Régi idők családi karácsonya – Időutazás az 1950-es évekbe

Erika mama könnyes szemmel gondol vissza a régi idők csodás karácsonyaira; azokra az ‘50-es és ‘60-as évekre, amelyek számára visszahozhatatlanok, ám sosem merülnek feledésbe. Még mindig úgy emlékszik ezekre az ünnepekre, mintha tegnap történtek volna. Én sajnos még nem éltem akkor, hisz hogyan is létezhettem volna, amikor mama is csupán 5 éves kislány volt.

Türelemmel várok, míg lesütött szemeiből elő-előbukkanó könnycseppjein felülkerekedve nekikezd a mesélésnek. Azoknak az éveknek a karácsonyi történeteit meséli, amelyekről így, egészben talán még sosem hallottam. Ez a mi mesénk, az ükszüleim, a dédnagymamám, a nagymamám és a Boros család története.

Már novemberben hatalmas hótakaró borított mindent

Az 1950-es években minden tél nagyon kemény volt.

A karácsony akkor tényleg fehér karácsony volt, hiszen az 5-6 éves nagymamámat teljes magasságában eltakarta a felhalmozott hó, a házakról pedig majd félméteres jégcsapok lógtak.

A madarak jelezték mindig a csapadék eljövetelét, hiszen amikor a szántóföldeket ellepték az alacsonyan repkedő varjak, napokra rá szinte biztosan megérkezett a hideg hó. Karácsony mindegyik napján annyi hó leesett, hogy az egész család – beleértve az ükapám inasait is – folyamatosan lapátolt, hogy a kertben és a ház körül lehessen közlekedni. Az ükszüleim jómódú középpolgárok voltak, mindketten dolgos emberek, ükapám lakatosmester, ükanyám igazi háztartásbeli, aki öt gyermekét és unokáit mindig szívesen látta karácsonykor. Az ünnepre mindenki szép ruhába öltözött, az asszonyok hosszú ruhát vettek, a férfiak kifényesített igazi csizmába, kucsmába és fonott demizsonokkal sétáltak rokonaikhoz megünnepelni a karácsonyt.

Szentestére a közlekedés leállt, alig ment egy-egy jármű az utcákon

Napközben még teherkocsik szállították az élelmet és egyéb árucikkeket a falvakban és a városokban, de az ünnepi időszakban, főként este, ha szüksége volt még valamilyen szállításra a gazdáknak, azt már lovasszánkóval oldották meg. Törökszentmiklós mezőváros volt ebben az időszakban, így nem igazán takarították az utakat, mint napjainkban, hanem a vastag, ráfagyott hórétegen közlekedett mindenki. „Hókotró még a fasorban sem volt, egy-két útkaparó akadt, amely a hatalmas havat eltakarította. Így hívták őket, útkaparók. Ha jött egy lovasszánkó, utánakötöttük a saját kis szánkónkat, és elhúzattuk magunkat a város végéig, de visszafele már saját magunknak kellett megoldani az utat, ami sokszor több kilométert is jelentett” – meséli nagymamám.

Látom rajta, bántja a hókérdés, mert tudja, az ő unokái – az én gyermekeim – nagyon kevés karácsonykor fognak már igazi nagy havat látni.

A karácsonyfa és a Jézuska eljövetele

„A Jézuskát édesanyám bátyja testesítette meg, aki fehér lepelben, díszesen beöltözve hozta be az akkor már feldíszített karácsonyfát. Én még nagyon kicsi voltam akkor, szinte fel sem fogtam, hogy egy közeli rokon volt az, de a karácsonyok alkalmával a Jézuska ábrázolására mindig nagy hangsúlyt fektetett a családunk” – meséli Erika mama. Mosolyogva emlékszik vissza az akkori fadíszekre, a számos gyertyára, amelyek felcsíptetve, meggyújtva tündököltek a fán, a fő díszítésre, a szaloncukorra és a bizonyos angyalhajra. A mai műanyag színes boák vagy girlandok elődei általában aranyszínűek vagy hófehérek voltak, és rendkívül szúrós anyagból készültek. Külön karácsonyi dekoráció nem volt még, de az ünnepi képeslapoknak rettentő nagy hagyománya volt.

„A szaloncukor ízére máig emlékszem. Akkor még nem volt sem zselés, sem ezerfajta más ízű, az akkori konzumszaloncukornak csokibevonata sem volt, valamilyen gyümölcsös ízű édességre kell gondolni. Papírborítású volt, a végei bevágott fehér papírból” –emlékszik vissza, majd elővesz egy mai tejkaramellás szaloncukrot, és megeszi a mesélés közben.

Kép

Forrás: Hegedűs Henriett

A karácsonyi vacsora

Díszítésnek a házban birsalmát tettek a szekrény tetejére, amelynek isteni illata volt, egy fonott tálkába pedig almát, banánt és szőlőt készített ki ükmamám, ezzel ékesítve a karácsonyi asztalt. A családunk nagy volt, ükanyámnak öt gyermeke született, ebből az egyik a néhai dédnagymamám. Ilyenkor az egész család együtt volt boldogságban, békességben. A karácsonyi ünnepre Mamám (én csak így hallottam mindig Erika mama és dédnagymamám, Boros mama szájából ükanyámat) diós és mákos kalácsot sütött, akkor a bejgli még nem volt igazán divat. Boros mama készítette az aprósüteményeket, Mamám pedig szentestére az akkor is divatos töltött káposztát és a disznóvágás eredményeként elkészült finomságokat.

Merthogy minden karácsony napja előtt disznót vágott a Boros család. Az állatot ők dolgozták fel és sütötték meg régi típusú, kézzel forgatós perzselővel.

Mamáék sok dolgot a sparheltben sütöttek, az ünnepi hímzett karácsonyi terítős asztalra pedig hurka, kolbász, pecsenyehús, füstölt húsok és májas is került. Köret volt, de nem olyan népszerű, inkább kenyeret ettek az ünnepi vacsoránál, amelyet otthon dagasztottak be, a pékhez elszállítva pedig megsüttették. Zöldségek és gyümölcsök mindig voltak az asztalon, a hátsó hatalmas kertben ugyanis minden megtermett: zöldbab, borsó, répa, alma, szilva, zöldhagyma, retek, piszke. „Mamám sokat kertészkedett, még, amikor betegeskedett, akkor is szedte a zöldségeket” – és Erika mamának ismét könnyes lesz a szeme, látom rajta, elmélázik a régmúlt időkön, nagymamája és édesanyja hiánya megérinti.

Ajándékozás, meglepetések kiosztása

1955-ben kevesebb ajándék került a fa alá, mint manapság, egy ember jellemzően egy, esetleg két meglepetést kapott. „Rettentően örültem, mert kaptam egy hatalmas hajas babát. Szépen ki volt dolgozva az arca, gyönyörű ruhája volt, egyedi, kézzel festett termék, manapság a tömeggyártás miatt ilyen kincseket már alig lehet fellelni. Ruhát is kaptam minden karácsonyra, akkoriban nem melegítő, hanem mackó volt a divat. Nagyon boldog voltam, amikor megkaptam az első hócipőmet” – meséli mama, majd hatalmasat nevet, amikor rákérdezek, hogy a hócipő a mai hótaposó megfelelője volt-e. „A hócipőt magára a cipőre kellett ráhúzni, bokáig ért, fehér volt és nagyobb, mint a rendes lábbelik” –magyarázza.

Mama egyik karácsonyra játék konyhakredencet kapott, ez a mai gyerek játékkonyha megfelelője volt. Legalább fél méter magas volt, kemény anyagból készült, és úgy nézett ki, mint maguknak a felnőtteknek a konyhabútora. Általában egy színben lehetett kapni, mint oly sok terméket abban az időben.

Vallás és éjféli templomlátogatás

Törökszentmiklóson több templom is volt, Mamámék a nagytemplomba jártak sűrűn. Keresztény emberek voltak, és bár nem gyakorolták napi szinten a vallást, szenteste mindig ellátogattak a templomba. Akkoriban még nem voltak fények vagy füzérekkel feldíszített, kivilágított egyházi létesítmények, a templomok ennek ellenére díszesen álltak és várták a látogatókat. Bent tele volt minden meggyújtott gyertyákkal, kívül és belül pedig egy-egy betlehemi jelenet volt megörökítve jászollal.

„Amikor hazaértünk, melegség fogadott minket, emlékszem, nagyapám begyújtott a fűrészporos kályhába, ami a karácsonyfa mellett volt.”

„Sokat beszélgettünk, hosszan. Régi mesekönyvekből olvastak fel nekem meséket a Jézuskáról és a karácsony eredetéről, és olykor a rádiót is bekapcsoltuk ünnepi zenét hallgatni”

– fejezi be karácsonyi történeteit a mamám.

Kép

A törökszentmiklósi nagytemplom – Forrás: Hegedűs Henriett

A hatalmas Boros család idősebb generációjából nekem csak a nagymamám maradt. Gyönyörű emlékeket hallottam az őseimről, Törökszentmiklósról, boldog vagyok, hogy egy kicsit közelebb kerültem a mamám és a tavaly elhunyt szeretett dédnagymamám fiatalkorához. Karácsonykor örülnünk kell mindannak, amink van, amink megadatott. Ünnepeljük hát családunk, szeretteink körében ezt a csodás napot!