Mindenkinek megvan a maga fogyatékossága – Interjú Boronkay Péter paratriatlonistával

– Hogy találtad meg a triatlont?
– A szüleim pontosan úgy neveltek, mint az ép testvéreimet, türelemmel vártak, míg magam jövök rá, hogyan tudok egy-egy helyzetet megoldani. Korán megtanultam, hogy ha A-ból B-be akarok jutni, akkor ahhoz bizony én kellek. Úszóként kezdtem, csak később ismerkedtem meg a triatlonnal. Először csak az épek között versenyeztem, a sportsikerek jöttek egymás után, így egyre magabiztosabbá váltam. Aztán a paratriatlon itthoni fejlődésével együtt nyitottam az elit versenyzés és a paralimpiai kvalifikáció felé.

– Azt mondod, minden embernek megvan a saját fogyatékossága. Egyfajta életfilozófia ez?
– Mindannyian cipelünk valamit, amitől könnyen kevésnek érezhetjük magunkat – és ezt látni rajtunk. Látni, ha valakiből hiányzik valami. Szerintem az önelfogadás a kulcs: nem szabad elbújni; akik vagyunk, az tesz minket egyedivé.

Persze sokkal nehezebb az elfogadás, ha úgy növünk fel, hogy megvan mindkét kezünk és lábunk, és baleset következtében veszítjük el egyik végtagunkat vagy válunk mozgáskorlátozottá. Ilyenkor a személyiség is sérül, mert valami elvész, ami addig megvolt.

– És a veszteséget el kell tudni gyászolni.
– Igen, és az egy nagyon más veszteség. Viszont a sport a legjobb rehabilitáció lehet ilyenkor is, azt látom, hogy aki fel tud állni lélekben, az a trauma után növekedhet is. Nekem azért volt könnyebb, mert végtaghiánnyal születtem, így nem is hiányzott. Ugyanúgy használom mindkét karomat, eleve így tanultam meg boldogulni.

Kép

Kép: Aradi Barna

– Az elfogadás kizárólag belső munka?
– Ott kezdődik, igen, hogy aztán meg merjem mutatni magam. Ha magabiztos vagy, bízol abban, hogy valahol megvan a helyed, akkor oda fognak hívni. Én mindenhova mentem, ahova hívtak: sportolni, előadni, motivációs tréningeket tartani, mesélni az életemről.

Szegeden szereztem szociális munkásként diplomát, kábítószer problémás fiatalokkal dolgoztam együtt egy drogambulancián, majd egy speciális iskolában foglalkoztam közép- és halmozottan súlyos értelmi fogyatékos gyerekekkel. Jó érzés volt, hogy nehéz sorsú diákokat tudtam a sporton keresztül támogatni saját fejlődésükben.

Fontosnak tartom, hogy mindnyájan tudjunk segíteni. Egész más érzés, ha úgy élek, hogy én is tudok adni, hozzásegíteni másokat a saját életük kibontakoztatásához. Az előadásaimon is sokszor beszélek erről: „Segíts te is másokon!”

– Hogy lehet érvényesülni parasportolóként?
– Egy fogyatékkal élő ember lehetőségei korlátozottabbak – például ha csak az akadálymentesített munkahelyek számát nézzük. Nehéz körülmények között, anyagi gondokkal nehezebb az önelfogadás is. Az önértékelés minden esetben belül, önmagunknál kezdődik, nem valaminek a függvénye. Egy parasportolóban még erősebben munkálkodik az elismerés iránti vágy, ép sporttársaihoz hasonlóan ő is példaképpé szeretne válni. 

– Véleményed szerint hogyan segíthetjük ezt a folyamatot?
– Egyre több olyan rendezvény, esemény van az integráció jegyében, amely kiemelten foglalkozik a sérült emberek elfogadásával, de még mindig nem elég. Ezekkel az emberekkel éreztetni kell, hogy ők is értékesek, fontos, amit csinálnak, ők is a társadalom hasznos tagjai. Ezt már egészen pici gyermekkortól el lehet kezdeni szakemberek bevonásával, érzékenyítéssel. 

Kép

Kép: Aradi Barna

– Ez mit jelent szerinted egy sikeres parasportoló esetében?

– Szerintem egy sportolót – legyen ép vagy parasportoló – abban lehet és kell segíteni, hogy tudjon a sikerrel „bánni”. Előfordult már, hogy azt tapasztaltam, nincsenek megfelelően felkészülve a hirtelen jött sikerre, így megküzdési stratégiáik sincsenek.

Fontos, hogy erre mentálisan fel legyenek készülve. Azt látom, hogy amin lehet alakítani, az az alázat. Azon kell dolgozni, hogy ne felejtsük el, honnan jöttünk, hol vannak a gyökereink, milyen utat tettünk meg. A szociális érzékenység és empátiás érzékenyítés nagyon fontos.

– Azt hiszem, ezeket a tanácsokat mindenkinek érdemes megfogadni. 
– Igen, ezért én azt gondolom, hogy bár vannak jelentős különbségek épek és nem épek sportja között, mind emberek vagyunk, és mindnyájunknak meg kell küzdeni azért, hogy saját fogyatékosságainkat meghaladjuk. Azt látom, hogy még több integrációra lenne szükség a parasport és az épek sportja között. Nem kell minden téren, de például a sikerre való felkészítés és a már jelenleg is működő életpályamodell olyan dolgok, amelyekkel többet kell foglalkozni. 
Kell, hogy legyen B-terv; tudnunk kell, hogy a képességeink visznek el minket a célokig – ha ezekkel tisztában vagyunk, az az élet más területén is segít helyt állni. Ez parasportolóként egy kicsit nehezebb, de a teherbírás és a sportolói kvalitások a munkaerőpiacon is értékek. A társadalmi integráció nagyon fontos, érdemes még több képzésbe bevonni a parasportolókat.  

Boronkay Péter hazánk legismertebb és legeredményesebb elit paratriatlonistája, triatlon online edző, motivációs speaker, az egyik legnagyobb áruházlánc jószolgálati nagykövete. Sportpályafutását úszóként kezdte, 2004-ben még az Athéni Paralimpia volt az álma, 2007 óta azonban már triatlonban több Világ- és Európa bajnoki címet szerzett, ép sportolókkal együtt edz és sokszor száll velük versenybe az érmekért. Csak hogy néhányat említsünk győzelmei közül: 2008. Portugália EB, 2009. Ausztrália VB, 2009. Hollandia EB, 2010. Budapest VB, 2010. Írország EB, 2011. Paratriatlon Világkupa Egyesült Királyság, 2011. Spanyolország EB.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>