Gyász karácsony idején – a veszteségeinket se féljünk kitenni az ünnepi asztalra!

Hat évvel ezelőtt hosszú betegség után elveszítettem édesapámat. Két nappal karácsony előtt halt meg egy hospice-osztályon. A távozása utáni napok olyanok voltak, mintha minden „befagyott” volna körülöttem. A veszteség megbénított, és csak korlátozott mértékben – azt is leginkább a még viszonylag kicsi gyerekeink miatt – voltam képes beengedni az ünneplést a lelkembe és az otthonunkba. Sokat segítettek viszont azok a kis rituálék, amiket ösztönösen kialakítottam akkoriban, és amik bizonyos mértékig a mai napig velünk maradtak. 

Ezek része volt egy kis fényképtartó állvány kihelyezése a nappaliba, amibe az Apukámról készült fotók mellett egy kis mécsestartónak is helye van. 

A gyász kezdeti időszakában kínosan ügyeltem arra, hogy ki ne aludjon a lángja. 

2019 óta minden év december 22-én a temetőbe is kimegyünk emlékezni. 

Személyes hangú közbevetésemre Üveges Anna pszichológus megdöbbentően hasonló, saját megélésével kapcsolódik rá. Elárulja, december 22. az ő szűk családjában is olyan, mint egy ünnepek előtti „kitérő”: a befelé fordulás és a gyertyagyújtás rituáléja 2017. december 22. óta él. Anna is pontosan ezen a napon veszítette el a nagypapáját, akire vér szerinti édesapja elvesztése miatt édesapjaként tekintett, gyakorlatilag kezdettől fogva. 

„A halála feldolgozása több szempontból is komplex folyamat volt az akkor 19 éves önmagamnak, aki úgy élte meg, mintha a második apukáját is elveszítette volna. Mai szívvel és ésszel megváltástörténetként él bennem az, ami akkor elmondhatatlanul fájt, tehát a gyászfolyamatot teljesnek érzem. Ezzel együtt a december 22-e, legyen bármilyen közel karácsonyhoz, a mai napig megkíván tőlem egy kis félrevonulást és azt a fajta csendet, amiben ilyenkor kapcsolódni tudok a nagypapámmal. Közvetlenül a halála utáni években például sokat segített, hogy neki is megterítettünk a karácsonyi asztalnál, ahová a fényképét is elhelyeztük” – idézi fel Anna a szeretett hozzátartozó elvesztése körüli időket. 

A gyász modellezése térkép

„Maga a gyász jóval tágabb fogalom, mint ahogy azt a köznyelvben általában használjuk, és amit általában tudni vélünk róla. A pszichológia két népszerű és korhű megközelítése a narratív gyászelmélet és a gyászfeladat modell átfogóan ragadják meg, mit nevezhetünk gyásznak. Bár az egyéni mintázatok miatt a gyász modellezése inkább térkép, alapvetően elmondható, hogy minden olyan veszteség gyászfolyamatot indít el, amely érinti a kötődéseinket, a személyiségünket, és hatással bír a biztonságérzetünkre” – fejti ki kérdésemre Üveges Anna. 

A pszichológust arra kérem, mielőtt a témában mélyebben elmerülnénk, tisztázzuk, mennyi mindent érthetünk a gyász kifejezés alatt. Ahogy a szakember rávilágít, veszteséget élhetünk át „egy szeretett személy vagy kisállat halála kapcsán, de olyankor is, amikor a számunkra fontos személy ugyan életben van, a vele való kapcsolatunk viszont már nem. 

Sőt meg nem valósult, úgynevezett bizonytalan kapcsolódásokkal összefüggésben is megtapasztalhatjuk, ahogy egy vágyott, de be nem teljesült kapcsolatot, meghiúsult jövőképet gyászolunk el.

Mindazt, ami a miénk lehetett volna, de fizikai síkon már nem tud megvalósulni. Utóbbi, hangozzék furcsán, de gyakran nehezebb, komplexebb folyamat lehet az előbbinél” – teszi hozzá.

Kérdésemre, hogy miért élhetjük meg a veszteségeinket sokkal nehezebben ünnepek, karácsony idején, a pszichológus rávilágít: „különösen karácsonykor tűnhet úgy, mintha a gyásszal egy tökéletesen ellentétes dolog menne végbe: a fényt, a születést, az életet ünnepeljük. Holott, a karácsony nem a halál »ellentéte«. Sokkal inkább arról van szó, hogy modern kultúránkban, ahol a tökéletességet emeljük piedesztálra, beivódott az ezekkel ellentétes állapotoktól való viszolygás és azok tabusítása. A gyászé is. A magazinok oldalain visszaköszönő, eufórikus érzéseket tükröző karácsonyi fotókat látva is fokozottan nehéz dolga van annak, aki gyászol. Nem csupán az elsődleges veszteséget élheti át, hanem egy szekunder szégyenérzet is ébredhet benne, amiért a vesztesége felett érzett fájdalma miatt képtelen »ünnepi hangulatba« kerülni” – jegyzi meg a szakember.

Fogalmunk sincs, hogyan „kellene” viselkednünk 

Saját tapasztalatainkból kiindulva arra a következtetésre jutunk, talán nem csak bennünk vetődhet fel, vajon hogyan lenne „helyes” gyászolni. Általában jellemző, hogy sokan kívülállóként sem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki épp az édes fahéj és fenyőillat közepette, karácsonykor gyászol. „Mintha elvesztettük volna azt az elemi, kulturális és kollektív ősi tudásunkat, ami az elmúláshoz és a veszteség feldolgozásához kapcsolódik – az ünnepi időszaktól függetlenül is. Eszköztelenné váltunk egymással kapcsolatban is, nem tudjuk, mivel teszünk jót, mit »kell« ilyenkor csinálni. Lehetőleg semmit, ami akár a saját, akár a társadalom elvárásaiból fakadó nyomásgyakorlás, siettetés vagy szükségtelen kizökkentés. 

Engedjük meg – az ünnepek idején is – hogy úgy legyen jelen a másik, ahogyan tud. Legyünk hozzáférhetők a gyászoló számára. Ez a legtöbb, amit vele, de leginkább érte tehetünk: helyet adni a gyásznak a karácsonyi asztalnál is.

Ha megengedők tudunk lenni az iránt, hogy az ünnep a veszteségeink köré is rendeződhet, már óriási lépést tettünk a feldolgozás és a tiszta együttérzés gyakorlatában. A szeretet ünnepe erről is szól, ha nem épp pont erről” – hangsúlyozza a pszichológus.

„Éljük meg, de ne ragadjunk bele” – Mégis hogyan?

„Minél inkább megélhető a gyász a maga intenzitásában és idejében, annál nagyobb eséllyel lesz teljes a feldolgozás és lépésenként könnyebb az élet áramlásába való újbóli bekapcsolódásunk is. Egyénfüggő, hogy a »befagyottság« érzéséből a »kiolvadás« kiben hogyan zajlik. Ha ezt az utat meg akarjuk spórolni, fel akarjuk gyorsítani, azzal csak tartósítjuk a gyászfolyamatot: hosszú távon a veszteséghez fűződő fájdalom határozza meg az életünket, döntéseinket. Ilyenkor a lelki sebünk valójában nem kapott kellő figyelmet és teret a gyógyulásra” – figyelmeztet Üveges Anna. 

Hozzátéve: az úgynevezett elhúzódó gyász zavar (angolul: prolonged grief disorder – PGD) a lelki és testi egészségünkre nézve sem ártalmatlan, 2022 óta önálló diagnosztikai kategóriaként szerepel a DSM-ben, a Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvében. Ilyen esetekben fontos szakemberhez fordulni. 

A pszichológus szerint „ha sikerül talajt adnunk a lábunk alá – saját tempónkat, belső ritmusunkat tiszteletben tartva –, természetszerűleg végig fogjuk tudni járni a gyász lépcsőfokait, és megérkezünk a megbékélés állapotába, ahonnan már erőforrássá alakulhat a fájdalom. Kapcsolati veszteségeknél – szakításnál, válásnál, egy barátság kifulladásánál – hasonló »gyászalgoritmus« zajlik bennünk, csak erőteljesebben megjelenik a kötődési reakciónk is: a másikhoz tartozás, az egység élményéből fakadó biztonságérzetünk vész el, amit a társadalmi narratívák is felerősítenek. A fájdalomból építhető erő azonban segíthet »visszacsatornázni« magunkat a mindennapokba, egy átalakult minőségben.” 

Üveges Anna úgy véli, ehhez elengedhetetlen, hogy ne a régi életünket, a veszteséget megelőző állapotot igyekezzünk újrateremteni, hanem a megújulásnak ágyazzunk meg, kövessük a természet ritmusát – belül is. 

„Ez újra az élet-halál-élet ciklikusságára utal, s akár a karácsony misztériumát is megidézi: a halál mindig valami újnak a születését is magában hordozza” – mondja a pszichológus.

Decemberben a hónap témája: Legyen ünnep a földön!
Kapcsolódó cikkeinket itt találjátok.