„Minden gyerekpraclit meg kell fogni” – Alternatív iskola az állami rendszeren belül
Akárhányszor látom, szülők hada veszi körül az iskola folyosóján – és a derűs hangulatból ítélve nem a módszereit szokták számonkérni. Határtalanul nyitott és határtalanul elkötelezett személyiség. A pesthidegkúti kávézóban sem tudtunk anélkül eljutni az asztalunkig, hogy hárman ne állították volna meg. Lakóhelyén tisztelik és szeretik, rám pedig már attól éteri nyugalom szállt, hogy elkezdtem hallgatni, ahogy mesél gyerekekről, családról, iskoláról. Lányi Mariettával, a Gyermekek Háza (GYH) alternatív pedagógiai program alapítójával beszélgettem.
– Hogyan jutott ide ez a világ, hogy a konzervatív, katolikus kisgazda politikus, néhai Lányi Zsolt képviselő úr és lengyel arisztokrata családból származó feleségének a lánya alternatív iskolát alapítson?
– Nagyon elfogadó családban nőttem fel, a Kádár-rendszer szigorúan szabályozott iskolájában viszont sok sérülés ért, mert az csak a tananyagra összpontosított, egyáltalán nem érdekelte maga a „Gyerek”, akit tanítani kellene – azon túl persze, hogy szerintük én például „rossz családból” származtam. A rendszerváltás környékén kezdtem el azon gondolkodni, hogy kellene csinálni egy személyközpontú iskolát, és ez nagyon szerencsésen egybeesett a XX. század eleji reformpedagógiák, a Montessori, a Waldorf újbóli megjelenésével, amelyek a gyermekek fejlődéséhez, egyéni lehetőségeihez, fejlődéséhez igazították a módszertant. Az akkori Művelődési Minisztérium létrehozott egy háttérintézményt, ahová pályázni lehetett mindenféle elképzelésekkel arra vonatkozóan, hogy milyen legyen „az Iskola” – mi is pályáztunk és nyertünk.
Az én iskolaalapításomnak a legfőbb támogatója egyébként az én köztudottan konzervatív, jobboldali, mondhatnám, „reakciós” édesapám volt. Ő azt mondta, hogy pontosan az felel meg a mi értékrendünknek, hogy a gyerekeket helyezzük a középpontba, vagyis értéknek tekintjük az egyéniségüket, a sokszínűségüket; azt, hogy mindegyikük másban jó és más tempóban fejlődik.
Egyébként eddig minden oktatási kormányzat támogatott minket. A koncepciónk az, hogy a nagyon jó képességű gyerek hadd szárnyaljon, és az se essen ki a közösségből vagy szorongjon az iskolában, aki kevésbé tanul könnyen; minden gyerekből hozzuk ki, amit csak lehet. Erre nem lehet jobb- vagy baloldaliságot, konzervativizmust vagy liberalizmust ráhúzni, ez egyetemes emberi érték.
– Van a gyermekközpontúságnak határa?
– Ezt egy olyan iskola vezetőjétől kérdezed, aki akár középsúlyos értelmi sérült gyermekeket is együtt tanít kiemelkedő intellektusú gyerekekkel, és az általuk behozott sokszínűséget értéknek kezeli. A határ az oktathatóság, és hogy egy működő közösség elbírja a sérült tagjait.
Az alkalmazkodás a gyerekhez, nem azt jelenti, hogy lessük a kényét-kedvét és körülötte forgatjuk a világot, hanem azt jelenti, hogy a képességeit, lehetőségeit figyelembe véve fogalmazzuk meg az elvárásokat felé.
És arra is figyelünk, hogy ő egyébként hogy van.
– Sokan elborzadnak, ha azt a szót hallják, hogy élménypedagógia, meg hogy alternatív iskola. Ezek olyan gyanús dolgok, de mindenképpen összeegyeztethetetlenek a renddel.
– Mi a rend a XXI. században? Én állítom, hogy a GYH-ban rend van, és komoly szokásrend, csak máshol vannak a fókuszok.
Idén Egerben nyaraltam a családommal, reggeliztünk szépen felöltözve, késsel-villával. A szomszéd asztalnál ült egy pár egy kicsi gyerekkel, előtte a táblagép, persze nem akart enni, az anyukája meg rimánkodott, hogy miért nem eszik. Tukmálta belé az ételt, majd a végén megköszönte, hogy megette a reggelit. Nem minősítek, csak látni kell, más lett a világ, más környezetben felnövő kisgyerekek jönnek az iskolába. Természetesen nem gondolom, hogy az az iskola feladata, hogy szaladgáljon a gyerek után a villára szúrt reggelivel. Csak azt mondom, legyen türelmesebb, mert annak meglesz a gyümölcse. Hogy azt a gyereket, aki érti, hogy most figyelni kell, mert úgy szocializálódott, ültesse le és tanítsa. Aki meg mászik az asztal alatt, annak magyarázza el, hogy most kicsit le kell ülni a popsijára, és nyugton kell maradni. Az a tapasztalatom, hogy ez beérik, szépen működik, ezt igazolja az én iskolám.
Rend van tehát, de nem külsőleg szabályozott rend, hanem belső értékké vált rend.
Az egyéni bánásmód, az egyénhez igazított tanulástámogatás, a differenciálás teszi lehetővé, hogy eltérő képességű, lehetőségű – akár kiugróan tehetséges, akár tanulásban akadályozott diák – együtt, egymást segítve tanuljon. Tanulóink szívesen jönnek iskolába, mert a tanulás izgalmas, felfedező és valóban élményt nyújt.
– De vajon az első munkahelyen vagy a házasságban is ilyen „személyre szabott türelemmel” és empátiával fognak majd hozzáállni a mostani gyerekekhez? – merülhet fel az aggály a fontolva haladókban.
– Olyan ütemben változik a világ, annyira gépesítve van minden, hogy fogalmunk sincs, milyen munkahelye lesz a most hat-hétéves gyerekeknek. Nem valószínű, hogy csupán arra lesz szüksége, hogy csöndben tudjon ülni ötször, hatszor, hétszer negyvenöt percet, és visszaadja azt a lexikális tudást, amit megtanult – ahogy már most sem csupán csak ezekre lenne szükség.
Azt tudjuk viszont, hogy szüksége lesz empátiára, jó kommunikációs és logikai készségre, kritikai gondolkodásra, ezért mi ezekre is olyan hangsúlyt fektetünk, mint a lexikális tudásra.
Nálunk minden reggel nyolctól beszélgető kör van fél kilencig, aztán együtt megreggelizünk, és kezdődik a tanulás. A munkahelyen nem esik jól az, hogy ha megkérdezik, hogy vagy? Akik a mi első évfolyamunkban, 1991-ben kezdték az iskolát, ma biztosan megkérdezik a munkahelyükön a szobatársuktól, hogy hogy van. A mi hitünk szerint ettől lesz jobb a világ. Hány és hány családot látok, akik ülnek egymással szemben az étteremben, és nyomkodják a telefont, mintha ott se lenne a másik. Nálunk reggel csak „a másik” van, csak egymással foglalkozunk. Mivel nem tanulással, hanem beszélgetéssel kezdünk, nem lehet elkésni. Ettől rendetlenebbek lesznek ezek a gyerekek? Szerintem nem.
Szóval az odafigyelés, az empátia működik, és meggyőződésem szerint a munkahelyen és a házasságban is működni fog.
– És mit vártok cserébe a gyerekektől?
– Mi abban hiszünk – és ezt támasztja alá a harmincéves tapasztalatunk –, hogy nem lesznek attól jobbak a gyerekek, és nem fognak jobban tanulni, ha akármilyen módon szankcionáljuk, ha valami nem megy. Mindenkinek a saját képességeihez mérjük a fejlődését.
Nem azt szeretnénk, ha parancsszóra tanulnának, hanem azt, hogy örömmel akarják felfedezni a világot, hiszen az érdekes. Arra neveljük őket, hogy önállóak legyenek és vállaljanak felelősséget magukért, hogy maguknak tanuljanak – és közben segítsenek arrébb jutni a kerekesszékes társuknak, meg olvasástanulásnál tegyék a megfelelő betűre a Down-kislány ujját, segítsenek neki.
Vannak gyerekek, akik első osztályra már folyékonyan olvasnak. Nekik adunk egy könyvet, hogy önállóan olvasgassanak, válaszoljanak a kérdésekre, amíg a többiekkel a betűket tanuljuk. Van, akinek hat-, sőt hétévesen is nehézséget okoz, hogy összeolvassa a betűket – neki azt mondom, hogy most csak nézegesd ezt a mesekönyvet, közben a szükséges háttérképességeit fejlesztem, az olvasást meg majd egy kicsit később újra megpróbáljuk – esetleg segít egy társad, akinek könnyebben megy. Mit tanul meg ez a gyerek? Számíthatok a többiekre, és nem vagyok értéktelen attól, hogy nem megy minden pontosan úgy, ahogy a többieknek. Akit megkértem, hogy segítsen, az pedig abban fog megerősödni, hogy tud segíteni a társának, ami fontos, jó dolog – és ráadásul közben az ő tudása is elmélyül. Ez persze így működik a matekkal meg minden más tárggyal is.
– A nagyon jó képességű gyerekek nem fejlődnek lassabban attól, hogy nem szárnyalhatnak a saját tempójukban, mert néha segíteniük kell például egy Down-kislányt vagy egy nagyothalló kisfiút?
– Máshogy fejlődnek, az egész biztos. Talán nem fognak annyi lexikális tudást magukba szívni, amennyit esetleg egy hagyományos iskolában magukba szívnának.
Nem is volt sose célunk bemagoltatni az apró betűs részeket – most, az okoseszközök világában meg pláne nem az –, viszont mindig is fontosnak tartottuk, hogy fejlesszük azokat a kompetenciákat, amelyekre vitán felül szükség van az életben.
Nagyon sokan nézik úgy a mi osztályainkat, hogy „vannak az épek, meg vannak a sérültek”. Ez nem így van. Osztályközösség van, sokféle gyerekkel. Igen, együtt tanulnak ép és sérült diákok, és ez így van jól. A felnőtt világban is együtt élünk. Az épeknek szükségük van a sérültekre, a sérülteknek meg az épekre ahhoz, hogy ilyen empatikus, elfogadó emberekké váljanak, amilyenekké válnak.
– Említetted az okoseszközöket. Tán csak már nem te is a lexikális tudás szükségtelenségét propagálod azzal, hogy azt mondod, nem kell az apró betűs részeket bemagolni?
– Nem. Azért is vagyunk egésznapos iskola, mert fontosnak tartjuk, hogy ne chat-programokon keresztül kapcsolódjanak egymáshoz a gyerekeink, hanem élő kapcsolatban, közösségben legyenek egymással napi nyolc órán keresztül. Ugyanakkor nem tekintünk ellenségként az informatikára, nem tiltani akarjuk az okoseszközök használatát, hanem megtanítani a gyermekeinket azoknak az „okos” használatára. Benne vagyunk a Microsoft Innovatív Iskola Programjában is éppen emiatt. Ezért is tartjuk fontos készségnek a belső önszabályozást, hiszen számtalan pszichológiai kutatás bizonyította, hogy a tiltások, a külső fegyelmező eszközök – belső önszabályozás hiányában – addig működnek, amíg a külső fegyelmező jelen van. Belső szabályozás pedig csak akkor alakul ki, ha erre időt szánunk. Nyilván sokszor könnyebb lenne beírni a fekete pontot, bevágni az egyest, de mi – még ha hosszabb idő is – bizalommal és tisztelettel próbáljuk meg rávezetni a gyerekeinket a helyes útra.
– Jól érzem, hogy nálatok attól működnek jól a dolgok, hogy bíztok a gyerekekben és vezetitek őket?
– Igen. A feltételeket kell megteremteni, minden gyerekpraclit meg kell fogni és vezetni őket. Én egész biztos lehetek abban, hogy a másodikosaim is szépen, rendesen dolgoznak közvetlen irányításom nélkül is. Aki végzett, az leellenőrzi a munkáját, aztán segít a másiknak. Tudják, hogy maguknak tanulnak. Persze, mindenki követ el hibákat, csinál butaságokat, anélkül nem lehet felnőni. Kérdés, hogy mi, felnőttek – akik ugye szintén hibázunk –, hogyan reagálunk ezekre.
– Hogyan tartjátok egyben magatokat ti, pedagógusok ebben a nem mindennapi tanulásszervezésben?
– Hozzánk csak olyan pedagógusok szeretnének jönni, akik azonosulni tudnak az értékrendünkkel. Az alapítók közül mindannyian az iskolában tanítunk még, és nagyon erős közösséget alkotunk. A hozzánk kerülő új kollégák választanak maguknak egy segítő párt a régiek közül, akihez bármikor fordulhatnak. Fontos, hogy nálunk még a pedagógus is hibázhat, még neki sem kell tökéletesnek lenni! Minden héten összejövünk, ahol megbeszélhetjük ügyes-bajos dolgainkat, és olykor igénybe vesszük pszichológus, mediátor segítségét bizonyos helyzetek megoldásához, mert mi sem tudunk mindig mindent megoldani, és van, hogy elbizonytalanodunk.
– Hogyan lehet az, hogy egy iskolában, ahol csak az „elbeszélgetés” a következmény, ahonnan nem lehet elkésni, ahol nem muszáj az elsősöknek karácsonyig olvasni tudni, a tanulmányi és a felvételi eredmények mégis jók?
– Nagyon figyelünk arra, hogy az alapkészségeket, az írást, olvasást, számolást valóban alaposan elsajátítsák a gyerekeink. Látjuk, mennyi munkája van némelyik gyereknek például egy hármasban matekból, hiszen mellette ülünk, és olyankor megjegyezzük, hogy „ez most hármas lett, de ez egy olyan hármas, amire te is meg én is nagyon büszkék lehetünk, mert nagyon megdolgoztunk érte”. Ezzel leszűrheti magának, hogy lehet, hogy nem én vagyok a legjobb matekos, de a szorgalmamra büszke lehetek.
Segítünk nekik a reális önkép és helyes önbecsülés kialakításában, és hozzák is a jó eredményeket.
Persze hozzá kell tennem, hogy Pesthidegkúton vagyunk, értelmiségi családok hozzák ide a gyerekeiket, de a „lelkifurdalásunk csillapítására” – szoktam mondani keserédes humorral – járunk a képzési programunkkal hátrányos helyzetű régiókba, ahol ezt a nálunk bevált differenciálást, egyéni bánásmódot tanítjuk a pedagógusoknak.
– Mennyire nyitottak erre a tanárok?
– Mindenekelőtt muszáj itt megjegyeznem, hogy a pedagógus-társadalommal szerintem nem túl méltányos a világ. Nem elsősorban a fizetésre gondolok, az lerágott csont. A túlszabályozottság, a megszokotthoz való ragaszkodás – ami nem feltétlenül állami szintről jön – csökkenti a kreativitásukat és az egyéni felelősségvállalásukat. Rengeteg elvárásnak kellene folyamatosan megfelelniük, ugyanakkor nagyon sokfélék a gyerekek. Sokan diplomáznak, de kevesen jönnek sajnos a pályára. Azt tapasztalom, hogy szeretnének megújulni, sokan jönnek a képzéseinkre – ezek államilag támogatott képzések –, remélem, tudunk segíteni.
– Idén szeptemberben indul az első gimnáziumi évfolyamotok. Mit néztek a gimnáziumi felvételin, és milyen körből jöhetnek ide a gyerekek?
– Alapvetően a saját gyerekeinket szeretnénk továbbvinni, de el kell érni a felvételhez egy bizonyos tanulmányi átlagot, hiszen nem mindegyiküknek való a gimnázium. Egy aspergeres például már befér a gimis osztályba – persze, kicsit bizarr a viselkedése, de hát színesebb, és így sokkal gazdagabb tőle a közösség. Akik nem gimnáziumban tanulnak tovább, azok általában nagyon jó szakmákat fognak tanulni. A huszonkettő nyolcadikosunkból tizenhat jön tovább a gimnáziumunkba, a többiek más általános iskolákból csatlakoznak hozzánk. Számunkra is meglepő, hogy már az első évben hatszoros volt a túljelentkezés, ami jelzi, hogy többen vágynak személyközpontú középiskolára.
– Heves vitákat kavart a köznevelési törvény módosítása, amelyekből a GYH teljesen kimaradt. A szöveges értékelés és az állami tanrendtől való maximum 30%-os eltérés nem érintett volna titeket annyira, hogy érdemes lett volna hallatni a hangotokat?
– Szögezzük le, a GYH által képviselt pedagógiai értékeket az oktatáspolitika támogatja.
Alternatív kerettanterveinket akkreditáltattuk, EMMI által felkért szakértők hagyták jóvá. Több, Oktatási Hivatal által szervezett konferenciára hívtak meg, hogy mutassam be működésünket. A köznevelési törvény tervezett módosításával kapcsolatban fontosnak tartom, hogy az alternatív iskolákat összefogó szervezetek szakmai érveket fogalmaztak meg, egyeztettek a minisztérium képviselőivel. A Waldorf Szövetség és az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete Alternatív Tagozata pedagógiai érvekkel alátámasztott, logikusan felépített állásfoglalást fogalmazott meg, érveiket többnyire elfogadták, módosították a törvénytervezetet. Úgy gondolom, további egyeztetések várhatóak.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>