltunk, ahol egy játékos összejövetelen valaki elmondta, hogy 4 gyereke és 16 unokája van, tehát a gyerekek már teljesítették a szintet. Akkor én megjegyeztem: még 97 unokával adósak a gyerekek (nevet).

Mariann: Annyi unokánk biztos nem lesz. Azért látják ők is, hogy sok törődéssel, fáradsággal jár ez.

István: A feleségem jó példát adott minden gyerekünknek.

Mi nem tudtunk extra dolgokat megengedni, de szerettük őket. Nem adtunk nekik zsebpénzt, hanem egy héten kétszer a környéken újságot hordtak. Sok önkéntes munkában vettünk részt családostól, tábort építettünk.

A feleségemnek a lányok a konyhán segítettek, a fiúk az építkezésen velem dolgoztak. Úgy gondolom, ez egy jó örökség.

Ha az együtt eltöltött harminc évre visszagondoltok, miért vagytok a leghálásabbak?

(Pár másodperc gondolkodás után, egyszerre:) EGYMÁSÉRT!

Búcsúzásképp megismerhettem a két totyogó szeretetgombócot, akik rögtön megbarátkoztak velem. R.-ről pedig végiglapoztunk egy fényképalbumot. Mariann és István útravalóként egy kis emlékcsomagot készít a piciknek fotókkal, belépőkkel. A fényképeket maguknak is előhívják, hogy megőrizzék emlékeikkel együtt.

Min változtatnék a pedagógus szempontjából?

1. Először is lenne olyan, hogy oktatási minisztérium. Önállóan.

2. Csökkenteném a heti kötelező óraszámot – 18–20 órára.

3. Európai mércével is elfogadható értelmiségi fizetést biztosítanék a pedagógusoknak ahelyett, hogy belekényszerítem őket a „nemzet napszámosa” baljós üzenetű pozíciójába, amelyben állandó panaszkodásra, elégedetlenkedésre, újabban munkabeszüntetésre kárhoztatom.

2015 óta a pedagógusok béremelését NEM a mindenkori minimálbérhez, hanem egy úgynevezett vetítési alaphoz rendelik, amely 2014 óta nem változott – az akkori minimálbér összege 101 500 Ft volt.

4. Küzdenék a félinformációk terjedése ellen, mert az rontja a társadalmi megbecsültséget. Félinformáció például:

– a pedagógus heti 26 órát dolgozik, ami igazából nem is óra, csak 45 perc;

– egész nyáron nyaral (ami valójában kb. 32–34 nap);

– pár év gyakorlat után rutinból nyomja az anyagot (na, persze!).

5. A mindenkori alaptanterv (azt most hagyjuk, hogy a 2020-ban bevezetettel mi és mennyi a baj) által előírt kötelező tananyag mennyiségéhez képest jóval nagyobb mozgásteret biztosítanék a szaktanárnak – tartalmi, módszertani tekintetben egyaránt, persze a kimeneteli követelmények szem előtt tartásával.

6. Sőt, kell-e mindenképpen központi alaptanterv? Mi lenne, ha ez regionálisan szabályozható lenne (mint például a német tartományokban)?

7. A gyakorló pedagógus jogává és felelősségévé tenném a tankönyvválasztást. Jelenleg egy központilag meghatározott, leszűkített listából választhatunk, noha a tankönyvpiac kínálata gazdag és sokszínű.

8. Sokkal több (elegendő) pénzt fordítanék a pedagógus-továbbképzések finanszírozására ahelyett, hogy a pedagógusoknak maguknak kell kigazdálkodniuk a borsos árú tanfolyamokat, szakképzéseket, felnőttképzéseket. Én például az utóbbi 10 évben kb. 350 ezer forintot fordítottam önképzésre saját zsebből. Nem volt választási lehetőségem.

9. Kisebb létszámú osztályokat, tanulócsoportokat indítanék.

Hogy az egyénre szabott odafigyelés, tehetséggondozás ne csak az elitiskolák luxusa lehessen.

10. Pedagógiai asszisztenseket alkalmaznék (vagy ha már vannak, a jelenleginél többet), hogy a tanár a szakmunkájára koncentrálhasson, és ne például bizonyítványokat, törzslapokat kelljen kézzel körmölnie délutánokon keresztül.

11. Minden iskolában biztosítanám a pszichológusi tanácsadáshoz való hozzájutás állandó lehetőségét diáknak és tanárnak egyaránt.

12. Kiadatnám végre KÁRTYA formában a pedagógusigazolványt. Körülbelül 10 éve két külön kis A4-es fehér lappal igazolom a 12 alkalomra (!) szóló vasúti kedvezményemet, valamint az ingyenes múzeumi belépéseimet. Ezeket évente kell újítgattatnom.

13. A hétvégi extra munkát (felvételiztetés, osztálykirándulás, versenykísérés), valamint a hétköznapokon 24 órában végzett pluszmunkát (osztálykirándulás), egyáltalán a pluszmunkát piacképes javadalmazásban részesíteném.

14. Év végi jutalmakról, könyv- és ruhapénzről, cafeteriáról, utazási támogatásról természetesen nem rendelkeznék, mert a tanári fizetés összege és értékállósága lehetővé tenné, hogy ilyenekre gondolni se kelljen.

Jelenleg az előbbiek gyakorlatilag nem léteznek, utóbbi pedig megalázóan alacsony értékű.

Min változtatnék a gyermekek szempontjából?

15. Merész mértékben csökkenteném a kötelező tananyag mennyiségét. Egyszer viccelődtünk a kollégáimmal azon, hogyan is kellene ezt kivitelezni. Arra jutottunk, hogy egy nem szakos tanár nézze végig, mit tart olyannak a tananyagból, amelyről úgy érzi, szüksége van/volt rá életében, és a többit húzza ki. Noha ez elég radikálisnak hangzik, azt hiszem, mindannyian értjük, mi a baj a mai tananyag bődületes mennyiségével.

16. Alapvető joggá tenném a hozzáférést a képességfejlesztő és tehetséggondozó iskolákhoz. Vagyis több ilyen iskolát működtetnék.

17. Mivel a gyermekek személyiségfejlődéséhez elengedhetetlen a művészi önkifejezés lehetősége, jóval nagyobb hangsúlyt helyeznék a rajz, ének, tánc, média tantárgyak tanítására, amelyek az utóbbi évtizedekben a megtűrt, kötelező nyűg kategóriába kerültek.

18. A heti 5 kötelező iskolai testnevelésórából legalább kettőt államilag finanszírozott tömegsport-szervezetek, egyesületek égisze alá utalnék tanítás utáni időben, délutánra.

A mostani helyzet az, hogy még a legjobb felszereltségű iskolákban sincs annyi sportolásra alkalmas tér, lehetőség, ami értelmesen eltöltött testnevelésórákat eredményezne ekkora óraszámban.

19. Barátságos, nem a frontális előadásra hangolt osztálytermeket, iskolai tereket létesítenék, amelyekben a kooperatív munkaformák (pár-, csoport-, projektmunka) zavartalanul folyhatnak.

20. Lehetővé tenném, hogy a szaktanárok – ha úgy látják indokoltnak – moziba, színházba, drámafoglalkozásra, múzeumpedagógiai foglalkozásra vihessék a gyerekeket anélkül, hogy bűntudat, aggodalom vagy külső nyomás gyötörné őket a tananyagban való haladás akadályozása miatt.

21. Működő, 21. századi technikai hátteret (okostáblát, projektort, laptopot, netán személyre szóló i-padeket és persze működő internetet) biztosítanék. De nem pazarlón és értelmetlenül, hanem a szaktanárok képzésével és együttműködésével az iskolai tantermekbe, hogy a digitális bennszülöttek nyelvén szólhassunk a mai tanulói generációkhoz.

– Kislányként elképzeltétek az énekesnők életét a backstage-ben? Esetleg azt is, hogy ketten lesztek ott?
Gabi: Én mindig egy mesevilágot képzeltem el magamnak a kisvárosban, ahol felnőttem. A kosárpályára színpadot, az erdőbe egy Narnia-szerű világot, de erről még álmodni sem mertem.
Vera: Külön-külön mindketten híres énekesek akartunk lenni, az viszont nem fordult meg a fejünkben, hogy együtt leszünk azok. Gabit az öltözködés és a kaméleonszerű változás kicsi kora óta izgatta, én nem nagyon képzeltem el magam kamera előtt.
Gabi: Nekem a tánc volt akkor a mindenem, és mindketten tarisznyás, Martens bakancsos alter csajok voltunk, sok kézműves és iparművész táborban vettünk részt, nemezeltünk, batikoltunk, kötöttünk, a turkálóban vásárolt cuccainkat így mindig sikerült kicsit feldobni, színesíteni. Gyerekként sem a csillogás vagy a hírnév vonzott minket, és most sem ez a fontos. Ezt hoztuk otthonról. A magánéletünket pontosan ugyanúgy éljük a hétköznapokban, mint mindenki más, bárki számára elérhetőek vagyunk, nem kell minket túlgondolni. A színpad persze már egy egész más világ, ott fontos a show, a csillogás, de ott is önmagunkat adjuk, a közönségnek. 
Vera: És mekkora áldás ez! Egyszer a Koltay Robi bácsival forgattuk a Boldogtalan című klipet, és egy étteremben rámutatott egy nem túl jó állapotú emberre, megkérdezte, szerintem hány éves lehet. Mondtam, hogy olyan 85, erre azt válaszolta, képzeld, annyi, mint én. Én kijátszom magamból, ő pedig nem tudja, mert a kamera másik oldalán áll.
Gabi: Aputól kaptunk kazettákat, és arra műsorokat gyártottunk, híradót, zenés kívánságműsort…
Vera: És mi énekeltük el a dalokat.
Gabi: Az Apácashow volt az első előadásunk.

Vera: Amikor apuék dolgoztak szombat éjszaka, és Gabit már velem hagyták egyedül – ő nyolc volt, én tíz – a Hungária zenekar Casino twist című számára koreográfiát csináltunk, hogy egy családi rendezvényen előadjuk. De azért, ha egyedül is voltunk, a szomszédok esténként csak bekopogtattak, hogy minden rendben van-e.

Gabi: Vidéken teljesen természetes volt, hogy mindenki odafigyelt, törődött a másikkal – a panelban éppúgy, mint a családi házaknál, mi is biztonságban éreztük magunkat. Gyakorlatilag néhány percre lakott mindenki: a nagyszülők, a rokonok. Ezért volt nehéz megszokni a nagyvárosi életet, rettenetesen furcsa volt, hogy messze voltak azok, akiket szerettünk.

– Emlékeztek arra, hogyan láttátok a testvéreteket a karrier felé tartva?
Gabi: Én az elejét kicsit nehezen éltem meg, mert tinédzser voltam, amikor Vera elkezdte bontogatni a szárnyait, vitték anyuék Veszprémbe, fellépőruhát kapott, cilindert, sminket, én meg puffogtam, hogy csak keményítem a szoknyákat a néptáncra. Aztán amikor bekerült a Megasztárba, elvakult rajongó lettem, és mentem Budapestre a Tóth Vera-transzparensekkel, minden szombaton, a szüleimmel együtt.
Vera: Én biztos voltam benne, hogy a Gabi jön utánam. Mondtam az énektanáromnak, hogy van ám egy húgom is, meghallgatta, és azonnal „ráugrott”. Mindketten a Musical Stúdióba jártunk. Aztán Veszprémbe, Völler Adél énekiskolájába.
Gabi: Én közel sem énekeltem olyan jól, mint Vera.
Vera: Mert nem erre készültél, neked Sebestyén Márta szólt mindenhonnan. 
Gabi: Amikor a Művészetek Völgyében csináltunk egy táncházat, az életem egyik legszebb időszaka volt!
Vera: A legjobb bulijaink mindig népzenészek társaságában voltak, Gabi 30. születésnapjára is szerveztem Berecz Pistivel a Fonóban egy ilyet. Gyakorlatilag 150 fős buli lett belőle, körbeálltuk és elénekeltük a születésnapi köszöntőt.
Gabi: Óriási meglepetés volt, hisz én úgy tudtam, hogy egy céges bulin kell fellépnem. Mindenki eljött, aki közel áll a szívemhez. Ott volt Both Miki, Csoóri Sanyiék családja, olyan emberek, akiket nagyon tisztelek és szeretek. Ez felidézte a gyerekkorunkat, az emlékeinket, hiszen itt, a fővárosban nem olyan egyszerű bejutni a népművészek világába, ezért is volt ez óriási öröm és megtiszteltetés.

– Egy kicsit két kultúra, kétféle közösség közé pottyantatok?
Gabi: Valahogy úgy. Vándoroltunk albérletből albérletbe, amit én úgy éltem meg, hogy folyamatosan tépik ki a gyökereimet, mindazt, ami fontos nekem, ami meghatároz engem.
Vera: És a mai napig igyekszünk újra kinöveszteni a gyökereinket, nekem Palkonyán sikerül, ahol a páromék laknak, és most mi is élünk. Szerintem a Jóisten arrafelé próbál vinni, amerre a lelkünk kívánja, csak elterel minket a munka, egy ideig legalábbis…

Gabi: Ez egy daráló, egyik fellépés hozza a másikat, csak még egy munka meg még ez az egy.
Vera: Aztán ha az ember egy bizonyos korba elér, és már megteheti, el tudja dönteni, mennyit vállal.

– És ez Palkonyáról is működhet?
Vera: Igen, sőt. A férjem éttermébe én is beálltam dolgozni, amíg nem lehettek rendezvények, és nagyon sokat tanultam a kétkezi és a szellemi munka szerepéről. A szellemi és a kétkezi munkás állandóan összefeszül, pedig az egyik emeli a másikat. A kétkezi munka nem ciki, sőt terápia, és jó helyre teszi az egót. Amit adunk a párommal, az táplálék testnek, léleknek, fontosnak tartjuk, hogy a gasztro és a zene is a legmagasabb szinten legyen átadva.

– És a Dunakanyarból is működhet?
Gabi: Jaj, az nekem szerelem. Nagymaros, Tahi… Pedig mi tanúhegyek látványához szoktunk, de a Dunakanyar elvarázsol, ahogy odaérünk, megnyugszik a lelkem, úgy érzem megérkeztem, otthon vagyok. Ott szeretnék élni.

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Hogy tud az ember gyökeret ereszteni egy idegen helyen?
Gabi: Hasonló értékrendű embereket kell találni, de a Lovag utca negyedik emeletén, amikor idegen vagy, nagyon nehéz. Ma is a gyerekkori emlékeket, érzéseket, hagyományokat keresem, mert számomra az jelent biztonságot. A Megasztár alatt és utána is, évekig jártam haza Tapolcára, pedig 4 és fél óra volt a vonatút.
Vera: Régen ciki volt vidékinek lenni, ma sikk, valamiféle misztikus dolog. Azokkal találkozol a Káli-medencében, akiknek eszük ágában nem lett volna 20 éve vidéken lakni. Az ember a természetet, a természetességet, a valódiságot keresi, olyan helyet, ahol kompenzálhatja a stresszt.
Gabi: Nagyon akartunk a fővárosba jönni, mert ez kellett ahhoz, hogy azt csinálhassuk, amit szeretünk. Itt volt erre lehetőség, és egyszerre kinyílt a világ. De mi ugyanazok maradtunk, akik voltunk. Vidéki lányok a nagyvárosban. Tele álmokkal, tervekkel. 2016-ban volt egy nagyobb változás az életemben.

Addig azt hittem, ha elvállalok mindenféle kereskedelmi tévés műsort, majd több zenei felkérést fogok kapni. Azt vettem észre, hogy épp ellenkezőleg, egyre kevesebb minőségi munkát kapok.

A tehetséggondozást hivatásnak tekintettem, de amikor láttam, hogyan bánnak a tehetségkutatók a fiatalokkal, a versenyzőkkel, hogy a szerkesztők hogyan turkálnak a magánéletükben… Az a legnagyobb gondjuk, hogy mekkora a nézettség, megverjük-e a konkurenciát, közben nekem pedig azon jár az eszem, hogy porszívózom ki a beteg gyerekem orrából a náthát.
Vera: A kereskedelmi televízióban a legkevésbé te számítasz, mert a nézettség érdekében mindent megtesznek, így ha téged kell feláldozni, akkor téged fognak. Ezzel számolni kell, ha elvállalsz bármit is. Egy stábtag kedvessége, egy szerkesztő megértése kapaszkodó lehet. 
Vera: Volt egy közös menedzserünk, aki csak fél playback haknikat tudott hozni, ebből 10 éve elegem lett. Felépítettem újra a zenei karrieremet, és most azt csinálom, amit szeretek, a Budapest Jazz Orchestrával és a Tóth Vera Quartettel állandó műsoraink vannak.
Gabi: Egy évre rá én is abbahagytam, de addig elhitették velem, hogy máshogy nem vagyok érdekes. Azért nem akarták, hogy zenekarral játszunk, mert akkor több embernek kell fizetni.
Vera: Meg előbb le kell menni a helyszínre, be kell állni. És az macerás.
Gabi: Hakniból ötöt is megcsinálsz egy nap, zenekaros koncertből viszont csak egyet.

– Vera, ha előtte is jártál, sok akadályt talán nem spóroltál meg Gabinak, hiszen nagyon különböző a habitusotok.
Gabi: Sokszor kimondom, amit gondolok, és ez nem mindig célravezető. Nehezen viselem az igazságtalanságot, képes vagyok elmenni a falig. Ha valami megérint, elszomorít, sírok, akár a kamerák előtt is, és vitázom, ha valamivel nem értek egyet. Azt hiszem, mindez együtt okozta azt, hogy megosztó egyéniségnek tartanak. Dolgozom azon, hogy változtassak ezen, ma már igyekszem megfontoltabban viszonyulni dolgokhoz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ártottak a tehetségkutatók. Mindenkinek volt egy karaktere, nekem jutott a vadóc rockerlány, és bármit tettem, az mind csak ezt erősítette.
Vera: Vállalod a véleményedet, és másokat is meghallgatsz. Sok embert a másik bátorsága frusztrál, mert ő maga nem mer az lenni.

A kommentek nagy része is mindig valami belső frusztrációból fakad, amihez tulajdonképpen semmi közünk nincs. Néha megsajnálom az embereket emiatt, megkérdezném tőlük, hogy: „Hogy vagy, mesélj, mi a baj?”

– A Sztárban sztár utolsó pár részét látva valóban impulzív, ha úgy tetszik, provokatív személyiség vagy benne, javíts ki, ha tévedek, de azt vettem észre, hogy ezt feszültségoldónak használod, hogy békíts, hogy valakit megvédj, kiengesztelj.
Gabi: De jó, hogy ezt gondolod.
Vera: Valamiért mindig nagyon neki tud menni a média, pedig semmi botrányos nincs az életében, soha nem volt az a típus, aki váltogatta a partnereit, vagy leitta magát, vagy agresszív volt. Talán ő volt az első ember, aki megértette, hogy a gyereke arcát nem tolhatja a médiában. Egyszer tette meg, anyák napján.
Gabi: Viszont voltak extravagáns jelmezeim, tetoválásaim… Mindig Vera volt a jó zsaru, én meg a rossz zsaru.

A szüleink is kilógtak kicsit a kisvárosi közegből, mert nem érdekelte őket a pletyka, hogy például anyukám, két kisgyerekkel miért vesz fel miniszoknyát, vagy miért jár el edzeni. Ennek ellenére jó adag megfelelési kényszerrel indultunk mi is. Én biztos, hogy azt akartam, engem mindenki szeressen.

– Amikor elvállaltad a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hírnöki szerepét, gondolom, már nem volt ilyen illúziód.
Gabi: Bár Jézussal pici korom óta beszélgettem – mert amikor a nagypapánk meghalt, gondunk volt a halál fogalmával, és nagymama imaképekkel, bibliai idézetekkel magyarázta el –, a nagyvárosban nagyon sok negatív impulzus ért a hitem miatt. Gúnyt űztek belőlem, és ez megalázó volt, ezért akkor inkább elengedtem. 2016-ban kezdett visszatérni a hitem. Rengeteg támadás ért, amiért hírnökként Erdő Péter méltónak tartott arra, hogy én legyek az egyik szereplő, pedig életem egyik leggyönyörűbb pillanatát éltem át a Hősök terén.

– Vera, te is megszólaltál a nyilvánosság előtt, amikor Gabit bántották a NEK-szereplés miatt…
Vera: Igazi trauma volt, ha a testvéredet bántják, az neked ugyanúgy fáj. Szerintem karaktergyilkosság, amit Gabival tettek, nagyon nem érdemelte meg. 
Gabi: Pedig akkor már évek óta beszéltem a hitemről, de sosem hallották meg, kivágták…
Vera: Szerintem ebben már van politika is, látták a NEK-szereplést, a Dunakanyarról szóló filmet, ami szerintük országimázsfilm… De ha valaki más eszmékben hisz, mint mi, az hadd’ legyen az ő döntése, felelőssége. Részemről mindenki éljen úgy, ahogy akar, de ma már az is jobboldalinak számít, aki keresztény, és a klasszikus családi felállásban hisz!
Gabi: Én nem mondhatom azt, hogy van Istenem, családom, hazám? Hogy Istenem, köszönöm, hogy adtál egy ilyen férfit, és hogy gyermekem lehet, és ez egy csoda? Mert akkor kirekesztő vagyok? 

Vera: Pedig mi valójában úgy gondolkodunk, mint egy klasszikus liberális: nem értek egyet azzal, amit mondasz, de meghalok azért, hogy mondhasd.

Mindenkinek megvan a joga a saját értékrendjéhez. Voltak olyanok, a liberális gondolkodás zászlóvivői között is, akik rám írtak, hogy látják, mi zajlik, és csak egy picit tartson még ki a húgom.

Kép

Kép: Emmer László

Gabi: Sok embert vesztettem el, akikkel az elmúlt évtizedben rengeteget játszottam, zenéltem együtt. Gúnyoltak, cikkeket adtak el rólam… most is megremeg a hangom. Vagy amikor arról beszéltem, mennyire tisztelem Böjte atyát, azzal viccelődtek, hogy hú, Gabi azért ez húzós, egy pap meg sok gyerek… ilyenkor azt érzem, hogy a szívem is belesajdul, annyira fáj. 
Vera: Az egyik barátnőm azt írta nekem, hogy azért, mert Gabi elénekelte a Pozsonyi csata film főcímdalát, ő már nem szívesen ül le velem egy asztalhoz. Ezek nagyon súlyos és szomorú mondatok. Sokat csalódtam azokban, akikről azt hittem, jóban vagyunk, de hiszek abban, hogyha valakinek melletted kell maradnia, akkor minden helyzetben ott van.
Gabi: Egy időben nekünk is megromlott a viszonyunk Verával. Azt hiszem, azért is kerültünk újra közelebb egymáshoz, mert Hanni megszületett. Akkor már nem voltam az idétlen kis hugi.
Vera: Csak te gondoltad így, hogy annak tartalak, de amikor anya lettél, el is hitted, hogy nem vagy az.

– Miért nem voltatok jóban?
Gabi: A környezetünk, a világ, ami körülvett bennünket, az sem segített sokat, folyamatosan próbáltak minket összehasonlítgatni…
Vera: El tudod képzelni, milyen az, amikor odajönnek hozzám, hogy „téged szeretlek, de nem bírom a húgodat?”
Gabi: Vagy hogy például a tesód miért nem fogy már le?

– Nyilván az nem akkora sztori a bulvársajtónak, ha ti jóban vagytok.
Vera: Hajjaj, persze! A boldogtalan embereket zavarja az idilli hangulat, meg aztán abban nincs üzleti érdek.

A másik, amit el akartak hitetni, hogy nem létezik együtt szakmai siker és kiegyensúlyozott magán­élet. Vagy ez, vagy az. De én mindig is hittem abban, hogy létezik.

– Érdekes, én pont azt tapasztaltam, hogy ha valaki megtalálja a párját, aki elfogadja és kitart mellette, az sokat lendíthet a szakmai önbizalmon.
Gabi: Én bizonyos dolgokat Gábor nélkül nem is tudnék megcsinálni. A pápai szentmisén való fellépés idején a támogatása, a kitartása volt számomra a megtartó erő. Lélekemelő volt a színpadon lenni, akkor már nem féltem, de az előtte való hét rettegéssel telt. Azt éreztem, ha Gábor nincs velem, nem tart meg a lábam. 

– Gabi, mi az, amit viszont kaptál a NEK-kiállástól?
Gabi: Ölelést, szeretetet. A hétköznapokban, nem a virtuális térben. Sok-sok támogatást, erőt. Hatvan-hetven éves asszonyok elővették a matyó blúzukat, és büszkén viselték, fel merték vállalni a hagyományszeretetet, az én példám nyomán. Az utcán odajöttek és megpusziltak, hogy lelket öntsenek belém, vagy egyszerűen csak jobb kedvre derítsenek.
Vera: Amikor face to face interakcióban vagyunk, nincs köztünk internet, egész más minden. A közösségi oldalakon nem tudsz a másik szemébe nézni és megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi is a bajod velem. Konkrét tapasztalatom, hogy valaki mindennek elmondja Gabit egy posztban, aztán másnap odajön hozzám, hogy szia bébike, mi újság van? 

– Talán, mert nem is az igazság volt a fontos, hanem a lájkok.
Vera: A gyűlölet nagy influencer. Akinek nincs különösen nagy produktum az életében, néha ráül egy ilyen hullámra, mert így könnyebb követőket szerezni. 
Gabi: A szeretet nagyobb. Sokkal erősebb. Ezrek írtak, hogy bátrabbak lettek, amikor vállaltam a hitemet. Ha ez nincs, biztosan nem találkozom ennyi kedves és jó emberrel. Most lett számomra igazán kerek a világ.
Vera: És hány duci lánynak lett kicsit több önbizalma általam, vagy fogyott le, hány embernek lett kedve vidékről karriert csinálni…
Gabi: Hány embernek van kedve főzni, vidékre költözni…
Vera: A jó életet szeretnénk megmutatni.
Gabi: Ha engem ez a kiállás most szakmailag leírt, akkor is boldog ember vagyok, mert van egy gyönyörű kislányom, egy férjem és egy értékrendem, amire ha csak 10 ember kíváncsi, én már boldog vagyok. Ahhoz nem kell gazdagnak lenned, hogy megsüss egy kalácsot a szerelmeddel.
Vera: Nem a sötétség szeretnénk lenni, hanem a fény, de minél erősebb a fény, annál kontrasztosabb mellette a sötétség. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mária egyébként egy róla szóló 15. századi angol románc szerint solymászatban, vadászatban és a korabeli labdajátékokban is jeleskedett, egy másik Mária pedig, aki Nagy Lajos leányaként 1382-től 1395-ig magyar királynő is volt, lovasversenyeken vett részt.

Mátyás király udvarában egyébként a birkózás, a labdajáték és a sakkozás volt a népszerű, a 16-17. században pedig a súlylökés elődjének számító kővel dobás, a magasugrás és a hegyi kirándulás. A pozsonyi várban (más európai várakhoz hasonlóan) külön labdaház volt, ahol céllövölde, öklelő- és lovaglópálya várta a mozogni vágyókat. Emellett megjelent a sporttörténet, amelynek figyelme a 17. században már az ókori olimpiák felé irányult.

Egyesült női erők

A nők akkor is kipróbálhatták magukat bizonyos sportágakban, amikor a testedzés még csak a nemesek időtöltése volt, s ez a hagyomány a rendszeres, egyesületi sportolás 19. századi megjelenésekor sem szakadt meg.

1843-ban például Csáky Rozália saját úszóiskolát működtet, a század hatvanas éveiben csónakversenyen, agyaggalamb-lövészetben és pisztolylövő versenyben is indulnak női versenyzők, illetve egyesületi keretek között korcsolyáznak. Sztraka Norberttől kardvívást tanulnak, a győri Magvassy Mihálytól pedig tornaleckéket vesznek Pesten.

Hugonnai Vilma egyik németről fordított, nőknek szóló egészségkönyvében kifejezetten ajánlja is a gimnasztikát azoknak a hölgyeknek, akik gyenge izomzatúak és nem végeznek fizikai munkát. 1868-ban pedig bevezetik az elemi iskolában a lányoknak is kötelező testnevelésórát, s mivel a tanítóképzőben szintén előírás lesz ez, 1881-ben megjelennek az első női testnevelők.

Siker is van: 1894-ben az első magyar teniszbajnokságot egy nő, gróf Pálffy Karolina nyerte.

Ezen sportokon kívül néhányan kipróbálják magukat az úszásban és a hegyi gyalogtúrákban – mindkettőt művelte például Hrabovszky Júlia (1858-1946), aki Herkulesfürdő és a Tátra gyakori vendége volt. És említhetnénk Egenhoffer Terézt (1855–1940) is, aki nemcsak egyike volt az első síelőknek, de éveken át gondnoka a tátrai Téry-menedékháznak, és személyesen vitte fel Magyarország legmagasabb pontjára, a Gerlachfalvi-csúcsra a millenniumi emléktáblát.

Az olimpián

Az olimpiai játékok modern kori felélesztésén dolgozó Coubertin báró úgy vélte, ezen az eseményen a nőknek ugyanaz a szerep juthat csak, amely egykor a régi lovagi tornákon: megkoszorúzhatják a győzteseket. (Ugyanakkor azt nem ellenezte, hogy a nők sportoljanak.)

A női versenyzők részvételére mégsem kellett sokat várni, már a második, 1900. évi nyári játékokon elindulhattak. Magyar versenyzők viszont csak 1924-ben jutottak ki először az olimpiára: Péteryné Váradi Ilona teniszező (17. lett), Molnár Ella úszónő (a 200 méteres mellúszás második előfutamáig jutott), illetve Tary Gizella tőrvívó, aki a pontszerző hatodik helyen végzett.

Tary Gizella 1884-ben november 19-én született Szolnokon, tízgyermekes családba, így 11 éves korában már apja asztalosműhelyében dolgozik. Kilenc évvel később Rákosi Szidi iskolájában tanulja a színészmesterséget, és itt ismerkedik meg a vívással Lovass Gyula jóvoltából. Később Fodor Károly vívóintézetének tanulója, 1909-ben pedig el is éri első nagy sikerét: megnyeri a Pozsonyban megrendezett első magyar női tőrvívóbajnokságot. Ezután hosszú szünet következik és csupán az 1924-es olimpia előtti hónapokban lép újra pástra: Italo Stanelli mester készíti fel.  Itt látta őt Syposs Zoltán, aki azt írta Taryról: „[…] a tehetség, a rutin és ötletesség játékos tobzódásával, pusztán a vívás élvezetéből, a sport művészetéért forgatva fegyverét, vagy amikor groteszk-tréfásan vívóink ismert mozdulatait parodizálta.” Később Gizella is évtizedekig tanított vívást, a sport mellett pedig írt: az olimpia évében mutatták be például Mátkaság c. darabját Pécsett, egyfelvonásosait műsorra tűzték a fővárosi kabarékban. Budapesten hunyt el 1960-ban.

Niké kegyeltjei

Tary Gizella sikere után a következő, 1928-as amszterdami játékokon ismét pontszerzők lettek női versenyzőink (ekkor már 16-an voltak): a tornászok a negyedik, Dan˙Margit tőrvívó pedig hatodik helyen végzett.

Az első érmet – meglepő módon – nem nyári, hanem az 1932-es téli olimpián nyerte meg magyar sportolónő.

Mivel a verseny Lake Placidben volt, sokáig az indulás is kérdéses volt, de bemutatókból és társadalmi gyűjtésből végül sikerült összeszednie a Rotter Emília-Szollás László műkorcsolya párosnak az utazáshoz szükséges költségeket. A zsűri a sok akrobatikus elem miatt lepontozta a kűrt, de még így is övék lett a bronzérem.

Rotter Emília az 1936-os téli olimpián szintén nyert egy bronzot – ezenkívül négyszeres világbajnok, világbajnoki 2., Európa-bajnok, kétszeres Európa-bajnoki 2. helyezett és  hatszoros magyar bajnok volt.

Fél évvel az 1932-es Lake Placid-i siker után egyébként a nyári olimpián is meglett a női érem. Gerevich Aladár felesége, Bogen-Bogáti Erna szerzett bronzot tőrvívásban. A következő, berlini olimpiáról pedig már 10 sportolónő hozott érmet – összesen 19 magyar nő indult ekkor –, ráadásul ebből kettő már arany volt: Elek Ilona tőrvívásban, Csák Ibolya pedig magasugrásban lett első.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Bármilyen furcsának tűnik is, a szerzetesközösség tagjai már 1971-ben megérkeztek Kismarosra. Igaz, akkor még hivatalosan csak magánemberekként, hiszen a kommunista rendszer évtizedekkel korábban megtiltotta a legtöbb szerzetesrend működését. Az első telket azért vásárolták, hogy Tímár Ágnes nővér, a közösség akkori elöljárója ott regenerálódhasson. A hitéért meghurcolt nővért ugyanis a rezsim többször börtönbe zárta, végleg csak 1969-ben szabadult ki a rácsok mögül megtörten, fáradtan – szüksége volt tehát egy csöndes helyre. „Ágnes nővér egy faházban pihente ki a börtönéveket, amely, íme, még ma is áll” – mutatja Horváth Olga apátnő az építményt, amint az új gyümölcsfeldolgozó üzem felé sétálunk.

Elárulja: bár a falu mindig sejtette, hogy fent a hegyen „van valami”, soha nem jelentették fel a titokban működő rendet.

Az első kőház 1982 és 1984 között épült a telken, ahol már lelkigyakorlatra érkező fiatalokat, csoportokat is fogadni tudtak, természetesen továbbra is titokban. Ekkorra tehető a lekvárfőzés kezdete is, az édes finomságokkal kínálták meg a vendégeket. A nővérek tevékenysége az önfenntartásukat is segítette, hiszen olcsóbb volt a lekvárt megfőzni, mint a boltban megvásárolni. Kismaros és környéke egyébként is gazdag bogyós gyümölcsökben, kiváló ehhez a termőföld.

Ahogy nőtt a lelki feltöltődésre érkezők száma, úgy kellett mindig egy kicsit gazdagítani a kínálatot, valamint ezzel párhuzamosan több gyümölcsöt feldolgozni. Több mint tíz évig ment ez így. Az 1989-es fordulatot követően az állam újra engedélyezte a szerzetesi életet, ám monostor híján a nővéreknek még nem volt lehetősége arra, hogy egy helyen szolgálják Istent, ezért továbbra is kettesével, hármasával éltek albérleti lakásokban Komlón, Szegeden, Miskolcon és a fővárosban. A kismarosi monostor tíz éven át épült, jobbára külföldi szerzetesközösségek adományaiból. Ahogy egy-egy szárnyat átadtak, úgy tudott egyre több nővér összeköltözni.

Támogatják a helyi termelőket

Egy alkalommal ribizliért indultak az egyik környékbeli gazdához, arra készülve, hogy a korábbiakhoz hasonlóan két mázsát szereznek be a piros gyümölcsből, meséli az apátnő. Amikor azonban a címre érkeztek, a termelőcsalád könyörgőre fogta, vegyék meg a nővérek az összes termésüket, mert nem tudják eladni.

A termelőket csapás is érte: beszakadt a házuk teteje, mindenképp pénzre volt szükségük a kijavításához. A nővérek úgy döntöttek, hogy a szociális szempontok előbbre valók minden másnál, és megvásárolták az összes gyümölcsöt.

„Kis túlzással évekig ettük utána a lekvárt” – neveti el magát Olgi nővér, felidézve az esetet. Mindezt Istentől jövő hívásként élték meg, és attól kezdve úgy tekintettek a gyümölcsök feldolgozására, mint olyan tevékenységre, amellyel támogatni tudják a gazdákat, illetve mint kiegészítő bevételi forrás lehetőségére.

A ciszterci nővérek azóta is szolidárisak a környék kistermelőihez, felvásárolják a gyümölcseiket, feldolgozzák, és megpróbálják eladni. Zita nővér azt is elmondja: régen, amikor nem tudták értékesíteni a gyümölcsöt, többen kivágták a málnatőkéiket, sokan azonban azt mondták: ha a nővérek megveszik tőlük a málnát, újratelepítik a korábban kivágott ültetvényüket. Hogy racionalizálják a készítés helyét és módját, a rend tíz évig próbált forráshoz jutni, ám a kiírások nem tették lehetővé, hogy pályázzanak, mert egyházi szervezetek csak abban az esetben indulhatnak ilyen jellegű pályázatokon, ha gazdasági tevékenységet folytatnak. A kismarosi nővérek viszont nem szeretnének kizárólag a befőzéssel foglalkozni. Meg akarnak maradni szerzetesnek, akik a saját kezük munkájából élnek ugyan, de nem azért, hogy versenyszellemben egyre több lekvárt és szörpöt készítsenek. „Úgy nem is tudnánk szerzetesi életet élni, hiszen a gazdasági szempontok felemésztenék az életünket” – szögezi le Olgi nővér.

Alapítójuk, Szent Benedek regulája azt „kéri” tőlük, hogy saját kezük munkájából éljenek meg. Ennek fényében annyi lekvárt, szörpöt, teát, mézet készítenek, amennyire képesek, nem vállalják túl magukat, mert az a létformájuk rovására menne.

A fejlesztés viszont nem várhatott tovább, szerencsére az állam a nővérek segítségére sietett. A közelmúltban átadták a monostor területén az új gyümölcsfeldolgozó üzemet, amelynek alapkövét 2018-ban rakták le. Az állam 350 millió forintos támogatást nyújtott az üzem felépítéséhez és a monostori felújításokhoz.

Transzcendens: tiszta lekvár

A még „új szagú” üzemben visszaköszön Szent Benedek szellemisége, a falon ugyanis a bencések mottója, az Ora et labora! (Imádkozzál és dolgozzál!) felirat fogad. Egy másik táblán Szent Bernát megállapítása gondolkodtat el: „Nem vész el az a munka, amely az Örökkévalóban gyökerezik”.

Kép

Kép: Velkei Tamás

Ilyen környezetben nem meglepő, ha a munka során a transzcendencia is megjelenik. „Az egyik és legfontosabb, ami belőlünk jön, ahogyan a munkára tekintünk. Szem kell hozzá, hogy észrevegyünk valami jót, márpedig a szép gyümölcsben észre lehet venni, hogy nem magától szép. A termékünkben nincsenek adalékanyagok, aki megkóstolja, mégis finomnak találja, s valahogy összekapcsolhatja velünk és a hittel, hiszen ami szép, jó és igaz, az az Isten maga” – mondja az apátnő. „Azt szoktuk mondani, szeretnénk a termékeinkkel evangelizálni. A címkéken található címerünk, a ciszterci ruhában üstöt keverő nővér jelképezi a kezdetet, egyben a vásárló azon is elgondolkodhat, kik és hogyan készítik a lekvárt” – teszi hozzá Olgi nővér.

Rávilágít arra is: a mai világ annyira messze van már a transzcendenstől, hogy a természetben megmutatkozó „Isten-nyomokat” emberközelbe hozni csak természetes természetfölöttivel lehet. Ez maga a tiszta lekvár. S hogy miért?

Mert a termék imából is születik, ima kíséri, s a nővérek boldogok attól, hogy kezük munkája nyomán az emberek finomat fogyaszthatnak.

A lélekemelkedésből, ami a nővéreket jellemzi, a vásárló is megtapasztalhat valamit. Zita nővér ehhez kapcsolódva elmondja: volt olyan vásárló, aki találkozott a termékükkel, és elhatározta, hogy ellátogat Kismarosra, mert meg akarta ismerni azokat, akik a finomságokat készítik. „Hisszük, hogy nemcsak a szavainkkal, hanem a létünkkel is lehet valahogy Istenről beszélni. Így eljuthat a vásárlók lelkébe, hogy van Isten, van örök élet, van szeretet, érdemes hinni benne. Azaz közvetett módon, de a lekvárjainkkal végül mégiscsak Istenről »beszélünk«, ami nagyon lelkesít minket” – hangsúlyozza Zita nővér. Az apátnő hozzáfűzi: az imába úgy vonják be a fogyasztókat, hogy nem is tudnak róla. „Lehet, hogy odaát majd egymásra köszönünk, mert a vásárló felismeri, hogy egyszer ott valami történt, valaki jól imádkozott érte” – foglalja össze a reményeiket.

Az Úr jutalmazza őket

A nővérek által csak „Kisborinak” becézett Bori nővér felelős a termelésért, aki a költséghatékonyságról szólva elárulja, igyekeznek a környéken maradni, ha gyümölcsöt vásárolnak, legfeljebb 40 kilométeres körzetet járnak be, hiszen gondolniuk kell a szállítási költségekre is. Ezért elsősorban Kosd, Szob, Vámosmikola, Verőce, Nézsa, Nagymaros, Kismaros vagy Vác gazdáitól szerzik be a befőznivalót.

Kisboritól megtudom: a bevételüket a hitéletre fordítják, nem egyéb vállalkozásba fektetik. A 14 nővérből öten nyugdíjasok, a többiek fizetése pedig csekély, a minimálbérhez közelít, amiből nem tudnak mindent fenntartani, ami a megélhetésükhöz szükséges. „A keresztény ember általában nem a gazdagságáról ismerszik meg, hiszen a bevételeiből továbbad, nem a pénznek, inkább másnak él. Ezért sem szeretnénk a lelkigyakorlatra érkezőktől magas hozzájárulást kérni. Így viszont marad egy költséghányad, amit a nővéreknek kell előteremteni” – világít rá az apátnő.

A monasztikus szerzeteseknek, mint amilyenek a ciszterci nővérek, valóságos a szegénységük. Hogy mégis miért vállalják a szerzetesi életet?

„Megfizethetetlen, ha valakinek az üdvösségéért imádkozom, s azt mondom, ez a legtöbb, amit adni tudunk. Igaz, nem látványos, nem jutalmazza senki, »csak« az Úr, de az nekünk elég” – fogalmazza meg a szerzetesi lét lényegét Olgi nővér.

Visszatérve a befőzésre: az olvasó most joggal kérdezheti, ha ez a helyzet, miből képesek a nővérek felvásárolni a környék gazdáitól a gyümölcsöt? Eleinte a saját megtakarított pénzüket fektették be, s amióta képesek többet termelni, a hasznot forgatják vissza. „Dolgozni és a minőséget biztosítani már tudjuk, az értékesítést azonban még tanulnunk kell” – nevezi meg az utolsó, még fejlesztendő területet Zita nővér.

Kép

Kép: Velkei Tamás

A lekvár- és szörpfőzésből azonban mindenki kiveszi a részét: előfordul, hogy tízen is az üzemben dolgoznak. Kisbori nővér ismeri az összes gép működését, és akad, aki a könyvelést vagy az érzékszervi vizsgálatokat végzi, más pedig raktáros. A két legidősebb nővér a címkézésben, a teacsomagolásban segített még nem is olyan rég.

Mindenki igényli a nagy választékot

A nővérek szeretik a sokféleséget, az új ízeket, tudom meg Zita nővértől. Ezért (is) nagy a választék, mutatja a monostorban kialakított kis boltban a valóban gazdag kínálatot. Egy-egy gyümölcs nagyon sok lehetőséget rejt magában, így rengeteg variáció kínálkozik azáltal, hogy a különféle ízű gyümölcsök arányos keverésével új ízvilág jön létre az új termékben. Idén például a cseresznye–meggy kombináció (hozzáadott cukor nélkül) az újdonság.

„Korábban gondolkodtunk, hogy leszűkítsük a kínálatot öt-hat ízre, de ez nekünk nem megy” – neveti el magát Zita nővér.

Kisbori nővér arra is rávilágít: a vásárlók szeretik a folytonos megújulást, rácsodálkoznak az új ízekre, és azonnal ki is próbálják azokat. Olgi nővér szerint változnak az emberek, a vásárlók ma már nem szeretik egy-két hétig ugyanazt fogyasztani, mindig mást keresnek, ezért egyre kisebb üvegekbe töltik a lekvárokat.

A kor kihívásaira reagálva van már olyan termékük is, amiben nincs hozzáadott cukor, ezeket eltérő, sárga címkével hozzák forgalomba, míg a cukorral készült termékeik címkéje kék. Készítenek olyan lekvárokat is, amelyeknek viszonylag olcsóbb gyümölcs az alapanyaga, így rentábilisabb. Ezeket a termékeket (mint például a fűszeres alma-birsalma lekvárt) a nővérek úgy nevezik, hogy „szociális”, ami nem azt jelenti, hogy gyengébb a minősége, inkább a hozzáállást jelzi, a nővéreknek ugyanis nagy vágya, hogy mindenkihez, a nehezebb anyagi helyzetben lévő családokhoz is eljussanak a lekvárjaik.

A kismarosi ciszterci apácák termékeit számos üzletben beszerezhetik a vásárlók a fővárosban és vidéken is. A sokféleség egyben különleges szervezőkészséget is igényel a kismarosi apácáktól. Zita nővér felhívja a figyelmem: sok gyümölcs egyidőben érik, ezért annak érdekében, hogy mindet fel tudják dolgozni, s ne kelljen lemondani semelyikről, elteszik azokat gyümölcsvelőnek ötliteres üvegekbe, és később dolgozzák fel, amikor már nincs dömping. Így mindig képesek friss lekvárt előállítani, akár év közben is.

Kérdésemre a nővérek azt is elárulják: a receptek hitelesek, az apácák rokonságából erednek. Amikor az alaprecepteket összeírták, közös gondolkodás kezdődött, hogy milyen alkotóelemeken változtassanak. Többféle verziót is elkészítenek egy-egy termékből, amit mindannyian megkóstolnak, osztályoznak, kinek melyik tetszik a legjobban. Nekünk a szőlőlekvár. Igazi unikum!

Az adás tartalmából:

- Különleges autizmussal élő gyerek a családban.
- A várandósság és az első hónapok időszakának szépségei és nehézségei.
- A család, a barátok és az érintettek érzékenyítése.
- Hogy viseli az egészséges testvér ezt a különleges helyzetet?
- Mit bír el a házasság?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

2021-től vezeted a „Spiritusz podcast a lelki egészségért” sorozatot. Ha jól emlékszem, a névadásban is aktívan közreműködtél…

Én találtam ki a Spiritusz címet! (mosolyog)

Viszonylag új még a podcast műfaja, de népszerűsége meredeken ível felfelé. Te milyen lehetőségeket látsz benne?

Németh Szilvia barátnőm és volt kolléganőm fejéből pattant ki a pszichológiai podcast ötlete, és a Képmás vezetői örömmel fogadták. Ő a kepmas.hu újságírója volt, és hívott, hogy vállaljam el társaként a Spiritusz podcastok készítését. Akkor én még csak ismerkedtem ezzel a műfajjal. Két dolgot tudtam: hogy érdekel a pszichológia, és szeretek beszélgetni, hiszen a rádiós világból jövök, szerkesztő-műsorvezetőként dolgozom tizenöt éve. A podcastok felvétele során ismertem fel, hogy mi a különbség a klasszikus rádiózás és a podcastkészítés között: ez utóbbi, illetve maga a beszélgetés oldottabb formában történik, mint egy rádióműsor esetében. Egy podcast szinte bármikor és bárhol meghallgatható, akár több részletben is. Ha a hallgató abbahagyja, később vissza tud rá térni, könnyű megtalálni, könnyű visszakeresni, és maga az alkalmazás is egyszerűvé teszi az elérést. Ráadásul, ha az ember követi például a Spotify-on vagy a YouTube-on a Spiritusz-csatornát, akkor nem is kell keresnie, hanem a rendszer figyelmezteti, hogy újabb adás hozzáférhető. Egész hosszú beszélgetéseknek is létjogosultsága van, ellentétben a rádiós műfajjal, ahol mindig be kell tartani a szigorú időkeretet.

A podcastnál nagyobb a szabadság, mélyebben tudunk egy-egy témát feldolgozni, és ez a pszichológia esetében kulcsfontosságú.

A hangvétel is oldottabb lehet, az interjú készítője is megoszthatja a saját gondolatait. Nekem például kérdés, hogy vajon mennyire kíváncsi a hallgató arra, mi a véleménye az interjú készítőjének, vagy mi érintette meg abban a témában. Miközben azt is gondolom, hogy a hallgató sokkal jobban át tudja érezni, magára tud ismerni, ha hall egy gyakorlati példát az interjú készítőjétől. Ebben a dilemmában igyekszem egyensúlyt találni, hogy ne legyek túl sok, mégis legyen személyes vetület.

Nagyszüleim és szüleim generációja még úgy tartotta, hogy pszichológushoz csak az jár, aki bolond, és nem szabad túllelkizni a problémákat, hanem cselekedni kell. Nagy váltásnak lehetünk tanúi a korábbi nemzedékek lélektan-ellenességéhez képest: ma már nagyon népszerűek a pszichológiai ismeretek a hétköznapokban is.

Nekem ez a változás főleg a gyereknevelés kapcsán tűnt fel. Ahogy nevelem a gyermekeimet, rengeteg lélektani problémával találom szemben magam, és egyre többször merül fel bennem, vajon az én szüleim foglalkoztak-e az én nevelésem pszichológiai kérdéseivel. Ha rákérdezek, vagy szomorúan, vagy meglepetten néznek rám, hogy ezekkel egyáltalán foglalkozni kell…

Azt gondolom, a mai negyvenes nőket érték el először a hétköznapi pszichológiai ismeretek, a gyereknevelés során felmerült problémákon keresztül ugyanis rájöttek arra is, hogy a gyerekek mellett a házastársukkal és a szüleikkel való kapcsolaton is van mit fejleszteni, ráadásul önmagukkal is foglalkozniuk kell. Úgy tapasztalom, hogy a fiatalabb generáció már sokkal tudatosabb, több ismerettel bír.

A mai gyerekek pedig már úgy nőnek föl, hogy tudják: az életben nem elég mindig csak cselekedni, hanem időnként „lelkizni” is kell, vagyis a felmerülő gondoknál keresni az okokat és elgondolkozni a megoldásokon.

Én azt gondolom, hogy – jaj, hogy fogalmazzak kíméletesen! – a szüleink nemzedéke a saját hiányosságait próbálja igazolni akkor, amikor azt mondja, hogy a lelki fejlődésünkkel nem volt ideje foglalkozni. Sajnos maga az igény sem merült fel benne, és a tudás sem állt rendelkezésére.

Most viszont már dőlnek ránk az információk akár a gyereknevelés, a párkapcsolat, a tanulás, a munka, a stresszoldás terén… Amikor kiválasztod a Spiritusz podcast témáit és az interjúalanyokat, akkor milyen szempontokat érvényesítesz?

Amióta Németh Szilvi kolléganőm babázik, egyedül viszem a sorozatot, de a Képmás magazin csapatától is kapok ötleteket témákhoz és interjúalanyokhoz, különösen Fodor Krisztina segít sokat a műsorok megszervezésében, felvételében, szerkesztésében. A pszichológia mindenkit érint, én sem tudom megtagadni magamat, a személyes érintettségeimet, amikor szerkesztem a műsort, és akkor sem, amikor kérdezek. Az összes gyermekneveléssel kapcsolatos téma, a házassággal foglalkozó beszélgetések vagy az életmódunkat érintő kérdések mind-mind foglalkoztatnak engem is nap mint nap. Ugyanakkor azt gondolom, hogy azokat a témákat kell a lehető legobjektívebben feldolgoznom, amelyek a leginkább érintik, érdeklik az embereket. Vannak olyan társadalmi problémák is, mint például a bántalmazó kapcsolatok, a diszfunkcionális család vagy a gyermekek egymás közötti abúzusai, amelyekkel véleményem szerint kötelességünk foglalkozni. Vagy például az elhízás is társadalmi probléma, és a mi felelősségünk is, hogy olyan jó beszélgetéseket készítsünk, amelyek nemcsak elméletben segítenek, hanem gyakorlatban is.

Tehát amikor beszélgetőtársat keresek, akkor nem az a szempont, hogy minél nevesebb legyen, hanem hogy szakértő és gyakorlatias legyen.

Az egyik podcast végén például Steinbach Annamária pszichológus segítségével végigcsináltam egy hatperces stresszoldó gyakorlatot, mert azokat a beszélgetéseket szeretem, amelyek valamilyen gyakorlati segítséget vagy üzenetet hordoznak. Ha a hallgatók el tudnak vinni magunkkal legalább egy biztató mondatot vagy egy gondolatot, akkor szerintem már sikeres volt a beszélgetés, sikeres volt a munkám.

Kép

Bóna Judit - Kép: Sáry Adrienn Photography

Nem lehetsz érintett minden lélektani témában. Hogyan tudsz jól kérdezni egy számodra ismeretlen területről? Elegendő ehhez pusztán az empátia?

Azoknál a témáknál, amelyekben egyáltalán nem vagyok érintett – mint például a meddőség –, fontosnak tartottam, hogy a hitelesség érdekében megjelenjen egy olyan édesanya, akinek nagyon nehezen fogant meg az első gyermeke. A boldogság az volt a történetben, hogy a második, spontán fogant gyermekével várandósan ült a stúdióban. Harmadik személyt hívtam a gyermeki bántalmazásról szóló beszélgetésbe is, akit nagyon sokat bántottak gyerekként, mert kövér volt, és mit ad Isten, ma már egy szép férfimodell – akit egyébként ma pont azért bántanak, mert szép. Tehát a bántalmazás problematikáját nem tudtuk feloldani, de a témát hitelesen, szakértővel és egy érintettel szerintem nagyon élvezetesen feldolgoztuk.

A hitelesség mellett ugyanis élményt adó beszélgetéseket kell készíteni. Nem szabad, hogy unalmassá váljon egy podcast.

Szakmailag ez kihívás, mert műsorvezetőként jól kell irányítanom, hogy mennyire vesézhetünk ki egy-egy kérdést, és mikor kell jönnie a következő gondolatnak.

Tapasztaltam, hogy komolyan felkészülsz ezekre a beszélgetésekre, van koncepciód, vannak kérdéseid. Ugyanakkor nagyon figyelsz az interjúalanyodra, és a tőle kapott új impulzusokkal hagyod magad elterelni is. Lehet ezt tanulni vagy természetes adottság, hogy egyszerre tudsz figyelni arra, te mit akarsz, és arra is, hogy mit akar az interjúalany?

Ezt hívom én beszélgetésnek: föl vannak írva a kérdéseim, de nem a papírra, hanem az interjúalanyra figyelek, szemébe nézek, figyelem a gesztusait, és próbálok a hallgató fülével is hallgatni. Emiatt sok olyan dologra kérdezek vissza, amit én pontosan tudok, aki viszont először hallja, az nem biztos, hogy tisztában van vele. Legutóbb például Polus Enikő mentálhigiénés szakember tett egy célzást arra, hogy nem mindegy, hogy egyedül vagyunk vagy magányosak vagyunk. Ez a különbségtétel gyakran fölmerül, mégis azt gondoltam, a rákérdezésnek helye van, mert nekem úgy kell beszélgetnem, mintha a hallgató beszélgetne a szakértővel. Egyébként jelentősége van itt a rádiós rutinnak is, és persze olyan interjúalanyokat hívok, akik jól tudnak beszélni, mint például Bagdy Emőke, az egyik legnagyobb pszichológus-szaktekintély, akivel a boldog öregkorról beszélgettem. De hasonlóan jó beszélgetőtárs volt például Bikfalvi Réka egészségfejlesztő szakpszichológus, akivel a munkahelyi kiégésről, vagy Éger Csaba pszichológus, akivel a kamaszkor szépségeiről és gyötrelmeiről beszélgettünk.

Emlékszel olyan esetre, amikor téged is meghökkentett az, amit hallottál?

Persze, sokszor libabőrös leszek, annyira hatnak érzelmileg rám is az elhangzottak.

Így éreztem akkor is, amikor a kapcsolati erőszak formáiról és indítékairól beszélt Pataki Bea önismereti szakember, vagy amikor Sevcsik Anna, a Babagenetika Egyesület alapítója arról mesélt, hogy miért feküdt plasztikai sebészkés alá. A pszichológia arról szól, hogy az örömöt, a boldogságot hogyan találjuk meg az életünkben, hogyan lehetünk elégedettek – de az ehhez vezető út igen rögös. Ezért is törekszem arra, hogy az adások végén valami feloldozás, bátorítás, valami pozitív üzenet legyen.

Ezekkel a beszélgetésekkel mi nem tudjuk elérni mindenkinek a boldogulását. Viszont ha valaki csak annyi időt fordít önmagára, hogy meghallgat egy ilyen podcastot, és szerzünk neki pár olyan percet, amelytől egy kicsit lélekben megerősödik, azzal szerintem jó munkát végeztünk.

A kutatási módszerek között fizikai, kémiai vizsgálatok, képalkotó eljárások egyaránt szerepelnek, segítségükkel betekintést nyerhetünk az egykor élt emberek táplálkozási szokásaiba és az őket ért környezeti hatásokba. Az Orvostörténeti Múzeum gyűjteményébe ma hat múmiamaradvány tartozik: két fej, egy kézfej, két jobb lábfej, valamint egy különös csomag, amelynek mibenlétét egészen a közelmúltbeli komputertomográfiai (CT-)vizsgálatig csak találgatták. Nem tartozik a projekt körébe, de a múzeum raktárában őriznek évtizedek óta egy 19. századi különleges múmiát is: az ismert patológus professzor, Arányi Lajos kisfiának, Zolikának a múmiáját.

A professzor maga mumifikálta halott kisfiát, felöltöztetve ülő helyzetben rögzítette, és a kis testet íróasztala mellett tartotta.

A Nephtys kutatás 2018-ban indult azzal a céllal, hogy megvizsgálja a Magyar Természettudományi Múzeum és az ELTE Török Aurél Gyűjteményében őrzött egyiptomi mumifikált maradványokat – ebbe kapcsolódott be az MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Nem ez az első ilyen kezdeményezés: a Budapest Múmia Projekt már évek óta kutatja a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó múmiákat, ám ez a program egész emberi maradványokkal foglalkozik, szemben a Nephtys Projekttel, amelyben a három intézményben fellelhető mumifikált „darabokat” veszik górcső alá.

A részletekbe Scheffer Krisztina főmuzeológus, a SOM embertani gyűjteményének kurátora avatott be. Mivel korábban nem volt lehetőségük arra, hogy komolyabb vizsgálatoknak vessék alá a náluk lévő maradványokat, most végre pontosabban megismerhetik az ott őrzött múmiákat. Az már csak „járulékos siker”, hogy a munkán keresztül szorosabbra fűzték az együttműködést a nemzetközi múmiakutatás élvonalába tartozó laboratóriumokkal és kutatókkal, például a Manchesteri Egyetem emeritus professzorával, Rosalie Daviddel, aki számos, magyarul is olvasható könyv szerzője, és Albert Zinkkel, akit Tutanhamon- és Ötzi-kutatásairól ismerhet a nyilvánosság. A múmiavizsgálatok azért is fontosak, mert általuk lehetőség nyílik jobban megismerni az egykor élt emberek életkörülményeit, betegségeit: ablak nyílik a múltra, a múmiák „mesélnek” a betegségek eredetéről vagy egyes kulturális szokások továbbéléséről is – magyarázta Scheffer Krisztina.

Hogy kerül a múmia az asztalra?

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum első múmiái az alapítás után pár évvel, 1973-ban kerültek be az intézménybe, a László család hagyatékából – idézte fel a szakértő. Az eladó, László Mihály (1911–1989) a budapesti Piarista Gimnázium biológia-kémia szakos tanára volt. Nagy valószínűséggel a múmiamaradványokat ifjabb László Zsigmond (1872–1911) vásárolta közel-keleti utazása során 1895-ben, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének főhadnagyaként eljutott Egyiptomba.

A projektnek az is az egyik célja, hogy kiderüljön, pontosan milyen körülmények között kerültek hazánkba a múmiák.

A laikusok számára túl tudományosan csengő „multidiszciplináris, archeometriai vizsgálatsorozat”, amelynek a maradványokat alávetik, máris érthetőbb, ha azt mondjuk: a kutatási módszerek között klasszikus antropológiai vizsgálatok, szerves és szervetlen kémiai elemzések és orvosi képalkotó eljárások is szerepelnek. Scheffer Krisztina elárulta, hogy a hangsúly a non-invazív, azaz roncsoslásmentes kutatási eljárásokon van, és törekednek a lehető legkisebb mintamennyiséget kinyerni a maradványból: csupán néhány gramm csont, lágyszövet és néhány milliméter textilszövet (bandázs) eltávolítására kerül sor. A szakértők fotó- és leírásdokumentáció mellett vesznek mintát szike és csipesz segítségével. „Apró darabokat vágunk le például a múmiát borító textilből, vagy egy szál hajat szabadítunk ki” – mondta a főmuzeológus, hozzátéve: ezeket a mintákat azután a laboratóriumokban nagy felbontású mikroszkópokkal, különféle kémiai analízisekkel megvizsgálják. Minden múmiáról készült röntgen- és CT-felvétel is, ezekhez külső helyszínre kellett szállítani a maradványokat.

Több talányra választ kaptak, de újabb kérdések is megnyíltak

A projekt első fázisában a biológiai antropológia módszereivel megállapították a halottak nemét, életkorát, majd ezt követően paleopatológiai elváltozásokat kerestek, vagyis törekedtek azonosítani a csontokon található kóros elváltozásokat – különös figyelmet fordítva a testet ért traumákra és az esetleges fertőző betegségek nyomaira. Több maradványon elvégezték a szénizotópos kormeghatározást, ebből kiderült, hogy a múmiák kora nem is egységes.

Kép

Kép: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum

Többségük a Ptolemaiosz-korból származik, egy kivétellel, amelyik viszont az Újbirodalom korából való. „Ezek a maradványok tehát több mint kétezerötszáz, illetve háromezer évesek” – tette hozzá Scheffer Krisztina.

Sikerült néhány különleges esetet is azonosítani, amikor kiderült: a leletek középkoriak. Az viszont még várat magára, hogy a testeket borító bandázsszöveteken felfedezett pollenmaradványok segítségével meghatározzák a temetkezés pontosabb időszakát és a múmiák valószínű földrajzi lelőhelyét is. Az egyik legnagyobb izgalmat egy különleges formájú „csomag” jelentette: a külső forma alapján lehetetlen volt eldönteni, hogy mit tartalmaz, a találgatások skálája fejtől kezdve a madármúmiáig széles spektrumban mozgott. Végül a CT-kép alapján állapították meg, hogy lábfejről van szó.

Szintén különleges volt az egyik láb és az egyik fej vizsgálata: a fej egy fiatal lány maradványa, akinek az orrát valószínűleg a mumifikálási eljárás során protézissel pótolták.

Mindkettő látszólag – legalábbis sötétbarna színe, a rajta lévő textilmaradvány alapján – tökéletes ókori múmiának tűnt, de kiderült, hogy valójában a korai 11. századból valók. Scheffer Krisztina szerint szokatlan és további kérdéseket vet föl, hogy ki és miért mumifikált egy maradványt a kora középkorban, amikor ez már nem volt szokás. A kutatóknak erre vonatkozóan csak elméleteik vannak, de ahhoz, hogy bizonyossággal válaszolhassák meg a kérdést, még többet kell megtudni az akkor élt emberek életkörülményeiről.

Az orvostörténelemre fogékony egyetemistákat is várják

A projekt különlegessége többek között az volt, hogy az egyiptológia szakos hallgatókat is sikerült megszólítani. A kutatásba egyelőre nem vonnak be egyetemistákat, de a hallgatók esetleges friss meglátásaikkal később új szempontokkal bővíthetik a kutatás irányait. Az Orvostörténeti Múzeum nemcsak az (orvos)történelem iránt fogékony bölcsészeket képes megszólítani, hanem az orvostanhallgatókat is. Számukra múzeumpedagógia programok, előadások, tematikus tárlatvezetések állnak rendelkezésre, de például a közelmúltban nyílt, Lélegzet metsző tűzben című, a tbc magyarországi történetét bemutató tárlathoz is tartoznak olyan kísérőrendezvények, amelyek kiegészítik az egyetemi tanulmányokat.

Noha vannak hazánkban más, újkori múmiák is – elég a Természettudományi Múzeumban őrzött, 1700-as évekbeli váci múmiákat említenünk –, a Nephtys Projekt fókuszában csak egyiptomi maradványok állnak. Az eredményeket folyamatosan közzéteszik. Legutóbb 2019-ben szervezett a Magyar Egyiptomi Baráti Társaság, a Magyar Természettudományi Múzeum és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum közösen egy nemzetközi konferenciát, az ott elhangzott előadásokból nemrég jelent meg tanulmánykötet. A konferencián és a kiadványban is a világ vezető múmiakutatói képviseltetik magukat. Az ott elhangzott mintegy harminc előadás kibővített, írott változata az Aegyptus et Pannonia sorozat VI. tagjaként megjelent kötetben olvasható.

Az ember egész életében küzdelmet folytat az idő ellen: csak még egy évet, hónapot, hetet, napot, órát szeretne nyerni. A történelem során sokan álmodoztak arról, hogy legyőzik a halált, azonban sem varázslat, sem tudomány segítségével nem tudták elkerülni minden ember végzetét. Ma újabb emberek, tudósok és gondolkodók állnak elő, akik azt állítják: az ember a technológia segítségével képessé válik majd arra, hogy megoldja a „halál problémáját”. John C. Lennox, az Oxfordi Egyetem matematikaprofesszora és ismert keresztény apologéta 2084 – A mesterséges intelligencia és az emberiség jövője című könyvét ezekre az optimista elméletekre reagálva írta.

A mesterséges intelligencia, amelyet túlbecsülünk

Ma a mesterséges intelligencia rendkívül népszerű kutatási terület, számtalan kormányzat, egyetem és vállalkozás vesz részt a technológia fejlesztésében. Lennox szerint sokan sokkal többet feltételeznek az MI rendszerekről, mint amire valójában képesek. Két fajta MI-ról lehet beszélni: az egyik a „szűk”, a másik az „általános”. Lennox leírja, hogy az általános MI egyelőre nem létezik, ez egy olyan gép lenne, amely „az emberével azonos intelligenciát szimulál”. Ezt nevezik „szuperintelligenciának”, és a legtöbb tudós elismeri, hogy jelenleg ettől még nagyon távol van a tudomány. A ma széles körben használt MI rendszerek a „szűk MI” kategóriájába tartoznak. Kezdetben a gépeket egy konkrét probléma megoldására programozták, ma pedig úgynevezett gépi tanulásra programozzák őket. A szűk MI-t használják az önvezető autók, a különböző internetes áruházak, a fordítóprogramok stb.

Lennox leírja, hogy már maga az emberi gondolkodás megértése is kihívást jelent, és szerinte két alapvető problémába ütköznek az általános MI-t kutató tudósok: „hogyan vonatkoztat el az emberi elme a fizikai valóságtól, hogyan általánosít”, és ezt hogyan lehet mesterségesen utánozni? Valamint hogyan hoz létre az ember „mentális képet” magában a dolgokról, és megint csak hogy lehet ezt technológiával lemásolni?

A matematikus több népszerű könyv segítségével mutatja be a mesterséges intelligenciához kapcsolódó divatos eszméket.

Az egyik Dan Brown Eredet című regénye, amelynek főszereplője a mesterséges intelligencia segítségével „megfejti az élet eredetének titkát”. A másik könyv, amely jelentősen meghatározza ma az emberek gondolkozását a mesterséges intelligenciáról, az Yuval Noah Harai Homo Deus című könyve, amelyben a történész szerző többek között azt állítja, hogy a halál pusztán technikai probléma, amelynek megoldása a technológia segítségével érhető el, ami ahhoz vezet, hogy az ember istenné, vagyis „Homo Deus”-szá válik. A pozitív nézeteket azonban övezi egy általános félelem, amely gyakran megjelenik mind a filmekben, mind pedig a könyvekben, mégpedig, hogy az ember által teremtett mesterséges szuperintelligencia fellázad, vagy olyan szintre nő az intelligenciája, amely segítségével a világot is képes uralni.

John C. Lennox szerint ezekben a nézetekben az a közös, hogy akik kifejtik őket, mind ateisták. Abból indulnak ki, hogy az irányítatlan evolúció által létrejött ember pusztán anyag, ezért le is lehet másolni.

Lennox azonban kéri az olvasókat, hogy legyenek nyitottak a bibliai értelmezésre, amely egészen mást gondol az ember eredetéről és jövőjéről, mint ezek a népszerű gondolkodók.

Az igazi szuperintelligencia már létezik, csak sokan nem veszik észre

Hogyan álljon hozzá egy keresztény a mesterséges intelligencia kérdéséhez? Lennox rámutat, hogy sok keresztény kutató is részt vesz a fejlesztésekben, amelyeknek vannak pozitív eredményei is, azonban az általános MI nem véletlenül ébreszt aggodalmat az emberekben. Szerinte először is meg kell vizsgálni, hogy mit is mond a Biblia az emberről, és mindez hogyan viszonyul az olyan tudományos kutatásokhoz, mint az MI.

Lennox tudósként már évek óta hirdeti, hogy a tudomány és Isten nem összeegyeztethetetlen. Szerinte az Istenbe vetett hit ad egyedül értelmet a tudománynak, mert csak ha Isten képére van teremtve az ember, akkor bízhat a saját elméje racionalitásában.

A tudomány problémákba ütközik az élet eredetével kapcsolatban, ugyanis nem tudja megmagyarázni, hogy ha a világ a semmiből állt elő, hogyan került bele az információ, a természet törvényei és maga az ember. Lennox szerint egyszerű a válasz: egy intelligens alkotó teremtette az embert. A Biblia Istene „nem az idő foglya”, mint az ember, hanem örökkévaló lény. Lennox szerint ironikus, hogy „akik a szuperintelligencia létrehozásán dolgoznak, nem veszik észre, hogy a Szuperintelligencia már létezik: Isten, a menny és a föld teremtője.” Miért fontos mindez a könyv szerint? Azért, mert ahhoz, hogy az ember szimulálni tudja az emberi elmét, tudnia kell, mi is az ember. Márpedig az ember nem pusztán biológiai lény, Isten adott bele életet, és ez komoly akadályt jelent abban, hogy létrehozható legyen elméje mesterséges verziója.

A Homo Deus és az apokaliptikus jövő

A mesterséges intelligencia-kutatás egyik kimondott célja a „szuperintelligencia” létrehozása mellett az ember „megjobbítása” a technológia segítségével. Lennox szerint ez egy ősi vágy, amely nagyon sok gonoszsághoz is vezetett. Ez állt a nácik faji ideológiája mögött is, de az ember megkísértésekor is azt ígérte a kígyó formájában megmutatkozó bukott angyal, hogy ha az ember eszik a tiltott gyümölcsből, „olyan lesz, mint Isten.” A technológia összeolvasztása az emberrel is ezzel kecsegtet: létrejön az ember, aki isten, mert képes legyőzni a halált. Lennox leírja, hogy a Biblia első fejezetei viszont azt mutatják, hogy a halál nem pusztán „technikai” probléma, ahogy Harari nevezi. A halál az ember bűnbeesésének a következménye. A könyv azonban rámutat, hogy: „a kereszténység üzenete az, hogy a fizikai halált Jézus feltámadása már legyőzte”.

Tehát az igazi Homo Deus, vagyis az istenember (Jézus) már járt a földön.

Lennox a könyvében rámutat, hogy a Biblia részletesen megjövendölte Jézus eljövetelét, és a kereszténység legfőbb reménysége a Megváltó visszatérése, amit Jézus megígért. Tehát a Biblia szerint a történelem egy konkrét cél felé tart. Ezt a visszatérést azonban megelőzi egy nehéz időszak: a disztópikus félelmek a mindent tudó mesterséges intelligenciától, egy diktatúrától, amely ennek a technológiának a segítségével elnyomja az embereket, párhuzamban áll azokkal a bibliai próféciákkal, amelyek az „utolsó időkről” beszélnek. A próféciák szerint egy birodalom veszi át a hatalmat a világ felett, amelynek vezetője egy magát istennek tartó „törvénytipró” és az őt segítő „hamis próféta”. Azonban Isten egy ponton beavatkozik majd, és véget vet ennek a birodalomnak, a gonoszság pedig elnyeri méltó büntetését.

Lennox rámutat, hogy érdekes párhuzam vetődik fel a Jelenések könyve 13. fejezete és a mesterséges intelligencia között. A fejezetben ugyanis szerepel egy kép, miszerint a „hamis próféta” létrehozza a „törvénytipró” képmását, és „lelket lehel” belé, amely ugyanaz a kifejezés, amelyet a Biblia az ember teremtésére használ. A szerző részletesen bemutatja a konkrét bibliai szakaszokat. Szerinte, ha Pál apostol már kétezer éve fontosnak tartotta, hogy írjon erről az apokaliptikus időszakról, akkor a mai keresztényeknek is érdemes foglalkozniuk vele.

A könyv rámutat arra, hogy azok az eszmék, amelyek ma izgalomba hozzák a tudósokat, valójában az egész történelmet végigkísérik. A kígyó formájában megmutatkozó bukott angyal ígérte meg először az embernek az istenné válást, és az ember azóta is ezt üldözi.

Lennox szerint az a kísérlet, hogy a halált a tudomány segítségével próbálják legyőzni, figyelmen kívül hagyja az emberiség lelki adottságainak, eredendő bűnösségének problémáját. Megpróbálja az ember halandóságát technikai problémává tenni, amely megoldható. A szerző szerint ez olyan szintű optimizmus, amelyet a tudomány jelenlegi állása nem indokol, szerinte csak önhittségből fakad, amely azt hazudja az embernek, hogy nincs szüksége Istenre. Azonban Lennox szerint az ember igazi reménysége Jézusban van, aki meghalt, és akit Isten feltámasztott a halálból. Akik ezt elfogadják, azoknak szintén reménységük lehet abban, hogy a halál nem a vég. A tudós leszögezi, hogy ez az egyetlen, ami valódi reménységet adhat az embereknek.

John C. Lennox: 2084 – A mesterséges intelligencia és az emberiség jövője, Harmat Kiadó, 2021, Fordította: Csiszár István

Hajnali négy órát mutatott az ágya melletti asztalon álló óra pirosan égő kijelzője, mellette Szent Ágoston Vallomások című könyve és C. S. Lewis kinyitott írása nyugodott. Ott hevert példaképe, Karl Stern könyve is, A tűz pillére. Lassan ülő helyzetbe tornázta magát, majd a sötétbe meredt. Csak felesége halk levegővételét hallotta.
Némán fölkelt az ágyból, gondosan betakarta a nejét. Odalépett a kis íróasztalához, megérintette Dante Isteni színjátékát, és eszébe jutott a Kilencedik körben lévő gigászok kútja. A kút a víz és az élet forrása, itt a testvér- és szülőgyilkosok szenvednek egy befagyott tóban. „Ide jutnék én is? A bűnöm ennél is nagyobb…”
Egy óra múlva már a Central Parkban bolyongott, ahol mindig úgy érezte, kiszabadulva a mindennapi, lélek­ölő rutinból, igazi, pihentető vadon fogadja. A parkon átvágva már az autók zajos forgatagában találta magát. Ahogy állt, előtte és mögötte sötét járművek névtelen sokasága haladt el, bennük arctalan emberekkel. Mindegyik ismerős volt, de egyiket sem ismerte fel. 
A Fifth Avenue-n már egyre több ember nyüzsgött: a város ébredezett. A Szent Patrik-katedrális bejáratánál John O’Connor bíboros várta szelíd, biztató tekintettel. Néhány perc múlva a gyóntatófülkében ültek.
– Bernard, meghoztad a végső döntést? – kérdezte New York püspöke. 
– Igen, meg – válaszolta az idős látogató.
– Még mielőtt megteszed, elmondod az Isten színe előtt, hogy mi vezetett ehhez a fontos döntéshez?
Nathanson doktor nagy levegőt vett. Hirtelen nem tudta, hol is kezdje.
– Édesapámat követve én is a McGill Orvosi Egyetemre mentem, és én is nőgyógyász lettem.

Bűnbe először akkor estem, amikor 1945-ben, a tőlem terhes barátnőmet meggyőztem, hogy vetesse el a magzatát. Később egy másik nőnél én magam végeztem el a terhesség megszakítását…

Akkor mindenki azt mondta, hogy az anyaméhben még nincsen emberi élet, nem lehet eldönteni, hogy mennyire ember a magzat...
Ekkor félve átnézett a rácsokon, amelyek mögött a gyóntató pap csukott szemét látta. Pont olyan volt, mint egy magzat arca az ultrahangkészüléken. A doktor egy pillanatra megijedt, amikor az atya hirtelen kinyitotta a szemét, és ránézett. Elfordította a fejét, úgy folytatta:
– Amikor először megláttam az ultrahangon egy magzatot mozogni és lélegezni, az érzelmeket az arcán, akkor döbbentem rá, hogy az egész eddigi tudásom és hitem összedől... Szörnyetegként éltem, és én magam járultam hozzá ahhoz, hogy a barbárság egy új korba, új szintre lépjen a Földön. Szándékosan hamis adatokat szolgáltattam a Roe v. Wade-ügyben a Planned Parenthood szervezettel együtt. Hazugságra épült az egész jogi kampány, az egész világot megtévesztettük az illegálisan elkövetett abortuszok számát illetőn – mondta megtörten.

Kép

Szent Patrik-katedrális, New York - Kép: Wikipédia

– Bernard, azt hiszem, hogy a mai nap tökéletes alkalom, hogy megejtsük a szertartást, Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepnapján – mondta a bíboros. 
Miután Bernard Nathanson felvette a keresztséget, elvonult, hogy magányában ismét bűnbánatot gyakoroljon. Leült az egyik padra az oltárral szemben, majd letérdelt, és újból imádkozni kezdett. Az ima után felnézett, megpillantotta a Krisztus jeruzsálemi bevonulását ábrázoló képet, és ismét Dante jutott eszébe:
„S mint gyermek nyújtja karját, hogy repessen a mama felé, kinek szívta mellét: kifelé-áradt lelkükkel tüzesen repestek a fények, hogy fölemeljék lángjukat Máriához: így mutatta mindannyi hozzávonzó nagy szerelmét.” (Részlet a szerző novellájából) 

1969-ben Norma McCorvey (1947–2017) állapotos lett, de nem akarta megtartani magzatát, mert éppen munkanélküli és depressziós volt. Barátai tanácsára azt hazudta, hogy fekete férfiak erőszakolták meg, és mivel csak nagyon kivételes esetben volt lehetőség elvetetni a gyermeket, és neki nem engedélyezték, beperelte a texasi államot. Az ügy megosztotta az amerikai közvéleményt: az egyik oldal azt hirdette, hogy a nőknek joguk van a testükről dönteni, a másik oldal gyermekgyilkosságnak nevezte a magzat elhajtását. A vita egészen az amerikai Legfelsőbb Bíróságig jutott, ahol a bírók 7:2 arányban döntöttek amellett, hogy alkotmányos jog a terhesség megszakítása. Az abortuszok jogszabályi hátterét ezt követően dolgozták ki.
Az eljárás során McCorvey a Jane Roe álnevet használta, a gyermeket megszülte, majd lemondott róla. 2004-ben, miután megtért evangéliumi keresztényként, eljárást indított a Legfelsőbb Bíróságon, felülvizsgálatot kezdeményezve, de elutasították.

Bernard N. Nathanson (1926 –2011) amerikai nőgyógyász 1969-ben alapította meg a National Association for the Repeal of Abortion Laws (NARAL) abortuszpárti lobbiszervezetét, ami jelentős szerepet játszott a híres-hírhedt Roe v. Wade legfelsőbb bírósági ítélet (1973) abortuszpárti döntésében. A közvélemény és a Legfelsőbb Bíróság megtévesztésére azt állították ugyanis, hogy éves szinten 5-10 ezer áldozata van az illegális abortuszoknak, majd később (1979-ben) Nathanson bevallotta, hogy ez a szám valójában mindössze 160 körül mozgott akkoriban. Nathanson egészen az 1970-es évek közepéig vezette a legnagyobb abortuszklinikát az Egyesült Államokban, és közel 75 ezer abortusz köthető a nevéhez.
A saját maga által alapított mozgalommal fordult szembe, és közreműködött a Néma sikoly című 1984-es dokumentumfilm elkészítésében. Ateista zsidóként definiálta magát egészen 1996 decemberében történt római katolikus szertartás szerinti megkeresztelkedéséig. Életéről a The Hand of God – A Journey from Death to Life by The Abortion Doctor Who Changed His Mind (Isten keze – Utazás a halálból az életbe egy abortuszpárti orvossal, aki megváltoztatta nézetét) című könyvben vallott, megbánva tetteit.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Lovászy László könyvét, amelyben a a fentin kívül még 32 történet olvasható, május 10-én mutatják be.