Tanyasi tréning: a harapós valóság, ahol nincs harmadik opció – #Vidéki sanzon 2. rész

Persze sokáig hiányzott a közösség és barátok által nyújtott valós biztonság. Óhatatlanul gyüttment lesz, aki egyszer csak a semmiből oda költözik, ahová a többség született, bármilyen szeretettel fogadják is a szomszédai. És nehéz gyüttmentnek lenni annak, akit valahol már igazán szerettek egyszer. Ezért is jöttünk tanyára. Egy falu túl sűrű, oda nehéz – ha nem lehetetlen – lett volna beilleszkednünk. Itt kell pár percet gyalogolni ahhoz, hogy átérjünk a szomszédba, és ezt szeretjük.

Naponta végignézed életed filmjét 

A Budapestről érkezettekre amúgy is hajlamosak vidéken csodabogárként tekinteni. Gyakran beugrik a bácsi arca a szomszéd dűlőről, amikor elfutottam a háza előtt. Nem azt észlelte (valószínűleg), hogy Budapestről jöttem, hanem hogy dologidőben futkározom. Óriásit köszönt, nagyon udvariasan, de kiült az arcára az őszinte megdöbbenés: „Magának tényleg nincs dolga, fiatalasszony? Nem fárad ki eléggé a ház körüli teendőkben?” – kérdezték a szemei, mielőtt tovább rendezgette volna a portáját. 
Más itt minden. Mások a témák, mint a máriaremetei játszótéren vagy a belvárosban, mert másfajta tudásuk, műveltségük van itt az embereknek. Nincsenek mozik, színházak, bevásárlóközpontok, kávézók, könyvesboltok minden utcasarkon, nem érzed azt, hogy ezeknek valahogy a mindennapjaid részét kell képezniük. 

Szeretjük a budapesti, nagyvárosi élet eleganciáját, nagyvonalúságát, szellemi igényességét, de ha csak ebben élünk, az kicsit mintha megvédene a harapós valóságtól. 

Attól, hogy tudd, hogyan kell előállítani a zöldséget, amit megeszel; hogy értsd, ebben mekkora munka van; hogy nap mint nap látnod kelljen a temetőt, ami emlékeztet a mulandóságodra; hogy a lakóhelyed központjában belebotolj a templomba, ami emlékeztet rá, hogy valami köré szervezni kellene az életedet. Könnyen előfordulhat, hogy hetekig nem látsz óvodát, aminek zebrája előtt lassítasz, hiszen átszaladhat rajta a testvérednek, a szomszédodnak, a barátodnak a gyereke. 

Falun egy nap alatt végignézheted életed filmjét, ha figyelsz: szinte lehetetlen nem elmenni a bölcsőde, az óvoda, a templom, a temető, a rendelő mellett – miközben betérsz a postára, a zöldségeshez, a közértbe vagy a vegyesboltba, hogy aktív szereplője is legyél ennek a filmnek. 

Vidéken mindig van tér örülni, nagyvárosban ezt a teret létrehozni is egy külön projekt, annyi minden fontosabb adódik minden percben. A vidékiek ösztönösen tudják, hogy a tennivaló nem szalad el, amíg figyelemmel végighallgatjuk a másikat – a nagyvárosban luxus megállni és csak úgy jelen lenni. Tréningeken tanuljuk ezt arrafelé.

Ha félúton találkozhatna… 

Valahogy ritkább az egyrészről-másrészről is itt. 

Vagy hoz gyümölcsöt az almafa, vagy nem, nincsen harmadik opció. 

És míg pusztán irodai környezetben ugye lehet véleményes, hogy jól sikerült-e egy háttéranyag vagy perirat, itt, ha megdöglik a tehén, az vitán felül rosszat jelent. Egyértelmű, ki mennyit dolgozik, nem igazán marad tér az udvariaskodásra. 

Jól kiegészítené egymást a két világ, ha hagynánk, hogy hassanak egymásra: a vidéki, az adottságokat nem megváltoztatni akaró, éppen ezért az elmélettel nem sokat törődő világ és a fővárosi, az elméletek ismeretében mindent megoldani akaró. Ha ezek a világok elfogadnák, hogy olykor bizony előremozdíthat az, ami újszerű és idegenül hangzik, illetve, hogy olykor lehet „csak” a józan paraszti eszünkre hagyatkozni, hát, tündérkert lenne itt, állítom. Bitang nagy tudás szintetizálódna, ha félúton találkozna ez az egyre csak távolodó két világ. 

Annyiszor eszembe jut az orosz–ukrán háború kitörése utáni első vasárnapi szentmise a kis falusi templomunkban. Akkoriban még borzasztóan hiányzott a kápolna, a waigandos szentmisék, utána a nagy beszélgetések. Elképzeltem, milyen jó lenne most Hidegkúton lenni, vasárnap reggel a kápolnába menni, szentmise után beszélgetni a többiekkel, esélyeket latolgatni, elemezgetni...

Annyira bizonytalan lett minden, még ha tudtam is, hogy igaza van Mucinak abban, hogy mi most a legjobb helyen vagyunk vidéken, mert van fánk, kutunk és baromfink. Nagyon visszavágytam, gondoltam, mit tud hozzátenni egy kis falusi templom egy világégés küszöbén az én bonyolult lelkivilágomhoz. 
Miután kivonult az atya a ministránsokkal, ugyanúgy, ahogy minden mise után, letérdeltünk, és a kántor vezetésével elmondtuk, hogy „Dicsértessék és áldassék a legméltóságosabb Oltáriszentség, most és mindörökkön örökké, ámen”. 

Igazából ennél többet, azt hiszem, egy mélyelemzés sem tehetett volna a nyugalmamért. 

Ez a lényeg végül is, ha esik, ha fúj, ha háború van, ha béke. Azóta több tucat elemzést olvastam a háborúról szellemes és bölcs daliák tollából, de ennél jobb végkövetkeztetésre nem leltem.

Az írás a Vidéki sanzon sorozat keretében jelent meg, amelynek további részei elérhetőek itt.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>