„Amikor rám ragyogtatta első mosolyát a kisfiam, kiválasztottnak éreztem magam” – Király Eszter és az anyaság

Milyen kép élt önben az édesanyai hivatásról a gyermekei születése előtt, és ez mennyiben változott meg „élesben”?

A húszas éveim elején lettem először édesanya. Akkoriban jelen volt bennem egy megfelelési vágy a családom, a szüleim elvárásai felé. Nem mertem az anyai megérzéseimre hagyatkozni. Ott voltak a tankönyvek, családom női tagjainak tapasztalatai: anyukám, nővérem élményei, emlékei, szoptatási, táplálási, nevelési útmutatói – azt gondoltam, az ő útjukon kell nekem is végighaladnom, nem hallgathatok a saját belső hangomra.

Az én anyaságom akkor született, amikor a kisfiam, legidősebb gyermekem – aki már 26 éves – nyolchetes korában először rám mosolygott. Addig csupán a kötelességeimmel küszködtem, a feladattal, hogy ez a törékeny lény itt tőlem függ, és el kell látnom, ami sokszor iszonyú szorongással töltött el. A tankönyvekből tudtam, mi az a szociális mosoly, és azt is, hogy a baba második hónapja körül jelenik meg.

Mégis, amikor a szememet, arcomat fürkészve rám ragyogtatta első, valódi mosolyát a kisfiam, szó szerint kiválasztottnak éreztem magam, és folytak a könnyeim az örömtől.

Ez új lendületet és értelmet adott a kapcsolódásunknak: végérvényesen és visszafordíthatatlanul megérkeztem, megadtam magam, megértettem, hogy jól csinálom, bízhatok az ösztöneimben. Innentől azt is tudtam, hogy ha nem is minden percben, de ott fészkelődik majd a gondolataimban a gyermekem.

Mit tanult az anyai hivatás által az életről, a kapcsolatokról?

Az idő, amíg a gyerekeink kicsik és velünk vannak, szempillantás alatt elrepül. Ezért a pillanatokat meg kell élni, érzelmileg jelen kell lenni azokban, teljes szívvel és figyelemmel, törődéssel feléjük. Mert egyszer csak ott állok a diplomaosztójukon, és fogalmam sincs, hogyan telhetett el ilyen igazságtalanul hamar az idő, hiszen az előbb még az óvodai anyák napi ünnepségen potyogtak a könnyeim.

A kapcsolatokról az elengedő szeretetet tanultam meg, a valóság elfogadását, azt, hogy vannak dolgok, amelyekre anyaként, nőként nincs ráhatásom – így azokat meg kell tanulnom kezelni vagy elengedni.

Az anyaság arra tanított, hogy rengeteg terhet elbírok, mások terhét is, de időnként szükség van arra, hogy nemet mondjak, és engedjem a gyerekeimnek, hogy kudarcokat is megtapasztaljanak, mert ez az érzelmi érésük része.

Három gyermek mellett létezik „énidő”? Esetleg az írás segít a töltekezésben?

Három gyermekem közül ketten, Dani és Panna már felnőttek és önállóak, 26 és 22 évesek, a legkisebb, Gergő is betöltötte már a 16-ot. Amikor kicsik voltak, kihívás volt az egyéni töltekezés, talán csak a sportra sikerült némi időmorzsát áldozni. Emlékszem, a legkisebbem mellett rendszeresen elaludtam este, meseolvasás után az ágyban, sőt sokszor azon mosolyogtunk, hogy utána ő takargatott be háromévesen, hogy „aludj, anya...”

Most más a helyzet, tele vagyok tervekkel, de a nemet mondás még mindig nehéz, hogy önmagamra, a saját fizikai egészségemre, egyéni töltekezésemre is odafigyeljek. Ezzel kapcsolatban tudatos változtatásba kezdtem.

Az írás egy csodálatos önkifejezés, és régi vágyam, hogy leüljek végre regényt írni. Vágyom rá, hogy könnyű szívvel elvonulhassak, és kizárólag az írás felé fordulhassak.

Szeretek olyan tevékenységekben is elmerülni, ahol átalakul az időélmény, repül az idő, és nem érzem a nyomást önmagamon.

Ön szerint mire kell figyelniük a szülőknek, hogy a gyermekeiknek jó alapot adjanak a kapcsolatok helyes rendszeréről?

Fontos, hogy anyaként és apaként időnként más szerepeinkben is kiteljesedhessünk. Ha mindig minden mást „feláldozunk” a gyermekért, akkor tudattalanul is negatív érzések ébredhetnek bennünk iránta, aki miatt „minden másról” le kell mondanunk. Az apa–anya szerep a kapcsolatunktól leválasztott szerepet tölt be, a szülői szerepet. Létezünk Mi a párkapcsolati intim szerepünkben, és csak azután jön a szülői funkció. Vagyunk Mi, és van a gyerek.

Ha anya és apa rendben vannak, ha szerető társak, és a gyerek felé is figyelemmel fordulnak, akkor ebben az érzelmi biztonságot nyújtó közegben egy egészséges lelkületű, boldog gyermek nevelődik, fejlődik.

Azt is fontos megtanítani a gyerekeinknek, hogy érzelmi kommunikáció nélkül nem lehet megúszni az emberi kapcsolatokat. Az otthon a gyerek számára legyen az a hely, ahol értjük egymás szavát, ahol azt nyújtjuk, amitől a másik szeretve és megbecsülve érzi magát. Ahol közölni tudjuk az érzéseinket: jót és rosszat is, és egymás elé tudjuk tárni vágyainkat, meg nem értettségünket, negatív érzéseinket is.

Az otthon legyen az, ahol nem uralkodik látszatharmónia vagy szőnyeg alá seprés. Ott lehet vita, konfliktus, a harag, a düh és egyéb negatív érzelmek nem fojtódnak el – ezek kezelése azonban óriási felelősséget ró ránk.

Ha már feszültségkezelés: a pandémia sok esetben összehozta az embereket, de voltak, akik között mélyítette a szakadékot. Önök a családban hogyan oldották meg a bezártságból fakadó kríziseket?

Áldásként éltük meg a lelassulás és egymás felé fordulás miatt, de erősen átszőtte életünket akkor a szorongás, a bizonytalanság, szeretteink féltése. Az emberek különbözőképpen reagálnak válsághelyzetben: bagatellizálnak, pánikolnak vagy éppen higgadtak, konstruktívak maradnak. Azt gondolom, ezt így sorban mind átéltem. Meg kellett érteni azonban, hogy a túlélés, a megküzdés sikere abban rejlik, hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogyan kommunikálunk, milyen közel vagyunk érzelmileg, milyen mélységű a megértés, a lelki intimitás közöttünk.

Mit tegyen a szülő a gyermekei tarisznyájába?

Türelmet, elfogadást és értő figyelmet. A figyelmen keresztül tudjuk a gyerekeinknek azt az érzelmi biztonságot a leginkább megadni, hogy nyugodtan kinyilatkoztathatják érzéseiket, beszélhetnek a vívódásaikról, hiszen nem fogjuk őket megítélni vagy az érzéseiket bagatellizálni. Ha a gyerek megerősítéssel, elfogadással találkozik, önmaga szeretetét tanulja. Már gyermekkorban érezniük kell az értékesség, a szerethetőség, az alkalmasság érzését, és ebben óriási felelőssége van az édesanyáknak.

Gyermekkorából milyen értékeket hoz és kíván átadni gyermekeinek?

A szüleimtől vallásos nevelést kaptam, katolikus család vagyunk, fontosak számomra a régi, klasszikus értékek. Tisztesség, tartás, becsület, hűség, megfelelő önérvényesítés, saját és mások határainak a tisztelete – a gyerekeimnek ezeket az értékeket szeretném átörökíteni.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.