A fogszuvasodás okait kutatva 

A huszadik század elején a szájápolásnak még nem tulajdonítottak jelentőséget. Az ép fogsor nem volt társadalmi követelmény, az emberek többségének ennél jóval fontosabb dolga is akadt. A fájdalmak, a szenvedés és esetenként a halálos szövődmények persze riasztóak voltak, de egyetlen ország sem tudott sokat tenni a szinte törvényszerűen jelentkező tünetek ellen. A fogromlás olyan méreteket öltött az egész világon, hogy a kormányok – bizonyos területeken – kénytelenek voltak korlátozásokat életbe léptetni. Az amerikai hadsereg például bevezetett egy minimumot: mind az első, mind a második világháborúban csak olyanok szolgálhattak, akik alul és fölül is legalább hat-hat ép foggal rendelkeztek. 
A világ egyik legcivilizáltabb, legfejlettebb államának tekintett Svédországban semmivel sem volt jobb a helyzet. A fogszuvasodás a harmincas évekre olyannyira járványos méreteket öltött, hogy már a hároméves gyerekek fogainak is több mint nyolcvan százaléka lyukas volt.

A fogorvosok tevékenysége tulajdonképpen egyetlen gyógymódra korlátozódott: amikor a szenvedés már elviselhetetlenné vált, vagy a gyulladás a beteg életét veszélyeztette, a rossz fogat kihúzták. 

A szakemberek véleménye még abban sem volt kiforrott, hogy egyáltalán mi okozza a fogromlást. Gyanították, hogy a cukortartalmú édességek a bűnösök, de hasonlóan valószínű jelöltnek számított az általános étrend, illetve többféle alapbetegség is gyanúba keveredett. A kormány elhatározta, hogy átfogó kutatást indít ennek a veszedelmes és nemzetgazdasági szempontból méregdrága járványnak a legyőzésére. 
Az ilyesfajta kísérletezésekhez persze sok alanyra van szükség, ilyet pedig nehéz volt szerezni, mivel a fogorvostól mindenki fél. Úgy döntöttek tehát, hogy olyan társadalmi közegben keresik a megoldást, ahol nem ütköznek ellenállásba. Svédország egyik hírhedt elmegyógyintézetére, a Vipeholm Intézetre esett a választás. A bentlakók többsége gyerek volt, de akadtak felnőttek is, és a legidősebb lakók hetven körül jártak. Mindannyian valamilyen fokú értelmi fogyatékossággal élték a mindennapjaikat. Az akkori terminológia szerint a „retardáltaktól” a „debileken”, az „imbecileken” és az „idiótákon” át egészen a megnevezhetetlenül súlyos esetekig terjedt a skála. A szerencsésebbek képesek voltak az önellátásra, a legsúlyosabb esetek viszont sem járni, sem enni, sem kommunikálni nem tudtak. Voltak, akiket egy ágyhoz kötözve tartottak napi huszonnégy órában, mindennapos volt a testi fenyítés.

Az intézmény igazgatója, a mindenható Hugo Fröderberg ezeket az embereket nem tekintette a társadalom tagjainak, sokkal inkább növényi szinten vegetáló lényeknek. Meggyőződése volt, hogy a legrosszabb állapotú fogyatékkal élők még fájdalmat sem éreznek.

Az intézmény mentalitására jellemző volt, hogy kiemelt munkatársa volt egy bizonyos dr. Gunnar Dahlberg, aki a svéd állam által finanszírozott fajhigiéniai kutatások vezetőjeként is tevékenykedett. 
A kísérletsorozatba olyan gyerekeket vontak be, akik tudtak rágni és önállóan enni. Sem őket, sem a családjukat nem tájékoztatták arról, hogy miben vesznek részt. Az első szakaszban az átlagos svéd étrend cukortartalmának a felét adták nekik, valamint mérsékelt mennyiségű keményítőt, A-, C- és D-vitamint. Mivel a fogaik az olcsó, édességmentes étkezés miatt amúgy is sokkal jobbak voltak az országos átlagnál, az ő állapotuk szinte semmi romlást nem mutatott a szakasz lezárultával. 
A második csoport napi harminc dekagramm cukrot kapott. Voltak, akik kenyérben, mások édesített italokban, egy harmadik csoport pedig tejkaramella formájában. Ez utóbbi csoport számára a Mazetti nevű édességkonszern külön karamellafajtát kísérletezett ki. A később Vipeholm-karamella néven elhíresült édesség sűrűbb és tapadósabb volt a többinél, olyannyira, hogy hosszú órákig nem olvadt le a fogakról. A gyerekek zsebeit telerakták vele, és gondosan ellenőrizték, hogy megették-e az utolsó darabig. A fogkefét eleve betiltották, és még a szemeteseket is naponta átkutatták kidobott édességek után kutatva. Az ellátmánnyal nem volt probléma: mivel az egész programot a Svéd Édességgyártók Szövetsége finanszírozta, összesen harminc tonna édesség fogyott el a kísérletek befejezéséig. 
A hatás azonnali volt. Minden alany fogai szuvasodni kezdtek, és a legtöbbüknél súlyos, visszafordíthatatlan károsodás történt. A gyerekek fájdalmai állandósultak, és mivel a legtöbben féltek a fogorvostól, kezelést sem kaptak. A szerencsésebbek tönkrement fogait egymás után kihúzták. 
A kísérletek 1945-től 1955-ig tartottak. Hatalmas mennyiségű tudásanyag halmozódott fel a fogszuvasodás okairól és lefolyásáról. Ennek eredményeképpen a svéd gyerekek fogai jelentősen javultak, az iskolák egészségesebb étrendet vezettek be, és országos kampány indult a cukorfogyasztás csökkentésére. Sok helyen még ma is tartják a szombati édesség hagyományát, amelynek keretében a gyerekek szombat esténként annyi cukrot és csokoládét tömnek magukba, amennyit csak bírnak, aztán egy hét szünet következik. 

A Vipeholm-kísérletsorozat még ma is nagy tiszteletnek örvend a fogászati szakirodalomban. Egy-egy mondatban minden leírás megemlíti, hogy a módszer etikátlan volt, de kevesen részletezik a tízéves folyamat érzéketlenségének és kíméletlenségének valódi mértékét. 

Halálos kimenetelű, embertelen szifiliszkísérletek 

Az Atlanti-óceán túlsó oldalán is megtalálták azt a védekezésre képtelen, kiszolgáltatott csoportot, akiken büntetlenül hajthattak végre embertelen kísérleteket. A cél a huszadik század elején szinte korlátlanul terjedő szifilisz jobb megismerése volt. Ezt a betegséget sokan nevezik Amerika bosszújának, mivel valószínűleg Kolumbusz hajóival érkezett Európába. Mintha cserébe kaptuk volna a spanyolok által odahurcolt pestisért, kanyaróért, influenzáért és himlőért. Európa jelentős része francia betegségként ismerte, a franciák nápolyi kórként, az oroszok a lengyeleket okolták. Gyógymód évszázadokig nem volt, legföljebb hatástalan kenőcsökkel és meglehetősen mérgező szerekkel, például arzénnal és higannyal próbálták kezelni. 

Kép

Kép: Picryl

Kezeletlenül pedig hosszadalmas és borzasztó tüneteket produkál. Megtámadja a bőrt, a csontokat és a központi idegrendszert, mentális zavarokat és demenciát okoz. Ezt a folyamatot akarták részletesen tanulmányozni az Egyesült Államok Közegészségügyi Szolgálatánál, különös tekintettel arra, hogy milyen különbségek mutatkoznak a betegség lefolyásában a fehér és a fekete lakosság között. 
A kutatást az Alabama állambeli Tuskegee Egyetem közreműködésével, 1932-ban kezdték el. A kísérlet hivatalos elnevezése „Tuskegee-i tanulmány a kezeletlen szifiliszről a néger férfi esetében” volt, alanyokat pedig az egyetem keresett. Macon megyében hatszáz létminimumon élő, fekete mezőgazdasági idénymunkást vettek rá a részvételre, közülük négyszáz fertőzött volt, kétszázan pedig az egészséges kontrollcsoportba kerültek.

A későbbi események fényében szinte érthetetlen, miért ment bele az egyetem vezetése ebbe a tömeggyilkosságba, figyelembe véve, hogy kifejezetten afroamerikaiak számára létrehozott, fekete vezetésű intézményről volt szó.

A férfiaknak nem árulták el a program valódi célját: azt hazudták nekik, hogy a „rossz vért” kutatják, és ingyenes orvosi ellátást ajánlottak nekik cserébe. Ez elsősorban arzén-, higany- és bizmuttartalmú, mérgező és hatástalan szerekből, valamint különböző placebókból állt. Nem tájékoztatták őket sem a diagnózisról, sem a betegség valós veszélyeiről, például arról, hogyan fertőzhetnek meg másokat, illetve hogy a gyerekeik is fertőzötten jöhetnek a világra. 
Az első tanulmányt 1934-ben tették közzé, de a folyamat nem állt le. A résztvevők jelentős százaléka megfertőzte a feleségét is, egymás után születtek a fertőzött gyerekek. Már tíz éve hagyták őket szenvedni, amikor a fertőzöttek közül több mint kétszázötvenen beléptek a hadseregbe, hogy harcoljanak a szövetségesek oldalán. Nekik lehetőségük lett volna rendes diagnózisra és a körülményekhez képest viszonylag hatékony kezelésre, ám a Közegészségügyi Szolgálat megtiltotta a kezeléseket, mert éppen a kezeletlen szifilisz lefolyását akarták tanulmányozni. 
A legsötétebb fordulat akkor állt be, amikor 1947-ben, a penicillin felfedezésének köszönhetően antibiotikumos eljárás vált elérhetővé a betegség gyors kezelésére. Az amerikai kormány elhatározta, hogy végleg megszabadul a szifilisztől, ezért országos körben kórházi központokat hozott lére.

A tuskegee-i kísérleti alanyok – mint bármelyik másik amerikai állampolgár – jogosultak lettek volna a kezelésre, a kísérletsorozat lebonyolítói azonban hazugsággal és fenyegetéssel megakadályozták, hogy a betegeik igénybe vegyék azt. 

Az egyetem vezetése mellett a kulcsszerepet egy Eunice Rivers nevű ápolónő játszotta. A helyi fekete közösség tagjaként a környék afroamerikai lakosságának teljes bizalmát élvezte. Ő végezte a toborzás jelentős részét, ő vette rá az alanyokat, hogy az ingyenes ellátásért és meleg ételért cserébe különböző fájdalmas vizsgálati eljárásoknak vessék alá magukat. Azt is ő érte el, hogy az elhunyt betegek családja hozzájáruljon a boncoláshoz – cserébe az egyetem hozzájárult a temetési költségekhez. Eunice Rivers volt az egyetlen alkalmazott, aki a program teljes negyven éve alatt ezen a projekten dolgozott. 
A tuskegee-i kísérlet ugyanis egészen 1972-ig eltartott. Kezdete óta olyan megállapodások születtek, mint az emberkísérleteket szigorúan szabályozó, 1947-es Nürnbergi kódex és az 1948-as Emberi jogok egyetemes nyilatkozata. A tuskegee-i kísérletezőket mindez egyáltalán nem befolyásolta. A négyszáz betegből huszon­nyolcan a szifiliszbe haltak bele, százan a különböző szövődményekbe. Negyven feleség fertőződött meg, tizenkilenc szifiliszes gyerek született. 
A botrányt az egészségügyi szolgálat saját munkatársa robbantotta ki. Peter Buxtun szociális munkás már 1965 óta bombázta a hatóságokat a tiltakozó leveleivel, de többször is elutasították. A lojalitása 1972-ig tartott, amikor az eredeti kísérleti alanyok közül hetvennégyen még mindig életben voltak. Kiszivárogtatta az anyagot a Washington Star című újságnak, majd a hír címlapra került a New York Times-ban is. Országos felzúdulás után Edward Kennedynek kellett vizsgálatot indítania. A programot negyven év után végül leállították. 
Mind a svéd, mind az amerikai emberkísérletek végrehajtói jogosnak és igazolhatónak találták a tevékenységüket. Mint hangsúlyozták, a cél néha szentesíti az eszközt. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A történet

A kezdő című film főhőse Ben (Robert De Niro), hetven év körüli, jól szituált, öltönyös úriember, amolyan régi vágású fickó, aki még tudja, hogy mitől döglik a légy. Mellényzsebében kikeményített férfizsebkendőt hord, okostelefonok vagy pénztárca helyett, egyéb ingóságait pedig körülbelül a hetvenes évek óta egy klasszikus bőr aktatáskában hordja. A pontosság, a precizitás és a kellem olyan természetes számára, mint másnak a levegővétel, s hetven év ide vagy oda, energiája kifogyhatatlannak látszik. Csupán néhány aprócska bökkenő, ami elrontja ezt a tökéletes életképet: Ben 3 éve özvegy, egyetlen fia már családot alapított, ő pedig nyugdíjas, így az ideje végtelen, ám véges számú dolog van, amire felhasználhatja.

Próbál magának mindenféle trükköket kitalálni, hogy mozgásban maradjon, de ezek a mondvacsinált feladatok nem elégítik ki tevékeny természetét.

Kapva kap hát az alkalmon, amikor felfedezi, hogy egy feltörekvő start-up cég idősebb korú, úgynevezett senior gyakornokokat is felvesz. Már az állásinterjún nagyon megnyerő benyomást kelt, a fiatal kollégák odavannak érte, így nem csoda, hogy a főnökasszony mellé osztják be, akiről bátran elmondható, hogy nem egyszerű eset. Jules (Anne Hathaway) fiatal kora ellenére több mint 200 embert igazgat a cégben, egész nap mozgásban van, igyekszik minden apró részletet a saját kezében tartani, személyesen felügyeli az értékesítési és a gyártási folyamatokat.

Az ideje másodpercre pontosan be van osztva, így aztán annyi tevékenységet sajtol ki 24 órából, amire más emberek egy egész hetet is rászánnak.

Mialatt Jules naphosszat talpal, otthon várja őt a kislánya és a marketingesből háztartásbeli apává avanzsált, visszafogottan jóképű férje, akik csak az asszony hátát látják reggel induláskor, este pedig lefekvéskor. Itt van hát nekünk két minden tekintetben ellentétes (nem, kor, idő, kapcsolati státusz, élettapasztalat) figura, akik kezdetben nehezen tudnak egymással mit kezdeni, ám az idő múlásával szép lassan egymás támaszává és legjobb barátjává alakulnak át.

Nem a kor számít

A nyugdíjas életévekkel való foglalkozás aktuális kérdés, hiszen hazánkban a népesség több mint 16%-a a 65 év feletti korcsoportba tartozik. Ez a film jól példázza, hogy az idős emberek nem vesztik el a magukhoz való eszüket, hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak, élettapasztalatuk és tudásuk pedig megfizethetetlen ajándék, amit érdemes lenne kiaknázni a fiatalabb nemzedékeknek is. Az öregségnek nincsenek objektív életkori mutatói, nincs olyan életév, amikortól valaki idősnek számít. Így megeshet, hogy valaki a nyugdíjas kor elérése után is középkorúnak érzi magát, ahogy azt egy egész Európára kiterjedő vizsgálat is alátámasztotta, amelynek eredménye szerint a 65. életév betöltésekor fele-fele arányban tartják magukat középkorúnak, illetve idősnek az emberek, így nem csoda, hogy a munka hirtelen megszűnése sokakat megvisel lelkileg.

Persze szépszerével akadnak, akik a sok-sok keményen ledolgozott év után egy kis megnyugvásra vágynak, de előfordulhat, hogy egy idő után a lazítás unalmassá, monotonná válik, ha nem szakítják meg érdekes történések, másfajta ingerek. Régen a különböző generációk nagycsaládban éltek, és így egymás támaszaivá válhattak. A ma divatos függetlenség és önállóság a számtalan előnye mellett, a talajvesztettség és az elmagányosodás érzését is hordozza, az idősödő nemzedék elveszíti támogató szerepkörét és a fiataloknak is számos nehézséggel kell szembenézniük amiatt, hogy nem kapják meg a segítséget a sok-sok kilométerre vagy olykor határokon túl élő szülőktől és nagyszülőktől.

Mindazonáltal egy 2012-es felmérés szerint az idősödő szülőknek csupán 15%-a az, aki havonta vagy ennél kevesebbszer látja a gyermekét.

A többség napi vagy heti szintű kapcsolatot ápol gyermekeivel, amely nagyban segít az elmagányosodás és a félelem érzésének csökkentésében, amelyek rányomják a bélyegüket az idős emberek életminőségére, illetve ennek szubjektív megítélésére. S míg a 60–65 év közötti „idősek” kevésbé élnek együtt a gyermekeikkel, a nyolcvanadik évforduló környékén ismételten emelkedett számban költöznek újra össze valamelyik csemetéjükkel. Ugyanakkor előfordul, hogy a fiatal felnőtt és a szülei között olyan szakadék tátong, amelyet lehetetlennek tűnik áthidalni.

Felhalmozódott sérelmek, harag, bűntudat, vád. Pedig rengeteg energiát emészt fel a feldolgozatlan negatív érzelmekkel együtt élni, amelyek nem csupán a szülő-gyermek kapcsolatra nyomják rá a bélyegüket, hanem visszatükröződnek abban, ahogyan a sértett fél a munkatársaihoz, a családtagjaihoz továbbá a barátaihoz viszonyul. A filmbéli Jules, bár kilométerekben számolva messzire távolodott szüleitől, édesanyja szurkálódásából, valamint el nem ismeréséből fakadó fájdalma és az ebből származó lelki kötődés hozzá láncolja, s óhatatlanul meghatározza szinte minden lépését.

Talán a magabiztos, törtető, mindent kézben tartó vezetői szerep is egyfajta bizonyítási kényszer azoknak a fontos személyeknek az irányába, akik soha semmilyen eredményét és teljesítményét nem ismerték el. Jules számára a Bennel való kapcsolat nem csupán azért válik pozitívvá és gyógyítóvá, mert a férfiből hasznos munkatárs válik, hanem azért is, mert egy olyan barátra és szülőre talál benne, aki bölcs tanácsokkal szolgál, amikor rosszra fordulnak a dolgok, mindig megbízhatóan jelen van, és néha már ez is elég. Bennek pedig színt visz az életébe a munka, a fiatalok között pedig számos szokványos szokása kuriózumnak számít és csodálják érte, 70 éves korára stílusteremtővé válik, újra lesz barátnője és minden nap azzal a megnyugtató érzéssel ébredhet, hogy valakinek még szüksége van rá. Mondják, hogy nem a ruha teszi az embert, most már azt is tudjuk, hogy nem is a kor.

Elég jó házastárs

Jules kiválóan teljesít a munka világában, de a házassága és a családi élete mintha nem tükrözné azt a hollywoodi idillt, amelyet egy jól menő vállalkozó, egy csinos és kedves főhősnő esetében megszoktunk.

Miként lehet valaki tökéletes anya, szerető, társ, barát és munkavállaló, netalántán munkáltató egyidejűleg? Összeegyeztethetők egyáltalán ezek a szerepek?

Előfordulhat, hogy túl sok dolgot várunk el magunktól és a másiktól, s valamiféle teljesíthetetlen ábrándkép él bennünk a tökéletes házasságról, amelyben a felek mindig támogatják, feltétel nélkül szeretik egymást, s természetesen a közös gyermekeiket is. Mindamellett, hogy szenvedélyes szeretők, a használt zoknikat sem felejtik soha a szennyeskosárba dobni, mint ahogyan a háztartás többi apró-cseprő ügyét is magabiztosan kézben tartják. Ugyanakkor érdemes tudatosítanunk, hogy ezekkel az elvárásokkal szinte lehetetlen követelmények elé állítjuk életünk párját, ugyanis ahogy azt egy házimunkával kapcsolatos kutatás bizonyította, memóriánk addig forgatja, alakítja a tényeket, míg azok saját énképünk és önértékelésünk megvédése érdekében, azt fogják erősíteni, hogy mi bizony több energiát fektetünk az otthoni feladatok végzésébe, mint a párunk.

A kutatók kérdésére ugyanis a férjek és a feleségek is magasabb százalékos arányt tulajdonítottak a saját munkavégzésüknek, mint társuk, így a végeredmény minden esetben meghaladta a száz százalékot.

Barát Katalin családterapeuta egy vele készült interjúban vetette fel azt a gondolatot, hogy az „elég jó anya” fogalom mintájára beszélhetnénk „elég jó házastársról” is, hiszen senki sem tökéletes. Sőt, lehetséges, hogy pont azért támasztunk annyi irreális elvárást a másikkal szemben, mert a régen megszokott támogató kapcsolatok hiányoznak az életünkből és a társunk személyével igyekszünk az összes rokon és barát szerepkörét is betölteni. Az „elég jó” szemlélet magunkévá tétele az élet számos területén felszabadítóan hatna. Talán pont az varázsolná jóvá a párkapcsolatunkat, a munkához való hozzáállásunkat, a gyerekünkkel való kapcsolatunkat vagy akár önmagunk megítélését, ha nem kapaszkodnánk görcsösen a tökéletesség mítoszába, hanem megengednénk magunknak és a másiknak is, hogy olykor hibázzunk, ne adj Isten, legyenek az életnek olyan területei, amelyben nem mi vagyunk a legnagyobb ászok.

Úgy is mondhatnánk, hogy a tökéletes házasság egyik titka, hogy elfogadjuk, hogy a másik (mint ahogy mi magunk is) csupán „elég jó”, s nem azért nem tökéletes, mert nem szeret bennünket eléggé, hanem mert senki sem az.

Természetesen ez az elfogadás nem jelent egyet a problémákba való belenyugvással, vagy a köztünk lévő kapcsolat és kommunikáció elhanyagolásával. Fontos időt szakítani arra, hogy építsük ezeket, s megtaláljuk azokat a megoldásokat, amelyek lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy betöltsük egymás szükségleteit, úgy, hogy azok mindkét fél megelégedését szolgálják. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„Volt, aki 15 ezer forintért vitt volna el minket, de olyan is akadt, aki 150 ezerért” – osztja meg tapasztalatát egy kárpátaljai fiú, aki pár hete érkezett Ukrajnából Magyarországra. Amiről mesél, nem egyedülálló: a közbeszédben csak taxis hiénákként hivatkoznak azokra a fuvarosokra, akik tetemes összegekért szállítanak el külföldieket a repülőtérre, most pedig menekülteket a fővárosba. Ugyan sárga autóval járnak, de még a jogosítványuk hitelessége is kérdéses.

A Facebookon több csoport is szerveződött, ahol olyanok tehetnek felajánlást, akik ingyenesen vállalják a menekültek szállítását, de itt is előfordultak pénzlesők. Egyesek bejegyzésükben nem, csak a kommentben jelezték, hogy 40-50 ezer forint a fuvarozás költsége. Megkérdeztük az Országos Rendőr-főkapitányságot az ügyben, és azt a választ kaptuk, hogy „a személyfuvarozásra ajánlkozókkal előre meg kell állapodni az elérni kívánt célállomás vonatkozásában a szolgáltatás díjáról és az optimális útvonalról”. Így többnyire megelőzhetők az átverések.

„Fiatal férfi egyedülálló menekült hölgyet keres”

Általánosan jellemző, hogy nagyobb menekülthullám idején megjelennek az emberkereskedők a határon: a kiszolgáltatott helyzetben lévőkre specializálódott bűnözők könnyen bekeríthetik a hontalanná vált, traumatizált menekülteket.

Erre a mostani helyzetben is figyelni kell. „Előfordult, hogy egy férfi azt írta, csinos ukrán hölgyet keres a határon” – osztotta meg az „Ukrajna: segítség, felajánlás” Facebook-csoport moderátora, Anna. Egy másik, szállásadókat és szálláskeresőket összekötő csoport adminját egy fiatal férfi azzal a gyanús kéréssel kereste meg, hogy lakótársával egyedülálló nőt fogadnának be gyermekkel. Mivel nem tudott ilyen jelentkezőről, a férfi úgy döntött, a határnál is körülnéz.

A magyar hatóságok a Baptista Szeretetszolgálattal együttműködve szórólapokat osztanak ki a határnál, hogy felhívják a lehetséges visszaélésekre az Ukrajnából menekülők figyelmét. A férfiak hadkötelezettsége miatt sok nő egyedül indul útnak, ők különösen veszélyeztetettek. „Az érkező családok maradjanak együtt, és csatlakozzanak egy szervezethez, amely ingyenesen biztosítja a menekülteknek a szállást, az étkezést és az utazást is” – tanácsolja De Coll Ágnes, a Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem-szakértő munkatársa. Akik mégis szexuális visszaélés áldozatává válnak, az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat éjjel-nappal ingyenesen hívható vonalán (+36 80 20 55 20) kérhetnek segítséget, a Baptista Szeretetszolgálat pedig védett szálláshelyen biztosít menedéket, majd rehabilitációt számukra.

Modern rabszolgavadászok

A szexuális visszaélések mellett a munkacélú kizsákmányolások veszélye is fennáll, amikor a munkát adók minimálbérnél is alacsonyabb fizetést kínálnak fel, vagy akár rabszolgamunkára kényszerítik a munkavállalókat. Az is megeshet, hogy kölcsönt adnak a bajbajutottaknak, amiért cserébe munkát kérnek. Sok ukrajnai jelenleg nem fér hozzá a pénzéhez, ezért elfogadhatja a felsorolt lehetőségeket. Az ORFK arról tájékoztatott, a munkalehetőséget kínálók esetében úgy szabályos és egyben biztonságos, ha írásos szerződéssel rögzítik a felek a vállalt jogokat és kötelezettségeket. A szállás kiválasztásánál érdemes a segélyszervezetek segítségét is kérni, hogy előre tisztázhassák a napi költségeket, és előre egyeztetni kell az ott töltendő napok számát is.

De Coll Ágnes a segíteni akaró civileknek is azt javasolja, lépjenek kapcsolatba egy segélyszervezettel. „Gyanúra adhat okot, ha a szállás- vagy munkaadó nincsen regisztrálva valamelyik szervezetnél, vagy ha kapkod, és akaratával ellenkező dolgokra akarja rávenni a másik felet” – mondja a szakértő.

Arra is figyelmeztet, hogy a menekültek semmiképp ne adják oda személyes irataikat, és ne írjanak alá olyan szerződést, amelynek tartalmát nem értik.

A hivatalos adománygyűjtő szervezet igazolni tudja magát

A krízishelyzetben rengeteg jó szándékú ember szeretné adományozás útján támogatni az ukrajnaiakat, több segítségnyújtó csoport is alakult a Facebookon. A segélykérők között azonban ott vannak a csalók is. A bűnözők által bevett módszer, amikor magukat egy alapítvány vagy karitatív szervezet képviselőjének kiadva valamilyen karitatív célra gyűjtenek pénzt vagy természetbeni adományokat. A segítségnyújtó csoportok tagjai közül több felhasználó is beszámolt róla, hogy csalókkal találkozott.

Az ORFK arról tájékoztatott: garanciális szabály, hogy beazonosítható legyen az adományozott civil szervezet, illetve az általa megbízott adománygyűjtő – személyes vagy internetes adományozás esetében is. Az adománygyűjtő meghatalmazás alapján vesz részt az adománygyűjtésben, tehát írásos meghatalmazással kell rendelkeznie, emellett önmagát is igazolnia kell az adományozó előtt. A civil és egyéb, cégnek nem minősülő szervezet esetében rendelkezni kell az adományozott vagy az úgynevezett adományszervező adatait tartalmazó hiteles törvényszéki kivonat másolatával. Ezen kívül az adománygyűjtőnek az adományozott nevét, székhelyét, telefonszámát, és ha van weboldala, annak címét is meg kell tudnia adni.

A rendőrség arra is felhívja a figyelmet, hogy a különböző segélyszervezetek nem házalnak, ilyen módon nem gyűjtenek adományokat, illetve a fényképes igazolvánnyal, megbízási dokumentummal rendelkezők nem vesznek át készpénzt, hanem csekket adnak, vagy banki utalásra biztatnak.

„Ukrajnából jöttem, mesterségem címere: menekült”

Az „álsegítők” mellett megjelentek az „álmenekültek” is. „Az egyik, ukrajnaiak megsegítésére létrehozott Facebook-csoportban egy menekülő, sokgyerekes anyaként bemutatkozó nő kért többek közt ruhát, cipőt, takarót, párnát és tűzifát. Amikor rákérdeztem, honnan érkezett, kiderült, hogy valójában Kecskeméten él, és azóta törölte is a posztot” – meséli a csoport egyik tagja.

Honor tolmácsolás céljából ment a beregsurányi határhoz, illetve, hogy segítsen az utazásban a menekülteknek. „Az autónkban két embernek tudtunk helyet biztosítani. Először egy jól szituált hölgy szállt be, majd ezt látva egy hatvanas, gondozatlan külsejű nő is csatlakozott, aki a fővárosba akart eljutni. Kicsit zavarosan beszélt magyarul, és a pontos címet nem tudta megmondani, csak azt, hogy Budapest egy bizonyos pontjáról ismeri az utat odáig. Emiatt sokáig keringtünk a városban – utóbb rájöttem, a kifárasztásunk lehetett a célja. Később aztán felhívta a rokonait, akik megadták a címet, és egy sötét, külvárosi helyen várták. A kigyúrt fiatalembereket látva megállás nélkül továbbhajtottunk” – idézi fel. Gyanújuk beigazolódott, amikor elkérték a nő papírjait, az ukrán nyelvű dokumentumban ugyanis az szerepelt, hogy 25 éves. Miután kitették a kocsiból, a „potyautas” „a rák egye meg…” szavakkal kezdett hálálkodásba. A másik, ukrán utas később elmondta, nagyon félt, amíg mellette ült az autóban, és attól tartott, a maffia kezébe került.

Nem kell azonban a határig menni, hogy az ukrajnai krízist kihasználó csalókkal találkozzunk.

Egy etyeki asszony például azt meséli, szomszédjához pár napja három ismeretlen tört be, akik az új fűnyíróját akarták ellopni. Amikor a tulajdonos kérdőre vonta a betolakodókat, azok azzal a magyarázattal álltak elő, hogy ukrán menekültek, és oda küldték őket, mondván, ott kapnak szállást. Az esetet jelezték a polgárőröknek és a rendőrségnek, akik figyelmeztették a lakosságot.

Az előforduló visszaélések az okozott káron túl azért is veszélyesek, mert mind az érzelmileg megterhelt bajbajutottak félelmét, bizalmatlanságát, mind a valódi menekültekkel szembeni előítéleteket növelhetik, amire most a legkevésbé sincs szükség.

Aki bűncselekmény sértettjévé válik, vagy annak gyanújára utaló jeleket észlel, tapasztal, a 112-es ingyenesen hívható segélyhívó számon tudja ezt jelenteni a rendőrségnek, emellett az áldozatsegítő szolgálat támogatását is kérheti. Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat 0–24 órában ingyenesen hívható a +36 80 20 55 20-as számon.

Rakott zöldbab szejtánnal

A növényi alapú étrendek térnyerésével szerencsére hazánkban is egyre több húspótló termék válik elérhetővé. Ezek közül az egyik legnépszerűbb a szejtán, vagyis a búzasikér, amely nemcsak állagában és ízében, de tápanyagtartalmában is megközelíti a húst. Szerencsére hazai forrásból és többféle ízben is kapható már, de vigyázat, gluténérzékenyek nem fogyaszthatják!

Hozzávalók:

• 400 g magyaros szejtán
• 600 g fagyasztott zöldbab
• 1 fej vöröshagyma
• 1 nagyobb paradicsom
• 1 tv-paprika
• 3 gerezd fokhagyma
• 150 g rizs
• 330 g tejföl
• 1-2 ek tej
• 1 ek liszt
• 4 ek olaj
• 3 ek vaj
• só
• frissen őrölt feketebors
• pirospaprika

Elkészítés:

A rakott zöldbab elkészítését a rizzsel kezdjük. A szemeket pirítsuk meg forró olajon, közben ízlés szerint sózzuk, borsozzuk! Kb. 220 ml vizet tegyünk fel forrni, és öntsük le vele az alaposan megpirult rizst. Majd magasabb lángon, fedő alatt pároljuk készre az egészet – ha félő, hogy letapad, néhányszor megkevergethetjük. Ha a rizsszemek kezdenek megdagadni, zárjuk el alatta a lángot, majd fedő alatt hagyjuk pihenni 10-12 percig. Ekkor alaposan keverjük át villával, és vegyük le a fedőt, nehogy túlpárolódjon!

A hagymát, a paradicsomot, a paprikát és a szejtánt is kockázzuk fel apró darabokra. A hagymát olajon dinszteljük meg, ha pedig már üvegesre pirult, mehet rá párolódni a paradicsom és a paprika is. Ezt követheti a szejtán, majd ízlés szerint a só, a bors és a pirospaprika. Ha szükséges, pótoljuk a „húsmentes pörköltalap” alatt a folyadékot, véletlenül se kapjon oda! Szerencsére körülbelül negyedóra összefőzés alatt kész is van – ekkor keverjük össze a rizzsel.

A zöldbabot vajon némi víz és só hozzáadásával pároljuk puhára. Ezt követheti a rakott étel összeállítása: egy magas falú tepsi vagy jénai oldalát kenjük ki vajjal, majd az alján egyengessük el a zöldbab felét. Erre jöhet rá a rizses ragu, majd a tetejére a zöldbab másik fele. A tejfölt csomómentesen keverjük el a tejjel, a liszttel és körülbelül 1 evőkanál pirospaprikával, majd öntsük a rakott zöldbab tetejére. Előmelegített, 170 fokos sütőben, légkeveréses programon 35-40 perc alatt készre sütjük. Tejföllel tálaljuk.

Vöröslencse-főzelék

A növényi étrendet követők további fontos fehérjeforrásai a hüvelyesek. A vörös lencse ezek közül egy különleges, a magyar gasztronómiában kevéssé használt fajta, míg az indiai konyhának például alapvető élelmiszere. Magas a kálium-, foszfor, vas- és B-vitamin-tartalma, emellett rendkívül sokoldalúan elkészíthető: levesként, köretként vagy akár főételként is.

Kép

A vöröslencse főzelék formájában is ízletes  – Fotó forrása: Freepik

Hozzávalók:

• 350 g vörös lencse
• 2 fej vöröshagyma
• 4 gerezd fokhagyma
• 800 g hámozott paradicsomkonzerv
• 3 közepes sárgarépa
• 1 l zöldség alaplé
• 3 ek olívaolaj
• 1 ek füstölt pirospaprika
• 1 ek méz
• frissen őrölt feketebors
• 1 csipet só
• 1 ek vörösborecet
• A tálaláshoz: 250 ml natúr görög joghurt + 1 lime

Elkészítés:

Pucoljuk meg a fokhagymagerezdeket és a répát, utóbbit karikázzuk, a hagymát aprítsuk fel. Egy nagyobb fazékban, olívaolajon dinszteljük meg a hagymát, mehet rá párolódni a répa, majd a passzírozott fokhagyma is. Ha üvegesre pirult, mérsékeljük a lángot, szórjuk meg a pirospaprikával, illetve öntsük rá a mézet, a vörösborecetet, majd a paradicsomot is. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk. Főzzük össze, majd öntsük fel az alaplével – ekkor kerül bele a vörös lencse is. Forrás után vegyük alacsonyabbra a lángot, és főzzük további körülbelül 30 percig, amíg a lencse megpuhul. Még melegen tálaljuk görög joghurttal és frissen facsart limelével.

Csicseriborsós puttanesca tészta

A „rossz lányok tésztájának” nevezett fogást a hagyomány szerint Nápoly egyik bordélyában találták fel. Az eredeti recept ugyan paradicsomon, fokhagymán, chilin, olíva- és kapribogyón alapul, ezúttal kiegészítjük egy ugyancsak magas fehérjetartalmú, változatosan felhasználható növényi alapanyaggal, a csicseriborsóval is.

Hozzávalók:

• 500 g spagettitészta
• 4 ek olívaolaj
• 5 gerezd fokhagyma
• 1 üveg (240 g) fekete olívabogyó
• 1 konzerv csicseriborsó
• 5-6 db aszalt paradicsom
• 800 g darabolt paradicsom konzerv
• só
• frissen őrölt feketebors
• 1 tk szárított bazsalikom (vagy 3-4 friss levél, apróra vágva)
• 1 kk apróra vágott chili
• Opcionális: 240 g tonhalkonzerv
• A tálaláshoz: reszelt parmezán vagy Grana Padano

Elkészítés:

Egy lábasban olívaolajon pirítsuk meg a vékony szeletekre vágott fokhagymát, majd adjuk hozzá az apróra vágott olívabogyót, az aszalt paradicsomot és a lecsöpögtetett csicseriborsót is. Amennyiben a böjt alatt halat is fogyasztunk, ekkor kerüljön bele a tonhalkonzerv is. Ha kicsit összerottyant, öntsük fel az egészet a darabolt paradicsommal, és szórjuk meg a fűszerekkel. Lassú tűzön további 15 percig rotyogtatjuk, majd al dentére főzött tésztával, parmezánnal megszórva tálaljuk.

De azt tudnod kell, hogy én itt vagyok. Itt vagyok, és rám számíthatsz. Ha akarod, meg sem mukkanok. Ha úgy jó, akkor csak meghallgatlak. Ha mást nem is tudok tenni, hát meghallgatom, te pedig nyugodtan elmondhatod. Azt és annyit, amennyit gondolsz, vagy akarsz, vagy jónak látsz. De nyaggatni nem foglak. Én biztos, hogy nem. 
De nagyon remélem, hogy nem gondolod, hogy engem nem érdekel, vagy hidegen hagy. Nem azért nem kérdezem, nem azért nem hozom szóba, hanem azért, hogy megkíméljelek. Mert nem akarom, hogy szenvedj. Nem akarom, hogy beszélni kelljen róla. Azt pedig végképp nem, hogy vesztesnek érezd magad. Nem kell elmagyaráznod. Felnőtt ember vagy, kompetens, normális. Egyszerűen csak így alakult, de nehogy azt hidd, hogy mással nem fordult elő. Jaj, dehogyisnem. Nem is kevesekkel. Velem is. Bevallom, nem ment könnyen. Egyáltalán nem. Talán, ha akkor valakivel meg tudtam volna beszélni. De mindegy. Most már mindegy. Elmúlt. Minden elmúlik. Ez is elmúlik majd, meglátod. 

Szerintem jobb beszélni róla. De, ahogy gondolod. Csak azért mondom, mert ismerem ezt. Egyrészt jó kibeszélni, másrészt meg ki tudja, talán tényleg nem is olyan vészes, talán tényleg nem is olyan extrém. Persze rád bízom. Nem erőszak.

Én biztos, hogy nem fogom erőltetni. Ha akarod, tényleg meg sem szólalok mostantól. Nézd, cipzár van a számon. Elhallgattam. Várok. Nekem van időm. Rád mindig van időm. És lesz is. Rám számíthatsz. 
Most mennem kell. Rohanok. Figyelj, hívj fel. Bármikor. Ha úgy érzed. Vagy be is ülhetünk valahova. Egy kávéra például. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás témái:

• a stressz és a szorongás tünetei;
• stresszoldás, stresszkezelés;
• a feszültség jelei, feszültségoldás;
• a tartós stressz ismérvei.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Klebelsberg Kuno egyik őse, a német Thumburgi Klebelsberg Ferenc, a török háborúk végén katonaként került magyar földre, és hadi érdemei elismeréseképpen 1703-ban nyert grófi címet. A házasságai, rokoni kapcsolatai révén elmagyarosodó család későbbi nemzedékei is katonatisztek voltak, így Kuno apja, Jakab is, aki röviddel fia születését követően egy baleset következtében meghalt. Kuno 1875 novemberében az Arad megyei Magyarpécskán született, korán özvegységre jutott édesanyja, Farkas Aurélia magyar hazafinak nevelte.

Később politikusként úgy fogalmazott, hogy „ne vádoljanak engem, mert véletlenül német nevem van.

Buda visszafoglaláskor a török elleni küzdelemben mély sebbel együtt kapta a grófságot egyik ősöm. Azt hiszem, tehát jogom van nekem is ehhez a földhöz.” Anya és fia az 1870-es évek végén Székesfehérvárra költözött. Kuno a helyi ciszterciek gimnáziumában érettségizett, majd jogot tanult a pesti egyetemen, de stúdiumai egy-egy részét Münchenben, Berlinben, Párizsban végezte. 1899-ben megnősült, felesége, Botka Sarolta élete végéig hű társa volt. Friss diplomásként állami szolgálatba lépett, a Miniszterelnökség állományában, miközben a külhoni magyarok és a hazai nemzeti kisebbségek ügyeivel foglalkozott, és eljutott az osztálytanácsosi kinevezésig. 
1910-től négy éven keresztül a Közigazgatási Bíróság, majd a Határköri Bíróság bírája volt, közben tanított a Közgazdasági Egyetemen. A világháború kirobbanásának évében Tisza István miniszterelnök jóvoltából, akinek feltétlen híve volt, a Vallás- és Közoktatási Minisztérium adminisztratív államtitkára lett, két évvel később pedig a Miniszterelnökségen politikai államtitkár, a külhoni magyarság ügyeinek, később a hadirokkant-gondozásnak a felelőse lett, és bekerült a parlamentbe. 1918-ban Károlyi Mihály és az őszirózsás forradalom ellen foglalt állást, a tanácsuralom idején vidéken húzta meg magát. 1920-ban a Keresztény Nemzeti Párt színeiben, amelynek egyik alapítója volt, Sopronban lett országgyűlési képviselő, ám hamarosan átült Bethlen István Egységes pártjának soraiba. 

A legendás kultuszminiszter 

Amikor a következő évben Bethlen alakított kormányt, rövid időre belügyminiszter lett, majd a vallás- és közoktatási tárcát vezette, e tisztségét az egész Bethlen-korszakban megőrizte, közben pedig újabb két ciklusban nyert Komárom, majd Szeged képviseletében parlamenti mandátumot. Közel egy évtizeden keresztül állt a kultusztárca élén, miniszteri krédója az volt, hogy „nekünk olyan nemzedéket kell felnevelnünk, amely húsz év múlva meg tudja állni a versenyt az akkori népek generációival”. Trianon után úgy látta, a revízió egyedüli lehetősége a Kárpát-medencei magyar kultúrfölény kivívása, vallotta, hogy „pesszimista hangulatú nemzet nem tud emelkedni”, hogy „a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti naggyá”.

„Én a magyar oktatótól, kezdve a kis óvónőn fel az egyetemi tanárig, megkövetelek egyet: ne csak tanítsa, hanem szeresse a magyar gyermeket” – mondta egy beszédében.

Úgy gondolta, hogy ehhez a feltételeket a politikának, az államnak, személy szerint a miniszternek kell megteremtenie. Ezért nehéz gazdasági, pénzügyi helyzetben, támadások közepette is kiharcolta reformjai anyagi fedezetét, hirdetve azt, hogy „sok ország ment már csődbe, amelyik a hadászatra erején felül költött, de még egy sem, amelyik az oktatásra”.

Kép

Klebelsberg Kuno érkezése a Déri Múzeum megnyitójára, 1930

Posztjáról a Bethlen-kormány bukásakor, 1931-ben kényszerült távozni. Ekkor feleségével pesthidegkúti villájukba húzódott vissza, a közéletnek részese maradt, döntően az Alföld fejlesztésével összefüggő ügyek kötötték le a figyelmét. Egészségi állapota közben fokozatosan romlott, 1932 októberében szívroham végzett vele. Népszerűségét mutatja, hogy a Nemzeti Múzeumban ravatalozták föl, majd büszkeségében, a szegedi Fogadalmi templomban temették. Megújult, modern oktatási és kulturális rendszert hagyott hátra, amit közvetlen utókora szobor állításával, hagyatéka megbecsülésével hálált meg. 1945 után viszont ez a szobor eltűnt, hogy csak 2000 után keljen új életre.

Alakját ellenforradalminak, reakciósnak, klerikálisnak bélyegezte a kommunista rezsim, nevét is igyekeztek elfelejteni, az általa elért eredményeket eltagadni. 

Egy kultuszminiszteri munka hozadékai 

Klebelsberg az oktatás és a kultúra szinte minden területén nagyot alkotott. Vidéken, a tanyákon is több ezer, kultúrháznak, gazdaköri rendezvények tartásának is alkalmas népiskola épült, típustervek alapján téglából, cseréptetővel, padlózattal, könyvtárral, mellette alkalmas tanítói lakásokkal, előírva a körzeti iskolák közötti kötelező távolságot is. Új rendszert kapott a középfokú oktatás is. A humán gimnázium mellett reálgimnáziumok és reáliskolák alkották ezt a rendszert, megjelent a polgári iskola, tervbe vette a nyolcosztályos alapiskola megteremtését. Polgári iskolai tanárképző intézetek alakultak, a pedagógusképzésben állandósult a gyakorlóiskolák rendszere. Új épületeket kapott a debreceni és a Pozsonyból áttelepített pécsi egyetem, az egykori kolozsvári pedig Szegeden új egyetemi várost kapott. Támogatta a természettudományi és az orvosképzést, egyetemi klinikák épültek, amelyekben a nemzetmentés végett a szülészeti és csecsemőosztályok élveztek elsőbbséget. Kiemelten támogatta a sportot, az olimpiai mozgalmat, felkarolta a vidéki múzeumok ügyét. Minisztersége alatt Országos Magyar Gyűjteményegyetem létesült, összefogva a nemzeti levéltár-, könyvtár- és múzeumügyet.

Neves tudósokat bírt rá a hazatérésre, például Szentgyörgyi Albertet, a Collegium Hungaricumok megalapításával (Bécsben, Berlinben és Rómában) pedig a fiatal tudósok és művészek ösztöndíjas képzését segítette, többek között Benda Kálmán, Kosáry Domokos, Mályusz Elemér és Bibó István történészek, Aba-Novák Vilmos vagy Szőnyi István művészek külhoni képzését, azt üzenve, hogy „meglopja hazáját, aki idegenben nem fordítja minden erejét tudásának tökéletesítésére”.

Miniszterségének egyetlen árnyoldala a numerus claususnak, a zsidó diákok egyetemi tanulását korlátozó törvénynek az elfogadása volt. Mentségére legyen mondva, hogy nem rasszista szándék vezette, hanem a vidéki diákok továbbtanulási esélyeinek biztosítása, magát a törvényt végső változatában meg sem szavazta, évekkel később pedig már szorgalmazta hatályon kívül helyezését. 
A reformok végigvitele, a feltételek biztosításáért vívott harc mellett Klebelsberg álmodni is mert. Például elsőként tervezgette azt, hogy a Lágymányoson előkészítés alatt álló Horthy Miklós híd, ma Petőfi híd budai oldalán (ott ahol most az ELTE épületei és az Infopark áll) olyan új egyetemvárost épít, ahol méltó otthont találhat a természettudományi és orvosi képzés. Korai halála miatt terve nem valósult meg, a klebelsbergi oktatási és kulturális reform is elakadt, de elért eredményei nélkül a Trianon utáni szellemi talpraállás sem jöhetett volna létre, és a mai magyar oktatás, tudomány, kultúra is szegényebb lenne.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egy régi riportunk egyik szereplője nemrég levelet írt. A 2012-es cikk arról szólt, hogy milyen idilli, természetközeli életet él a néhány családból álló közösség a zselici kis faluban, ahová az első fecskék 30 éve költöztek ki, volt, aki egyenesen a városi panelből. Szinte mindenkit az vezérelt, hogy a gyerekeiknek nyugodt és természetes környezetet biztosítsanak. „Az átállás nehéz volt – mesélte az egyik anyuka – ugyanis nem tanultuk sehol, hogyan kell megélni falun, csak a nagyszülők emlékeztek arra, hogyan kell villany nélkül élni, milyen ehető növényeket találunk a természetben, hogyan kopasszuk a tyúkot.” A levelet Bénó-Sápi Anna, az egyik ilyen merész család gyermeke írta, aki négy-öt évesen érkezett Visnyeszéplakra, riportunk idején pedig már fiatal lány volt.

„Úgy éltem, ahogy Édesanyám. Főztem, mostam, takarítottam, nem jártam el dolgozni, az én munkám a háztartás volt. Vártam, hogy hazajöjjön a férjem, és adhassak neki ebédet. Azt gondoltam, ez örökre így lesz” – kezdi Anna a levelét.

„Pár év múlva ott álltam egy tanyán, egy pici házban, mekegtek a kecskék, sírt a kisfiam, és sírtam én is. Úgy éreztem, 23 évesen véget ért az életem.”

„Hosszas gondolkodás után, amikor a kisfiam 9 hónapos lett, rávettem a férjemet, hogy költözzünk fel Pestre albérletbe… az első perctől imádtam. Számomra a Rákóczi úton a pisi-, gyros-, kipufogó-, aszfalt- és a rengeteg különböző ételszag a szabadság illatát jelentette.”

Annával – aki már a 2012-es riport idején kijelentette fotósunknak, hogy kutyatréner lesz – egy kőbányai parkban találkozunk kisméretű „kollégája”, Borisz társaságában. Kétéves angol bulldog és francia bulldog keverék. Gazdája beteljesítette álmát, és valóban kutyatrénerként, lelkigondozóként és kutya-asszisztált coachként dolgozik két kisgyereke mellett. Annát először a visnyeszéplaki gyerekkorról kérdezem, amelyet otthagyott.

– Az első emlékeim egyike a furcsa szag, ahogy anyukája meszeli a ház falait. Négy-öt család költözött le akkor egyidőben, elindult a közös pünkösdölés, húsvétolás, betlehemezés, és kialakult egy erős közösség. Gyerekként nagyon szerettem a hatalmas szabadságot, igazából bármit szabadott nekünk, utólag anyaként csodálkozom is, mert azért az erdőben voltak elhagyatott kutak, meg ilyesmik… mi öt-hat fős csapatokban, hat-hét-nyolc-kilencévesen csatangoltunk, Adj király katonát játszottunk, bunkikat építettünk, megettük az ehető növényeket, és soha senkinek nem lett semmi baja. Az biztos, hogy felelősségre neveltek minket, mindig megmutogatták, hogy mi ehető, mi nem. A városi unokatestvéreimnél azt tapasztaltam, hogy egy gyereknek hiába mondják, hogy ne edd meg azt a piros bogyót, de nálunk valahogy mégis bevált.

– Miért lett egyszer csak kevés számodra ez a kis Éden?

– Igazából ez fokozatosan történt.

Nagymamám gödöllői, és amikor feljöttünk hozzá mi, a vidéki parasztlányok az amish-szerű életünkből, mintha egy másik bolygóról érkeztünk volna. Nekem fantasztikus élmény volt, hogy az ember csinálhat olyan dolgokat, amihez éppen kedve van.

Élveztem, hogy az Örs vezér téren bemegyünk az Árkádba, ahol mindenfélét lehet enni úgy is, ha nem én főztem meg, és nem az van, hogy „Annuskám, tudod, otthon megsült a kenyér, nem megyünk a pékségbe, erre fölösleges költeni”. Az is megfogalmazódott bennem, hogy én nem anyukámra akarok hasonlítani, aki otthon ellátja a háztartást, az állatokat, gyerekeket nevel, és mindenben a családfő döntéséhez igazodik, hanem nagymamámra, akinek lehetnek önálló döntései. Náluk ő volt a főnök, ha azt mondta, hogy elmegyünk a Vidámparkba, akkor elmentünk a Vidámparkba, és nem volt ez egy két héten át megvitatott téma, mint a mi családunkban. Persze van, akinek ez nagyon is működik, most is van olyan Széplakon, aki a férje irányítása alatt is megéli a szabadságot, mert ott azért az a hagyomány, hogy a férfi a vezető.

Kép

Bénó-Sápi Anna - Kép: Szakál Szilvia

– Ilyen hamar kialakult, pontosabban visszaalakult a tradicionális családmodell is? És ez azt is jelenti, hogy egy hagyományosan ítélkező közösségben is találja magát az, aki ehhez nem idomul? Kicsit meg is szólják?

– Nem kicsit. Számomra az az első probléma az íratlan szabályokkal, hogy nem mindenki érti rögtön azokat. Egy ilyen kis faluban mindenki tud mindenkiről mindent, körülbelül 130 főből 30–40 felnőtt, a többi gyerek, mert mindenkinek négy-öt gyereke van. Amikor először szerelmes lettem, és mint nemzedékemnek első ilyen tagja a faluban, csókolóztam, a fiú barátjának az anyukája jött el hozzánk! Azt mondta, hogy azért, mert mi szerelmesek vagyunk, fél, hogy ezután az ő fiával nem fog játszani többet az a fiú, és szerinte 13 évesen az lenne a normális, nem az, hogy mi együttjárunk. Ilyen szintű beleszólást képzelj el! Vagy hatalmas botrány volt abból, hogy vannak a környéken elhagyatott borospincék, és két 10 év körüli fiú kifigyelte, melyikben van pálinka, és berúgtak.

– Szóval valójában közösségi nevelés folyt…

– Pontosan, nem feltétlenül otthon nőttünk fel, ezért is tudott mindenki mindenkiről mindent. Én már 12 éves koromtól szerettem volna a városba menni, ezért anyukámék kitalálták, hogy elküldenek Pécsre egy művészeti középiskolába, gondolták, hogy fantasztikusan fogom magam érezni. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy megjelentem ott én, aki még buszon sem ültem soha egyedül.

Odajártak mindenféle stílus képviselői, plusz én a megkötős szoknyámmal, a befont hajammal – mint egy marslakó.

A többiek kocsmázni mentek óra után, nekem a heti 2500 forintból nullára kellett kihoznom magam, és mindenben egyedül kellett döntenem. Rettegtem, szörnyű időszak volt. Édesapám azt gondolta, ha maradok pár évet, majd jobb lesz, de én akarata ellenére visszaköltöztem Széplakra. Ezért három hónapra kitagadott, egy ismerős családhoz költöztem be. Aztán apukám kiengesztelődött, és gimnáziumi magántanuló lettem, később pedig mégis visszamerészkedtem Kaposvárra, a református gimnáziumba, az már sokkal szelídebb közeg volt. Megismerkedtem Misivel, aki akkor Széplakon lakott, mert tetszett neki az ottani élet. Bár 12 évvel idősebb volt, a szüleim örültek, mert „Misi rendes ember”. Én a városba kívánkoztam, el is végeztem egy pedikűrös tanfolyamot, hogy dolgozni tudjak, de aztán mégis visszaköltöztünk Széplakra, béreltünk egy házat. Azt a pár évet kifejezetten élveztem, Misi dolgozott, én otthon kenyeret sütöttem, lekvárt főztem, kecskét fejtem. Nem volt sok pénzünk, de a magam kis tyúkudvarán elkapirgáltam. Aztán a házat eladták, és kikerültünk a falun kívülre. Két-három kilométerre volt olyan út, amelyen már autóval lehetett közlekedni, de autónk sem volt. Az élet abból állt, hogy hogyan tudjuk a házhoz vinni az ivóvizet és az élelmiszert, az állatoknak hogyan tudunk vizet adni, vödörrel kellett felhúzni és elcipelni nekik. Testileg-lelkileg nehéz volt a folyamatos fizikai munka, amit mindennap meg kellett csinálni, hogy életben maradjunk. Hozzáteszem, hogy Misi ezt szerette. Hazajött a 8-10 órás ácsmunka után, és ment ki a kertbe kapálni. Boldog volt ettől. Én viszont egyre inkább el akartam menni. A barátaim elmentek egyetemre vagy elköltöztek. Aztán kiderült, hogy babát várunk, akkor összeházasodtunk, mert addig valahogy mindig elbizonytalanodtunk, amikor jött egy mélyebb hullám a kapcsolatunkban. Ambrus, a fiunk faros volt, ezért császárral született.

Azt hiszem, az volt a legnehezebb időszak, amikor ott voltam a sebemmel, és a kútból származó fürdővizünk büdös volt, mert beledöglött a pele. Szörnyű volt, elindult bennem a félelem.

Misi a fürdetővizet is a hátán hordta haza a gyereknek. Belefáradtunk. És egyszer, amikor szokás szerint mondtam, hogy próbáljunk meg fölmenni Budapestre, Misi azt mondta: menjünk. Eladtuk a kecskét, a birkákat, felszámoltunk mindent, és találtunk egy albérletet a Rákóczi úton. Megnyitottam a csapot, és volt víz, felkapcsoltam a villanyt, volt áram, és volt internet, bármennyi!

– De mindez még nem jelentett egzisztenciát…

– Mindig nullára jöttünk ki hó végén, és tudtuk, hogy se Misit, se engem nem tudnak támogatni a szüleink, ha pedig véletlenül történne valami, ne adj’ Isten, Misi leesne a tetőről… Amikor Ambrus egyéves volt, kimentünk vele együtt Franciaországba két-három hónapra egy gazdához dolgozni. Kecsegtető összeget ajánlott, mivel sátorban éltünk, és olcsó kaját ettünk, a nagyrészét haza tudtuk hozni, így már volt tartalékunk. Ebből a pénzből tudtam megvalósítani az álmomat is: elmentem egy kutyatréner-tanfolyamra. Boldog voltam, hogy Misi támogatott abban, hogy erre költsük a pénzünket. A nagymamám kutyájával mentem. El is kezdtem dolgozgatni, aztán megszületett a kislányom, Manka. Lett utána egy szülés utáni depresszióm, abból ki kellett jönnöm, de mára felépítettem a vállalkozásomat, és egyre többen jönnek hozzám, egymásnak ajánlanak az ügyfelek. Most pont annyit tudok dolgozni, amennyi az ovi meg a bölcsi mellett belefér.

Kép

Bénó-Sápi Anna - Kép: Szakál Szilvia

– Milyen érzés visszamenni Visnyeszéplakra?

– A romantikus érzések mindig megvannak, ha visszamegyünk a gyerekekkel. Jellemzően nem maradt ott az én generációm. A fő cél annak idején az volt, hogy maradjanak a gyerekek, és folytassák ugyanazt az életformát, de mi úgy látjuk, nem nagyon van hol és miért maradni. Azért sem, mert akik ott laknak, már felvásároltak mindent, és ahhoz, hogy valaki ott éljen, terület kell az állatok miatt. Nem nagyon maradt hely a fiataloknak. Persze van olyan is, aki elvégzett egy traktorvezetői tanfolyamot, vett egy traktort, és ő most a falu traktorosa, de nőként nem nagyon akad ilyen lehetőség.

– Mi az, amit Széplakról hoztál magaddal?

– Ha az ember tudja, hogy nem tudják támogatni, ad egy magabiztosságot, mert muszáj neked megoldanod, hisz csak magadra számíthatsz. Lehet, hogy nem holnap, nem holnapután, de pár év múlva sikerülni fog. Ez sokat segített a vállalkozásban. A másik, hogy én vagyok a szomszédlány, aki megkérdezi, hogy vagy, és észreveszi, ha fáradt vagy.

Amolyan modernkori társalkodónő is lettem a kutyatrénerség mellett. Sokat számított, hogy a faluban közvetlen kapcsolatban voltunk mindenkivel, nem magázódtunk, lehetett kérni, ha kellett, és ha ránk szóltak, elfogadtuk.

Mindenki kialakíthatta a saját szerepét már a gyerekcsapatban is. A református gimiben már tudatosan én akartam lenni az osztály jófeje, akinek mindent el lehet mondani. Most, hogy kutya-asszisztált coach is lettem, tényleg kemény sztorik érkeznek hozzám.

– Ez azzal jár, hogy te magad háttérbe húzódsz…

– Pontosan. Nagyon szeretem az embereket és a kutyákat, szeretem meghallgatni őket ítélkezés nélkül, figyelni rájuk. Ezért is kell pszichológushoz járnom, mert ha öntik rád az egyik oldalról, akkor a másik oldalon le kell tenned. Ha én tele vagyok teherrel, nem lehet rám pakolni. Minden olyan munka, ahol a lelkedet is használod, hosszú távon nagyon kimerítő. Ezért figyelek oda tudatosan magamra, mert ehhez az kell, hogy én jól legyek. Az állatok a nonverbális kommunikáció mesterei, visszatükrözik a bennünk zajló folyamatokat, mielőtt még mi magunk megfogalmaznánk azokat.

– A leveledet, amelyben megkerestél, azzal zártad: „Ez volnék én.” Most már tudod, hogy ki is vagy?

– Néha olyan, mintha lenne egy részem, aki ismer engem. Alapvetően értem magam, de most az jön, hogy hogyan lehet elindítani magamban a változást.

– Ha valaki, te tudod, hogy a vágyaid, a döntéseid, az életed meghatározza a gyerekeid jövőjét is. Ez nagy teher?

– Szörnyen nehéz! Amikor látom a városi gyerekeimet, akik a városi oviban-bölcsiben városi játékok és mesék között nőnek fel, akkor azért megszólal bennem a visnyeszéplaki... A gyerekeim már nem lesznek azok…

–  Hanem azok, akik esetleg megeszik a piros bogyót, amit nem szabad…

– Igen, akire rá kell szólni, hogy nem megyünk a villanypásztorhoz, vagy figyelj, mert ott gödör van. Amit én tudtam, azt Ambrus és Manka már nem fogja tudni, viszont a városban sem fognak rettegni az ismeretlen veszélyektől. Szeretném, ha a gyerekeim szabadok lennének. Aztán majd ők elmondják, hogy ez sikerült-e.

Kinyitom a teraszajtót, hátha az volt a problémája, hogy csukva van, de továbbra sem nyugszik meg. Lehet, hogy az utcán mutat valamire? Levágok egy ágat a fáról, amin sárga bogyók vannak (a sárga a kedvenc színe), odaviszem neki, de semmi eredménye. Lehet, hogy az egész fa kell neki? Felhozom a láncfűrészt a pincéből, kivágom, feldöntöm a fát, begörgetem a nappaliba, de az én áldott fiam még mindig nyögdécselve a távolba mutogat.

Hunyorogva nézem, mire gondolhat. Parkol ott egy sárga kocsi, megvan, ez lesz az, biztos azt szeretné. A sárga kocsi kell, kérdezem tőle, elmosolyodik, ennél a két dolognál (sárga szín és négykerekű jármű) semmit sem szeret jobban a világon, de nem tart sokáig az öröm, rövid idő elteltével megint nyögdécsel és mutogat. 

Nincs mit tenni, odaállok a sárga kocsi mellé, és várok. Másfél óra után érkezik a tulaj, nem eladó-e esetleg az autó, kérdezem tőle. Az öltönyös, középkorú üzletember jó kedvében van, mond egy csillagászati összeget, mert persze limitált széria, ebből csak hármat gyártottak az egész világon, amiből kettő már darabokra tört, mert egy ilyennel ha akarsz se tudsz lassan menni, viccelődik. Nekem aztán teljesen mindegy, válaszolom, felőlem akár el is adósodhatok húsz évre, csak a nyögdécselést ne kelljen hallanom, és kezdődjön a délutáni alvás… Kezet rázunk, elhelyezkedem az ízléstelen hófehér bőrülésen, és sikerem biztos tudatában leparkolok a nappalinkban a fatörzs mellé. Tessék kisfiam, mit szólsz, vigyorgok, pörgetem a motort. 
Ő viszont még mindig a hátam mögé mutat apró kis nyögéseket hallatva. Nézek ki megint, áll ott egy sárga busz, a sárga autó helyére parkolt. Nagy levegőt veszek, hogy képes legyek elindulni seftelni a buszvezetővel is, amikor belép a szobába a feleségem, egy pillanat alatt átlátja a helyzetet, és a következő szavakkal világosít fel: „Nem látod, hogy rád mutat? Tudod, akkor ad ki ilyen hangot, ha azt szeretné, hogy dobáld a levegőbe.”
Egészen elérzékenyülök ennek hallatán. A fiamnak rám van szüksége? Rám, meg néha egy kis dobálásra. Így azért sokkal egyszerűbb. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A határszélen közel két hete hasonlóan telnek a napok, mégis mindegyik más, változnak az érkezők, és változnak az önkéntesek. Ebben a forgatagban érkezünk mi is Lónyára egy napsütötte, de hűvös reggelen, hogy segítsünk bármiben, amire szükség van. Rögtön kiderül, hogy a település lakosai gyönyörűen összefogtak, szervezett a munka, de valamire mindig szükség van, unatkozni nem fogunk.

Akik a helyi segítségponton töltötték az éjszakát, ébredeznek, kicsit összepakolnak, és elfogadnak reggelire némi péksüteményt, kávét, teát. Egy család – nagymama, két menye és három unokája – elmondják, még délelőtt indulhatnak tovább, másfél nap után megérkeztek értük, és irány Olaszország, ott vannak ismerősök.

Az egyik kislány egy színes plüssmacit szorongat, könnyezni kezd, amikor édesanyja azt mondja, tegye vissza a dobozba. Egy önkéntes szól, hogy vigye el nyugodtan, vannak még játékok, nekik nagyobb szükségük van rá – erre már az édesanya szeme is bepárásodik.

Köszönetet mondanak jó néhányszor, majd elindulnak az újabb ismeretlen felé. Azon egyelőre nem gondolkoznak, hogy van-e visszaút, de úgy készülnek, hogy már nincs otthonuk, ahova hazamehetnének.

A legtöbben így vannak ezzel, de csöndesen, egy-egy széken ülve várják a fejleményeket – ki azt, hogy érte jöjjenek, ki pedig azt, hogy eldőljön, hova mehet. A gyerekek is csendben játszanak, mindenki fegyelmezett. Közben folyamatosan érkeznek újabb menekültek, jellemzően édesanyák és nagymamák gyerekekkel, hiszen a férfiak már régen nem hagyhatják el az országot, megkapták katonai behívójukat.

Kevés is elég, csak béke legyen

Kárpátaljáról egyelőre kevesebben jönnek, ott sokan úgy érzik, inkább otthon maradnának, vagy már a háború kezdetén eljöttek. Az utóbbi csoportba tartozók közül többen visszatérnek mindennap önkénteskedni, főleg az ukrán–magyar tolmácsolás jelent hatalmas segítséget. Az egyik asszony úgy fogalmaz, kaptak egy nagyon szép szobát egy kollégiumban, de ott bezárva érzik magukat a férjével, inkább jönnek segíteni és tenni valamit, ami hasznos lehet. Mint megtudjuk, lányuk már hét éve Magyarországon tanul, a 2014-es kijevi harcok idején döntöttek emellett, ők azonban nehezen indultak el, és már mennének vissza. Kiderül, hogy e mögött félelem is van: megindult egy vándorlási folyamat Ukrajna belső részeiből is, az útnak indulók azonban egyelőre nem mind akarják átlépni a határt, hanem beköltöznek az üres házakba.

Így elképzelhető, hogy akik eljöttek, nem a bombázások miatt veszítik el az otthonaikat, hanem a házfoglalók miatt.

Egy anyuka két gyermekkel érkezik egy határmenti kárpátaljai faluból, sokáig a melegre sem szeretne bejönni, mert fél, hogy lekési a fuvart: egy kisbusszal mennek tovább Németországba, ott dolgozik a gyermekek édesapja, már várja őket. Mire elfogadnak egy kis kávét, kekszet, és beljebb jönnek, az is kiderül, hogy korábban még soha nem hagyták el az otthonukat, ez egy teljesen új helyzet számukra. Egy másik asszony hozzáteszi: Kárpátalján mindig is mostoha helyzetben voltak, de akkor is oda tartoznak, ott van az otthonuk, ritkán hagyják el, és amint lehet, visszatérnek. „Ha ennek vége lesz, biztosan még nagyobb szegénység jön. De elviseljük azt is, kevés is elég, ha béke van” – vonja meg a vállát, majd fordul is jobbra, hogy segítsen tolmácsolni egy újabb családnak.

A biológia nincs tekintettel a háborúra

Az érkező gyerekek kezdetben félénkek, de a játékokat látva lassan felengednek – valakit egy figurát rejtő csokitojás győz meg, mást pedig az egyik önkéntes pókemberes zoknija. Két fiatal lány egy kutyával érkezik, ők Kijevet hagyták maguk mögött, két teljes napot utaztak vonaton és gyalog, nem hiszik, hogy valaha hazatérhetnek, ezért elhoztak mindent, ami igazán fontos – két bőröndöt és négylábú barátjukat. Egyikük félénken női higiéniás terméket kér, megmutatjuk, hogy a mosdó polcán mindent talál. A válasz egy megkönnyebbült köszönet és angolul valami olyasmi, hogy a biológia nincs tekintettel a háborúra. Való igaz.

Közben két lány fut be Bács-Kiskun megyéből, adományokat hoznak és érdeklődnek, hogy mit segíthetnek. Mivel a határról éppen alacsonyabb a forgalom, elkezdjük rendszerezni a felajánlásokat, hogy átláthatók legyenek. Szinte semmiből sincs hiány, bőven érkezett tartós élelmiszer, fertőtlenítő, takaró, pelenka.

Ez utóbbira hamar szükség is lesz, amikor egy néhány hónapos kisfiú érkezik busszal és szülők nélkül: otthonukat bombatalálat érte, édesanyja nem tudta magához venni az iratokat, ezért ő még a határon van, a kisfiút viszont előreengedték, hogy ne kelljen a hidegben várakozni.

Jó pár óra eltelik, mire viszontláthatja anyukáját, ám addig is csendes, nem sír.

A törékeny béke szigete

Estére van egy szusszanásnyi idő, meleg italokat szorongatva ülünk egy asztalnál. Nem sokkal korábban tudtuk meg, hogy az egyik kamaszfiúnak előző nap volt a születésnapja, mint mondta, ennél rosszabb ünnepet még sohasem élt át. Bár megállapította, hogy innen már csak jobb lehet, mégis ránk telepedett valamiféle nehéz szomorúság. Az érzés nem múlik, a beszélgetés is csak lassan folytatódik, de a történetek a békéről és vetéssel töltött márciusokról szólnak. Egy szőke asszony szól közbe angolul, indulnak a gyerekekkel, hálálkodik, nem számított ilyen vendégszeretetre és segítségre. Szerintünk ez a minimum.

Kintről valami furcsa morajlás hallatszik, egy idősebb hölgy ijedten rezzen össze. Pár pillanattal később megmagyarázza: hirtelen azt hitte, katonai repülő. Egy fiú rámosolyog: „Attól nem kell félni. Amitől meg kellene, annak úgysincs hangja.” Azon kapjuk magunkat, hogy nevetünk – kicsit bátortalanul, de aznap kétségkívül először. Aztán elhangzik egy szomorkás kérdés: „Szabad nevetni háború idején?”.

A válasz sem várat magára sokat: „Csak azt szabad. És imádkozni.”

A nevetés mosollyá szelídül, így lesz pár pillanatra egy határmenti település kopott asztala a törékeny béke szigete.

Nem sokkal később visszatérnek a határról a tolmácsok, az egyik legkomolyabb feladatot ők látták el, 12 órán keresztül segítették a hidegben az érkezőket. Nekik még fő egy kis tea és kávé, közben megérkeznek az éjszakai önkéntesek, azokat váltják, akik már napok óta alig alszanak. Mi is elkezdünk összepakolni, érezzük, hogy hosszúra nyúlt a nap. Mire sikerül elindulni, már több mint 20 órája ébren vagyunk – de egy szavunk sincs, nekünk van hova hazatérni.