„Megéri sebezhetőnek lenni: csak így lehet igazán, mélységünkben kapcsolódni másokhoz”

Míg a róla szóló cikket írom, üzenet érkezik tőle: esküvői tanúnak kérte fel az egyik kedves hajléktalan ismerőse. Tavaly az élet egy másik fordulópontjánál, a halálos ágynál volt kísérője egy utcán élt barátjának. Koldult már trombitálva, és aludt már kartonlapon a Kálvin téri aluljáróban – szeretetből. Takács Boglárka a hajléktalanokat segítő Sant’Egidio (Szent Egyed) Közösség önkéntese. 

Takács Boglárka
Kép: Páczai Tamás

Járatlan utakon

A kiránduló osztályhoz képest mindig átellenben haladni. Lakásfelújításkor saját kijáratot kérni (és kapni) a háztetőre, szülői cenzúra elől párna alá rejteni A sátán kutyáját, nyolc évig várni csökönyösen a trombitatanulásra, lányként férfi védőszentet választani bérmálkozáskor. Csinálni, amit mások nem csinálnak – ez lehetett a mottója Takács Boglárka gyermekkorának. A három testvér legkisebbje büszkén és megrögzötten volt különc. „A makacsságom miatt sokszor a hülyeségig vittem a lázadást. Kamaszkoromban annál is tovább. De akkor értékesebbnek éreztem magam attól, hogy különbözöm. Azt gondoltam, úgy jegyeznek meg, akkor szeretnek majd, ha kilógok a sorból. Csak mostanában kezdem felfedezni, mekkora érték az, hogy egyformák is vagyunk” – mondja a huszonkét éves lány.
A közösségi lét – még a családjában is – sokáig jelentett kihívást a véleményét gond nélkül, az érzelmeit viszont nehézkesen kifejező Bogi számára. „Féltem a sebezhetőségtől, de ma már törekszem megnyílni, mert megéri sebezhetőnek lenni: csak így lehet igazán, mélységünkben kapcsolódni másokhoz.” Bogi zenében és irodalomban volt otthon igazán, talán mert a szimfóniák és regények, etűdök és versek világában könnyebben bukkant „hasonszőrű” alakokra. Egy dolgozatában Gavroche-t, a zsivány, de hűséges utcagyereket választotta alteregónak A nyomorultakból, és szívébe zárta A Karamazov testvérek Kolja Kraszotkinját, a fiút, aki nagyzolásból a vonat alá feküdt, később viszont gondoskodott egy kenyérdarabba rejtett gombostűvel megsebzett kutyáról. Bogi a művészetekben a gazemberek rejtett jóságán túl a maga nyelvét és mondandóját is megtalálta: ma a legígéretesebb fiatal magyar költők egyike, verseit rangos szépirodalmi folyóiratok közlik, és a trombitálás is az élete fontos része maradt. Minden bizonnyal ő ma az egyetlen magyar–trombita szakon tanuló egyetemi hallgató az országban.
Az önkéntességre Bogit mégsem elsősorban a számkivetettség iránti empátiája vezette. „Iszonyúan bántotta az igazságérzetemet, hogy én sokkal többet kaptam, mint mások. Istenre is haragudtam ezért. Miért kaptam többet? Akkor jöttem rá, amikor egyszer nem úgy tettem fel a kérdést, hogy mi okból, hanem hogy mi célból: azért, hogy adjak belőle. A »több« alatt nem elsősorban anyagi bőséget értek, hanem azt, hogy még a legrosszabb időszakomban is mindig volt valaki mellettem, aki becsült, akitől szeretetet és figyelmet kaptam. Ezt a gazdagságot akartam továbbadni. Tudtam, hogy olyan embereknek akarok segíteni kapcsolódni a bennük lévő jóhoz, akiknek ezt sose tanították, vagy akiknek sosem mutatták meg, mennyi jó van bennük.”

„Láttam az embert a mélyben, és hittem”

Boginak van egy bordó inge, mostanra nagyjából négyszáz aláírás van rajta: tíz éve gyűjti rá azok szignóját, akikkel közelebbről megismerkedik. Hajléktalan emberek is aláírták – meglepődve talán a bohém ötleten, vagy még inkább a közvetlenségen, amivel „rendes polgárok” ritkán viseltetnek feléjük. Persze nem mintha Bogi „rendes polgárnak” vallaná magát.
A szociológiai kutatások szerint az emberek szívesebben segítik azokat, akiket nem tartanak hibásnak az állapotukért (idősek, betegek), mint mondjuk a szabadult fogvatartottakat vagy a hajléktalanokat. Bogi valószínűleg lemaradt a kutatások eredményéről. „Először egy kórházban vállaltam önkéntességet, beteg gyerekeknek olvastam mesét. Nem tudom miért, de nagyon rosszul éltem meg, nekem idegen volt, nekik kínos élmény, nem is jelentkeztem több alkalomra. Amikor viszont évek múlva börtönbeli levelezőszolgálatot, majd később a Szent Egyed Közösségben utcai szolgálatot vállaltam, rögtön otthonosan éreztem magam.

Valahogy jobban szót értek a rabokkal és a hajléktalanokkal, van bennük valami, ami bennem is megvan. Nem gondolom például, hogy a mások bűnei meg az én bűneim különböznének az övéiktől, csak hát ők »nagyban« csinálták.

Pilinszky mondta róluk, hogy ők a bűn balekjai. Egy elkövetőt mindig jobban sajnálok, mint egy áldozatot, mert én bűnösként mindig nyomorultabbul éreztem magam, mint áldozatként.”
Az olasz gyökerű katolikus lelkiségi mozgalom, a Comunità di Sant'Egidio magyarországi közösségéhez, a budapesti Szent Egyed közösséghez csatlakozott tehát másfél éve Bogi, akikkel szerdánként jár ki az utcára. Hajléktalan embereknek visznek ételt, italt, meleg holmit, beszélgetnek velük, és ha kérik, segítik őket az ügyeik intézésében. De Bogi szerint nem ez a legfontosabb dolguk: 
„Szerintem éppen azoknak van a legnagyobb szükségük a segítségre, akik tehetnek az állapotukról. Sokuk tudna javítani a helyzetén, de nem teszi, mert nem tudja vagy nem hiszi el, hogy van lehetősége, vagy hogy képes rá. A Máltai Szeretetszolgálat egyik kiadványában olvastam, hogy nem azt kell megmutatni nekik, hogyan tegyenek magukért, hanem mindenekelőtt képessé kell tenni őket akarni. Azok küzdenek a legnagyobb akadállyal, akik nem tudnak akarni – és engem ennek a leküzdése érdekel, sokkal jobban, mint a segítségnyújtás anyagi oldala.”
Bogi hevesen tiltakozik, ha a szolgálatát szociális munkának nevezik. Nem szeretne később sem hivatásszerűen foglalkozni hajléktalanokkal, mert személyes emberi kapcsolata van velük, és nem tud feladatként tekinteni rájuk. Az intézmények szükségességét elismeri, de ódzkodik tőlük: „Intézményes keretek között csak intézményi szinten kerülhet kapcsolatba két ember, és olyankor nem emberként, hanem adott szerepkörből kommunikálnak egymással. Így könnyebben tekintik egymást csak egy eszköznek vagy számnak, ráadásul nem szükségletekben, hanem hatáskörökben gondolkodnak. Én nem akarom így tenni, amit teszek.”

Átírni a befejezést

Utcai jelenléte kapcsán Boginak sosem jut eszébe a megmentés kifejezés. „Nem gondolom, hogy azért szorul valaki megmentésre, mert hajléktalan. Azt sem, hogy egy emberi élet akkor van »megmentve«, ha rendelkezik olyan hétköznapi javakkal, mint ruha, ház, munkahely. Bennem akkor indul be a »juttassuk őt el A-ból B-be« program, amikor a másik fél jelzi, hogy van igénye erre.”
Bogi szépírói pályafutását viszont rögtön egy mentőakcióval indította. Gyerekfejjel kezébe került Svend Fleuron A vörös banda című műve, amely egy rókacsalád történetét meséli el – és amelynek a végén egyetlen kivétellel az egész alom elpusztul. Bogit annyira megrázta ez a befejezés, hogy ceruzát ragadott, és új lezárást írt a regényhez: az összes rókát megmentette, ráadásul mindegyiküket másként.
„A Kálvin téren jött a hír, hogy feltámadt. Azt sem tudtam, hogy meghalt. Meg hogy ki. Aztán ott ült, a kiszolgáltatottság tolókocsijában, vizeletszagúan, térdig csúszott magatehetetlenséggel, meg egy nagy plédnyi humorral az ölében, ami mindezt beborította. ’96 óta élt a Kálvin téren, de egy évre eltűnt, mindenki úgy tudta, hogy meghalt. Látszott a szemén, hogy nagy vagány. Meg az is, hogy hatalmas szíve van” – a nekrológ kezdődik így, amelyet Bogi Scooter becenevű hajléktalan barátja búcsúztatására írt néhány hónappal a megismerkedésük után. 
Ebben a cikkben részletesen elmeséli, hányszor kellett kórházról kórházra, rendelőről rendelőre tolnia kerekesszékes barátját, hány órát várt vele a sokszor ki sem érkező mentőkre, amíg a lábujj-amputáció során keletkezett, elhanyagolt sebét végül ellátták valahol. Bogi nem tágított Scooter mellől akkor sem, amikor lárvák és darazsak lepték be a lábát, nem hagyta el, amíg aludt vagy józanodott, és ott volt akkor is, amikor Scooter – kínkeserves küzdelem árán, de kórházi ágyon – végül elhunyt. „Egy darabig még szólongatott, hogy »Bogi!«, és ha kérdeztem: »Igen?«, akkor: »Jó…« Aztán csak nézett rám. […] És talán csak azt akarta, hogy elkísérjem, azért szólongatott az utolsó perceiben, csak arra volt szüksége, hogy mellette legyek, amikor átlép ezen a kapun. És bár méltatlannak érzem magam, végtelenül hálás vagyok érte, hogy mellette lehettem, hogy én kísérhettem el.”
Scooteré volt az első utcai sors, aminek Bogi – jelenlétével és a törődés járatlan útjainak konok taposásával – öntudatlanul is átírta a befejezését. Legalábbis azt, ami emberileg átírható volt benne.
Halált életté nincs, magányt összetartozássá írni van hatalmunk.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti