Az anyává válás a plüssmaci öltöztetésével kezdődik – Interjú dr. Bálint Balázs szülész-nőgyógyásszal

Édesapja dr. Bálint Sándor szülész-nőgyógyász. Emlékszik, hogy gyerekként hogyan látta a munkája nehézségeit és örömeit?

Megszoktuk, hogy bármikor hívhatták szüléshez, úgyhogy amikor én pályát választottam, nem volt titok, hogy így zajlik majd az én életem is. Édesapám munkaidőn kívül is gyakran bement a kórházba, meglátogatni a kismamákat, hogy megsimogassa a lelküket. Volt, hogy amíg ő a kórteremben volt, a nővérszobában vártam, és az ablakon keresztül megmutatták a kisbabákat. Talán nem véletlenül történt meg az a mókás eset, amelyet már számtalanszor elmeséltem, hogy kétéves korom körül Jándon, ahonnan az édesanyám származik, bejelentettem, hogy a kocának elfolyt a magzatvize, mert ismertem ezeket a kifejezéseket, és valahogy össze tudtam kötni, rájöttem, hogy fialni fog a disznó.

Később hogy hatott a közös szakma az apa-fiú kapcsolatra?

Nagyon fontos plusz volt. Nem is beszélve arról, hogy a nagybátyám is szülész-nőgyógyász, és hárman dolgoztunk együtt. Nyilván meg lehetne keresni, hogy mi ebben a pozitívum és a negatívum, de összességében rengeteget tudtam tőlük tanulni. Az apa-fia kapcsolathoz sokat hozzátett, amikor kollégák is lettünk. Egy elsőszülött fiúnak a legnagyobb riválisa az apja, miközben egyszerűen csak saját magát szeretné meghatározni, és hát kivel szemben, ha nem a legfontosabb emberekkel, a szülőkkel szemben. Ugyanakkor kollégaként egymásra is voltunk utalva, egymást kezdtük helyettesíteni, mindent megbeszéltünk. 

Volt olyan szülés, hogy el kellett gondolkodnunk, melyikünk is volt ott, annyira bele tudtuk élni egymás helyzetébe magunkat. 

Fantasztikus érzés volt, nem cserélném el semmivel.

A felesége is orvos, már az egyetemen együtt jártak. Az, hogy az egészségügy a közös életterük, ajándék vagy teher?

Sokkal könnyebb. A feleségemmel odafigyelünk arra, hogy kettesben tudjunk ventilálni: hazaérünk, mindenki elmondja azt, ami vele történt, mindegy, hogy munkatársi kapcsolattal vagy egy egészségügyi helyzettel kapcsolatos feladat, esemény volt-e. Nyilván betartjuk az összes GDPR irányelvet, de mégis jól át tudjuk adni egymásnak a velünk történt és még bennünk levő események örömét és terhét. Az ember szépen kiadja a nap feszültségét, szépen lenyugszik, és akkor tud mással is foglalkozni. 

És ez mentesíti is a munkakörnyezetet a ventilálástól? Vagy azért ez nincs kipipálva?

Biztosan nincs kipipálva, nyilván mindennek megvan a maga helye. A régebbi időkben, amikor még volt orvos- és bábaválasztásra lehetőség, a bábákkal sok mindent átbeszéltünk, olykor órákon át. Ez nagyon fontos utómunkája egy-egy szülésnek.

Tévedek, ha azt gondolom, hogy ez nem általános? 

Nem általános, és ez hatalmas nagy baj. Ha egyszer megvalósul bármelyik projekt is, amelyikben én fontosabb résztvevőként ott vagyok, akkor ott a munkaszervezésnek fontos része lesz az, hogy az eseteket rendszeresen átbeszéljük. Minden kórházban jellemző, hogy a munkaidő elején meg a végén a fontos tényeket, történéseket elmondják néhány percben, épp csak az nem történik meg, hogy a résztvevők megosszák, hogy bennük mi csapódott le. 

Tudjuk, hogy az egészségügyben a kommunikáció mennyire fontos lenne, ahogy az édesapja is tudta, hogy a kismamáknak a lelkét is ápolni kell. Hol vész ez el?

Az orvosi egyetemen a kommunikáció oktatása sajnos „tölteléktantárgy”, mi így hívtuk. Voltak a nagy tantárgyak, amelyekből irgalmatlan mennyiségű – egyébként részben feleslegesen megtanulandó – anyag volt, 1000 oldalak, vagy még több is, és egy 2-300 oldalas kis apró könyvünk volt a kommunikációról. Az orvostanhallgatók nem érzik ennek a jelentőségét. Pedig ismerek nagyon jó szakembereket, például a Magatartástudományi Intézetben, akik a lelküket teszik ki ezért az egészért. Amikor a hallgatók bekerülnek az egészségügy valós életébe, többnyire nem tudnak kommunikálni, és nemcsak az orvosok, hanem a szakdolgozók, a szülésznők, a nővérek, a gyógytornászok sem. 

Rossz szavakat használunk, rossz sorrendben, és ennek megfelelően nem azt az üzenetet juttatjuk el a kismamához vagy a beteghez, amit kellene. Ráadásul a kommunikációnknak csak néhány százalékát teszik ki a szavak. 

Azt, hogy ezt milyen arckifejezéssel, milyen testtartással, milyen hanglejtéssel adjuk tovább, döntő jelentőségű lehet. Ezt érdemes tanulni, csak sok időbe és pénzbe kerül. Felkértek, hogy legyek a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaság, az MPPPOT elnöke, ami nagyon megtisztelő volt számomra. Az idei kongresszus témája a kiégés és az újrakezdés volt. Az egészségügyi dolgozók Magyarországon. Egyszerűen nincs idő, nincs energia arra, hogy visszatáplálják beléjük a jókedvet és a munkakészséget. Így nehéz is elvárni azt, hogy a kommunikáció olyan legyen, ami a páciens számára üdvözítő. Pedig már majdnem 100 éve tudjuk, hogy az orvos maga is gyógyszer, ahogy a nővérek, bábák és más egészségügyi dolgozók is. Szerencsére vannak, akik ezt zsigeri módon érzik, mert elhivatottak, empatikusak, ezért is választották ezt a szakterületet, és az egészségügy ezért működik egyáltalán. 

Ráadásul a szülő nők önként jönnek az ellátásba, vagyis nem mindegy, akarnak-e visszajönni pár év múlva, vállalnak-e következő gyereket… 

Kutatásokkal bizonyított tény, hogy ha a nőnek pozitív a szülésélménye, később kétszer akkora valószínűséggel szül újra, mintha negatív.

Utólag olykor nem alakítják át a hormonok ezt a rossz élményt?

Nem feltétlenül. A hormonok valóban úgy működnek, hogy sok mindent elfelejtenek a nők. Ez jól van így, mert egyébként tényleg fájdalmas, hosszú meg kőkemény meló, de már a Bibliában is leírták és a biológia úgy intézi, hogy a nők tudjanak az utódokkal foglalkozni, ne haljon ki az emberiség. 

Ezzel együtt nem feltétlenül a fájdalom határozza meg a szülés élményét, sokkal inkább az, hogy egy nő mennyire tudja a saját útját járni. 

Ha ebben segítünk a várandósság és a szülés alatt – nyilván figyelembe véve, hogy nincs-e olyan eltérés, ami miatt muszáj beavatkozni –, akkor akármennyire lesz hosszú vagy fájdalmas a szülése, pozitív élményként marad meg. Ha mi átvesszük az irányítást, nem adjuk meg neki az érzést, hogy ő a kompetens a saját életének egyik legfontosabb momentumában, valószínűleg negatív lesz a szülésélmény, akkor is, ha két óra alatt szül. Azt is tudjuk, hogy ha ezek az élmények pozitívak, az anyának a gyerekhez való fordulása is pozitívabb lesz, kevésbé éli meg nyűgnek, hogy például éjszaka föl kell kelnie kétszer vagy háromszor szoptatni. Ugyanakkor önmagában az, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy az anya tervezte, nem jelenti, hogy minden el van veszve. Vannak szülésélmény-feldolgozó csoportok, lehet önállóan is segítséget kérni. És az is előfordul, hogy ez spontán megoldódik, mert az anyának olyan a habitusa, a családi környezete, vagy épp elolvasott erről egy jó könyvet. 

Tetten lehet érni szülészként az anyává válást? Vannak az Ön számára is érzékelhető kitüntetett pillanatok?

Ez nagyon sokrétű kérdés, mert nehéz meghatározni, hol kezdődik az anyává válás. Amikor megszületik a kisbaba? A várandósság alatt? Amikor belekezdenek a baba­projektbe? Vagy amikor férjet választ a lány? Vagy akkor, amikor a kislány elkezdi a plüssmacit öltöztetni, megkapja az első babáját? És aztán hol fejeződik be? Akkor, amikor megtanult pelenkázni, vagy amikor elment a gyerek az első osztályába? Hiszen sokszor ugyanúgy aggódik egy anya a 25 éves gyerekéért is…

Én ennek persze csak egy kis szeletét látom. A várandósság 9 hónapja alatt nemcsak a baba változik, hanem az anya is, biológiai és lelki értelemben is. Felkészül arra, hogy meg kell szülnie a kisbabát, aztán gondozni. Vannak olyan páciensek is, akiknek nehezen jött össze a baba, velük néha éveken át dolgozunk együtt. Csodálatos érzés, amikor az anyává válásnak ezt hosszú és roppant nehéz, de sikeres útját látom, főleg, ha a szülésnél is ott lehetek. Hasonló öröm volt, amikor egy asszony, akinek az első szülése kifejezetten traumatikus volt, tengersok gyereket hozott világra végül, és láttam szülésről szülésre, ahogy kijön a rettegésből, amit még az első szülése okozott. 
 

Kép

Fotó: Emmer László

Milyen volt a saját szülővé válásuk?

Amikor kiderült, hogy a feleségem várandós az első gyermekkel, odafigyeltem, hogy csak a zöld lámpán menjek át az úttesten. 

Mivel a gyereknek példa minden, amit csinálok, ezért először nekem kellett megváltoznom.

Így kezdődött, az egyetemi évek alatt. Aztán amikor jött a hír, hogy a második gyerekkel is várandós a feleségem, elbizonytalanodtam, hogy fogom-e tudni a második gyereket is annyira szeretni, mint az elsőt. Persze, nem okozott gondot, ahogy a harmadiknál sem. Egyébként mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy egyetem alatt vállalják az első gyereket. Úgyse lesz sosem ideális időpont. Ma a fiatalok nem mernek dönteni, várják a pillanatot, amikor már minden ideális, de ilyen nincs. Viszont megy az idő, és ezzel átevezünk a termékenység kérdéskörhöz: többek között azért van ennyi probléma, mert későn kezdenek neki a párok a családdá válásnak. Értem, hogy most a társadalom így működik, és nem is teszek senkit egyénileg felelőssé, de bátorítom a fiatalokat, hogy merjenek döntést hozni és felelősséget vállalni.

Édesapja valahogy úgy fogalmazott, hogy a kismamák számára a szülés egy virágos mező, a szülész­orvosok számára pedig egy aknamező. Most mégis aknásnak tűnhet ez a virágos mező a kismamák számára: sok rossz hír van a médiában, a negatív információ is sokkal jobban eljut hozzánk, a kismamák nyilván szeretnek a netről tájékozódni. Mit lehet tenni, hogy a szülés számukra virágos mező maradjon?

A sajtó abból él, hogy szenzációt próbál mutatni, és az nem szenzáció, hogy született egy kisbaba, és minden rendben volt. Nem gondolom, hogy a szövődmények nagyságrendileg gyakrabban fordulnának elő, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt. Az ellátás valóban megváltozott az elmúlt két évben, ami a szülészet szempontjából nem biztos, hogy szerencsés, ez esetleg előhozhatott egy-egy olyan esetet, ami összeszokott csapatnál nem feltétlenül fordult volna elő. Csak hát annak az egynek, akivel történik, ez nem vigasz.

Az aknamező és virágos mező képe annyira tetszik nekem is, hogy én is el szoktam mondani. 

Az orvosokat és a szülésznőket arra képzik ki, hogy ott is gyanítsák a bajt, ahol nincs, de ez jól is van így, hiszen ez azt jelenti, hogy előre gondolkodunk, igyekszünk megelőzni, hogy a dolgok rossz úton menjenek. 

Az viszont fontos feladatunk, hogy valahogy közös nevezőre tudjuk hozni a saját óvatosságunkat azzal, hogy ez a történet az esetek nagy százalékában mindenféle orvosi segítség és beavatkozás nélkül végig tud menni. A baj az, hogy legtöbbször nem megy végig, mert nem hagyjuk. A bizonytalanság a mostani rendszerben az, hogy korábban a nők választhattak maguknak egy gondozó orvost, szülésznőt, aki aztán a szüléshez is be tudott menni, ismerős volt a csapat. Az már más kérdés, hogy mennyire voltak tisztában azzal, hogy milyen szemléletű ellátást biztosít az a csapat, de 70 évig megszoktuk ezt a rendszert, a most szülő anyáknak már a nagymamája is úgy szülhetett, hogy volt választott orvosa. Egyébként ez a világ legtöbb táján nincs így, csakhogy ott általában van egy egységes szülészeti ellátás, amely itt-ott picit eltér, de ad némi garanciát, hogy a szülő nőket az ország egyik végétől a másikig ugyanúgy fogják ellátni. 

Magyarországon viszont ez nem így van. Vannak irányelvek, de a helyi szokások jelentősen eltérhetnek, és ezen belül sem mindegy, hogy adott esetben ki az ügyeletes orvos. Ezért most a kismamák számára is sok a bizonytalansági tényező. Nem volt jó a paraszolvencia, hogy fű alatt ment a pénzmozgás, de érdemes abba belegondolni, hogy az orvosi ellátások közül a szülészeti volt az egyetlen, ahol valóban többletszolgáltatás tartozott hozzá, hisz bement az orvos és a bába a szülésre, ­csapot-papot otthagyva. 

Többek között az ellentmondást hidalta volna át a Bethesda Kórház programja…

Igen, azt én írtam, az egy lehetőség lett volna, remélhetőleg lesz is egyszer. A válságok miatt most időlegesen felfüggesztették, de reményeink szerint folytatódik tovább. Abban már úgy volt megírva, hogy ez egy plusz szolgáltatás, amiért plusz fizetési kötelezettség terheli azt, aki ezt választja. Valami ilyesmi felé lenne érdemes elmozdulni az egészségügy átalakítása során, azt gondolom. De annak nem ez a leglényegesebb eleme, sokkal inkább az, hogy egy olyan szülészeti ellátást biztosít majd egyszer, ahol a szemlélet a WHO által meghatározott természetes szülést segíti elő, amely nem egyenlő azzal, hogy a baba hüvelyi úton születik meg, annál sokkal többről van szó.

Nagyon sok szakmai fronton lankadatlanul képviseli a természetes termékenység és születés ügyét, orvosként, szakfelügyelőként, társaságok élén, projektekben. A hitének köszönhetjük ezt a hatalmas lankadatlan lendületet és a mindig széles mosolyt?

Ez személyiségfüggő inkább, a hit ebben plusz erőt ad. Én fiatal felnőtt koromban tértem meg, de már azelőtt is minden lében kanál voltam. Az egyik kedvenc részem a Bibliából a talentumokról szóló történet. 

A Biblia szerint, noha minden ember egyformán értékes, a képességek tekintetében nincs egyenlőség. 

Vannak ilyen képességekkel rendelkező emberek, és vannak olyan képességekkel rendelkező emberek, ha pedig valaki kap valamilyen képességet, akkor az kötelezettséget is jelent a Szentírás szerint. Ha már nem bírok a fenekemen megülni, illik úgy tevékenykedni, hogy használjon, szolgáljon is az ember.

És mástól nem várja el ugyanezt?

Hát dehogynem, sajnos. Nyugodtan megkérdezheti a kollégáimat és a gyerekeimet. Amikor itt a fotózásnál mondták, hogy öt percet kell várni, akkor nem csak viccből mondtam, hogy az sok… A feleségem egyébként ugyanilyen aktív. Mi addig izgünk-mozgunk, amíg valamit nem tudunk alkotni, lehetőleg együtt. Egy házasságban építő dolog, ha a szabadidős tevékenységet is együtt tudjuk csinálni. 

Semmi privát idő? Barátok, sport?

Én biciklizni szoktam, ő futni. Én örülnék, ha jönne velem, csak hát lehagyom, mert teljesítménykényszerem van, ő meg nézi, hogy milyen szépek az ablakok a házakon, vagy mit tudom én. Ebben azért van különbség kettőnk között. Tudom, sokan mondják, hogy külön is kell lenni, mert különben megunjuk egymást, de nekünk pont az jött be, hogy mindent együtt csinálunk. Amikor évekig én voltam a cserkészcsapat parancsnoka, ő volt a helyettes. Most már nem mi vezetjük a cserkészcsapatot, de a cserkésztáborokba úgy szoktunk menni GH-zni, hogy ő a konyhás, én pedig a beszerző.

Ez a szabadság?

A szabadság egy része. Nem annyira pihentető, bár nagyon élvezetes. Fent vagyunk valahol az erdőben, nincs hűtőszekrény, nincs villany, semmi nincs, magunk építjük ki a tábort, reggel pedig szükség van a friss élelmiszerre, vízre. Még alszik a csapat, amikor elindulok reggel.

Rémálom lenne egy ilyen helyen levezetni egy szülést? Vagy kaland?

Hát, ha jól alakul, kaland. Mondjuk általában jól alakul. Bár manapság vannak olyan kórházak, ahol 50 százalék fölötti a császármetszések aránya, sőt van olyan magánkórház, ahol ennél is sokkal magasabb. 

Ezért azt a kérdést szoktam óvatosan feltenni, hogy egy faj, amely 50 százaléknál kisebb valószínűséggel tudja megszülni önállóan a gyermekét, vajon életben tudott volna maradni? 

Ez csak egy biológiai kérdés. Ha pedig a teremtéstörténetet veszem: elképzelhető, hogy Isten egy olyan rendszert dolgozott ki, ami nem működik? Mondta volna, hogy népesítsétek be a földet? Nem azt mondom, hogy a szülés mindig tökéletesen zajlik, néha szükség van császármetszésre, ami a világ legszebb műtétje, ha okkal végezzük el, ha életet ment. Most az ingának azon a végén vagyunk, ahol túl sok beavatkozás van, és azt gondoljuk, hogy mi, orvosok értünk hozzá, a természet, Isten, a nő nem ért hozzá. Ha az inga átlendül a másik oldalra, akkor majd az lesz, hogy ne nyúljunk bele. Az sem jó. Már a rómaiak tudták, hogy az arany középutat kell megtalálni. Igaz, hogy az emberiséget, a tudományt sokszor a szélsőséges helyzetek, körülmények viszik előre, de az egyes emberek számára nem ez az ideális. 
 

Az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>