Gyerekek, akik nem várják a karácsonyt – Nóri, Ádám, Kende, Marci hiába élnek családban, nem tudják, mi az ünnep

Nóri, akinek szenteste is a szobájába lökik a vacsoráját

Nóri nevelőszülőkhöz került. Még soha nem látta a saját szüleit, és él benne a vágy, hogy egyszer találkozzon velük. A nevelőapja megígérte, hogy segít felkutatni őket, és Nóri hisz ebben. Hogy mit vár a találkozástól, azt nem tudom, viszont kiderül, hogy több édestestvére él elszórtan valahol, a közelben. Mégiscsak szerencsés Nóri, hogy nem intézetben tölti a mindennapjait, hanem egy családban – gondolhatnánk. Csakhogy neki nincs helye ebben a családban. Az otthon számára börtön, amelynek egy külön szobájában éli a mindennapjait. Fogoly, mert a nevelőanyja megtiltja, hogy a közös légtérben legyen. Nem kommunikál vele, és azt sem engedi, hogy két saját gyermekével Nóri kapcsolatba lépjen. Amikor hazaér, egy szűk folyosón, egy elkerülőúton át jut a szobájába, így igazából alig van találkozási felület.

Nóri szerencsére kollégista, ezért csupán a hétvégéket és az iskolai szüneteket tölti otthon. Az iskolában jól érzi magát, nyitott, szívesen beszélget bárkivel és bármiről. Ott van társasága, akikkel szurkálódnak ugyan, mégis jól ismerik és elfogadják egymást. Ott nem kell egyedül kuksolnia, nincs eltiltva a kortársaitól, leülhet velük egy asztalhoz. Ott szeretik és megölelik a folyosón a kisebbek, odabújnak hozzá, vagy nyújtják felé a kezüket. Nóri megropogtatja őket, vált velük pár szót, mielőtt a lépcsőhöz kanyarodna.

Gyermekgondozó szeretne lenni. Az iskola közössége és a kollégium nélkül sivárak lennének a mindennapjai.

Szombatonként a barátaival találkozik, mert nem bírná ki a négy fal között. Nem tiltják meg a nevelői, szabadon mehet, csak őket ne zavarja. Néhány éve keresztény közösségbe is eljárt, talán itt is szerzett barátokat. Vasárnap viszont ritkán mozdul ki. És nincs ez másképp az ünnepnapokon sem. A karácsony sem oldja fel az anyai tilalmat, szenteste sem hívják a terített asztal köré. Nevelőapja visz neki vacsorát a szobájába, amit egyedül fogyaszt el. Olykor kicsit beszélgetnek is, de a karácsonyt leginkább magányosan tölti filmnézéssel és alvással. Nem csoda, hogy a karácsonyt leginkább a sütemények miatt várja.

Ádám, aki mindig öngyilkossággal fenyegetőzik

Ádámnak öt testvére van, és az anyukája még fiatal. Az apja nem él velük, jószerivel a nagymama neveli őket. Ádám enyhén értelmi fogyatékos, nem könnyű vele közös témát találni. Ami nem érdekli, arra nem is reagál. Csupán néhány téma körül forognak a gondolatai. Amikor megkérdezem tőle, hogy tölti a karácsonyt, elkezd énekelni, és azt mondja, bulizni fog. Ő is a szobájában tölti a szabadideje nagy részét, a telefonjával. Azon játszik, és filmeket néz. A tanulással nem foglalkozik. Az órákon sokszor alszik, mert éjszakákon át nyomkodja a mobilját. Van, hogy nincs kedve iskolába menni, ezért el sem indul. A mamája nem bír vele, nem tudja fegyelmezni.

Ádám tele van feszültséggel. Gyakran beleköt az osztálytársaiba, és némelyiküket addig piszkálja, amíg összeverekednek. A tanárok arra is figyelnek, hogy ki mellé ültessék, mert ha elveszíti a kontrollt önmaga felett, elkerülhetetlen a konfliktus. A sok belső feszültségét nem tudja levezetni, pedig magas és mozgékony fiú, több sportág jól állna neki.

Folyamatosan dobog a lábával, alig látni nyugalmi állapotban. Szakember segítségét igényelné, de a család nem tudja pszichológushoz vinni.

Ádám gyakran emlegeti, hogy öngyilkos lesz. Mindezt könnyedén, mintha épp mesélne valamit. Talán fel sem fogja a súlyát. Talán csak a figyelem középpontjába szeretne kerülni. A mondás szerint amelyik kutya ugat, az nem harap, de azért nem árt az óvatosság. Ha Ádámon múlik, a karácsonyt is a szobájában, a telefonjával együtt fogja tölteni.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Zara Walker/Unsplash

Kende, akinek még kulcsot sem adnak a szülei

Kende egy szókimondó, nyers stílusú fiú. Látszik, hogy intelligens, tájékozott, és mindenről szívesen elmondja a véleményét. Egyszer már iskolát váltott, felső tagozatban került össze a jelenlegi osztálytársaival. Keményen el tud határolódni attól, amivel nem ért egyet, nagyon lázadó. Bizonyos élethelyzeteket el sem tud képzelni; amivel nem tud azonosulni, arra azt mondja, hogy nem létezik, ilyen nincs. Időnként obszcén szavakat használ, és látszólag élvezi, hogy ezt meg meri tenni. Hogy polgárpukkasztó szeretne lenni, vagy elnyerni társai elismerését, az nem derül ki egyértelműen. Egy biztos: a társai nem szeretik, idegesítőnek tartják, nem tudják elfogadni, mert teljesen másképp viselkedik, mint ők. Kende ezt érzi, és ha szóval is tartja társait, egyet sem talál köztük, aki barátja lehetne.

Amikor szóba kerül, hogy milyen családi szokásokat tartana meg, illetve mit tenne másképp felnőtt fejjel, meglepő őszinteséggel fakad ki.

Őt még mindig a szülei hordják iskolába, nem engedik el egyedül, pedig nyolcadikos. Kulcsot sem kap, nem bíznak meg benne a szülei, és ezt tehetetlenül éli meg.

Az apja veri, szigorú és erőszakos vele, ami csak növeli a belső feszültségét. Ő nem sportol, mint a társai, pedig talán segítene a feloldásban.

Kende máskülönben komolyabb és érettebb társainál. Egy ponton, amikor már nem a külső elismerés az elsődleges számára, mély gondolatokat fogalmaz meg az életről, az emberi kapcsolatokról. Belső lázadása minden ellen, ami hagyomány és kötelesség, csupán egy reakció az őt ért hatásokra. Az élet negatív tartalmakat hív elő belőle. Ádámmal ellentétben ő nem fenyegetőzik az öngyilkossággal, hanem megpróbálta, és kétségbeesve sírt, amikor nem sikerült. Nem tudom, a szülei hogy viszonyultak ehhez a kísérlethez, mert teljesen elzárkóznak. Vajon át tudják-e értékelni a múltat és újratervezni, vagy minden marad a régiben, ezt nehéz megjósolni. Kende a karácsonyt és az előtte álló hónapokat rehabilitációval tölti. Most még közelebb kerültek a korlátai, mint valaha.

Marci, aki retteg, ha haza kell mennie

Marci nem szeret otthon lenni. Kollégista, és amikor közeledik a hétvége, egyre kedvetlenebb lesz. Mindenkinek azt hajtogatja, hogy nemsokára haza kell menni, ezért szomorú. Hogy miért fél ettől, arról nem beszél. Csak azt említi, hogy otthon mindig dolgoznia kell. Mindenfélét, a ház körül. És a lábát mutatja, ami napok óta fáj, mert a bátyja erősen megszorította, megtekerte. Máskor is szokta bántani, de erről sem beszél szívesen. A felszínen mosolygós, ölelésre és szeretetre vágyik, szinte csacsogva beszél, olykor a benne lévő feszültség egy hangos kiáltással vagy egy asztalra csapással szakad ki belőle. De hogy mi fáj neki igazán, azt nem képes szavakba önteni. Csak elcsendesedik, elkomorul, lelassul, és eluralja a szomorúság.

Marci számára is az iskola, a kollégium a megváltás. Itt érzi magát biztonságban, és retteg, ahogy közeledik a péntek délidő.

Pedig előfordult olyan eset, amikor az apja úgy elverte őt és az édesanyját is, hogy nem tudtak hétfő reggel bejönni az iskolába. Marci nem várja a téli szünetet és a karácsonyt sem. Nem árulja el, hogy szoktak ezidőtájt ünnepelni a családdal.

Itt vannak ők négyen – Nóri, Ádám, Kende, Marci – és ki tudja még hányan az országban és a nagyvilágban, akik nem várják a karácsonyt. Akik nem is tudják igazán, mi az ünnep. Akikben nem tud megszületni a szeretet, csak a vágy és a hiány. Akik családban élnek, mégis magányosak. Vagy talán ők érzik leginkább, mit jelent elindulni valahová bizonytalanságban, nem látva a holnapot. Ha nem is Názáretből Betlehembe, de az iskolából hazafelé, a biztonságból a kiszámíthatatlanba vagy épp a kiszámítható ürességbe. Megtapasztalják a kitaszítottságot, az elutasítást, mint Mária és József fogadóról fogadóra járva. És egy csendes éjszaka, a magányban talán bennük is megszületik valami. Talán ők is meghallják az angyalok énekét. Vagy a pásztorokkal együtt meglelik a legnagyobb ajándékot, az Isten Fiát.