Fábry Kornél atya: „Sokan úgy járnak templomba, mint akik lemaradtak a film elejéről”

A közelmúltban ismét Magyarországon járt Ferenc pápa. Sikerült találkoznia a Szentatyával?

Ez alkalommal személyesen nem találkoztam vele, de két évvel ezelőtt kétszer is: a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus főtitkáraként Rómában találkoztunk, ahol a Szentatya, amikor megtudta a tisztségem, azt mondta: molto lavoro, vagyis sok munkám lesz. Másodszor a budapesti zárómise után találkoztunk, felidéztem neki e rövid párbeszédet, és hozzátettem: sok kegyelmet is jelentett a munka.

Ferenc pápa korábban feltette a kérdést: megteszünk-e mindent az orosz-ukrán háború megállításáért? A pápa kérdése kapcsán az Országos Lelkipásztori Intézet imára és böjtre hívta a híveket, amelyhez már több százan csatlakoztak. Miért tartották fontosnak ezt?

Érezzük, hogy sokkal magasabb szinten zajlik a háború, amit mi, keresztények szellemi harcnak hívunk. A sátán mindig Isten ellen tusakodott, vagyis olyan erők mozognak a háttérben, amelyeknek külső, látható jele a háború. E szellemi harcban az imádság olyan eszköz, amely képes lehet ezt megállítani. Azért imádkozunk, hogy a felek hagyják abba a harcot, tárgyaljanak, és azért, hogy a háború ne szélesedjen ki, ne okozzon több szenvedést.

Kérdés, mit szólnak ehhez a harcoló felek...

A tárgyalások során nyilván kiderülne. Az a célunk, hogy ne haljon meg több százezer ember teljesen fölöslegesen.

Küzdenünk kell ezért imádsággal, aminek a hatékonyságára többször volt példa a történelem során.

Említene néhány példát?

Máriát mint a „rózsafüzér királynőjét” ünnepeljük a törökök feletti 1571-es lepantói diadal óta, mert a keresztény világ a győzelmet a rózsafüzér-imádság mondásának, vagyis a Szűzanya segítségének tulajdonította. Portugália kimaradt a második világháborúból, mert a katolikus hívek a fatimai Szűzanyának ajánlották fel az országukat. Ausztriában az 1950-es évek közepén tömegek imádkozták a rózsafüzért, majd a szovjetek szinte egyik napról a másikra elhagyták az országot. Vagyis egyszerűen muszáj imádkoznunk, ha békében szeretnénk élni.

Számos területen igyekszik a hívő embereket elérni, korábban a YouTube-on indított ismeretterjesztő sorozatot Misevlog néven.

Lelkipásztorként azt tapasztaltam, hogy sokan úgy járnak templomba, mint akik lemaradtak a film elejéről. Belenőttek, megszokták a liturgiát, de sokszor nem tudják, valójában egy-egy mozdulat és szó honnan ered. Egy Alpha kurzus keretében – ahol nem hívők hívőkkel beszélgetnek Istenről egy vacsora mellett – tartottam egy magyarázott misét. A pozitív visszajelzések sarkalltak arra: rövid részekben dolgozzuk fel a szentmisét, hogy bárki megnézhesse akár kívülállóként, mint Zakeus a fa tetejéről, hogy mi is a mise, hogyan épül fel. A sorozat tehát azoknak is hasznos, akik nem járnak templomba, de a híveknek is, ha nincsenek tisztában a szertartások minden részének jelentésével. Akadt olyan református, aki írt nekem, hogy köszöni a sorozatot, mert most már átlátja, mi mit jelent a szentmise során. Amikor a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készültünk, adta magát a téma, az Eucharisztiát állítottuk a középpontba. A következő „évadban” az egyházi évet dolgoztuk fel adventtől az úrnapjáig. A harmadikban a szentségeket és szentelményeket mutattuk be.

Ezek szerint a papságnak, az egyháznak nem elég a templomban megszólítani a híveket, a médiában is jelen kell lennie?

Muszáj. Ahogy XVI. Benedek pápa mondta, a következő kontinens, ahol az evangéliumot hirdetni kell, az internet.

Ha az emberek ott élnek, nekünk is oda kell menni az örömhírrel. Élni kell a média lehetőségével, elő kell állni, „akár alkalmas, akár alkalmatlan”, ahogy Pál írja Timóteusnak. Okosan kell csinálni, ami nagyon nehéz. Az olasz állami csatornákon például a beszélgetős műsorokba szinte mindig meghívnak egy papot vagy püspököt, annyira bevett dolog, hogy egy kérdés kapcsán az egyház véleményét is meghallgassák. Minden médium eltérő stílust kíván: a TikTokon teljesen másképp kell kommunikálni, mint egy tévéműsorban vagy az említett vlogon. A lényeg mindig az, hogy a mondandó egyszerű legyen, kerülve a katolikus zsargont, hogy mindenki értse, miről van szó. Ugyanakkor az egyszerű „dokumentálás” is hatékony. Egy-egy eseményt, mint például a Forráspontot vagy a pápai misét, a jelenlévők sokszorosa láthatja utólag is, mivel ezek visszanézhetők.

Az olasz példánál maradva: jól értem, hogy Magyarországon is reagálnia kell(ene) az egyházaknak az aktuális felvetésekre, problémákra?

Nem lehet mindig mindenre reagálni, de az egyház régebben is felemelte a szavát, ha igazságtalanság történt. Az egyház társadalmi tanítása vaskos kötet, és a mindennapjainkat érinti. Sok társadalmi vívmány épp az egyház kezdeményezésére indult el. Ilyen volt korábban az oktatás kiszélesítése, a különféle politikai-társadalmi elnyomással szembeni fellépések, vagy éppen az élet védelme a fogantatástól a természetes halálig. Manapság idehaza is egyre gyakoribb, hogy beszélgetős műsorokban megjelennek az egyház képviselői is, ha a téma ezt indokolja.

Fogékonyak a hívek ezekre a nézőpontokra és magyarázatokra?

Ezt nehéz lemérni, hiszen széles a skála, hogy kikhez jutnak el az üzeneteink. Érdemes megnézni egy Facebook-posztot: azt látom, hogy gyakran az egyetértő többség hallgatag, az ellenkező kisebbség annál hangosabb. Valaki hozzá is szólt egy poszt alatt: „komolyan ez a magyar közszellem?”

Azt mondom, helyén kell kezelni ezeket a megnyilvánulásokat; szívem szerint minden kommentelővel elbeszélgetnék egy csésze tea mellett, de ez sajnos kivitelezhetetlen.

Ha tehetné, kinek ajánlaná, hogy vállaljon szerepet a médiában, a közösségi fórumokon? Hiszen ehhez a tevékenységhez elengedhetetlen a karizma, a műveltség, a kiváló retorikai készség és a teológiai kikezdhetetlenség. Elég felkészültnek tartja erre a magyar papságot?

A legfontosabb az életszentség, hiszen lexikális tudásban egy akadémikus bármikor leköröz egy papot, de mi a papi hivatásra kaptunk meghívást. Ennek nyilván része a tanítás is. Egyszer egy pap barátom összeírta, mi mindenre kellene megtanítani a szeminaristákat, mielőtt pappá szentelik őket. Három oldalt írt tele. Nem lehet mindenre felkészülni. Az egyház bölcsessége az, hogy minden tagját igyekszik olyan helyre delegálni, ahol „otthon” van, hiszen mindenki más területen erős. Ha azonban valaki a médiában kíván szerepelni, számára talán nem ártana egy külön felkészítés. Nehéz például kamerába és mikrofonba beszélni, mert nem érkezik azonnali reakció. Okosnak kell lenni, és bölcsen kell fogalmazni.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Nehéz helyzetben van az egyház, mert manapság a papi hivatás nem népszerű. Vagyis nem biztos, hogy az egyház mindenkit a megfelelő posztra képes állítani, mert kicsi a merítés lehetősége.

Én inkább úgy mondanám, hogy nem minden posztra találni megfelelő felkészültségű papot, ahogyan én sem érzem magam kompetensnek a lelkipásztorkodás minden területén. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mindenki igyekszik lelkiismeretesen helytállni ott, ahová helyezték. A jó pap pedig holtig tanul. Az élet erre bőségesen ad lehetőséget. És ne felejtsük: Jézus sem az akkori top tizenkettőt választotta apostolai közé, hanem azokat, akiket ő képessé tett az evangélium továbbadására. A kicsi merítésre pedig csak azt tudom mondani, hogy sajnos paphiány van. Sok szent életű papra lenne még szükség az egyházban.

Már csak azért is, hogy elérjék a fiatalokat. Az előbb szót ejtettünk a médiáról – e csatornán keresztül megszólítható az ifjúság?

Az internet, a virtuális világ a fiatalok élettere, tehát ezeken keresztül (is) meg kell szólítani őket. Ugyanakkor Ferenc pápa a telt házas Papp László Arénában épp arra hívta a fiatalokat, hogy ne a virtuális, hanem a valós életben legyenek jelen. Nagy tapsot kapott. Nem könnyű ma fiatalnak lenni.

Míg a mi nemzedékünk egy felületen volt jelen, a való életben, ma a rengeteg virtuális tér ugyanolyan súlyú, mint a három dimenzió.

Ezeket a fiataloknak muszáj „etetniük”, és ez a függés feszültséget generál bennük, mert szinte „meghalnak” az internet nélkül. Régen az idősebbek tanították a fiatalokat, most változott a helyzet: egy sor dologhoz az idősek nem értenek, ami szintén feszültséget szül. A „vedd meg, használd, dobd el” korában, amikor minden ideiglenes, nagyon kell segíteni a fiatalokat, hogy az igazi emberi kapcsolatokra tudjanak koncentrálni. Én bízom bennük, és ahol tudom, segítem őket.

Milyen lehet a világ, ha nem sikerül tompítani a világháló csalogató erejét? Egyáltalán: Isten meg tud jelenni ilyen kontextusban?

Mindenképpen, hiszen amikor a világjárvány kitört, a legtöbben az Isten, a hit és az ima szóra kerestek rá a Google-ban. Ha az emberiség olyasmivel találkozik, amivel korábban még nem, kicsúszik a lába alól a talaj, s rögtön felteszi a kérdést: hol van a Jóisten?

Közeledik pünkösd, hogyan készüljünk erre az ünnepre, amely egyben az egyház születésének is ünnepe?

A Szentírás jelképekben beszél a Szentlélekről: hol lángnyelv, hol galamb, máskor szélzúgás vagy élő víz, s mivel kevésbé megfogható, talán nehezebb befogadni a harmadik isteni személyt. A pünkösd azért különös, mert amíg valaki nem tapasztalja meg a Lélek kiáradását, addig számára csupán egy szép ünnep pünkösdi rózsával, népszokásokkal. Javaslom, tartsunk kilencedet, hívjuk a Szentlelket, mert annál nagyobb kaland nincs, mint amikor meghalljuk a Szentlélek hangját. Számomra is akkor vált igazán nagy ünneppé pünkösd, amikor megtapasztaltam a Szentlélek kiáradását, és elkezdtem követni. Ennek köszönhetően lettem pap.