Ha a szülők nincsenek jól, a gyerekek sincsenek jól – tavaly 1500 tini hívta a Kék Vonalat öngyilkos gondolatokkal

„Amit nem lehet megszokni, az az, amikor egy gyerek a családján belül szexuális abúzusnak van kitéve, a másik pedig, amikor már volt öngyilkossági kísérlete, tehát ha rajta múlt volna, már nem élne, de ezután sem kap nagyobb odafigyelést a családjától” – ezek a helyzetek adták Reményiné Csekeő Borbála pszichológusnak az első pofonokat kezdő segítőként. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője már több mint két évtizede segíti a válságban lévő fiatalokat, és bár már nem volna kötelező, ma is a frontvonalban dolgozik, ugyanúgy felveszi a telefont, mint a legelején. Idén a Kék Vonal kapta a Highlights of Hungary Képmás Magazin-különdíját, ami abban segíti a szervezetet, hogy nélkülözhetetlen munkájuk még inkább láthatóvá váljon a társadalom számára.

telefont néző kamaszlány
A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Hogy van?

Köszönöm a kérdést! Kicsit zsúfolt napom van, nem érzem magam kipihentnek, de alapvetően jól vagyok.

Ezt jó hallani! Egyébként a Kék Vonal tevékenysége is e köré a kérdés köré szerveződik, hogy a gyerekek „hogy vannak”, vagy inkább az a fontos, hogy valaki kimondja: „nyugi, nem lesz semmi baj”?

Az egyik legfontosabb éppen az, hogy ne ígérjünk nekik semmi olyat, ami nem rajtunk múlik. Nem gondoljuk, hogy a mi feladatunk a vigasztalás, sokkal inkább az érzelmi támogatás, a biztonságos tér biztosítása a lényeg, egy olyan téré, ahol a negatív érzések is megélhetők, vagy nincsenek bagatellizálva, a szőnyeg alá söpörve. Nem gondolom, hogy minden helyzetben az a jó iránya a beszélgetésnek, ha afelé megyünk, hogy nincs is itt semmi baj.

Merthogy sok tizenéves, fiatal felnőtt életében nagyon is vannak bajok! A beszélgetéseink inkább arra irányulnak, hogy mik is ezek a bajok.

Aztán a helyzet jellegéből fakadóan lehet, hogy tudunk arról beszélgetni, hogy mik lehetnek ezeknek a gondoknak a megoldásai. De van, hogy nincs egyértelmű „megoldás”, azokban a helyzetekben inkább az a feladat, hogy együtt kell élni a kudarccal, veszteséggel, krónikus betegséggel, olyan élethelyzetekkel, amelyeket nem lehet kívülről befolyásolni.

Milyen típusú problémákkal keresik meg leggyakrabban a Kék Vonalat?

A legtöbb beszélgetés a lelki egészség megrendüléséről szól, statisztikai értelemben félelmekkel keresnek fel minket a legtöbben, amiknek sokféle fókusza lehet, de nem mindig rajzolódik ki egyértelműen a szorongás tárgya. Gyakori téma a magány, de nem mint pillanatnyi állapot, hanem mint mély életérzés, illetve általános lehangoltság miatt is hívnak minket. Fontos ugyanakkor azt is hangsúlyozni, hogy egy chatszoba vagy levélváltás nem alkalmas diagnózisok felállítására, ez egyébként távol is áll a Kék Vonal céljától, kompetenciájától.

Ha már szóba került a kompetencia: laikusként úgy érezném, hogy mindenkin segítenem kell, ami azt is eredményezhetné, hogy olyan dolgokat mondanék, ami már a terapeuták hatásköre. Hol van az a pont, amikor a segítő hátralép egyet, és azt mondja, ide már szakember kell?

Mi abban segítünk a gyereknek, hogy meg tudja magának fogalmazni, miben szorul segítségre, miben vár változást, fel tudjuk térképezni a környezetét, a lehetőségeit. Ezekben a beszélgetésekben ki tud kristályosodni az is, amikor gyermekvédelmi beavatkozásra, pszichológusra, orvosi segítségre van szükség. Az más kérdés, hogy van, amikor egészen súlyos traumák tárulnak föl: családon belüli erőszak, fizikai bántalmazás, szexuális bántalmazás, öngyilkossági gondolatok. Tavaly több mint 1500 beszélgetésben vetődött fel az öngyilkosság.

Ezekben a súlyos esetekben egyáltalán nem biztos, hogy egy órán belül el tudunk jutni odáig, hogy lemondjon az anonimitásról, és szakember felé forduljon, vagy engedje, hogy szervezzünk neki segítséget.

A következő probléma, hogy ha el is jutunk odáig, hogy pszichológusra van szükség, akkor sem biztos, hogy van szakember, aki fogadni tudja a fiatalt.

1500 beszélgetés ijesztően sok! Y-generációsként gyakran gondolkodom azon, hogy kamaszkoromban az én környezetemben is voltak-e segítségre vágyó kortársak, csak nem vettem észre, vagy mostanában tényleg több a szorongó gyerek?

A változás tagadhatatlan. Nem akarok közhelyeket puffogtatni, de ez a felgyorsultság, a sok inger, a kevés idő, az egyre kevesebb stabil online és offline kapcsolat mind kihat a mentális egészségre. Emellett a koronavírus-járvány, és az azzal kapcsolatos korlátozások a tizenéves generációt Európa-szerte annyira megrázták, hogy azóta sem tudott megtörténni a visszarendeződés. Ezzel párhuzamosan sok helyen a mentálhigiénés szakembereket, pedagógiai szakszolgálatokat, gyermekpszichiátriákat is negatívan érintette ez az időszak. A Covid óta a szuicid viselkedés, a depresszív tünetek előfordulása egyértelműen növekedett, miközben az ellátás kapacitása csökkent. Aztán jött a háború, a gazdasági válság, ami sok családot rosszul érint, és ha nincsenek jól a családok, benne a felnőttek, legyen az szülő vagy akár pedagógus, akkor a gyerekek is nagyon rosszul vannak.

Ezért nem fordulnak a problémák megfogalmazásáért a szüleikhez? Mert ők is rosszul vannak?

Van, amikor olyan súlyos esetekkel keresnek fel minket, ahol a probléma forrása éppen az, hogy a szülő elhanyagoló, esetleg bántalmazó. Ezekben a helyzetekben érthető okokból nem tudják őket bevonni a gondjaik megoldásába. Vannak viszont olyan lelki problémák, kortárs konfliktusok vagy identitáskérdések, például a szexuális orientációt érintve, amelyekkel kapcsolatban azt gondolom, hogy törvényszerű az eltávolodás a szülőktől.

Ez az az időszak, amikor a kamaszok kijelölik a saját intim szférájukat, és akármilyen jó is a kapcsolatuk a szüleikkel, nem akarják őket mindenbe beavatni.

Melyek voltak a legmeghatározóbb esetek a szakmai múltjában?

Azért nehéz erre válaszolni, mert nem csak anonimitást ígérünk, hanem titoktartást is, ezért nem szeretnék konkrét esetekre hivatkozni. Annyit mondhatok, hogy amit nem lehet megszokni, az az, amikor egy gyerek a családján belül szexuális abúzusnak van kitéve, a másik pedig, amikor már volt öngyilkossági kísérlete, tehát ha rajta múlt volna, már nem élne, de ezután sem kap nagyobb odafigyelést a családjától. Ezek a helyzetek adták kezdő segítőként az első pofonokat.

Ma is fogad telefonhívásokat, holott ez az ön pozíciójában már nem volna kötelező. Miért?

Úgy érzem, hogy akkor tudok hiteles és naprakész maradni az önkéntesek kiválasztásában, képzésében, támogatásában, ha nem távolodok el a frontvonaltól, ráadásul sokat tanulhatok így magamról és a gyerekek világáról is.

Az egyik legnehezebb dolog lehet letenni a telefont, és megküzdeni azzal a vággyal, hogy később visszahívják a segítségkérőt, és megtudják, hogyan alakult a sora…

Ez folyamatos önismereti utazás, át kell adni a kontrollt. Tény, hogy ez nem való mindenkinek, ezért is van többkörös kiválasztás.

Kép
Reményiné Csekeő Borbála
Reményiné Csekeő Borbála – Forrás: Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány

Van, hogy a segítségkérő kötődni kezd az önkénteshez?

Volt már arra példa, hogy a hívónak lett kapcsolattartója, de mindig hangsúlyozzuk, hogy csapatban dolgozunk, a cél az, hogy a fiatal és a Kék Vonal között alakuljon ki a bizalmi kapcsolat.

Nem kétoldalú titoktartást ígérünk, vagyis azt mondjuk, hogy amit elmondasz, az közted és a Kék Vonal között marad, közösen gondolkodunk rólad, tehát ha más veszi fel később, akkor is tudja folytatni a beszélgetést.

„Amit elmondasz, az köztünk marad”, de amikor a segítő hazamegy, sokszor nagyon is lenne arra igénye, hogy a szeretteire letegye ezeket a lelki terheket, hogy elmondhassa, mi történt vele aznap a munkahelyén. Hogyan lehet nem hazavinni ezt a hivatást?

Egyrészt csapatban dolgozunk, ez azt jelenti, hogy önkéntes sosincs egyedül az irodában. Van ügyeletvezető, aki segíti a „kicsekkolást, becsekkolást”, megkérdezi, hogy történt-e olyan dolog aznap, amiről a segítőnek jó volna beszélni. Emellett vannak esetmegbeszélések, szupervíziók, és persze az nem esik a titoktartás kategóriába, hogy elmondom otthon, hogy érzem magam, miért vagyok zaklatott.

Mit tanácsolna a húsz évvel ezelőtti önmagának, aki most ül oda a telefonhoz?

Talán azt, hogy merjen bízni abban, hogy tényleg elég figyelni a másikra. Emlékszem arra, hogy a pályám elején kevésnek tűnt sokszor, hogy nem vigasztalom meg a gyereket, nem nyugtatom meg, nem adok tanácsot, nem tudok odamenni hozzá, csak egyet tehetek: nagyon figyelek rá.

„Rátok volt szükség, amikor a híd felé megindultam” – ezt a visszajelzést a honlapjukon olvastam. Gondolom ezek a legfontosabbak, de azért az olyan típusú elismerések, mint a Highlights of Hungary Képmás Magazin-különdíja is számítanak valamit. Mihez segítheti hozzá a Kék Vonalat ez a díj?

Friss élmény, hogy a most zajló önkéntesképzésünkre jelentkezett olyan, aki említette, hogy így szerzett tudomást arról, hogy segítőket keresünk. Egy olyan szervezetnél, ami nem működhetne az állampolgárok önkéntes munkája és adományai, az adó 1 százalékok nélkül, nagyon sokat számít az ismertség.
Ahhoz, hogy végezni tudjuk a munkánkat, minél inkább láthatóvá kell válnunk.
De arra is jó visszajelzés ez a díj, hogy nem csak egy nagyon szűk körnek fontos a gyermekvédelem, azon belül is a tizenévesek mentális egészsége, hanem ez olyan téma, ami mellé mások is szívesen odaállnak. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy nincsenek jól a kamaszok, és ha ezzel kapcsolatban tudunk hangosan riadózni, azt a gyerekek is meghálálják majd.

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány gyerekekért, tizenévesekért és fiatal felnőttekért jött létre. A szervezet 1993 óta vallott missziója szerint a gyerekeket meg kell hallgatni, ha bajban vannak, segíteni kell nekik, és a felnőtteket támogatni kell abban, hogy erre képesek legyenek. Bár sok változás és bővülés történt a Kék Vonal működésében, a gyökerek ugyanazok maradtak: a Kék Vonal minden munkatársa és önkéntese azért dolgozik, hogy a gyerekek valódi odafigyelést, elfogadást és a bajban segítséget kapjanak. A névtelen, anonim és ingyenes szolgáltatásaik azoknak a gyerekeknek és fiataloknak is lehetőséget és esélyt adnak a változásra, akik nem tudnak a családjukra vagy a tanáraikra számítani. Azt tapasztalják, hogy arctalanul, névtelenül, egy olyan beszélgetésben, amiből bármikor kiléphetnek, könnyebb megtenni az első lépést. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány a gyerekeket, fiatalokat partnernek tekinti. Hisznek benne, hogy saját helyzetüket a fiatalok ismerik a legjobban, és jó megoldások csakis velük születhetnek a nehézségeikre. Hisznek abban, hogy a gyerekeknek joguk van a testi, lelki, szellemi fejlődés lehetőségét biztosító környezetben élni. Joguk van a meghallgatáshoz, és joguk van a segítségkéréshez, ha bajban vannak, ha a jogaik sérülnek. A 116 111-es telefonszámon, a nap 24 órájában ingyenesen elérhető lelkisegély-vonalon képzett ügyelők várják a hívásokat.

Forrás: kek-vonal.hu

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti