Aki számok helyett neveket adott a csimpánzoknak – Jane Goodall, az ökoküzdelmek reményteli jelképe és erőforrása

Idősen is ragyog, és küzdelemre biztat. Pedig gyerekkorát a második világháború, fiatalkorát az atomháború fenyegetettségében töltötte, és élete majd 90 éve alatt közelről látta a természet gyorsuló ütemű pusztulását. Jane Goodall mégis sorra adja ki könyveit, és 1986 óta a világot járva is igyekszik minél többekhez eljuttatni üzenetét: a remény az egyedüli, ami továbbvisz, és cselekedni segít.

Jane Goodall
Fotó: United Nations/Flickr

Négy év után ismét Magyarországra látogatott Jane Goodall angol etológus, a csimpánzkutatás világhírű úttörője, hogy A remény könyve című legutóbbi munkájáról meséljen. Az ELTE konferencia-központjában tartott beszédét is áthatotta az a bizakodás, hogy bár rengeteg a tennivalónk a föld ökoszisztémájának egészséges működésének visszaállításáért és egyensúlyban tartásáért, a helyzet egyáltalán nem reménytelen.

A kislány, aki nem adta fel

Jane Goodall megerősítette, hogy a remény, amit világszerte hirdet, nem passzív vágyakozás, hanem sok egymásra épülő lépés, kitartó akarás és nemritkán lemondás gyümölcse.

Hogy mit javasol annak, aki úgy érzi, teljesen reménytelen a helyzet? Nézzen körül, és tegyen valamit a saját környezetében. Tegyen egyetlen dolgot, akármit, ami jó. A világ globális problémáját nem tudod megoldani, de segíts valakinek, aki rászorul. Tiszta ívóvíz, hajléktalanság, éhség, utcára tett állatok – mindenki környezetében van olyasmi, amiért tenni tud. „Keress olyanokat, akik hasonlóan gondolkodnak, mint te” – üzeni Jane, hiszen ha cselekszünk, máris jobban érezzük magunkat, és észre fogjuk venni, milyen sokan vannak körülöttünk, akik ugyanazért igyekeznek cselekedni, mint mi, és ettől visszatér a remény.

 „Just carry on” (Csak így tovább) – biztat a kutató, miközben elismeri, optimistának született, de nem csak ezen múlt az életműve. Tízévesen döntötte el, hogy Afrikába utazik, részben Tarzan regénybeli alakja által inspirálva, aki bár sajnos rossz Jane-t vett feleségül, ennek ellenére minden tekintetben megfelelt volna neki – viccelődik –; nagyobb részben pedig azért, mert imádta az állatokat. Makacsul hitt az álmában, amit kevesen láttak kivitelezhetőnek a második világháború közepén (évtizedekkel a polgári repülés széles körű elterjedése előtt), amikor Afrika még nagyon messzinek tűnt, Jane-re pedig legyintettek, hogy csak egy lány. De az anyukája hitt benne, és mindig azt erősítette, hogy ha nagyon akar valamit, s keményen dolgozik érte, bármi sikerülhet. Ő pedig akarta és tette, amit kell.

Előfordult, hogy pincérnőkét dolgozott azért, hogy összegyűjtse afrikai utazása költségeit, később pedig bátran vállalta az összetűzéseket az orvvadászokkal és az akadékoskodó hivatalnokokkal is.

Ezt a lelkesedést láthatta meg a tapasztalatlan, huszonéves fiatal nőben dr. Louis Leakey paleoantropológus is, aki lehetőséget adott neki, hogy a csimpánzokat természetes környezetükben tanulmányozhassa. Goodall már azzal kivívta a tudósok ellenérzését, hogy neveket adott a csimpánzoknak, számok helyett. Aztán amikor rögzítette a megfigyeléseit, azokból kiderült, hogy ezek a főemlősök is képesek olyan, korábban csak az embernek tulajdonított érzéseket és viselkedésmintákat mutatni, mint az öröm vagy a harag, létezik köztük féltékenység, de önzetlenség is, ölelnek és hozzánk egészen hasonló módon fejezik ki a kötődésüket. Nonverbális kommunikációjukban is magára ismer az ember, például, ha fenyegetnek, dühtől eltorzult arccal, felemelt karral hadonásznak, mint némelyik politikus – mondja nevetve Goodall. A hatvanas években botrányosnak számító tézisekről mára bebizonyosodott, hogy gyakorlatilag még több is igaz annál, mint amit Jane állított.

A legújabb kutatások szerint ugyanis a csimpánzok állnak legközelebb az emberhez, a DNS-ünk 98,6 százaléka azonos.

Időközben az etológia, az állatok viselkedésével foglalkozó tudomány felfedezte magának többek közt a kutyák, az elefántok, a bálnák, sőt még a polipok elképesztő intelligenciáját is, és már nem lehet tovább tagadni, hogy az állatok hozzánk hasonlóan értő, érző lények, bírnak a félelem, a fájdalom és az öröm képességével.   

Jane Goodall és egy csimpánz
Fotó: denstoredanske.lex.dk/Michael Neugebauer

Jane négy oka a reményre

Jane látta ezeket a csodálatos lényeket rohamosan pusztuló életterükben, például az újabb mezőgazdasági területek miatt a tanzániai erdőirtás áldozataivá, bozóthússá válva haldokolni, de a reményt sosem adta fel. Négy nyomós oka van erre, amiket meg is osztott a hallgatósággal.

Az egyik ok az ember hihetetlen intelligenciája, amely képessé tette erre a nagyfokú környezetátalakításra. Ha a szívét is használja, akkor megtalálhatja a helyes utat. Meg kell értenünk, mit teszünk a környezetünkkel, mert csak mi vagyunk képesek a változtatásra. A második okot Jane úgy hívja: tántoríthatatlan lélek (indomitable spirit), amelyre számtalan példát is hoz. Az egyik a huszonévesen megvakult tengerész, Gary Haun akaraterejéről szól, aki elhatározta, hogy bűvész lesz.

Addig gyakorolt kitartóan, amíg az ejtőernyőzés, búvárkodás és festés (!) mellett ez is sikerült neki: a gyerekek nem veszik észre, és alig akarják elhinni az előadásai végén, hogy nem lát.

A fiatalság a harmadik, ami reményre ad okot. A fiatalok tenni akarása és elkötelezettsége az az erő, amely motorja lehet a változásoknak. A világszerte működő Jane Goodall Intézetek égisze alatt a Roots and Shoots (Rügyek és Gyökerek) csoportok épp ezért fordítanak kiemelt figyelmet a jövő generációinak környezettudatos nevelési programjaira. A változás elérhető, Jane világszerte látja, hogy ami megtörtént Tanzániában, a csimpánzok menedékét jelentő Gombe Nemzeti Parkban, ahol a kopár és tarra vágott dombokat mára visszafoglalta az erdő, az megtörténhet bárhol. A természet megújuló képessége és ereje pedig a negyedik pillér, amin a remény alapul, de segítenünk kell a regenerálódását. „Together we can, together we will, together we must!” (Együtt megtehetjük, együtt meg fogjuk tenni, együtt meg kell tennünk!)  – fejezte be lelkesítő beszédét Budapesten Jane Goodall, aki továbbra is fáradhatatlanul szórja szét a remény magvait a világban.   

Kép
Jane Goodall etológus
Jane Goodall egy korábbi magyarországi látogatásakor – Forrás: Wikipédia

Gyász, mértékletesség, cselekvés

Jane Goodall megérkezését egy kerekasztalbeszélgetés előzte meg ismert magyar résztvevőkkel. Máté Bence természetfotós, az est háziasszonya, Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus és Takács-Sánta András egyetemi docens, az ELTE Humánökológia mesterszakának oktatója elmesélték saját, személyes tapasztalataikat arról, miként lehet a klímaszorongást cselekvő, előremutató változásba fordítani. Orvos-Tóth Noémi felhívta a figyelmet arra, hogy ne kisebbítsük, hanem ismerjük el és gyászoljuk meg a veszteségeinket, amit a kihaló fajok vagy egy gleccser elvesztése jelent, de ne ragadjunk bele ebbe az érzésbe, hanem fordítsuk át cselekvésbe. Máté Bence, aki hat éve maga is vendégül láthatta Gooddalt híres „láthatatlan” madárleseinek egyikében, a mértékletességre hívta fel a figyelmet.

Pici lépésekkel, egyénenként is sokat tehetünk, például, ha tudva, mekkora környezeti terheléssel jár a szállítása és a termelése, a banán helyett az almát választjuk, és nem egzotikus nyaralásra indulunk, hanem körbenézünk a saját környezetünkben.

Mert „ahol van egy négyzetméternyi zöldfelület, ott van valami csoda” – emelte ki a természetfotós, aki az elmúlt években kezdte el visszafogni a munkájából eredő rengeteg utazást. Bevallotta, nem könnyű nemet mondani egy bálnalesre vagy egy afrikai útra, de ha a döntéseibe azt is belekalkulálja az ember, hogy ez mennyire környezetszennyező, akkor mérlegelni tudja, tényleg megéri-e.

Atomizáltság helyett inkább a közösségek együttes erejére helyezzük a hangsúlyt – ez, ami igazán fontos Takács-Sánta András, a Kisközösségi Program vezetője szerint, aki azt javasolja, magát a „jó élet” fogalmát lenne érdemes átgondolnunk. Melyik tesz boldogabbá: ha veszek valami nagyobbat, szebbet, vagy ha újrakapcsolódom a közösségemhez, a másik emberhez, az élőlénytársaimhoz, a transzcendenshez. Ha belegondolok, mikor voltam igazán boldog, felszabadult és önfeledt, valószínű, hogy nem egy pénzzel megvásárolható tárgy birtoklásához kötődött a pillanat. Ha pedig másfelé fordított figyelemként élem meg az önkorlátozást, nem pedig lemondásként, akkor az máris nem veszteség, hanem ésszerű, szabad döntés.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti