Németh Ildikó, Levente nagynénje jelenleg ügyvezetőként dolgozik a Házban. Vele és Jádi Krisztina intézményvezetővel beszélgetek a kezdetekről, a ház mindennapjairól és munkájuk kihívásairól. Még tíz óra sincs, és Krisztina már levezényelt egy kötelező rovarirtást, beszélt a futópadszerelővel, és paravánok takarásában engem is beinvitált a fejlesztőszobába.

– Hogyan fogant meg a Patrónus Ház ötlete? – fordulok Ildikóhoz.

 – Civil érintettség volt a háttérben, mint sok más bentlakásos otthon létrehozása esetén.  A Patrónus Ház gondolata keresztfiam, Levente jövőjének tervezése kapcsán vetődött fel bennünk lehetőségként.

Leventét 5 évesen diagnosztizálták Prader Willi szindrómával, ami egy nagyfokú izomgyengeséggel, fékezhetetlen étvággyal, magatartási zavarokkal, dühkitörésekkel jellemezhető, génhibán alapuló betegség, valamint 8 évesen autizmussal.

Iskolát csak nagyon nehezen, végül 70 kilométerre a lakóhelyünktől, Gyöngyösön találtunk neki egy bentlakásos intézményben, ahonnan hétvégenként hozhattuk haza. Ahogy cseperedett, mi már láttuk az ő nehezített helyzetét, hiszen pelenkás volt, 24 órás szolgálatot igényelt. Tudtuk, hogy élete végéig magas támogatási szükséglete lesz, és rendkívül nehéz ehhez megtalálni a megfelelő intézményi lehetőséget. Számítottunk rá, hogy ha kikerül az iskolából, hosszú várólistákkal fogunk szembenézni, kilátástalan feladattá válhat, hogy mikor kerül be egy otthonba. Van, ahol egyáltalán nincs is mozgás, minimum 5-10 évekről beszélünk még civil otthonokban is, ahol a fejlesztés és az ellátás olyan szintű, amilyennek azt egy szülő szeretné. Ekkor alakult ki az az elhatározásunk, hogy ha nincs ilyen otthon, akkor a testvéremmel felépítünk, létrehozunk egyet.

Kép

Gödöllő, Patrónus Ház

 –  Egyszerűnek hangzik…

 – A nővérem is, meg én is multinacionális cégeknél dolgoztunk akkoriban, és amikor ezt a döntést meghoztuk, akkor én egy kiégés felé közelítő lelkiállapotban voltam, szükségem is volt egy nagyobb váltásra. A telek megvolt, akkor még üresen állt, ezt jelnek és megerősítésnek értelmeztük. Én teljes munkaidőben vállaltam a szervezést, és ez nagyon jó választásnak bizonyult. Egyszerű ugyan nem volt, ám a feladat sokrétűsége engem fellelkesített, éppen akkor, amikor lélekre volt szükségem. A multinacionális szférából egy olyan helyszínre érkeztem, amelyről nem tudtam akkor még semmit, hiszen addig csak kívülálló családtag voltam. Belülről nézve később már átláttam, hogy ezen a területen óriási ellátáshiány van. Mi lakóotthonra gondoltunk eredetileg, de végül a törvényi háttér miatt támogatott lakhatási formát hoztunk létre, már csak erre lehetett engedélyt kapni.

 – A lakóotthoni hátteret illőbbnek éreztétek volna az ellátandó feladathoz?

 – A támogatott lakhatást jellemzően inkább lakhatási formának hozták létre, nem a helyben történő fejlesztés vagy a foglalkoztatás játssza benne a hangsúlyos szerepet.

Nálunk súlyosan érintett autista felnőttek laknak, ezért valójában nemcsak a lakhatásukat kell biztosítanunk kevés főből álló személyzettel, hanem minden életfunkcióban támogatnunk kell a lakóinkat, akik semmilyen tevékenységben nem önállók.

A meglévő szabályozás nem igazán veszi figyelembe a sérülés súlyosságát, nincs tekintettel arra, hogy egy ilyen intézmény nemcsak „kíséri” a lakókat, hanem ellátja, fejleszti, gondozza – tehát jóval nagyobb személyzetet igényel, mint az ajánlott létszám. Nálunk 11 munkavállaló dolgozik csak az ellátásban, további 3 fő végzi az adminisztrációs, takarítási munkákat. A fiataljaink nem hagyhatók magukra, állandó felügyeletet igényelnek, ezért folyamatos műszakban jelen vagyunk mellettük. A délelőtt és délután folyamán 4-4 kolléga látja el a fiatalokat, és külsős szakembereket is alkalmazunk fejlesztésre, kézműves foglalkozásra, jógagyakorlásra.

 – Mi az, amit a szociális szféra meg tudott adni neked, amit a multikörnyezet nem?

 – A munkabérek itt jóval elmaradnak a multivilág béreitől, de ebben a munkában nincs annyi fókusz, amelyekre egyszerre kell figyelni, nincsenek állandóan változó döntések, amelyekhez váratlanul alkalmazkodni kell. Sokkal önállóbb és kreatívabb lehetek. Az első év a szféra megismerésével telt, autizmustréninggel, a támogatott lakhatás törvényi hátterének megismerésével, azután otthonokat néztem meg, ötleteket gyűjtöttem külföldről is, és összeállt a fejünkben az igény és a tapasztalat – egy saját tervvé. 2017 novemberében kaptuk meg az építési engedélyt. Az alapkőletétel egy didergős márciusi napon volt 2018-ban, 2019 augusztusában viszont nagy melegben nyitottuk meg a kapunkat 12 autista fiatal, köztük Levente előtt.

 – Amikor megszilárdult az a döntésetek, hogy ha nincs megfelelő intézet, akkor csináltok egyet, milyen érzelmek vették körül az elhatározást? Megkönnyebbülés, harag, dac vagy kétségbeesés? Másképp sütött aznap a nap, vagy ferdébb pászmákban estek a sugarak?

 – Én kiútnak láttam a lehetőséget a kiégési válságomból, egyúttal megoldási lehetőségnek Levente felnőttkori ellátása szempontjából. Sokáig kerestem, kerestük a megoldást, és egy családi wellness alkalmával végül kimondtuk, akkor még anyukánk is velünk volt. Nem tudtuk, mibe vágunk bele… Mi az a szociális törvény, a hárombetűs rövidítések, a szolgáltatási elemek.

A szükségre adott válaszunk testesült meg ebben a házban, egy látható, letisztult formában.

Miután Ildikót elragadja egy újabb feladat, Jádi Krisztina intézményvezetővel beszélgetünk tovább, és a fejlesztőszobát cseréljük a kézműves szobára. Nem tudom megállni, hogy ne bámuljam a lámpában felszálló fáradhatatlan buborékokat és a fotót a falon, amelyen egyetlen ember napfürdőzik a végtelen tengeren, zavartalanul és békésen.

Kép

Gödöllő, Patrónus Ház, nappali

 – Amikor megnyitottunk, nem tiszta autistaspecifikus intézményt akartunk létrehozni, de azt tapasztaltuk, hogy autizmusban súlyosan érintett fiatalokkal jelentkeznek hozzánk a szülők. Ők vannak a legnehezebb helyzetben akkor, amikor a felnőtt sérült gyermeküknek további lakhatást kell keresni. Nagyon bezáródnak ebben a helyzetben a lehetőségek.

– Hogyan zajlanak a mindennapjaitok?

 – Rendkívül fontos, hogy rendszerezzük a napjukat, ez a kiindulópont. A mi viszonylag zavartalan működésünk alapja a személyre szabott, pontról pontra követett napirend. Napirendi kártyákat használunk ehhez képi és írott formában, folyamatábrákat, időmérő eszközöket, ami nem minden esetben egy hagyományos óra. Reggel babzsákfoglalkozással kezdünk, később jóga, szobabiciklizés, futópad, szintfenntartó-fejlesztő foglalkozások következnek, majd levegőzés, munkafoglalkozás. A munkafolyamatokat szétbontjuk, és a feladatokat az ő szintjükre visszük le: ilyen a tésztaválogatás vagy a csavarozás. Minden rövid ideig tartó tevékenységet pihenő követ, amelyre visszavonulhatnak a saját szobájukba, és egyedül feldolgozhatják, kipihenhetik az őket ért ingereket. Szeretik a csöndes, behúzódós helyeket, mint a sószoba, szeretik nézni a felszálló buborékokat a lávalámpában, a kerti hintákat is szívesen használják. Nem mindenki képes csoportban dolgozni, akinek arra van igénye, az elvonulhat a feladatával.

A szabad választási lehetőségeikkel ők alig tudnak élni, sokszor a monotóniába kapaszkodnak. A napirendünk ezért szent és sérthetetlen, így minden létrehozott helyzet letisztult és áttekinthető számukra.

 – Hogyan értetitek meg az elvárásokat a nehezített kommunikáció ellenére?

 – Erre használjuk a kártyákat. Központi helyen van a táblánk, ahol mindig látják, hol tartunk a napban, és mi várható még a héten, ezen kívül mindenkinek van saját napirendi táblája is. Ha egy autista személy a napirendjével megakad, ha akadályba ütközik, akkor viselkedésproblémával jelez. A viselkedésprobléma lehet topogás vagy hangoskodás, kényszerek végrehajtása, kézszorítás, kézharapás – bármi, amivel jelezni tudja, hogy számára nem kedvező dolog történik. Ma például, hogy te jöttél, hiába, hogy paraván mögött haladtál el, mivel nem tettünk ki fotót rólad a napirendi táblára, számukra ez váratlan volt. Ilyen helyzetek csúsztatott viselkedési problémát hívhatnak elő, ők a túltelítettségüket ilyen formában tudják jelezni. A ház sikerének egyik kulcsa, hogy van hova visszavonulniuk, és az ingerektől szükség esetén megszabadulhatnak.

 – Mit jelent az a kifejezés, hogy „húztok nekik időt”? Ez számomra is megnyugtatóan hangzik, hol lehet nálatok időt húzni?

 –  Egy időzítőn beállítjuk az adott tevékenységhez szükséges időt, így láthatóvá válik, hogy a tervezett időszakaszból még mennyi van hátra, hogyan áll a fogyó piros csík? Ehhez nem kell tudni számolni, könnyen követhető, és biztonságot nyújt. Tizenkettőnél is több van belőle a házban.

 – Nem szoktak erről írni, de mi van akkor, ha a viselkedészavar éppen agresszió formájában nyilvánul meg, és az ügyeletben lévő segítők mind 50-70 kiló körüli szemüveges nők?

 – Nem minden kolléga áll bele egy súlyos konfliktusba, ám aki beleáll, az bizony az ötven kilóját is használja... Ha nem sikerül megnyugtatnunk egy krízisben lévő kliensünket, orvost vagy szülőt hívhatunk hozzá.

Ezekre a helyzetekre sajnos nem terjed ki a gyógypedagógus-képzés, és nem is lehet könnyen felkészülni rájuk, de a kreativitásunk meg szokta hozni a megoldást ilyenkor is.

Kifelé menet pedig már gyakorlottan lépek a láthatatlanná tevő paraván mögé, de Balázs megelőz, megismer és beazonosít: „Neked van strucctojásalakú, egyterű, zöld Xsara Picassód” – állítja. És tényleg.

A kényelem ára

Belegondolt már abba, hogy az okostelefonja áramköreihez szükséges arany egy részét netán illegális bányásztevékenység során állították elő? Tehát a szépen működő kis szerkezethez nemcsak a rabszolgaként dolgoztatott emberek vére tapadt, de a perui esőerdők kiirtásának és a terület higannyal szennyezésének felelőssége is. És ez csak egy azon kényelmi termékek közül, amelyeknek a használatát a fogyasztói társadalom szülötteiként alapvetőnek vesszük – annak ellenére is, hogy a gyártásuk az emberi jogok és a környezet páros lábbal történő tiprásával jár.

A fentihez hasonló példák nyomán nem véletlen, hogy a klímaválság által előidézett fenntarthatósági diskurzus fókuszpontjában egyre nagyobb szerepet tölt be a globalizált nagyipar felelőssége is.

A fogyasztói társadalom olcsón elérhető kényelmi cikkeit – például a fast fashion ruhaneműket – jellemzően a harmadik világ mélyszegénységből jövő, s pont ezért kihasználható munkaerője állítja elő.

Őket igen nagy arányban érinti a „modern rabszolgaságnak” nevezett borzasztó társadalmi-munkavállalói struktúra.

Márpedig abban biztosak lehetünk, hogy amelyik cég az emberi jogokat nem veszi figyelembe, annak a környezet pusztítása kapcsán sem merül fel morális kétsége. A cél egyértelműen a minél nagyobb bevétel, illetve vásárlóerő elérése: „Az emberi munkaerő és a természet kihasználásából befolyó globális profit igen jelentős, a kényszermunka önmagában évi 150 milliárd dollár nyereséget termel” – erősíti meg Dr. Natelia Szablewska, az Ausztrál jogászok az emberi jogokért (ALHR) nevű szervezet elnöke.

Tehát ami kényelmi cikként olcsó, az nagy valószínűséggel nem éppen fenntartható vagy jogtisztelő módon került be a globális ellátási láncba.

Kísért a történelem

A rabszolgaság története egyidős az emberiséggel. Történelmünk során számos sötét árnyalatú időszak és társadalmi berendezkedés jellemzője volt – gondoljunk csak az ókori Róma adósrabszolgáira vagy a déli államok gyapotföldjein robotoló színesbőrűekre. A fogyasztói társadalomban megnövekedett igény az olcsó és gyorsan lecserélhető kényelmi termékekre pedig a rabszolgaság egészen újfajta, globalizált formáját hívta életre.

Ez sok esetben valóban kényszermunkát jelent.

Például a perui fiatal férfiakat – és a később prostitúcióra kényszerített nőket – jó kereseti lehetőség ígéretével csábítják be az őserdők mélyébe, az illegális aranybányák területére.

Itt aztán adósságcsapdáva hajtják őket: az utazási és szállási költségeikért cserébe ingyen dolgoznak, jellemzően rettenetes körülmények között, míg a környezeti izoláltság miatt képtelenek segítséget kérni a külvilágtól. A következő fokozat az, ha a kétkezi munkások ugyan kapnak valamilyen – általában rendkívül alacsony – bért, de a munkakörülményeik embertelenek. A fast fashion divatmárkákat varró, jellemzően ázsiai nőket például olyan munkatempóra kényszerítik, amelyben nem tarthatnak ebédszünetet, sőt nem mehetnek ki a WC-re sem.

A fizetés nélküli túlóra szinte állandó, de a betegszabadság nem megengedett – kiesés esetén azonnal leváltják őket egy új jelentkezőre.

A szociológusok által csak modern rabszolgaságnak nevezett jelenség két tényező metszetében tud kialakulni. Ez a munkavállalók gazdasági-társadalmi státuszának sebezhetősége (tehát a mélyszegénység), és egy olyan jogrendszer, amely nem védi meg a társadalom legelesettebb, periférián élő tagjait. A Global Slavery Index 2016-os állítása szerint a modern rabszolgaság 40,3 millió embert – köztük gyerekeket – érint. Csaknem 70 százalékuk nő, a legtöbben a harmadik világ elmaradottabb vidékein élnek, például Közép- és Dél-Afrikában, Kelet-Ázsiában vagy Közép-Amerika szegényebb térségeiben.

A kontinenseken átívelő gyártási lánc átka, hogy sok esetben az anyacég nem is tud ezekről a visszaélésekről. A profit maximalizálása érdekében az előállítás módjáról tudomást sem véve a legolcsóbb alapanyagokat szerzik be, vagy épp távoli országokban működő alvállalkozókkal oldják meg termékeik gyártását. Szerencsére azért a tudatos cégpolitikára és az emberi jogi sérelmek visszaszorítására is van példa: az ASOS nevű brit divatmárka egy olyan okostelefonos applikációt dolgozott ki, amelyen keresztül az ellátási lánc legnehezebb végén dolgozó török munkások valós időben tudják jelenteni a problémáikat az anyacégnek.

Kimerített anyaföld

A fast fashion iparág példájánál maradva az emberjogi visszaélések mellett hamar láthatóvá válik a környezet pusztítása is.

A gyártósorok a lehető legolcsóbb anyagokat használják a szövetek kezeléséhez és színezéséhez, majd ezeket a mérgező összetevőket a legköltséghatékonyabb módon „ártalmatlanítják”: földünk óceánjaiba és folyóiba öntik.

A környezetszennyező attitűdhöz ez esetben is nagyban hozzájárul az, hogy ezekben az országokban kevésbé szigorúak a környezetvédelemre vonatkozó szabályozások, akárcsak az emberi jogok érvényesítésének lehetősége.

Annak ellenére, hogy a kényszerített, szabályozatlan munkavégzés és a természeti erőforrások kihasználása, pusztítása között a tudósok is egyre szorosabb kapcsolatot vélnek felfedezni, a fenntarthatóságot célzó párbeszédben ez a téma még mindig nem kap elég nagy hangsúlyt. Pedig egyes vélemények szerint a klímaválság problémájára sem lesz valódi megoldás, amíg a modern rabszolgaság jelensége fennáll. Az ENSZ Fenntarthatósági Fejlődés Agendája mindenesetre már megerősíti az összefüggést a kényszermunka és az éghajlatváltozás között, a megoldást pedig 2030-ra tűzik ki célként.

Noha elsődlegesen az iparnak kell változnia, elengedhetetlen a fogyasztó egyéni tudatossága is, amellyel nyomást gyakorolhatunk a nagy gyártókra. „Tagadhatatlan, hogy a mindennapi tetteink számítanak: mit és honnan, sőt miért vásárlunk. Ezeket a kérdéseket mindannyiunknak fel kellene tennünk, hogy tudatosabb és etikusabb fogyasztókká váljunk” – hangsúlyozza Dr. Szablewska is. Amíg ugyanis elvárjuk a mindennél olcsóbb, könnyedén pótolható termékek elérhetőségét, addig elősegítjük az emberi jogok és a fenntarthatóság aláásását. Ha tehetjük, tájékozódjunk: válasszuk a drágább, de tartósabb cikkeket, vásároljunk second hand, az elromlott dolgokat pedig javíttassuk meg ahelyett, hogy azonnal újat vennénk!

Anonimitásba burkolózva

Ferrante már 1992-ben, első regénye, a Tékozló szeretet megjelenésekor világossá tette, hogy nem kívánja felfedi a kilétét, és nem vállal nyilvános szereplést, még akkor sem, ha díjat nyer. Nyilatkozni is kizárólag írásban fog, és csakis akkor, ha szükségesnek érzi.

„Semmit sem szándékozom tenni a Tékozló szeretetért, semmit, ami a személyes szereplésemmel járna. Sokat tettem már ezért a történetért: megírtam, és ennek, ha a könyv ér valamit, elégnek kell lennie (...) Hiszem, hogy a könyveknek, miután elkészültek, nincs szükségük a szerzőre. Ha van mondanivalójuk, előbb-utóbb megtalálják az olvasóikat, ha nincs, nem. Rengeteg példa van erre. Nagyon szeretem azokat a roppant titokzatos régi és újabb könyveket, melyeknek nincs meghatározott szerzőjük, de volt és van önálló, sodró életük. Egyfajta éjjeli csodának tekintem őket, mint amikor gyerekként vártam a Befana ajándékait, rettentő izgatottan feküdtem le aludni, és amikor reggel felébredtem, ott voltak az ajándékok, de a Befanát senki sem látta. Az igazi csodák azok, melyek mögött sosem tudjuk meg, ki áll, legyenek azok a ház titkos szellemeinek aprócska csodái, vagy az igazi nagy csodák, melyektől tátva marad a szánk. Megmaradt bennem ez a gyermeki vágy az apró és a hatalmas csodákra, még mindig hiszek bennük" – írta Sandra Ozzolának, kiadójának és egyben szerkesztőjének 1991-ben. Ezt a döntését azóta sem másította meg, annak ellenére sem, hogy könyvei sikert sikerre halmoznak.

Ma, harminc év után is mindössze annyit tudunk róla biztosan, hogy Nápolyban született, és ezer szállal kötődik a városhoz.

Ferrante hősei

Második regénye, az Amikor elhagytak tíz évvel később, 2002-ben jelent meg. A Nő a sötétben című kötete pedig 2006-ban látott napvilágot. A három könyvet sokszor említik együtt, trilógiának is nevezve. Mindegyikük főszereplője nő, aki valamilyen nagy traumát él át: anya elvesztése, válás, szembenézés a múlttal.

A világhírnevet azonban kétségkívül a Nápolyi regények első kötetének, a Briliáns barátnőmnek (2011) a megjelenése hozta el számára. A következő években jött a többi: Az új név története, Aki megszökik és aki marad, Az elvesztett gyerek története. Mindegyiket nagy izgatottsággal várták az olvasók. A rendkívül izgalmas, fordulatokban gazdag, ám nem éppen optimista kötetek két nő egész életét meghatározó, csöppet sem hétköznapi, ellentmondásokkal teli barátságát mesélik el, amelyről már-már megkérdőjelezi az ember, hogy valóban az-e. Kapcsolatukat ugyanis egyszerre jellemzi az irigység, a féltékenység, a versengés, valamint a szeretet, a törődés, a lelki és érzelmi kötődés. A tetralógia azonban nem csupán barátságtörténet, ugyanis hatvan év társadalmi és politikai változásait, a nők egyenjogúságért vívott küzdelmét is bemutatja, továbbá a nápolyi életbe, egy sajátos szabályokkal rendelkező, férfiak uralta, maffiától függő közösség mindennapjaiba is betekintést enged.

Ferrante sikere nemcsak a fordulatokban gazdag mesélésben rejlik, hanem abban is, hogy kíméletlenül nyíltan és realisztikusan fogalmaz, ráadásul mindezt hangsúlyosan női szemszögből teszi.

Regényeiben olyan dolgokat mond ki húsba vágóan őszintén, amikkel a legtöbben csak gondolatban mernek foglalkozni, legyen szó az anyaságról, a házasságról, a családon belüli erőszakról, a női szerepekről, a különböző életutakról, karrierről.

A Ferrante-láz: de kit rejt a név?

A Nápolyi regények mindmáig Ferrante legismertebb művei, világszerte tizenötmillió példányt adtak el belőlük. A HBO sorozatot is forgatott az első három kötetből Saverio Costanzo rendezésében. A BBC a 2000-es évek legjobb húsz regénye közé választotta őket, a Times pedig 2016-ban a szerzőt a száz legbefolyásosabb személy között listázta. Műveiért olasz és nemzetközi elismerésekben is részesült, Nápolyban pedig már Ferrante-túrákat is szerveznek, és Ferrante-pizza is kapható.

Népszerűsége emelkedésével párhuzamosan nőtt az író kilétének leleplezése iránti vágy is. Sokan próbáltak utánajárni, ki rejtőzik az írói álnév mögött. 2016-ban Claudio Gatti, az Il Sole 24 Ore gazdasági lap újságírója egyszerre négy nyelven rántotta le róla a leplet, azzal érvelve, joga van tudnia az olvasóknak, ki a titokzatos író, hiszen ők csináltak belőle sztárt.

Hónapokig tartó nyomozást követően azt állította, Ferrante nem más, mint az olasz apától és német zsidó anyától Nápolyban született, Rómában élő műfordító: Anita Raja.

Gatti a Ferrante-könyvek kiadójának, az Edizionénak a kifizetéseit vizsgálva jutott erre a következtetésre. Szerinte Anita Raja kiadótól kapott honoráriuma jócskán megemelkedett azóta, hogy a Nápolyi regények angol kiadása megjelent az amerikai piacon.

Nem beszélve arról, hogy Raja és író férje, Domenico Starnone akkoriban drága római ingatlanokat vásárolt. Gatti emellett párhuzamokat talált az Anita Raja életében és a könyvben szereplők neve között. A házaspár tagadta az állítást, a kiadó pedig egyenesen gusztustalannak és szenzációhajhásznak nevezte a leleplezést. A szakma és a közönség is egyöntetűen elítélte Gatti tettét, az utóbbi erősen tartott attól is, hogy Ferrante esetleg emiatt nem fog többet írni, ugyanis kijelentette, ha tovább turkálnak a magánéletében, nem publikál többet. Nyilatkozata, úgy tűnik, csillapította a kíváncsiskodók érdeklődését, legalábbis egy időre: egy évvel később arról szóltak a pletykák, hogy nem is Anita Raja, hanem író férje a Ferrante-regények szerzője, illetve az is felmerült, hogy esetleg ketten írják a könyveket, de ők mindkét verziót cáfolták.

Szerencsére Ferrante azóta sem burkolózott teljes hallgatásba. Néhány éven belül új regénnyel jelentkezett. A Felnőttek hazug élete ismét Nápolyba kalauzolja az olvasót, egy fiatal lány felnőtté válásának viszontagságait követhetjük nyomon benne. A könyv 2019-ben magyarul is megjelent, s népszerűsége nem maradt el a többi Ferrante-regénytől, a Netflix már sorozatot is készít belőle.

A könyvek mögött

Ha nem is tudunk konkrét arcot, életrajzi adatokat, személyiségjegyeket társítani Elena Ferrantéhoz, néhány regénye elolvasása után mégis úgy érezzük, mintha ismernénk, mintha könyveiben, hőseiben ő maga is jelen lenne, talán még magunk elé is képzeljük őt. Valahol ez is a célja a szerzőnek:

„Ha a szerző nem létezik a szövegen túl, akkor a szövegben tárulkozik ki, tudatosan adja hozzá önmagát a történethez; ily módon valódibbá válik, mint a hétvégi mellékletben megjelenő fotón, egy könyvbemutatón, egy irodalmi fesztiválon, egy televízióműsorban vagy egy irodalmi díj átadásán.

A szenvedélyes olvasó előtt egy-egy nyelvtani hiba, mondattani gubanc után felsejlik az író arcvonása, ugyanúgy, ahogy megjelenik előtte egy-egy szereplő, egy bizonyos tájkép, ahogy elönti egy érzés, ahogy átérzi egy tett súlyát.

Így válik az írás és az olvasás meghitt viszonnyá az író és a befogadó számára egyaránt.”

Úgyhogy teljesen mindegy, hogy Ferrante valójában nő-e vagy férfi, szőke-e vagy barna, magas-e vagy alacsony, egyedülálló-e vagy családos, ha a hatására milliók vesznek újra könyvet a kezükbe, és élvezettel olvassák műveit, s még el is gondolkodnak őszinte szavain.

Létválságban

Kapcsolatainkat szeretjük folytonosnak megélni. Az állandóság megnyugtató, ám hosszú távon fenntarthatatlan állapot. A nehezebb időszakokban érdemes tudatosítani, hogy a családi élettel való elégedettség nem lineáris, a családi életciklus egymást követő szakaszai során különböző mértékben éljük meg a boldogság, az elégedettség és a közelség érzését. Mindez nem azért van, mert valamit elrontottunk, hanem mert ez az élet természetes rendje.

Az új életszakaszok ráadásul új kihívásokat rejtenek magukban, ilyenkor pedig azt tapasztalhatjuk, hogy az addig jól működő megoldási stratégiáink csődöt mondtak, és új megoldásokat kell találnunk.

A kamaszokkal élő szülőknek nincs könnyű dolguk ezen a téren sem, ugyanis nem egy állandósult kihívásra kell választ találniuk, hanem az átmenetiség bizonytalan érzése szövi át a mindennapjaikat. Számos hétköznapi élményük főszereplője az ideiglenesség: a gyermekek érzelmi eltávolodásának, majd hirtelen újraközeledésének gyors váltakozása, a hangulatingadozásaik, az állandó jövés-menésük, a határok változása vagy az, ahogyan a szülők látják magukat a „nemrég még a térdemen ringattam” emlékképek és az idősödés felé lépdelő nagyszülők között. Az átmenetiség jelenik meg abban is, ahogyan a gyerekek nélkül töltött szilveszterek száma kíméletlenül jelzi, bizony hamarosan véget ér ez a kimerítő, édes-nehéz vendégeskedés, és újra lesz idejük magukra és egymásra, a meghitt pillanatok megélésére, valamint azokra a tevékenységekre, amelyekre a gyereknevelés fárasztó éveiben nem maradt idő és energia.

Ráadásul nemcsak a legszűkebb körben vett kapcsolatokat, hanem más közeli viszonyokat is kénytelenek újradefiniálni. Előtérbe kerülnek az élet nagy kérdései, és a nagyszülők romló egészségi állapota, betegeskedése is új feladatok elé állíthatja a szülőpárt. Mindez a tapasztalás kíméletlenül felhívja a figyelmet az idő múlására és az élet végességére, ami szomorúsággal, kétségbeeséssel, kételyekkel társulhat, és számvetésre, illetve az addigi életvitel és döntések megkérdőjelezésére késztet: „Hol tartok az életben? Azt teszem, amit tennem kell? Mi a célja az életemnek? Mennyire sikerült kibontakoznom? Olyan kapcsolatban élek, mint amilyenre vágytam?” Ezek a belső bizonytalanságok pedig összeérnek a felnőttkorra készülő gyermek kérdéseivel: „Ki vagyok én, honnan jöttem és mivé váljak?” Ebben az időszakban tehát a szülők és a kamasz is sérülékeny, ugyanakkor ez a korszak hatalmas fejlődési lehetőségeket is magában rejt.

Párkapcsolat: erőforrás vagy energiacsapda?

Naponta hozunk döntést arról, hogy a párkapcsolat gazdagítsa vagy szegényítse életünket. Ha sok gyakorlás után könnyen egymásra hangolódunk, megértjük egymást, támogatást tudunk adni és kapni, megéljük a biztonságot párunk mellett, akkor sikerül gazdagabbá tenni egymás életét. Ha a viták, a véleménykülönbségek, a sérelmek és a megoldatlan helyzetek uralják a közösen megélt mindennapokat, akkor energiáinkat elszívó csapdának élhetjük meg a párkapcsolatot.

A gyermek kamaszkorba lépése különösen nehéz annak, aki – például kapcsolati sérülések miatt – érzelmileg eltávolodott a társától, és hozzászokott ahhoz, hogy a párkapcsolatából hiányzó intimitást és közelséget a gyermekeivel való viszonyában élje meg. A gyerekek a kamaszkorban már szűkmarkúbban mérik azokat a szeretetmegnyilvánulásokat, amelyeket pár évvel azelőtt még maguktól értetődően, naponta többször is bőkezűen adtak és követeltek. És jól is van ez így, mert a kamaszok feladata már saját egyéniségük kimunkálása, és ennek része a leválás. Ebben a helyzetben a párkapcsolatban magányosan élő szülőnek könnyen az az érzése támad, hogy mindenhol csak kapcsolati romokat lát: társától a megszokott nagy távolságban találja magát, a gyerekek pedig már nem pótolják a hiányt annyi érzelmi melegséggel, mint korábban.

A gyermekek ekkor ugyan a kortársaik felé fordulnak, és küzdenek a kamaszkor kihívásaival, ám rejtett módon nagyon is éberen figyelik, hogyan alakulnak otthon a dolgok. Leválni csak onnan tudnak, ahol biztonságos légkör uralkodik, azaz a szülők párkapcsolata működik, továbbá a szülők és gyermekek közötti kapcsolat alkalmas a kamaszkori szerepek kipróbálására. Csak úgy tudnak a gyerekek a szülőket kicsit hátrahagyva a kortársak felé fordulni, ha a szüleik rendben vannak magukkal és egymással.

Ezeken a pontokon sokszor látunk hiányosságokat, amikor a leválási folyamat megakad. Emiatt olykor lelki problémák figyelhetők meg a gyerekeknél. Előfordul az is, hogy éppen az ellenkezője tapasztalható: az ilyen szülő azt mondja, hogy gyermeke kamaszodását szinte észre sem lehetett venni. Csak évekkel később látható, mi minden rejlett-zajlott korábban a mélyben.

A gyermekébe nagyon kapaszkodó, érzelmileg belőle táplálkozó szülő megnehezítheti gyermeke későbbi párkapcsolatát, ön­álló­ságának kialakulását.

Anna és János ötvenes éveikben járnak, huszonhét éve házasok, három gyermeket nevelnek, Marcit, Andrist és Sárát. Marci vidéken egyetemista, jobbára havonta bukkan fel a családi otthonban, Andris is most kezdte a főiskolát, leginkább online játékokat játszik, Sára végzős gimnazista. Sára az utóbbi egy évben fáradtnak, lehangoltnak érzi magát. Eltávolodott osztálytársaitól és barátaitól, befelé fordult. Napjait az iskolában kedvetlenül eltöltött órák, a délutántól éjszakába nyúló sírás, alvás, telefonozás és sorozatnézés tölti ki. Lassanként édesanyját tartja egyetlen igaz barátnőjének, akivel minden gondját megosztja. Anna kétségbeesve próbál segíteni a tanulásban egyre motiválatlanabb lányának, meghallgatja panaszait, vigasztalja, tanácsokkal látja el. Szoros kapcsolatukat néha egy-egy veszekedés rázza meg, de hamar kibékülnek. János csak a fejét vakarja Sára láttán, de megnyugtatja, hogy Anna dolgozik az ügyön. Jánosnak feltűnik, hogy mostanában kicsit kevesebb időt töltenek Annával, és leginkább csak a feladatok és Sára kapcsán beszélgetnek, mégis nyugtázza, hogy ugyanakkor Anna és közötte sokkal kevesebb a konfliktus. A munka után hazaérve a házaspár az otthoni rutinfeladatoknak szenteli magát: Anna Sárával és a háztartással foglalatoskodik, János pedig a kertet rendezgeti vagy bevásárol, ügyeket intéz. János nem látja a megoldást Sára bajára, de mintha Anna nem is akarná, hogy János különösebben belefolyjon a probléma megoldásába. János kezdi magát idegennek érezni, hisz Marcit ritkán látja, Andris gépezik, Annát pedig egész nap lefoglalja a munkahelye, a háztartás és Sára. Megpróbálja szóba hozni Sárának, hogy szívesen meghallgatja és beszélne is vele, hiszen lassan egyetemet kell választania, és az eredményei ezt egyre kevésbé teszik lehetővé. Sára azonban dühösen elzárkózik az apai kísérletek elől. Anna megérti Sára haragját, és fejét csóválva kitessékeli férjét Sára szobájából.

Közel egymáshoz

A kamaszokat nevelő szülők talán nem is sejtik, jól működő párkapcsolatuk mennyire segítheti tizenéves gyermekeik kamaszkori fejlődését.

A szülői párkapcsolat minőségének egyik próbaköve ebben az időszakban a kizárólag egymásra fordított idő, amely mint friss víz a növénynek, elengedhetetlen feltétele a közelségnek. Sokszor úgy érkeznek a családok a családterápiás folyamatba, hogy évtizedeken át leginkább a társadalmilag jóváhagyott kötelességeknek éltek (munka, gyereknevelés, tanulás), és akár még szégyellték is magukat, ha „önző módon” csupán egymásra szántak időt. Előfordul, hogy a párok elmondják, házasságkötésük és a gyermekszülés óta először a párkapcsolati szakember társaságában fordítottak figyelmet a kapcsolatuk építésére. Többnyire úgy látják, gyors élettempójuk miatt teljes lehetetlenség időt szakítaniuk egymásra.

Mintha sok pár azt gondolná, hogy az egymással töltött idő csak az udvarlási szakaszban megengedett, utána pedig fel kell vállalniuk, hogy az együtt végzett robotban vagy akár a vásárolt élmények fogyasztásában lássák kapcsolatuk lényegét.

De mindez nem lehet a kapcsolatot éltető erő, mert közben nem kerülnek közel egymáshoz, nem beszélik meg a mély örömöket és sérelmeket, nem mutatják meg egymásnak valódi énjüket, tehát nem kapcsolódnak egymáshoz mélyen.

Az egymásra fordítandó időt nem egyszerű beilleszteni a naptárba, ez elszántságot és kitartást igényel. Ha ez nem része az előző nemzedéktől kapott örökségnek, akkor gyakran nem is sikerül beilleszteni mindaddig, amíg a kapcsolati válságok vészvillogóként jelezni nem kezdik, hogy a pár tagjai a mulasztás folytán elhangolódtak egymástól. Pedig ekkor kezdhetnék meg felkészülésüket azokra az időkre, amikor gyerekeik már nem velük élnek, és többnyire kettesben töltik az estéket. Az önfeláldozás és a háttérbe szorított egyéni szükségletek évtizedei után ismét előtérbe kerül az egyénként és a kapcsolatban folytatott életük: minőségi időt tölthet együtt a pár, és jut idő a régóta dédelgetett álmokra is.

Közben persze nyitva kell tartaniuk a családi ház ajtaját gyermekeiknek, hiszen a kamaszkortól kezdve a leválást gyakorló kamaszok és fiatal felnőttek akár váratlanul is felbukkanhatnak, hogy feltankoljanak az otthoni szeretetkészletekből. Aztán persze ugyanúgy útra is kelnek, hogy folytassák önálló életük begyakorlását.

Felnövekedés

A legtöbb szülőben mélyen él a vágy, hogy gyermeke számára a lehető legjobb szülő legyen. Szeretné segíteni gyermekét, hogy boldog és kiegyensúlyozott felnőtté váljon, szeretné neki a lehető legjobb életet biztosítani, ám előfordulhatnak nehézségek ezen az úton. Akadályt jelenthet, hogy feltámadnak azok a múltbeli érzések, amelyek a szülő saját kamaszkorához kötődnek. Ilyenkor segíthet az emlékképek felidézése, majd annak elkülönítése, hogy melyik érzés tartozik a saját serdülőkorhoz, és melyik a gyermekkel való kapcsolathoz. Ez a gyakorlat ahhoz is hozzájárul, hogy jobban megértsük a tizenéves viselkedését és érzéseit. Érdemes végiggondolni azt is, hogy családunknak milyen ki nem mondott szabályrendszere van a függetlenedéssel kapcsolatban.

Gondot okozhat az információhiány is, amikor a szülő nem ismeri annak a fejlődési szakasznak a sajátosságait, ahol a gyermeke éppen tart. Így például érdemes tudni, hogy a kamaszkor fontos feladata a szülőktől való függetlenedés, a velük való kapcsolat újradefiniálása, a nemi szerepek kialakítása, illetve a felnőtt szerepek és a felelősség felvállalása. Ez pedig a legjobb családokban is érzelmi hullámvasút, hiszen a kamasz érzelmi élete a gyermekkor függősége és a felnőttlét autonómiája között váltakozik, ami konfliktusos, nehéz érzésekkel jár együtt. Ez pedig így van rendjén. Anna Freud szerint „amíg a serdülő – bármilyen nagy szélsőségek között is – változik, addig korának megfelelően viselkedik. Komoly aggodalomra akkor ad okot, ha egy szélsőséges magatartásban hosszú időre megmerevedik.”

Nehéz ezt szülőként végigkísérni: támogatni a serdülő önállósodását, ugyanakkor kereteket is szabni a számára.

Az önállósodás támogatása azt jelenti, hogy a szülő nem szab túl merev határokat, hanem teret ad a kamasznak, és egyre több felelősséget bíz rá. Előfordulhat, hogy a serdülő döntésének negatív következményei vannak, ám ennek megtapasztalása segíti őt a felelősség felvállalásában. Érdemes újra és újra tudatosítani, hogy a hibázás a fejlődés elválaszthatatlan része, a kamasz a saját, működő megoldásait a kudarcokból és tévedésekből tanulva találja meg. Ilyenkor azt is megtapasztalja, hogy a tévedései nyomán nem dől össze a világ, és a legmélyebb gödörből is van kifelé vezető út, ami munícióval szolgálhat a későbbi időszakok kihívásaival való megküzdésben.

Emellett azonban a keretek szabása is kulcsfontosságú. Manapság gyakran előfordul, hogy a felnőttek nem vállalják fel a kamasszal való konfrontációt egyfajta rosszul értelmezett elfogadás jegyében. Ugyanakkor fontos látnunk, hogy a serdülők éppen azért feszegetik a kereteket, mert világosan látható, biztonságot nyújtó határokat keresnek. Ez pedig gyakran konfrontációval jár. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy mindent ráhagyunk a kamaszra, hanem azt, hogy az elveink mellett kitartva határokat szabunk, és mindeközben biztosítjuk a serdülőt arról, hogy szeretjük, elfogadjuk, mellette állunk. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Nem szívesen vállalok szerfüggő klienst. Nem gondolom magam szakértőnek ezen a téren, és a személyiségem sem illeszkedik az ilyen problémával küzdő emberekhez. Olykor mégis kapcsolatba kerülök velük. Azt hiszem, ők azok a paciensek, akik a végsőkig elmennek önáltatásban, önigazolásban és hazudozásban. Szabó Győző története ebben a tekintetben abszolút hiteles. 

Kiből lesz függő? 

Az alkoholizmus esetében a genetikai hajlam adott, ám a családi halmozódást a biológiai örökségen túl a viselkedéses mintázatok áthagyományozása is fokozza. Hazánkban a túlzott alkoholfogyasztás népbetegség, amelyet nemzedékről nemzedékre adunk tovább. Az italokkal, italozással kapcsolatban sok romantizáló gondolatot hallhatunk: „Az ital csillapítja az indulatokat, feledteti a bánatot.”, „Jobb kedvre derít.” „Feloldja, mérsékli a fájdalmat.” „Lazává tesz a beszélgetés során.” „Segít kifejezni magam.” „Meghozza a humorom.” „Kreatívabb leszek néhány pohár után.”

A belénk ivódott hiedelmek az alkoholizálással kapcsolatban megerősítenek bennünket abban, hogy pár korsó sör vagy olykor egy-két kupica pálinka csak jót tehet. Függő abból válik, aki mindezt valóban elhiszi. 

Így ittunk mi – így isztok ti 

A napokban serdülő gyerekeimmel beszélgetve felidéztük, miként is volt a mi időnkben a kocsmázás. Bennünket sem kellett félteni, mégis mennyivel nagyobb biztonságban érezhettük magunkat 30 évvel korábban. Nemcsak a partidrogok hiányára gondolok. 

Akkor még gond nélkül kiszolgáltak bennünket 15-16 évesen a lepukkant talponállóktól kezdve a soványka diákkeresetünket hamar felemésztő bárokig, de másra használtuk az italt. Nem shotoltunk, hanem söröztünk vagy boroztunk, ha ki akartunk rúgni a hámból, elszopogattunk egy vodka-narancsot vagy egy gin-tonikot. Nem dőltünk ki egy óra alatt végighányva a berendezést. Mi, lányok többnyire csak a szalon­spicces állapotig engedtük ki a kezünkből a kontrollt, mert kínosnak éreztük volna, ha nem tudunk a saját lábunkon hazajutni. Igazából egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam ittas életemben, drog meg nem igazán állt rendelkezésre akkortájt. Azon a kevés füves cigin, ami nagy ritkán elérhetővé vált, egy egész csapat osztozott. A lényeg a társaságban eltöltött este, a beszélgetés, a bulizás, a felszabadultság érzése és az újdonság varázsa volt, nem pedig az időarányosan minél több és erősebb szesz legurítása a torkunkon, vagy vadabbnál vadabb állapotok elérése akármilyen tudatmódosító szer által.

Miért ütik ki magukat a serdülők?

Ingerkeresésből. Azért, amiért egyre durvább kihívásokkal szórakoztatják magukat és egymást, amiért nem elég jó a legújabb előtti telefon, vagy amiért egyre korábbi évekre tolódik az első pornóval való találkozás a neten. A fokozódó impulzuséhség, a kielégíthetetlen érzékek, a monotóniatűrés képtelensége az idegrendszer ingerküszöbének növekedésével járnak együtt, ami csak részben életkori sajátosság.

Kockázatvállalásból. Az extrém ingerek előnyben részesítése szintén ennek az életkornak a sajátossága.

Minél őrültebb, szokatlanabb, extravagánsabb egy tevékenység, annál vonzóbb a kamaszok számára. Ezért is nyerhetnek teret a különleges, akár sokkoló élményeket nyújtó drogok vagy a rohamivás.

Csillapítás miatt. A hormonális működések keltette érzelmi hullámvasútra felülve nem könnyű egy tinédzser lelki életének változásaival lépést tartani, elsősorban saját magának. A váltakozó hangulatok, kiszámíthatatlan viselkedés, intenzív társas élmények túlterhelik elméjét. Ilyenkor a szer megoldást jelenthet az érzékek tompítására, a tudat bódítására, lelki sebek enyhítésére.

Miért koma?

Jót derültünk egyik kolléganőmmel, amikor leesett számunkra a film címében rejlő szójáték. Mi ugyanis szentül hittük, hogy ebben a témában csakis a kómás állapot jöhet szóba. A moziban szembesültem a rövid o-val (a jegyeket nem én rendeltem), de még akkor sem ugrott be azonnal a fekete poén értelme. Pedig tényleg szörnyen sötét és mély állapot az, amikor az ember társa, jó barátja, egyetlene, mindene, drágasága egy anyag, ami képes ezekből a pozíciókból kakukkfióka módjára kilökdösni szülőt, barátot, szerelmet, gyereket. Hogyan történhet meg mégis?

Az anyag alattomos módon hat az elmeműködésünkre, ugyanis az agyunk jutalomközpontját stimulálja. Minden, amitől függővé válhatunk, ezt teszi velünk, legyen az ital, drog, cigi, koffein, sport, vásárlás, játék, internet, szex, pornó.

És igen, egy személy is kerülhet ebbe a szerepbe az életünkben, bár talán ott kissé bonyolultabb lelki működések is zajlanak.

Milyen esélye van egy pszichológusnak, pszichiáternek, addiktológusnak ekkora hatalommal szemben? Csernus doktor világosan fogalmaz az életben és a mozivásznon egyaránt: semmilyen. Senki sem tud megmenteni egy függőt, legyen akármekkora szaktekintély, celeb orvos vagy akár egy igazi mágus. Megszabadulni a függő őszinte elhatározása, az önmagával és élethazugságaival való szembenézése, sokszor fájdalmas testi megpróbáltatásai, és minden esetben iszonyatos lelki munkája útján lehet, amelynek során a segítő csupán kísérőként támogathatja. Viszont nagyon nem mindegy, mit gondol, miként kommunikál és cselekszik a pokolból kivezető ösvényen kísérve a másikat. Mellébeszélésnek helye nincs. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Dr. Szalbot Orsolya csecsemő- és gyermekgyógyász, bőrgyógyász szakorvosjelölt szerint az erős napfény nem csak az UV-sugárzás miatt ártalmas a babák bőrének, hanem azért is, mert a kicsik bőre még nem ismeri az erős napfényt, kevés a szervezetükben a melanin, vagyis az a vegyület, amely véd a káros sugaraktól.

Éppen ezért az újszülöttek és az idősebb gyerekek hamarabb leégnek, az emiatt kialakult hólyagosodás pedig felnőttkorban is nyomot hagyhat pigmentfoltok formájában.

Az első 6 hónap alatt

A szakorvos hangsúlyozza, hogy ebben az időszakban mindenképpen kerülni kell a napfényt és a fényvédők használatát.  A karokat és a lábakat eltakaró, sűrű szövésű, világos színű ruhával, a babakocsin és az autóban fényvédő napellenzőkkel, arcot, fület, nyakat eltakaró karimás kalappal, babanapszemüveggel érdemes védeni a csecsemőt a napfénytől. Babakocsikhoz speciális UV-védelemmel ellátott nyári tetőt vagy napernyőt is ajánlott beszerezni. Ahogy a gyermekek idősödnek, bőrük egyre inkább kezd hasonlítani a felnőttek bőrflórájához – ekkor már biztonsággal alkalmazhatók fényvédő krémek, naptejek és spray-k.

6 hónap és 1 év között

„Olyan fényvédőt célszerű választani, amely vízálló, minimum SPF 50 pluszos faktorral rendelkezik, valamint UVA és UVB ellen is véd. A fényvédőt már 20-30 perccel az előtt alkalmazni kell, hogy nap éri a gyermeket, ugyanis ennyi idő szükséges a megfelelő hatás kialakulásához. Ezek után, ha víz éri, vagy fokozottan izzad, 2 óránként javasolt újra bekenni.

Esetükben még a felnőtteknél is fontosabb, hogy délelőtt 10 és délután 16 óra között kerüljék a napfényt, és hogy a szabadban való tartózkodáskor árnyékban is speciális napvédő készítménnyel védjük a bőrüket.

Mi a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézetben és a Panoráma Poliklinikán a La Roche-Posay termékeket javasoljuk, amelyek patikában kaphatók, nagyon magas, megerősített védelmet nyújtanak az UVA-sugarakkal szemben, emellett hipoallergének” – mondja dr. Szalbot Orsolya.

Felnőttként is mentsd a bőröd!

A bőrgyógyászok egyetértenek abban, hogy bár a napfénynek sokféle jótékony hatása van, nem árt az elővigyázatosság, ha napozásról van szó. Felnőtteknek is – már az első tavaszi napsugarak megjelenésekor – ajánlott széles spektrumú fényvédő termékeket használni, hiszen, ha valaki nem vigyáz kellően, sötét foltok jelenhetnek meg a bőrén.

„A melaninnak köszönhetjük a nyári barnaságot. Előfordul azonban, hogy néhány melanocita nem áll le a termeléssel, és folyamatosan nagy mennyiségű melanint állít elő. Ekkor keletkeznek azok a bizonyos sötét foltok (hiperpigmentáció), amelyek több formáját ismerjük, beleértve a melazmát és a napfoltokat. Hiperpigmentáció a szeplő is, amelynek kialakulása már egészen fiatal korban megfigyelhető, de főként a nyári, napfényes hónapokban jelentkezik látványosan a fedetlen bőrfelületeken. Lehetnek a szeplőhöz hasonló, de annál nagyobb kiterjedésű, összefüggő sötét foltjaink is, ezek főként hormonális változásra reagálnak. A leggyakrabban kismamák tapasztalhatják a megjelenésüket terhességük során, de ugyanúgy jellemző a fogamzásgátlót szedő nőknél és a hormontartalmú gyógyszereket szedők esetében is. Ezek a foltok zömmel teljesen ártalmatlanok, az esetek túlnyomó többségében mindössze esztétikai szempontból okoznak problémát, mivel gyakran a látható helyeken, az arcon és a kézfejen alakulnak ki” – magyarázza már dr. Borbola Kinga bőrgyógyász-kozmetológus, klinikai onkológus, aki azt is hozzáteszi:

„Az UV-sugárzás ellen a 20-asnál magasabb fényvédő faktorú krémeket ajánlom.

A nagyon fehér bőrű felnőttek csak 50+-os naptejjel merészkedjenek ki a szabadba, és lehetőleg tartózkodjanak a napozástól. A sötétebb bőrtípussal rendelkezők 10, 15, 20 faktoros krémmel kenjék magukat!

Élvezzük a tavaszt, és töltekezzünk fel energiával, de óvjuk a magunk és gyermekeink egészségét, csak kellő óvatossággal fürdőzzünk a napfényben!”

Amikor ép társaik kirepülnek a családból és független felnőttekké válnak, ezek a fiatalok sok esetben a családjukban maradnak, és még a szerető szülői kapcsolat ellenére is elszigetelődnek. Az otthonmaradás a felnőtt sérült gyermekkel csapdahelyzetet hoz létre a szülő és gyermeke számára is, hiszen a szülő így kiszoríthatja magát a munkaerőpiacról, a fiatal valódi képességei pedig örökre rejtve maradhatnak, nem engedjük felnőni. A lehetőségek egyre fogynak, az évek telnek, szülő és gyermeke egymás fogvatartóivá válhatnak.

Edit már kiskorában megígérte Balázsnak, hogy méltóságban élheti majd le az életét, és sérült szárnnyal is ki fog tudni repülni, lesz majd otthona, közössége és feladata is. Húsz év alatt egyszer sem adta fel sem a küzdelmet, sem a reményt, hogy fiának és neki is boldog, teljes élete legyen.

 – Már találkoztam Balázzsal, magas, erős, barátságos fiú. Mindig emlékszik a pontos lakcímemre, és hogy mi a kocsim márkája és színe.

 – Balázs fiam autista, és középsúlyos értelmi sérült is. Valahol az autizmus spektrum közepén helyezkedik el, kőkemény autista tünetekkel.

 – Milyen élethelyzet jött létre a családban, amikor Balázs elérte a tankötelezettség határát?

 – Elkeserítő kilátások tárultak elénk. A legtöbb hasonló szintű zavarral küzdő gyerek ilyenkor befejezi az iskolát, és utána egyszerűen otthon marad. Ez részben az ellátás hiányossága, de az is benne van, hogy a szülők egyszerűen belefáradnak a küzdelembe. Ezek a családok naponta 80–100 kilométereket utaztak azért, hogy a gyerekük a neki járó ellátást megkapja. 18 év alatt belefásul az ember, hogy folyamatosan hurcolja magával az utazással amúgy is hadilábon álló gyerekét. Ők egész napos felügyeletet igényelnek, a legtöbbjük egy óráig sem boldogul egyedül, nincs reális veszélyérzetük, könnyen bajba kerülnek. Többnyire az anyuka kiesik emiatt a munkából, és a helyzet lassan köréjük zárul, rájuk borul a búra. Sokan eljutnak arra a pontra, hogy ki sem mozdulnak többé otthonról, a lakásra szűkül le az életterük, akár be is pánikolnak, ha ki kell menniük az utcára.

Egy kisgyereknek jobban elnézik a furcsa viselkedését, a felnőtt autistától viszont félnek, agresszívnak gondolják őket, ezért vele együtt a szülő is visszahúzódik.

 – Amíg az autista gyermek tanköteles, az anya kicsit felszabadultabb lehet. Van, aki azokban az években dolgozik, kapcsolata van a világgal. Váratlan lehet a helyzet, hogy az iskola befejeződik, és a folytonosság megszakad.

 – Én nem is tudtam dolgozni, mert napi négy órákat utaztunk, hogy Balázs megkapja a szükséges fejlesztéseket. Otthonról tudtam napközben néhány órányi munkát végezni, a férjemnek segítettem a vállalkozásában.

 – 16–23 éves kor körül a család egyszerre visszakapja a gyereket, és egyedül marad a nagy kérdéssel, hogy most mi legyen.

 – Sok helyen nagyon szegényes az ellátás, főleg vidéken. Ebben a helyzetben a gyerek huszonhárom éves koráig szóba jöhet még a szakiskola, vagy a nappali foglalkoztató, ha rosszabb képességű a gyerek…

Őket nagyjából ebben az időben éri el az élettani kamaszkor, a szülők viszont ekkorra már teljesen kimerülnek.

A fiatal ilyenkor kezdi mondani, hogy nem akar a közösségbe járni, a szülő meg sokszor nem harcol vele tovább, beletörődik a helyzetbe. A legnagyobb hiba egyébként ilyenkor nem küzdeni, mert egy autista fiatalt iszonyú nehéz kihagyás után visszaszocializálni. Fél év kiesést követően már szinte lehetetlen közösségbe vinni őket. Egy kicsi faluból ezt szinte lehetetlen megoldani, hazaviszed, és úgy maradtok.

 – Te mikor kezdtél el Balázs jövőjén gondolkodni?

 – Egész kicsi korától. Az apjával együtt világosan láttuk, hogy nekünk az alapítványi lakóotthon lesz a megoldás a problémánkra. Megnéztünk sok állami intézményt, és aggasztónak találtuk a helyzetet. Akkoriban harmincfős szobák voltak, 14 évestől 40 évesig éltek a lakók egy szobában, fiúk-lányok együtt, a szoba közepén a fürdőkáddal. Semmi magánszférának nem láttuk nyomát, és inkább megőrző jelleget láttunk, a fejlesztésre nem is volt szakemberük. Az egyetlen eszközük a gyógyszerezés volt, amivel az lehetett a cél, hogy az ellátott csak üljön csöndesen egy helyen, és ne váljon feladattá, amit végre kell hajtani rajta…

Elmentünk alapítványi otthonokat is megnézni. Akkoriban kapott lehetőséget a támogatott lakhatási forma, amely a fiatalok társadalmi beilleszkedését segíti. Ezek a családias, kicsit sem intézményi jellegű házak nem a falu szélén vannak eldugva, vagy nem a városon kívül, láthatatlanul, hanem benn a közösségben. Ez lazább ellátási formának tűnik, mint a lakóotthon, de a súlyosabban érintett autisták ott is 24 órás felügyeletet igényelnek, így aránylag nagy személyzettel működik egy ilyen ház.

A támogatott lakhatás egy védett közeg, mégis egészséges emberek között vannak a felnőtt sérült emberek, nincsenek „kivonva a forgalomból”. Figyelnek rájuk, beosztják az idejüket, fejlesztik őket, munkát is kaphatnak, teljes életet élhetnek.

 – Nem fordult meg a fejedben, hogy éreztetni fogják veled az emberek, hogy rossz szülő vagy, amiért intézetbe adod a gyerekedet? Hogy milyen anya vagy te? 

 – Amikor Balázs 18 évesen kimaradt a szakiskolából, mi nagyon határozottan képviseltük, hogy nem maradhat otthon. Mert felelős szülőként azt is végig kell gondolni, hogy mi lesz a felnőtt gyerekeddel, ha veled valami történik. Akkor egyszerre veszíti el minden biztonságát, a szülőjét, az otthonát, a kapaszkodóit… Még négy évet járt Balázs Balassagyarmaton egy kollégiummal rendelkező szakiskolába, hogy legyen átmenet, legyen egy lassú leválás, szép eltávolodás tőlünk. Itt annyi baj volt csupán, hogy sokan laktak a kollégiumi szobában. Ebből mi már tudtuk, hogy hosszú távon csak olyan lakhatás jöhet szóba, ahol Balázs a szobában egyedül van.

 – Az állami otthonokat akkor már nem kerestétek?

 – Az országban egyetlen olyan állami intézmény van, Tordason, amelyik speciálisan autista emberekre van felkészülve. A többi intézmény is fogad autistákat, de nem fejlesztik őket, csak megőrzik. Én úgy vettem észre, hogy félnek tőlük, csak a legenyhébbeket, az önellátókat veszik föl, mazsoláznak a jelentkezők közül, és szakemberük is alig van. Tordasra a bekerülési várólista időtartama nagyjából 21 év. Sürgetni azzal lehet, ha beteg vagy nagyon idős a szülő – mire ők sorra kerülnek, nagyjából már a szülő is mehet a gyerekkel. Ezek az intézmények egyébként jellemző módon az országhatár szélén vannak, több száz kilométerre is lehetnek a családtól.

 – Megkísértett a gondolat, hogy beleragadj a szerepbe, hogy mint sok más fogyatékos felnőttel élő szülő, te is a gyerek életét éld a sajátod helyett?

 – Ez nehéz időszak volt, Balázs egy ideig otthon maradt. Ebben az időben váltunk el az apjával, és mi ketten el is költöztünk.

A volt férjem és én is belefáradtunk ebbe a húsz évbe, de az apja talán jobban.

Ő egy csodálatos apa, rengeteget foglalkozik Balázzsal, aki még flexel is az apja műhelyében, de a mindennapok csatái soknak bizonyultak számára. Ez nagyon tipikus életkép a hasonló problémával küszködő családoknál. Van, hogy nem válik el a pár, de az egyik fél csöndben kivonul a helyzetből, munkába, hobbiba, önkéntes feladatba menekül. Balázsnak voltak önagresszív megnyilvánulásai, amelyeket ugyan jól tudtunk kezelni, mégis ez egy állandó feszültséget teremtett körülöttünk, készenlétben kellett lenni, állandóan figyelni rá. Ez megviselte az öccsét is, az apját is. Elfáradtunk.

 – Kezdted feltérképezni a nem állami lehetőségeket, immár egyedül, és ez sem látszott sima útnak.

 –   Kis létszámú, alapítványi, egyesületi vagy egyházi lakhatási lehetőségek jöttek szóba. A Nem adom fel Alapítvány krízisotthona befogadta egy hétre Balázst, amikor nekem pihenésre volt szükségem. Viszont náluk is tízen vannak egy szobában, így ez csak átmeneti segítségnek volt jó. Balázs egy embert ott is teljes munkaidőben lekötött.

 – Milyen terheket ró a szülőre, ha sikerül bekerülni egy támogatott lakhatási programba?

 – Nem könnyű ennek az anyagi hátterét megteremteni úgy, hogy a szülő jellemzően évekig nem jutott jövedelemhez, hiszen otthon volt a gyerekkel.

Alapítványi helyekhez több milliós beugrót kell fizetni, és a havidíj megfelel egy átlagos közalkalmazotti bérnek.

Tudatosan kell erre készülni, már a gyerek kicsi korától kezdve, végig kell gondolni a lehetőségeket. Sok szülő hitelt vesz fel ilyenkor, vagy eladnak valamit, tehát ez komoly anyagi teher.

 – Végül hol sikerült helyet találnod Balázsnak?

 – Balázs a gödöllői Patrónus Házban talált egy évvel ezelőtt otthonra. A Patrónus Ház három éve indult program, egy érintett szülő kezdeményezésére jött létre hatalmas munkával. Tizenkét fiatal kapott itt lehetőséget a felnőtt életre, és ahogy megfogalmazódnak az igények, úgy alakulnak rá a válaszok is. Balázs most már méltó életet élhet, és az sem baj, ha én is megtalálom a boldogságomat.

Láttam az életrajzodban, hogy a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola elvégezése után évekig egy budai hotel vezetője voltál. Innen milyen karrierút vezetett a ferences rend mátraverebélyi kegyhelyéhez?

Már a főiskola mellett, huszonévesen étteremvezető lettem Budapesten, onnan kerültem egy hotel élére. Aztán megszülettek a gyerekeim, öt év alatt négyen egymás után, és amikor a legkisebb gyerekem is oviba került, visszamentem dolgozni a hotelbe.

Rövid időn belül egyértelművé vált, hogy nem a profitorientált világ és a piac az, amit hosszú távon szeretnék szolgálni.

Egy ferences bálon a nővérem egy asztalnál ült Kálmán Peregrin atyával, aki épp Mátraverebély-Szentkúton egy óriásberuházás vezetőjeként dolgozott, és szüksége lett volna egy katolikus lelkiségű turisztikai szakemberre. A nővéremnek rögtön evidens volt, hogy én alkalmas vagyok erre, mégis rengeteget vívódtam, mielőtt elvállaltam.

Milyen beruházásról volt szó, és miből fakadt a kétkedés?

Elsősorban a távolságból, mert tudtam, hogy a gyerekeim az elsők, nem tudok majd naponta ingázni Nógrád megyébe, miközben összetettebb feladat várt, mint egy hotel vagy étterem üzemeltetése. 2015-ben egy európai uniós pályázatnak hála már szerkezetkész épületek álltak Mátraverebély-Szentkúton, amelyeknek az üzemeltetéséhez koncepciót kellett kitalálnom. A ferenceseknek nem volt semmilyen turisztikai tapasztalatuk addig, de ekkorra felépült itt egy hotelkategóriájú zarándokház, egy százfős zarándokszállás, konferenciaközpont és étterem. Egyetlen római katolikus nemzeti kegyhelyünk már a beruházás előtt is népszerű búcsújáróhely volt, évente 150–180 ezer zarándok látogatta. Nagy, komplex feladat volt ilyen tömegeket szakszerűen mozgatni, ellátni úgy, hogy a zarándokhely lelkisége is megmaradjon.

Hogy sikerült a nagycsalád és a távoli munkahely között egyensúlyt találni?

A legtöbb feladat, a foglalások kezelése, a pályázatok, programok szervezése már akkor is online zajlott, ezeket itthonról végezhettem, nem igényeltek mindennapos lejárást, de heti háromszor-négyszer biztosan mentem teendőket intézni. Vállalkozó férjem munkaideje lehetővé tette, hogy ne bébiszitterek hada álljon sorba, hanem vagy ő legyen a gyerekekkel, vagy jöttek le velem Szentkútra.

A gyerekeim is rendszeresen megélhették azt a csodát, amikor három-négyezer ember együtt imádkozott, énekelt. Ahogy cseperedtek, úgy vállaltak ők is egyre több feladatot a mama munkahelyén, a szórólapozástól a gulyásosztásig, látogatók terelgetéséig.

Voltak így is nehéz órák négy kicsi gyerekkel és egy ilyen komplex munkakörrel, de nagyon örülök, hogy sikerült megoldani. Ma már lelkigyakorlatokkal, táborokkal, tematikus hétvégékkel fedezni tudjuk az intézmény üzemelési költségét.

Szentkúton már minden rendben, befejeződtek a fejlesztések?

A kegyhely szomszédságában még egy húsz házból álló családi apartmanparkot, a parkolóra egy 350 kilowattos napelemes kiserőművet, sportpályát és játszótereket is megálmodtunk. A barokk bazilikához érdekesen kapcsolódó skandináv stílusú épületegyüttes szépen illeszkedik a tájba, és sok lehetőséget tartogat. Ez az újabb projekt is hozott nekem új feladatokat, miközben már itt, a Pasaréti Közösségi Házban dolgozom.

Hogy kerültél Pasarétre?

Ez a mi plébániánk, itt lakom, és ide helyezték át plébánosnak a szentkúti kegyhelyigazgatót, Kálmán Peregrin atyát is. Kormányzati támogatást kaptunk a templom és a rendház felújítására, valamint a teljes plébániasor újraépítésére. Volt egy saját ferences óvodánk és gondviselési központunk, a plébániai közösségi élet abban zajlott, de mára kinőtte ezeket a helyeket, hisz negyvenkét hittancsoportunk működik, illetve csibekórus, cserkészcsapat, sőt idén közel hatvan elsőáldozónk lesz.

A templomtoronnyal szemben roskadozott egy üres társasház, azt sikerült megvenni, teljesen lebontottuk, és a helyére épült a közösségi ház, ahol most beszélgetünk.

Évekkel ezelőtt jártam Pasaréten, szembeötlő a változás, élőbb lett a környék, pedig maga az épület nem hivalkodó.

Külső íveivel illik az ikonikus Bauhaus buszfordulóhoz, kifejezi a templomhoz tartozásunkat is, miközben belül azt a modernséget jeleníti meg, amelyet a programjainkkal képviselünk. Itt igyekszünk a környékbeli, nem csak vallásos embereket megszólítani, hisz aki baba-mama tornára jön, az is bármikor visszatérhet a lelkiségi programjainkra.

Kép

Ugron Éva és családja

Milyen programokat kínál a Közösségi Ház?

Családi Ház elnevezésű családpasztorációs programjaink ingyenesek, mert a családügyi minisztérium támogatásával valósulnak meg. Igyekszünk minden életszakaszban komplex segítséget nyújtani. Van, akinek a gyónás utáni feloldozás hiányzik a továbblépéshez, másnak mentálhigiénés szakember vagy pszichológus segítségére van szüksége. A ferences atyák lelkigondozói szolgálata, a Kilátó lehetővé teszi, hogy ingyenes szaksegítséget kapjanak a rászorulók. A német Teenstar program kamaszkori szexuálpedagógiai előadásokat valósít meg, mi a kilenc-tizedikes hittanoktatás keretein belül integráltuk. Tíz alkalmas Jegyessulink tematikájában szerepel a természetes családtervezés, az életvédelem, az anyós–meny viszony, de Süttő Márta vezet külön Anyóssulit is. A Szülősuli elnevezésű, egyéves tematikájú előadásokat Uzsalyné Pécsi Rita tartja, és rendszeresen 100-150 szülő vesz részt rajtuk a nagyteremben. Az Ölelj át! nyolcalkalmas párkapcsolati tréning. Az Emmánuel Közösség elváltaknak szóló lelkigyakorlatokat tart, Keresztes Ilonáékkal együttműködve fogadóhelye vagyunk az abortuszon átesetteknek, az özvegyekkel pedig gyászterapeuta foglalkozik. Az időseknek kéthetente nyugdíjasklubot tartunk, ahol átlag kilencven érdeklődő vesz részt.

Tartott már nekik előadást Kína-kutató, orvosprofesszor, Szent Korona-kutató, szerveztünk tematikus Bauhaus-sétát, szövődnek barátságok, szerelmek ebben az életkorban is.

Ingyenes előadásokkal, gondolom, nem tartható fenn az épület.

Művelődési ház jelleggel saját szervezésű kulturális rendezvényeket is kínálunk, amelyek összeegyeztethetők a ferences szellemiséggel. Nagyon népszerű volt a Berecz András-estünk, ahogy Szabó Balázs és Vecsei H. Miklós Pilinszky-estje vagy a greCSÓKOLlár is. A nagytermet bérbe adjuk családi ünnepekre, hisz tálalókonyhával is rendelkezünk, audiovizuális felszereltsége pedig sajtótájékoztatókra is alkalmassá teszi. Délelőtt állandó bérlőink nyelvi órákat, logopédiai foglalkozást, különböző mozgásos, babás, kézműves foglalkozásokat tartanak. A kápolna mögött kialakítottunk egy nagy tornatermet, a kondigépeket funkcionális köredzésekre és rehabilitációra is igénybe lehet venni, úgyhogy az időseknek, a sérülés után felépülőknek lehetősége van itt edzővel dolgozni. Hosszabb távú célom, hogy hittan előtt és után a fiatalok is felfedezzék maguknak az épületet, a tetőn kialakított grillteraszt is azért találtuk ki, hogy a fiatalok itt lehessenek együtt, biztonságban. Minket száz százalékban a közösségépítés motivál.

Mivel kapcsolódsz ki? Jut időtök a családdal a gondtalan nyaralásra?

Most nincs kikapcsolódás, a bevezetési időszak ilyen, ezt a férjem is tudja, a gyerekeim is. Jó, hogy közel lakunk, ide járnak a gyerekek iskolába, bejönnek suli után, itt tanulnak, esznek, együtt vagyunk. A férjem azt mondta, hogy ez a közös hajónk, a közös utunk, hisz az ő háttérbiztosítása nélkül a gyerekek miatt is aggódnék. De nem a karrier miatt végzem ezeket a munkákat.

Szentkúton, amikor egy-egy hétvégén 3-5 ezer között volt a látogatószámunk, és már majdnem bőgtem a kimerültségtől, odajött valaki, aki korábban még ott volt a meddőknek tartott lelkigyakorlaton. Odaállt elém és sírt, mert már ott volt benne a baba… És ez tényleg csoda.

Mindig átlendítettek azok a megtérések, tanúságtételek a hit általi gyógyulásokról, amelyeket tapasztaltam. Pasaréten nincsenek ilyen magasztos lelki utak, de azt, hogy a szakmaiság a lelkiséggel összeérjen, mindenki csak keresi egész életében a munkahelyén, nekem meg az ölembe hullott, három percre az otthonomtól. Úgy hiszem, hogy az itt végzett munkával a Jóistennek szolgálok.

Ha jól sejtem, önt mindig arrafelé érdemes keresni, amerre épp szakad az eső, zeng az ég…

Az igazi viharszezonban, azaz májustól nyár végéig mindenképp, de fotóztam már decemberben is villámot. Több mint 10 éve ez a hobbim. Alá tudom támasztani, hogy évről évre kiszámíthatatlanabb az időjárás, sokkal több a vihar, gyorsabban jönnek és erősebbek is, ez korántsem mendemonda.

Előre tudja, hogy mikor hová kell indulnia, azaz folyamatosan figyeli az időjárást?

Van egy applikáció a telefonomon, amelyen figyelem a villámtérképet, ezen kirajzolódik, honnan jön a vihar, hol mennyi villám csap le. A széltérképen az is látszik, a viharfelhők merre haladnak. Eleinte magát a villámot kaptam lencsevégre, aztán fontosabb lett, hogy szép környezetben örökítsem meg. Mivel napilapos fotósként járom Tolna megyét, már napközben kinézem a jó helyeket, ahonnan a különböző égtájak felől érkező vihar látványos lehet, így mindig tudom, hová induljak. Szekszárd környékén a dombok tetejéről parádés képeket lehet készíteni, a magaslatokról szó szerint látszik a lecsapás helye is. Sík terepről, például egy tó közeléből pedig nagyszerű víztükrös képek születnek.

Nem épp magaslaton a legveszélyesebb tartózkodni villámlás esetén? Nem fél, illetve nem félti önt a családja?

Nem félek. Az elmúlt 11 év szinte összes viharában kint voltam, talán kettőt, ha elmulasztottam. Olyan is volt, hogy tőlem 300 méterre csapott le egy villám, annak már nem utólag jön a hangja, hanem látod a fényt, s közben robban. Mintha egy bombát dobnának le. Utána fogod fel, hogy közel volt, bár a 300 méter sincs olyan közel.

Nem érzékeled, csak mire megtörtént, aki ebben halna meg, annak nem is fájna.

A családot azzal szoktam nyugtatni, hogy nagyobb az esély repülővel lezuhanni, mint hogy belém csapjon egy villám. Féltenek nyilván, de a két gyermekem közül a nagyobbik, a 10 éves már jött is velem, persze végig bent maradt az autóban. A lényeg, hogy képtelen lennék otthon maradni, a szeretteim is megszokták, hogy amint hallom a morajlást a távolból, öltözöm és megyek.

A cél minél közelebb kerülni a jelenséghez?

A legjobb, ha szinte fölöttem villámlik mindenfelé. Benne kell lenni a viharban, hogy szép közeli villámokat fotózzunk. Sőt elébe megyek a viharnak, s megvárom, amíg fölém ér és elmegy. Egy gyors vihart is egy órán át lehet fotózni azzal együtt, amíg megérkezik és elvonul. A legjobb képek akkor születnek, amikor közeledik meg amikor távozik, nem akkor, amikor az eső a legjobban szakad. Ha csak akkor indulsz el, amikor már dörög-villámlik, akkor lekésted, utolérni meg szinte lehetetlen.

Kép

Fotó: Makovics Kornél

Amikor a közvetlen közelében csap le a villám, utólag sem érzi, hogy ez „meleg helyzet volt”?

Olyankor is az az első dolgom, hogy megnézzem, milyen lett a kép! Szoktam mondani a többieknek, ha úgy találnának meg az állvány mellett, mindenképp vegyék ki a gépből a kártyát, hátha azon van életem fotója… Van persze az emberben egy pezsgés, egy adrenalinbomba, mint amikor mondjuk autóval előzöl egy szűk helyen.

Van, hogy egy tízemeletes tetejéről fotózom, a villámhárító mellől.

Gondolom, az alap, hogy ön bőrig ázik – és a felszerelése? Speciális eszközöket használ?

11 éve egy kezdetleges géppel álltam neki, ma már van vízálló is. Ami fontos: egy masszív állvány, mivel hosszú záridővel fotózom, nem szabad, hogy bemozduljon a kép. Ha a gép fél percig exponál, azalatt ahány villám lecsap, az mind rajta lesz a képen. Mondják, milyen gyors vagyok, hogy le tudom fotózni a villámot, pedig pont, hogy nem, mert ehhez lassan kell fotózni. A látómező egy kis szeletére koncentrálok, ha nem így tennék, egy szép villám is csak egy csík lenne. Megcélzom azt a részt, ahol a legjobban villámlik, így kapok részletgazdag fotót. Ha esernyőt tartok az objektív fölé, nem ázik el.

Azt mondja, egy kezdetleges géppel indult. Honnan jött az inspiráció?

A bátyám egyszer egy régi géppel poénból kattintott párat az égre egy viharban. Nevettem, hogy úgysem fog sikerülni. Aztán ahogy kijártam a Gemencre, meg akartam mutatni másoknak is, amit ott látok, így jött a fotózás. Majd azt mondtam, én is megpróbálom, ami neki nem sikerült, és az ablakból elsőre olyan képet csináltam, hogy beleszerettem… Aztán elkezdett zavarni, hogy onnan mindig ugyanazt látom, ugyanaz a fa és kábelek lógnak bele a képbe. Úgyhogy kimerészkedtem előbb az utcába, majd félig a dombra, s egyszer csak a dombtetőn meg a háztetőn találtam magam.

Akkor előbb a Gemencben készített természetfotókat, csak utána jöttek a villámok?

Így van. Majd a képeim alapján felkerestek, lennék-e sajtófotós, és vállaltam. Ahhoz képest, hogy előtte szobafestő-mázolónak készültem külföldre, fotós tanfolyamot sosem végeztem, nemrég egy versenyen a legjobb vidéki fotóriporternek választottak. Úgy látszik, nem minden a papír, fontosabb kilógni a sorból.

Ami a Gemencet illeti: imádok az erdőben cserkelni, nem is annyira lesből fotózni. Inkább besétálok egy fűruhában, amelyben, ha megállok, és elsétálsz tőlem két méterre, észre sem veszel.

Az állatokat persze nem lehet így megvezetni, a vaddisznó ugyan alig lát, de a szaglása nagyon profi. Úgyhogy a szélirányra is figyelni kell, mert ha feléjük viszi a szagodat a szél, máris elrohannak.

Kép

Fotó: Makovics Kornél

Előfordultak egészen közeli, izgalmas találkozásai is az állatokkal?

Volt, hogy egy vaddisznóval néztem farkasszemet, szerencsére nem voltak kicsinyei. Egy öt fejjel magasabb szarvassal is találkoztam, figyeltük egymást a sötétben, de az sem bőgési időszakban volt, amikor veszélyes lett volna. Egyszer egy rókával mentünk egymás után körbe-körbe, kerestük, mi mászkál körülöttünk. Szerintem nem a villámoktól kell félni, inkább attól, hogy elhagyatott helyeken fotózom, ahol az állatok is megérzik, ha jön a vihar. Egy megvadult vaddisznótól jobban tartanék.

Ezek a kikapcsolódásszerű természetfotós túrák manapság is beleférnek az idejébe?

Hétvégenként abszolút. Az állványt, rajta egy teleobjektívvel, a vállamra csapom, így megyek akár 10-20 kilométert is. Keresem a vadat, ami nehezebb, mint lesből várni, hiszen hallanak is. Az így készült képeknek számomra nagyobb az értéke, mintha odacsalt állatokat fotóznék. Érdekes figyelni, hogy nyaranta nemcsak inni mennek be a vízbe a szarvasbikák meg a vaddisznók, hanem a rengeteg szúnyog elől is. Amikor csak a fejük látszik ki, nagyon jól mutatnak. De amint az első hó leesik, akkor is azonnal indulok a Gemencbe, olyankor ráadásul könnyebb dolgom is van a nyomokat követve.

Láttam, YouTube-videót is készített már egy-egy ilyen kiruccanásáról…

Videós nem vagyok, az egy külön szakma, ám ha látok egy szarvasrudlit, és már kifotóztam magam, de még mindig ott vannak, csinálok egy amatőr videót is róluk. Pályázatokra persze csak fotókat adok be, főleg a villámosokat, négy-ötször indultam, és mindig dobogón végeztem.

A Magyarország 365-re vagyok a legbüszkébb, ahol 37 ezer alkotásból csak 16 pályázót ismertek el, s én köztük voltam!

Pedig nem szokványos olyan természetfotókat leadni, amelyeken nincs állat. De épp azért is kezdtem villámfotózásba, mert mindig az vonzott, amit más még nem örökített meg. 11 éve még nemigen jött szembe villámfotó, így meg sem tudtam kérdezni, hogyan kell, magam jöttem rá a beállításokra.

Gondolom, ez egy olyan elfoglaltság, amit sosem lehet megunni, mert mindig más élményt ad.

Ami biztos: nincs két egyforma villám. Innentől kezdve csak a helyszíneket kell váltani meg új ötleteket belevinni, és sosem lesz két egyforma képed. Volt, amikor én álltam be háttal a kamera elé, amit kiraktam éjjel a sötétben egy mellékútra. Egy bizonyos irányba mutattam, 150 másodpercig mozdulatlanul állva. Esett rám az eső, elleptek a szúnyogok, de megérte! Öt-hat csodás képem lett, az egyiknél pont ott csapott le a villám, amerre mutattam. Ez is olyan helyzet volt, hogy láttam volna, ha közeledik egy autó, de ha valaki világítás nélkül jön, elüthetett volna. Ám egy jó képért – sőt az életben bármiért, amiben a maximumra törekszel – áldozatot kell hozni, kockázatot kell vállalni.

Egyértelmű volt, hogy útnak indul, amint jönni kezdtek Ukrajnából a borzalmas hírek?

Igen, mert számomra hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a határ innenső oldalán van szükség segítségre, nemcsak az érkezők szorulnak rá, hanem a túloldalon ragadók is. Kárpátalján nincs harc, de az esélye, előszele már megcsapta az ott élőket, nem tudhatjuk, meddig ér majd el a konfliktus. Rengeteg idős ember, sokgyerekes család került most kilátástalan helyzetbe, akik amúgy is rendkívül nehéz anyagi körülmények között éltek. Sokan nem gondolkodhatnak úgy, hogy most nekivágnak a világnak, és majd lesz valami. Már régebbről is ismerek egy ötgyermekes kárpátaljai családot, őket korábban is támogattam. Most még a bankszámláikat is befagyasztották, nem tudnak pénzt felvenni, sokaknál az is kérdéses, folyósítják-e a nyugdíjukat, ami amúgy is 20–30 ezer forintnak felel meg. Az élelmiszer pedig – ha egyáltalán lehet kapni – ugyanannyiba kerül, mint Magyarországon, vagy a háború miatt még drágább is. Sokak bevétele a gázszámla kifizetésére is csak épphogy elég.

Úgy tudni, a boltokban sok áru csak limitálva kapható, és a határon is elég abszurd a helyzet…

A boltokban pont a legszükségesebb áruk fogytak el, hiszen nyilván azokat vásárolták, vásárolják fel. A határnál meg azért is kényes a helyzet, mert az innenső oldalon, a szatmár-beregi térségben is élnek emberek a létminimum alatt, akik szintén segítenek a menekülőkön. Olyat is láttam Tiszabecsnél, hogy emberek átjönnek a határon, felveszik a segélycsomagot – pelenkát, vizet, csokoládét –, és visszafordulnak. Ugye most gyalogosan átengedik az embereket, és a feszültség tapintható. Szürreális látni azt is, amikor egy 30 milliós Mercedes terepjáró megáll a sorompó utáni első adakozópontnál, lehúzzák az ablakot, bent ül két nő az első ülésen, hátul három gyerek, és zokognak. Semmi másuk nincs már, csak az autó, mert szétlőtték Kijevtől 20 kilométerre a házukat.

Kép

Kép: Szöllősi Mátyás

Ezekkel a példákkal senkit sem akarok egyáltalán megítélni, csak érzékeltetni szeretném, milyen szürreális jelenetek zajlanak.

Hogy látta, általánosságban mi jellemzi most jobban a kárpátaljai embereket: a félelem vagy az összefogás a bajban?

A félelem nyilván meghatározó, de bőven tapasztaltam összefogást is. Hiszen ők maguk szervezik a gyűjtőpontokat a Kijev, Harkiv felől érkezőknek, vagyis ezek a kis falvak is erejükön felül tesznek a többiekért. Rá is kényszerülnek persze, hiszen folyamatosan érkeznek Ukrajna másik feléből a menekülők. Az óvoda, az iskola most zárva van, befogadóhelyekké alakultak. Azért is van nagy szükségük a támogatásra, mert nyilván senki nem ad nekik külön pénzt erre, a saját erejükből, a pluszidejükből és adományokból kell megoldaniuk. Ráadásul a segélyeket szabály szerint csak a menekülteknek adhatják, miközben ők maguk is ellehetetlenültek, ugyanúgy szükséget szenvednek. Ez is abszurd helyzet. De ahogy az emberek nagyrésze itthon is megmozdult, ők is összefogtak, csak eleve kisebbségi létben.

Mennyire volt lehetősége meghallgatni a helyiek saját egyéni történeteit – hiszen nyilván igénylik, hogy valakinek elmondhassák –, miközben fotózta őket?

Alapvetően adományozási céllal mentem, de vittem a fotós felszerelést is. Minél több emberrel találkoztam, annál egyértelműbbé vált: láttatnom kell az ő helyzetüket, amin a kirobbant háború csak tovább ront. Sok időssel beszélgettem, akik egyedülállók, vagy az unokájukkal élnek együtt. Szívszorító volt látni, hogy már eltemették a gyereküket, s ők nevelik az unokát. Nagycsaládosoknál is jártam, olyanoknál például, ahol a nagymama és az édesanya három kiskorú gyerekkel él együtt, ám a családfenntartó 18-19 éves fiút most katonakötelesként elvitték a frontra. Rettenetesen nehéz helyzetbe kerültek. Vagy az a hölgy, aki 2017-ben eltemette a férjét, ugyanabban az évben a lányát, 2019-ben pedig a fiát. Az unokáját nevelné egyedül, de már ő sincs vele, mert a gyereket az apja elvitte Magyarországra, ami persze érthető ebben a szituációban. A néni viszont ott maradt, és még azt az utolsó kis szalmaszálat is elveszítette, akiért – ahogy ő fogalmazott – még érdemes élnie. Ezeket a történeteket próbálom a magam eszközeivel láttatni.

Kép

Kép: Szöllősi Mátyás

Fotósként nem ütközött nehézségekbe ebben a speciális lélektani állapotban, amit a háború okoz?

Főleg ismerősökön keresztül kerestem embereket, akik nyitottak voltak a találkozásra, de nyílt színen nemigen fotózhattam.

A határon például le akartam fotózni valamit, de a rendőrök nyomban leállítottak. Nem tudhatják, kinek készítem a felvételt, az emberek bizonytalanok, bizalmatlanok. Az utcán portrékat sem készítettem végül, inkább házaknál fotóztam. A 14 évesnél fiatalabb gyerekek arcképei meg a férfiportrék problémásak lehettek volna, hiszen a fiatal férfiak hadkötelesek. Az ember nehezen látja át, melyik tettének milyen súlya van, hiszen a mi generációnk két héttel ezelőttig nem ismerte a háborút, legalábbis ilyen közelről nem. Irak, Szíria távol van, ez viszont akár a rokonainkat is érintheti. És én nem hozhatok bajba embereket, még akkor sem, ha a jó szándék vezérel. Sokan egyébként is félnek, vagy nem akarják adni az arcukat az elmesélt történetükhöz, esetleg szégyellik, amilyen helyzetben vannak.

Azt is olvastam a Facebook-oldalán, hogy furcsa hadviselési eszköz lett a közösségi média: „A közösségi felületeken az oroszok próbálják pénzért cserébe befűzni az ukrajnai fiatalokat, hogy váljanak besúgóvá.”

Ezt több helyről is hallottam, már csak ezért is át kell gondolni, hogy hol, kiről és mit osztunk meg. Egy család mutatott nekem egy listát is fényképekkel, fedőnevekkel és rendes nevekkel arról, hogy a környéken mozgolódók közül kik jelentenek az oroszoknak. Állítólag a listán szereplő emberek Kárpátalján megfigyelnek, jelentenek. Az emberek többsége az ukrán és az orosz nyelvet is beszéli, könnyen elvegyülnek. És aki nehéz anyagi helyzetben van, azt be lehet fűzni cigarettáért, pénzért vagy akár a továbbtanulás ígéretéért, hogy adjon ki információkat.

Kép

Kép: Szöllősi Mátyás

Ön Erdélyt is elég jól ismeri, hiszen ott is évente több fotós körutat tesz. Ha összehasonlítja a jelenlegi Kárpátaljával, milyen különbségeket és hasonlóságokat lát?

Senkit nem akarok megbántani, de én úgy látom, hogy a határon túli magyarlakta területek közül háború nélkül is Kárpátalja van a legrosszabb helyzetben.

Ezt nem szakemberként, hanem alkotó emberként mondom. Az elmúlt évek eseményei, Ukrajna gazdasági helyzete, az orosz konfliktus, az infrastruktúra hiánya, a hátrányos nyelvtörvény eleve olyan helyzetet teremtett, ami a kárpátaljai magyaroknak finoman szólva sem kedvez. Az erdélyi magyar közösség már csak a lélekszáma miatt is erősebb, gazdaságilag és kulturálisan is. Nagyobb lehetőségük van összetartani, miközben Kárpátalja legtöbb települését annyira jellemzi a mélyszegénység, hogy amint átlépi az ember a határt, érzékeli, hogy egy elhanyagolt övezetbe érkezett. Talán sosem fordult az ottaniak felé igazi figyelem. Az utak katasztrofális állapotban vannak, sok házban gáz vagy akár villany sincsen. Erdélyben legalább földje van az embereknek, gazdálkodhatnak, ami a megélhetés szempontjából sokat jelent, de a kárpátaljaiak mintha nem tudnának egyről a kettőre lépni. És a háború ezt még be is tetőzi, hiszen alapvető jogoktól, az élethez szükséges eszközöktől, szükségletektől fosztja meg az embereket.

Kép

Kép: Szöllősi Mátyás

Bízhatunk azért abban, hogy már megedzette őket annyira az élet, hogy csak azért sem adják fel?

Sokan minden nehézség ellenére is Kárpátalján akarnak maradni. Az összetartásuk, a vidék és az otthonuk szeretete nyilvánvaló. Ezért is kezdtem bele ebbe a sorozatba, hogy az ottmaradókat fotózzam. Mert mi van azokkal, akik, bármi történjék is, nem mennek el?

Sokan érvelnek azzal, hogy Kárpátalján nincs háború, de sajnos sok minden más sincsen, ami viszont nagyon szükséges volna.

És attól, hogy nincsenek harcok, még éhen halhatnak, megfagyhatnak az emberek étel, fűtés, nyugdíj nélkül. Mintha rájuk figyelnének most a legkevesebben, mert náluk egyelőre nincs háború, ők „megvannak, élnek maguktól”. Kárpátalja ilyen szempontból egy kicsit elhanyagoltabb terület, pedig a helyzetet ugyanúgy megszenvedi. S hogy miért menekülnek el egyesek még onnan is? Nos, ha egy hadsereg Nyíregyházát támadná, szerintem Zalát is sokan elhagynák. Ez Ukrajnára is érvényes, annak ellenére, hogy jóval nagyobb, mint Magyarország. Ha háború van egy országban, jogosan félnek, akik ott élnek, én így gondolom. És mindez egyetlenegy lépésre történik tőlünk. Ha Beregsuránynál állok, a határ túloldalán egy olyan országot látok, ahol nem messze már ropognak a fegyverek.