Köszönjük, hogy minket választott! – Országépítők nem az elvándorlókból, hanem az itthon maradókból lesznek

„Én jövök haza. Mi lenne, ha minden magyar elmenne, és ha egyszer szükség lesz ránk, nem lesz itthon magyar?” – így válaszolt Papp László, amikor felesége megkérdezte tőle az emigrálás szándékával, hogy kövessék-e másfél éves kisfiukkal legendás ökölvívónkat Melbourne-be 1956-ban. A válasz korántsem volt ennyire egyértelmű, hiszen Magyarország csaknem egy hónappal a forradalom vérbe fojtása után, mondjuk ki: pokoli hely volt. 

1956. október 23-a győzelmi mámora, az adrenalin, amit a szovjet szimbólum kivágása okozott a zászlóból, a sok önfeláldozás és harc árán nyert remény, amit ma ünneplünk, addigra szertefoszlott. 

Helyébe tehetetlen düh és félelem lépett: Dávidot az igazságával együtt néhány héttel később eltiporta Góliát.  

A megtorlásra és a régi-új rendszerre sokan „lábbal szavaztak” akkoriban. Nem lehet nekik felróni, összehasonlíthatatlanok az akkori és a mostani viszonyok: kínzások, fenyegetések, kilátástalanság jellemezte a kommunizmus legsötétebb bugyrát. Nincs mit csodálkozni azon, hogy amikor vége lett az ’56-os, Ausztráliában rendezett ötkarikás játékoknak, a 83 sportolóból álló hazai küldöttség mintegy fele a disszidálás mellett döntött, és Amerikában telepedett le. 

A kommunista rendszert, rokonokat, barátokat hátrahagyó emigrálók élete sem volt könnyű, sokaknak nem maradt más választása. Az új ország kihívásokat és sok bizonytalanságot tartogatott számukra, miközben erős honvágy kínozta legtöbbjüket. Ezzel együtt egy biztonságosabb és jómódúbb életre kaptak esélyt a kivándorlók, azokhoz a honfitársaikhoz képest, akik felszálltak a visszafele tartó repülőre, ahogy Papp Laci is tette.  

Néha elgondolkodom azon, vajon milyen életem lenne, ha édesapám elfogadja valamelyik kórházi állást Dániában vagy Dél-Afrikában, amikor én még meg sem születtem. Lenne férjem, aki úgy tesz boldoggá, hogy nem mond neki semmit az a szó, hogy „szeretlek”? A gyerekeim járnának néptáncra a magyar házba, és később az unokáim, dédunokáim mosolyt csalnának az arcomra, amikor törve bár, de nagy igyekezettel beszélik a magyart? Éltem külföldön, éltem szerelemben olyannal, aki nem tudta kiejteni a nevemet – de vajon képes lettem volna így boldogan leélni egy életet, miközben azt érzem, hogy Magyarországon van még feladatom? 

Szerintem nem, mert mi lenne, ha elmennék, és egyszer szükség lesz rám, én pedig nem vagyok itthon?

Az utóbbi időben folyamatosan olyan cikkekbe botlom, amelyek arról szólnak, hogy külföldön mennyivel könnyebb boldogulni (Kiment, bejött!), sikert sikerre halmozó magyarokról, akiknek az eredményeire tényleg büszkék lehetünk. De találkozom olyanokkal is, akik hosszú hasábokon keresztül fejtik ki, hogy „mindegy hová, csak el innen”. Olyan emberek nyilatkozatai ezek, akiknek a nehézségeit talán igen, de a gyűlöletét sokan nem értjük. 

Az is tény, hogy az elvándorlók döntéséhez vezető útra nincs rálátásunk: hívhatta őket szerelem, család vagy olyan lehetőségek, amelyeket, úgy érezték, meg kell ragadniuk. Elhatározásuk felett nincs oka senkinek ítélkezni; külföldön talán megtalálják, amit előtte itthon is kerestek. Valakinek Németország vagy Svédország a világ legvonzóbb helye, mások éppen onnan menekülnek ide, mert Magyarországot érzik jobbnak, biztonságosabbnak. Nézőpont kérdése.  

Egy biztos, az itt maradóknak nagy-nagy hálával tartozunk. Köszönjük, hogy harcoltatok a szabadságunkért, hogy mertetek újjáépíteni, házasodni, családot alapítani, otthont teremteni. Köszönjük, hogy erőtökön felül teljesítve ápoltok, meggyógyítotok minket, tanítjátok a gyerekeinket, megszerelitek a villanyt, vezetitek a buszt, gondoskodtok a rászorulókról, hogy itthon gyártotok, szolgáltattok és termelitek azt, amit az asztalra teszünk. 

Ami rossz, azt meg kell javítani. Ki teszi meg, ha nem mi?

„Haza-hazajövök, épp megtelt a szív
Haza-hazajövök, mindig visszahív
Haza-hazahozok még egy pillanatot
Haza-hazajövök, végre itthon vagyok
Itthon vagyok.”