„Megígértem neki, hogy csak azért is boldog élete lesz!” – A nulladik oldal

Több mint tizenöt évébe telt, hogy lemerészkedjen a lelke legmélyére, és meggyógyítsa azt a kislányt, akinek ígéretet tett: csak azért is boldog élete lesz! Soha többé nem bánthatja senki… Dr. Szántó Szilvia mentálhigiénés szakember több mint ezer embernek segített már megtalálni a lelki békét. Fő témái a nárcizmus, a bántalmazó kapcsolatok és a szexualitás. Most a Túlélésből kitűnő című könyve kapcsán beszélgettünk vele.

Dr. Szántó Szilvia
Dr. Szántó Szilvia – Fotó: Kenéz Kira

Hogyan emlékszel vissza magadra gyerekként?

Szófogadó, engedelmes, cserfes jó kislány voltam, majd megtörtem. Nyoma veszett annak a bájos, a világban és az emberekben feltétel nélkül bízó kislánynak. Általános iskolás voltam, amikor szexuális molesztálás ért, amivel teljesen magamra maradtam. Nem tudtam, valójában mi történik, de éreztem, hogy nem helyes, nem jó, hogy nem akarom, engem ez kínoz. Befordultam. Eltűntem, és láthatatlanná váltam. Úgy öltöztem, mint akinek nincs neme, galléros ingbe, bő pulóverekbe bújtam, csak ne látszódjak. Arra gondoltam, legjobb lesz, ha halkan, észrevétlenül lépek. Ha nem beszélek, ha nem is tudnak rólam. Rejtőzködővé váltam, tudattalanul így védtem magam. És ez a rejtőzködési hajlam ma is sokszor bennem van. Eget ostromló bátorság kellett ahhoz, hogy merjek, hogy kilépjek, hogy feltárjam magam.

Mert megígérted annak a kislánynak, hogy kárpótolod.

Hogy csak azért is boldog élete lesz.

Hogy számíthat rám, hogy soha többé nem bánthatja senki.

Mert itt vagyok, megvédem, szeretem és tisztelem. De ezt a fajta belső erőt egészen addig nem tudtam megteremteni magamnak, míg fel nem dolgoztam a velem történt traumákat. Amikor elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy már ott tudok lenni ennek a kislánynak, és nem kívülről várok megmentőre, akkor megtörtént a fordulat.

Kép
Dr. Szántó Szilvia gyerekként
Szilvia gyerekként – Forrás: Dr. Szántó Szilvia

Mi kellett ehhez a fordulóponthoz?

2002 húsvét vasárnapján a szüleimnél voltam Szombathelyen, ahol egyszer csak elveszítettem az eszméletem. Kisagyi trombózisom volt, sugárban hánytam. Alul-fölül jött ki belőlem minden. Kihívtuk az ügyeletes orvost, aki azt hitte, elrontottam a gyomrom. Csak kutyapózban tudtam meglenni, de abban is őrületesen lüktetett a fejem. Beszélni is alig tudtam. Ebben a kényelmetlen pózban a kanapé sötét redőivel néztem farkasszemet. Jól emlékszem a szófa gyűrődéseire, szinte kimerevedett a kép előttem, megállt az idő, és azt éreztem, ennyi, nincs tovább. Akkor épp bántalmazó kapcsolatban éltem. Emlékszem, nem is amiatt aggódtam, hogy meghalok, hanem hogy kire hagyom majd a naplóimat, amiket tinédzserkorom óta vezettem. Utolsó lélekjelenlétemmel rábíztam őket az öcsémre. 

Este a testvérem mentős barátja javasolta telefonon, hogy mérjük meg a vérnyomásom, ami addigra már alig volt. A szüleim azonnal hívták a mentőket, akik, miközben tolták be az autóba a betegágyat, azt mondták a fülem hallatára: „ebből már élő ember nem lesz”. A kórházba beérve az orvos tekintetén láttam: baj van.

Annyit tudtam kinyögni: „meg fogok halni?” Nem válaszolt. A húszas éveim végén jártam.

Így visszatekintve, ez egy tudattalan kiszállási kísérlet volt részemről az életből. A munkahelyemen néhány héttel a sztrókom előtt neveztek ki tanszékvezető-helyettesnek, így a szakdolgozóim a betegágyam mellé, a kórházba jártak be hozzám konzultációra. A trombózis után két és fél héttel már vissza is mentem tanítani. Akkora kötelességtudat és teljesítménykényszer hajtott, hogy nem voltam hajlandó felfogni, mi történt velem, csak az foglalkoztatott, hogy minél előbb vissza tudjak menni dolgozni, és ne szenvedjen hiányt, hátrányt senki miattam.

Ez a teljes önszeretet hiánya?

Annál több. Ez az önbántalmazás csúcsa volt.

Ez az egyik, amit megbántál az életedben.

Bánom, hogy akkor és ott nem én voltam magam számára az első.

Ma már másképp tennél?

Nem mennék vissza a sztrók után rögtön dolgozni, és nem fogadnám a kórházi ágyamnál a szakdolgozókat. Akkoriban egyáltalán nem számítottam saját magamnak, és körülöttem nem volt olyan ember, aki azt mondta volna: „Hé, te, ne csináld ezt! Először épülj fel, gyógyulj meg, és minden más csak utána következzen!”

De ha lett volna, se hallgatsz rá.

Valószínűleg. A megfelelési kényszer felülírt mindent. De egyébként ma már nem bánok semmit. Akkor erre voltam képes. Meg az is lehet, azért gyógyultam meg olyan döbbenetes gyorsasággal, mert nem vettem tudomást a sztrókom súlyosságáról.

De ez a gyógyulás kizárólag a testemre igaz, a lelkem valahol útközben lemaradt, sőt, lehasadt.

Egyrészt lehasadt, másrészt felszakadt. Többé nem tudtad elnémítani…

A sztrók egy lehetőség volt. Lehetőség arra, hogy másképp éljek, hogy tényleg éljek. Egy új esély, ahova a poklon keresztül vezetett az út. A trombózis előtt egy évvel már terápiára jártam. Majd utána egy héttel a szüleim házából hívtam fel az akkori pszichológusomat lemondva magamról és az életről, mert olyan ördögien kínzó fejfájást okozott a trombózis, hogy szó szerint azt éreztem, nem tudom elviselni. A segélykiáltásomra ő azt válaszolta: „Tarts ki! Így fog kiderülni, hogy mennyi erő van benned.” A sztrók után újraindult a személyiségfejlődésem. Elkezdtem lázadni, megélni a nem létező kamaszkoromat. Megkérdőjeleztem és kimondtam mindazt, amit addig átéltem. Állandóan ott visszhangzott a fejemben a kérdés: miért maradtam életben? Mi dolgom van itt a földön? Ki vagyok én? Mert úgy tűnik, nem az, akinek eddig gondoltam magam. Családi minták, belém nevelt hitek és elvárások szerint éltem. A kisagyi vérrög miatt azt mondták, nem javasolt szülnöm. Mennyire vágyom az anyaságra? Hogyan viselem, hogy nem lehet gyerekem? Ha nem lehet, mit hagyok majd hátra? Miért akarok bármit is hátrahagyni? Miért, miért, miért?

És miért akar az ember mindenképpen hátrahagyni valamit?

Mert vágyunk arra, hogy nyomot hagyjunk magunk után a világban. Nekem a könyveim az utódaim.

Kép
Dr. Szántó Szilvia régen
Fotók: Dr. Szántó Szilvia

Ma minden arról szól, hogy találd meg önmagad, de ez kőkemény munka. Te is akkor léptél, amikor már rákényszerültél. Hol és hogyan történt meg a te életedben az áttörés?

Több mint tizenöt évembe telt. Daubner Béla neves pszichiáter pszichodráma-csoportjában kezdtem el mélyebben önismerettel foglalkozni. A tanítványa lettem, az ő javaslatára kezdtem el képzéseken részt venni. Miután ott, a pszichodrámán feldolgoztam azt a szexuális abúzust, ami kamaszkoromban ért, elkezdtem rendszeresen menstruálni. Felszakadtak bennem évtizedekig hordozott fájdalmak, elnyomott szomorúságok, amiket sosem mertem érezni.

Azt hittem, ha átérzem, belehalok. Nem hittem el, hogy elbírom. Féltem, hogy utána hogyan fogok élni, és mi van akkor, ha nem birkózom meg a fájdalmammal.

Féltem a változástól, de közben másra sem vágytam. Pedig akkor már tudtam, a gyógyulás záloga bennem van. A képzések után, a mentálhigiénés segítő szakember diploma megszerzésével el is kezdtem hivatalosan ezen a területen dolgozni.

Lassan 13 éve a BGE mentálhigiénés szakembere vagy. Egyetemistákkal foglalkozol, és többnyire a 23–33 éves korosztály keres meg. Milyennek látod most ennek a korosztálynak a lelki egészségét?

Szeretem a fiatalokat, velük értem meg magam a legjobban. Mégis azt kell, hogy mondjam, egy elkényelmesedett generációról beszélünk, akiknek a valóságérzékelése a közösségi média által torzított. De az alapproblémáik továbbra is a család-szülő viszonyban gyökereznek. Mert vagy túl hamar választották le magukról a szülők a gyereket, vagy nem engedték felnőni. Sok esetben látom, hogy a szülő túlóvja a fiatalt, aki így hozzászokik, hogy mindent megcsinálnak helyette. Pedig rá kell jönniük, ha nem ők teszik bele az adott célba a saját erőfeszítésüket, akkor sosem nyerik el a vágyott önbizalmat. Továbbá rendkívül hiányzik az életükből a kizárólagos figyelem és a biztos háttérország. Az a háttérország, ahol ő fontos, ahol tényleg számít, ahol legalább egy ember úgy beszélget vele, hogy csak rá figyel, és közben nem foglalkozik semmi és senki mással. Valamint rendkívül jellemző rájuk az elkésettség érzése, ami egyfajta generációs szorongás. Folyton azt hiszik, hogy le vannak maradva, hogy valahol jóval előrébb kellene tartaniuk, hogy a siker alanyi jogon jár nekik. Pedig az senkinek sem jár csak úgy. Az elkésettség érzése szorongást kelt bennük, mert rendszeresen összehasonlítják magukat másokkal, és ennek az összehasonlításnak a lehetősége csak egy gombnyomásnyira van tőlük. Az elkésettség érzése önbántalmazás és kifogás is egyben. Önbántalmazás, mert azt az érzést táplálják magukban, hogy miért nem elég jók. És kifogás arra, hogy mit ne tegyenek meg.

Nem szabadna bedőlnünk az indoknak: „de hát, már annyi évem benne van!” Igen, benne van – és lehet, hogy pontosan ennyi volt benne. Az életünk végén, ha úgy adódik, hogy megbánunk valamit, nagy eséllyel ott lesz az, amire azt mondtuk: „már lekéstem róla.”

Kép
Dr. Szántó Szilvia Túlélésből kitűnő
Fotó: Kenéz Kira

Hozzájuk írtad a Túlélésből kitűnő című könyved, amelynek alcíme magába foglalja mindazt, amin te is átmentél… „Hogyan találhatjuk meg lelki békénket és az utat önmagunkhoz?”

Amikor egy tanácsadónak elmeséltem a teljes történetem, rám nézett, lesütötte a szemeit, és annyit mondott: „azért ez, váó. És te itt vagy, így, egyben?” Akkor szembesültem azzal, hogy nem természetes az, amin keresztülmentem, és ahonnan kijutottam. Akkor éreztem először, rengeteg erő van bennem, nincs többé lehetetlen. Ezért írtam meg a Túlélésből kitűnő-t. Mert sokan vagyunk, akik hosszú, fájdalmas küzdelmeken jutottunk túl, elkallódás, félresiklás nélkül. Mert elképesztő fájdalmak után mégis élünk.

A könyvben benne van mindaz, amit a saját önismereti utam során megtapasztaltam, átéltem. Tizenöt évnyi tanácsadói és saját tapasztalat után elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam másokkal azt a tudást és eszköztárat, ami engem is gyógyított. A könyvben abból a kérdésből indulok ki, hogy mit jelent a mentálhigiéné, és hogyan lehetek mentálisan egészséges. Szó van benne az önismeret fontosságáról, az őszinteség hatalmáról, az önbántalmazásról, az érzelmi biztonságról, a kizárólagos figyelemről, kapcsolati torzulásokról, kapcsolódási problémákról.

Kép
Túlélésből kitűnő könyv
Fotó: Kenéz Kira

Volt, hogy szerzői álnéven írtam, mert akkor még nem álltam készen arra, hogy felvállaljak tabutémákat. De mára eljutottam oda, hogy kimondom, amit gondolok, beszélek arról, amiről nem szokás. Őszinteség, kendőzetlenség, tabumentesség jellemez. És ez a nyitottság a saját belső munkám eredménye. Egy újraépített bizalomé.

Most épp pár lépés választ el attól, hogy az ötödik és a hatodik könyvem is megszülessen, hogy fel tudjam szabadítani magam, le tudjam tenni azt a kényszert, hogy mindig az legyen az első, hogy másokon segítsek. Most már én szeretnék az első lenni az életemben.

Akkor a teljesítménykényszer még ott él benned.

Nehéz levetkőzni évtizedes sémákat. Sok mindent elhagytam, és nyilván van, amit még mindig nem. Ha feltételhez kötött szeretetet kapsz: teljesítesz–szeretve vagy, akkor az az alapsémád, hogy csak akkor vagy értékes és szerethető, ha teljesítesz. És ezt nemcsak az otthonunk, hanem a teljes iskolarendszer is belénk vési. Valahogy így váltam a túlvállalás művészévé. De már sokkal jobb, és egyre jobb leszek önmagamhoz.

Nekem ez a „második életem”, mert túléltem, azóta nekem csak a ma van, ebbe a napba teszek bele mindent.

És mint mondtam, megígértem annak a kislánynak, hogy boldogan fog élni. És ezért mindent megteszek.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti