Menyasszonykikérés a panellakásból, összerogyott torta és egy majdnem vízbe esett gyűrű – Vőfély kontra ceremóniamester-körkép

Maga a vőfély szó az 1300-as évekből ismert, a vőfély a vőnek (vőlegénynek) a segítője. A lakodalomban e mellett különféle tisztségek voltak: vőlegény, násznagy (ma tanú), nyoszolyóasszony, szakácsasszony, násznép. Varga Máté nemcsak vőfélyként, hanem a Hagyományok Háza munkatársaként is mesél a lakodalom kultúrtörténetéről: „Régen a hajviseletben is megnyilvánult, hogy valaki lányból asszonnyá vált: az addig copfba kieresztett hosszú haja helyett fel volt kontyolva, és főkötőt kapott. A násznagyné kontyolta fel a menyasszonyt. Ebből jön a »hajadon« szó, amely lányt jelent, és a »bekötötték a fejét« szólás, amely asszonyra utal.”

A falusi társadalomban a többség ugyanazt gondolta egy jó lakodalomról. Két egyforma lagzi akkoriban sem volt, de a nap menetrendjét mindenki ismerte.

„Érdekesség, hogy Székelyföldön a vőfélyt gazdának hívják. Hagyományosan több feladata volt, például felügyelte, hogy a pincéből mennyi bort adjanak ki. Vannak vidékek, ahol van nagyvőfély és kisvőfély, aki a vőlegény barátja. Konkrét feladata volt pl. a hívogatás: bekopogott a házakba, elmondta a hívogató rigmust, kapott egy kendőt a vőfélybotra, ez jelezte, hogy a háziak elmennek a lakodalomba. Közben megkínálta a kulacsából őket, a háziak pedig visszakínálták. Szegény kisvőfély mire végigért a faluban, általában nem volt már szomjas.”

Keményvonalas hagyományok, modern játékok vagy totális káosz?

Máté rávilágít, hogy vőfélynek „régen vagy egy rátermett falusi embert, amolyan félhivatásos vőfélyt, vagy családtagot választottak, aki lehetett nagybácsi, keresztapa vagy fiatal férfirokon. Ma már bárkiből lehet vőfély, aki magát annak nevezi, de ez nem jelenti azt, hogy jó is.” Nála egy baráti felkérés adta az első indíttatást: „Szokták kérdezni, hogy van-e ilyen OKJ-s képzés. Természetesen nincs, belesodródtam, s mivel én néprajzot végeztem, pontosan tudtam, hogy vőfélynek lenni nem könnyű feladat. Van egy fontos rendezvény, Földesen rendezik a Kárpát-medencei Vőfélytalálkozót, amikor is Gyimestől a Nyugat-Dunántúlig és Felvidéktől Délvidékig összejönnek az emberek…

Két nap alatt ennyi vőfély egy helyen, gondolhatod, van egyfajta hangulat!

De ez egyben szakmai fórum is. A találkozó fontos témája, hogy ma, 2019-ben hogyan kerülhetnek be a lakodalomba kiveszőfélben lévő hagyományelemek, ezekre ki milyen trükköt talál ki, hogyan lehet elegánsan beilleszteni ezeket a modern esküvőkbe.”

Varga Mátéhoz hasonlóan Matus Gábor ceremóniamester története is egy kollegája esküvőjével kezdődött. Az ő eredeti szakmája színész. „A vőfély és a ceremóniamester lényege ugyanaz: gondoskodni arról, hogy a pár és vendégei a lehető legjobban érezzék magukat. Mindkét stílus képviselőinek irányítani kell és kordában kell tartani az esküvő teljes egészét. A vőfélyről elsőként mindenkinek egy paraszt bácsiforma jut eszébe, aki nagyokat kurjongat, vicceseket mond és pajzán játékokat játszat. Ez mára megváltozott.

Még mindig létezik a klasszikus vőfély, de modernizálódtunk. Megmaradtak a versek, kikérők, búcsúk, szokások, viszont kicsit ’polgáribb’, urbánusabb lett a stílus. Egy ceremóniamester pedig mindig visszafogottabb, nem annyira harsány, mint vőfély kollégája.

Leginkább szállodai, éttermi helyszínekhez kérik fel őket, ahol nem rímekben kommunikálnak a vendégekkel, hanem más retorikai eszközöket alkalmaznak. Engem mindkét formában meg szoktak bízni. Sőt! A két stílust sokszor ötvözni is szoktam!”

Varga Máté vőfély

Varga Máté vőfély hozzáteszi, hogy „felnőtt egy olyan generáció, amelynek a tagjai már nem kötődnek semmilyen szinten a falusi hagyományokhoz, nem érzik igényét – legalább is azt hiszik! De aztán általában rájönnek, hogy mégis hiányoznak nekik az ünnephez valamilyen rítusok, szokások. Esküvői zenész, fotós kollegák szokták mondani: ha nincs se ceremóniamester, se vőfély, az a legrosszabb. Szétesik a csapat, nincs koordináció, esetlenség és káosz alakul ki.”

Végtelen számú eshetőségre kell számítani egy esküvőn

A jó irányítóképességnek jó emberismerettel is kell párosulnia, erős problémamegoldó készség és határozott kommunikáció kíséretében. A vőfélynek és a ceremóniamesternek is együtt kell „lüktetnie” az esküvővel. Máté úgy látja, a vőfély akkor hibázik, „ha túl sok, magát előtérbe helyezi, túlzásba esik a vicceskedéssel. Én abban hiszek, hogy hátulról kell irányítani az eseményeket.”

„A jó ceremóniamester empatikus, figyelmes, igényes és szórakoztató, szeretettel műveli ezt a felelősségteljes hivatást. Mert bizony ez nem munka, annál sokkal több: hivatás.” – ezt már Gábor teszi hozzá, és rávilágít, hogy mindennek az alapja egy működőképes, izgalmas, színes forgatókönyv. „Persze, ha front van vagy tikkasztó hőség, és a vendégek passzívak, esetleg monszun jellegű zuhé jön, akkor bele kell nyúlni az előzetes menetrendbe. Ha kell, drasztikusan. Táncversenybe hívni őket, tombolasorsolást rendezni (mert mindig van nálam három tömb tombola), friss levegőre hívni őket, ahol csillag alatti csókcsata következhet. Ha kell, igenis fel kell pörgetni az esküvőt, vagy visszaterelni egy kedvező ritmusba.”

Bizony, a legváratlanabb helyzetekre is spontán jól kell reagálni. Ilyen eset volt, amikor egyszer a hétrészes menyasszonyi torta a konyhában összerogyott, és három szint a falon végezte…

Gábor ekkor közbeavatkozott: „Átalakítottuk négyrészessé. Csak annyit súgtam a menyasszonynak – aki persze észrevette a hiányt –, hogy így még dekoratívabb lett a torta. A legkomolyabb talán az volt, amikor egy kis tavas helyszínen ünnepeltünk, ahol a stégről kellett bevinni az ötéves kisfiúnak a gyűrűt. A gyűrűpárna masnija viszont kioldódott, amire a gyűrűk voltak felkötve. Az egyik gyűrű le is esett róla. Mint valami filmben: a gyűrű a stég hajópadlóján pattogott, felcsendült, amikor is én utánavetettem magamat. Sikerült még vízbeesés előtt elkapnom a gyűrűt! A nadrágom viszont a varrásnál szépen felfeslett. De cseppet sem bántam!”

Tájak és szokások: menyasszonyperzselés és -lopás

Egy esküvő függ a társadalmi közegtől, de közben két városi és két falusi esküvő is teljesen másmilyen tud lenni, mondja Máté: „Én már panellakásból is kértem ki menyasszonyt. Kikéréskor először előhoznak egy öregasszonyt vagy egy kislányt, múltkor egy kecskét hoztak elő, nagyon mókás volt, de idővel csak kiadják az igazi menyasszonyt.”

Amikor a kikérésnél egy kecske az álmenyasszony - Kép: Varga Máté vőfély

Minden tájegységre más és más szokások jellemzők, amelyeket az ott élő emberek büszkén tartanak életben, sőt, sok helyütt még ragaszkodnak is hozzájuk. „Egerbe megyek legközelebb, ott megőrződött egy tényleges régi szokás, menyasszonyperzselésnek hívják. Hajnali tűzugrás, olyan, mint Szent Iván-éjkor, csak itt a menyasszonynak kell a szalmatűzön átugrania; egészségvarázsló mágikus ereje van. Érdekes, hogy Erdélyben a vacsorafogások között tánc van és mulatság. És mindent ellopnak: a menyasszonyt, a csokrot, a menyasszony cipőjét, a vőlegényt… és ezekhez mindig egy-egy játék párosul.”

Gábor is járja az országot, a legemlékezetesebb élményei közül idézi:

„Csodálatos látvány a gyertyafénykeringő éjfélkor, amikor a vendégek és a pár meggyújt egy-egy gyertyát. Körbeállják őket, ők keringőznek, miközben elfújják a gyertyákat. Így táncolnak át a házas életbe.

Ez a szokás sokfelé él még manapság is, legtöbbször az alföldön találkozom vele.” A modern világban nem ördögtől való dolog modern elemekkel vegyíteni ezeket a régi szokásokat, ahogy Gábor is teszi: „Aktivizálni szoktam a vendégeket. Ilyen lehet a bevállaló kártya írása, amikor felajánlanak valamilyen ’szolgáltatást’ a pár részére, vagy a palackposta, amikor üzeneteket írnak, amiket a pár 10–15 év múlva olvas el. Olyan tevékenységeket is ajánlok, amelyek megmaradnak emlékként. A polaroid fényképes emlékkönyv is nagy sikert szokott aratni.”

Az új játékok és feladatok mellett a jó vőfélynek ma küldetése, hogy fenntartsa a hagyományt, hogy megmutassa az embereknek, igenis lehet ízlésesen és jól használni ma is a régi szokásokat.

Máté: „A magyar nép hagyományai értékek, amelyek a ma emberének is sokat tudnak adni. Ilyen maga az egész táncházmozgalom, ahol a falusi kultúrát – népzenét, táncot, dalokat – beemeltük egy városi közegbe, és működik. Ez igaz a lakodalmi szokásokra is, sok minden állandó. Tipikus kérdés szokott lenni, hogy legyen-e kikérő-búcsúztató, mert a pár nem szeretné, hogy az egész násznép lássa az édesanyát sírni. De miért ne sírjon? Megható és szép pillanata lehet ez annak a napnak, egy szép emberi momentum. A párok egy része megúszósra akarja az esküvőt, ez a modern ember habitusával függ talán össze. Én ilyenkor megpróbálom őket afelé terelni, hogy valami hagyományos elem mégiscsak legyen benne, mert az a tapasztalat, hogy nem bánják meg, sőt, örömöt látok az arcokon. És ez engem is feltölt.”