Karácsonykor minden család más szeretetnyelvet beszél – Így lát minket a karácsonyfa

(Szent)esteledik, a nagymama kopogtat elsőként. Mosolya akár a frissen sült mákos bejgli: meleg és puha, de nem tart soká, ha lerohanja a család. Gurulós bevásárlószatyrában tíz kis csomag, bár tudja, hogy a házban csak heten lesznek. De ő az ajándékozó típus, a túlkészülés nála a szeretet levezetése. Ha a csomagjait nem fogadják heves hálálkodással, félő, hogy egy kupica Unicumba fojtja a bánatát.

A nagypapa is betipeg a nyomában, ő a szeleburdi fajta. Az ajándékcsomagolása is olyan, mint az élet: nem mindig szép, de a jó szándék ott van benne. Kabátját a fogasra akasztja, leül a karosszékbe, szíve szerint hangosítana egy kicsit a televízión, de nem mer. 

Ő a minőségi idő embere: elég mellé ülni és megkérdezni, hogy van, ennél nagyobb csodát nem is kíván.

A nagybácsi és a nagynéni belépése olyan, mint amikor valaki az egyik ágamra újabb díszt akaszt: felboríthatja az egyensúlyt. A nagybácsi túl bizalmas, a nagynéni zavaró tiszteletköröket fut. Ő az elismerő szavak asszonya: ha valaki magasztalja a sütijét, egész este kicsattan az energiától. A férje pedig az érintésben hisz: ha vállon veregetik, vagy bármelyik rokon átöleli, máris kisimul a homloka.

A szobájából leskelődő kislány csillogó szemmel kémleli a varázst, míg kamasz bátyja a telefonját nyomkodja, ám fél szemmel figyeli, ki melyik dobozt teszi a fa alá. A leány törődő szavakat szeretne, míg a fiú inkább szolgáló szeretetet: segítsenek neki, csak ne beszéljenek hozzá túl sokat. Klasszikus testvérpár – két külön világ, hamarosan már egy doboz marcipános szaloncukor fölött civakodnak.

Kiperdül a konyhából az anyuka – kissé fáradtan, mégis ünnepi mosollyal, a blúzán lisztfolt, még az előbb is a pogácsát szaggatta. Ő tartja egyben a rendszert, a szolgálat szeretetnyelvét használva. Ha valakinek szüksége lesz még egy kis krumplisalátára a halhoz, azt egy villacsendülésből tudni fogja. 

Cserébe dicséretet vár: meleg, szívből jövő szavakat, nem csak annyit, hogy szép lett a mézeskalács.

A család már csaknem együtt. Pattog a kandalló, a levegő megtelik narancs, fahéj és kimondatlan várakozások illatával. Én pedig látom az egészet felülnézetből – szó szerint és átvitt értelemben is. Aggódom, mert miközben a tányérok a helyükre kerülnek, valami mintha mégis félrecsúszna.

Az adakozó nagymama sóhajtozik, mert a nagypapa idén nem kért ajándékot. Közös időre szomjazó hitvestársa már a harmadik százszor hallott történetét mesélné, de a család egyik fele kóstol, a másik csomagol. A nagybácsi lapogatná a buksikat, ám a kamasz srác reflexből kitér előle, ahogy a bokszolók hajolnak el az ütésektől. A nagynéni pont negyedszer kérdezi, hogy nem lett-e túl édes a lekvárosa, de senkit sem izgat az ízharmónia, mert a gyerekek épp a szaloncukorkötözés rekordját mérik stopperrel. Az anyuka úgy érzi, nem értékelik eléggé a készülődésbe fektetett energiáit, a kislánya meg sérelmezi, hogy nem mondják neki elégszer, milyen szépre rajzolta az angyalokat a kézzel készített ajándékain.

Meg-megingok a sarokban, tündöklöm, de látom: itt mindenki más nyelven szeret. Nemhiába olyan magas karácsonykor a szeretettolmácsok fordítási díja. Mert aki ajándékot ad, szereti, ha örülnek neki. Aki időt szán, szereti, ha meghallgatják. Aki dicsér, szereti, ha őt is értékelik. Aki érint, szereti, ha közel engedik. Aki szolgál, szereti, ha megköszönik neki. 

Az ünnep pedig attól lesz igazi, ha megpróbáljuk egy napra egymás nyelvét is beszélni. 

Ha kell, kicsiben kezdve: egy mondattal, egy pillantással, egy öleléssel. A szeretetnyelvek nem vizsgatárgyak, nem kell belőlük hibátlanra felelni, elég próbálkozni.

Alighogy ezen töprengek, csapódik az ajtó, az apuka toppan be, kabátja ujjában szatyrot zörget. Liheg, fújtat, arcán diadalmas mosoly, olyan, amilyet a férfiakéra a 94. percben szerzett győztes gól rajzol. Ő a versenyszellem szeretetnyelvét beszéli – ez egy ritka dialektus. Úgy szeret, hogy teljesíti a küldetését a család felé: ha kell, hóviharban is megkeresi a tökéletes tejfölt a nonstopban a töltött káposztához. A nagyi ugyanis kizárólag 20%-os zsírtartalmúval szereti – ezért száguldott el a férfi az utolsó pillanatban a boltba, de az egyetlen dobozt pont előle kapta ki a hűtőből egy sorstársa. Ám a mi apukánk utolérte őt a parkolóban, és megvásárolta tőle – ötszörös áron. Mert az ő másik szeretetnyelve a hőstett. Neki az kell, hogy díjazzák az erőfeszítését, hogy valaki kijelentse: számunkra te vagy a meccs embere!

Az apuka leveti a kabátját, ami éppoly csapzott, mintha a karácsonyi éjszaka anyagából varrták volna, s ahogy a tejfölsztorit előadja, a neje büszkén elmosolyodik, a nagymama pedig megtörli a szemét. Ő egyébként is mindenen meghatódik. Nagyfia úgy néz fel a férfira, mint egy új TikTok-hősre, a kislánya nekifutásból átöleli. Kezdem érezni, hogy itt mindenki nyelve hasonló, csak a kiejtés különbözik. 

Akár a díszeim: mind más formájú, másképp csillan, ám együtt adják ki az ünnep fényét.

A szeretet meg egy sajátos tűlevél, amit néha elhullajtunk, néha belénk szúr, mégis gyönyörű részünk – nekem biztosan.

Közben a nagymama ajándékát a nagypapa végre kibontja, lassan, odafigyelve forgatja, mintha egy régi történetbe feledkezne. A nagymama könnye egy pillanatra megcsillan az egyik gömböm felületén. A nagynéni lekvárosa szalonképtelen, ám annál őszintébb bókot kap a férjétől, a nagybácsit pedig az apuka hátba veregeti, miután az segített kamasz fiának beállítani az új okosóráját. A kamasz egy szelet elcsent bejgli után egy félmondatot is elharap az anyja felé: „A mákosod nélkül nem lenne ugyanaz.” A merőkanálcsörgésre mindenki elhallgat, a kislány így vacsora előtt még gyorsan elmesélheti, hogyan rajzolta az angyalokat. A család észre sem veszi, de közös nyelvre váltott. Nem tökéletesre – emberire.

Decemberben a hónap témája: Legyen ünnep a földön!
Kapcsolódó cikkeinket itt találjátok.