A történelmi regény legyen a próza királynője! – Bíró Szabolcs szerint a ponyva lehet az olvasás „kapudrogja"

A felvidéki Bíró Szabolcs az immár ötödik kiadásánál tartó, templomosokról szóló nagyregényével, majd az Anjou-házról írt regényfolyamával robbant be a magyar irodalmi szcénába. A pályáját saját bevallása szerint Leslie L. Lawrence-epigonként kezdő fiatal író hamar megtalálta a saját útját. Mára egyedi hangvételű történelmi munkáinak köszönhetően a Bán Mór köpönyegéből kibújt írógeneráció egyik legismertebb és legelismertebb tagja lett.

Bíró Szabolcs
Bíró Szabolcs egyik regényével – Fotó: Némedi István/Bíró Szabolcs archívuma

Az első két könyvedet még gimnazistaként magánkiadásban adtad ki, és már jóval előtte is írtál újságot, énekeltél rockzenekarban. Később kiadót alapítottál és vezettél, dolgoztál antikváriusként, szerveztél középkori történelmi expót és középkori hagyományőrző egyesületet a szülővárosodban. Egészen kacifántos pályaív. Mára mindez letisztult: megmaradt az írás mint hivatás, szabadidős tevékenységként pedig az éneklés a HaddelHadd hardrock-zenekarban. Rányomta bélyegét az írásaidra, hogy immár nemcsak hobbiként tekinthetsz rá, hanem ebből kell eltartanod a családodat is?

Érdekes kérdés. Azt hiszem, igen. Úgy érzem, sokkal jobbak a szövegeim, mert fejlődött az önkritikám. Évek óta mániákusan figyelek arra, hogy a következő könyvem legalább egy dologban biztosan jobb legyen, mint az eggyel korábbi. Ezt egy idő után borzasztó nehéz megcsinálni, de igyekszem.

Ezt az olvasók is érzik?

Na, igen! Az Anjouk regényfolyam most tart a hetedik résznél, a nyolcadikon épp dolgozom. A legtöbb olvasóm az ötödik kötetet, az Ötvenezer lándzsát tartja a sorozat kiemelkedő darabjának, szerintem főleg azért, mert a korszak fontos és jellegzetes történelmi eseményeiből egy csomó egyszerre jelenik meg benne. Gyakran találkozom olyan olvasókkal is, akik az első igazán komolyan vehető regényemet, a Non nobis Domine-t szeretik leginkább.

Azt mondják, abban érezni egyfajta jó értelemben vett nyersességet, akár azt is mondhatnám, amatörizmust.

Érdekes módon ez a több mint tízéves könyv még mindig nagyon jól fut, hamarosan elfogy az aktuális kiadás. Ha minden igaz, jövőre jön belőle majd egy díszdobozos, illusztrált változat. Az utóbbi időben egyébként is igyekszem átvinni a korábban magánkiadásban vagy a Historium Kiadónál megjelent köteteimet az Athenaeumhoz, nagy megelégedéssel látom, hogy van rájuk igény.

Ezek szerint újra megjelennek az első, Francis W. Scott írói álnéven írt szárnypróbálgatásaid is?

Nem, csak azokról a könyvekről van szó, amiket még ma is vállalhatónak tartok.

Ezeket nem?

Figyelj, kezdő íróként én akartam lenni a „magyar” Leslie L. Lawrence! Gondolhatod! (nevet) Az első könyveimet nem jó értelemben vett amatőrség jellemzi. Nem szégyellem őket, részei a pályámnak, de ami rossz, az rossz. Nem kell ezt ragozni. Talán a Non nobis Domine az első olyan könyvem, amelyre azt mondom, ma is helye van a piacon, hiába tízegynéhány éves. Ez volt a profi pályám eleje. Gondolkoztam rajta, hogy az új kiadásra alaposan átdolgozom, átírom, de félek, hogy kilógna a lóláb. Nagyon látszana, hogy mit raktam bele utólag, elveszítené azt a jó értelemben vett nyersességét.

A történelmi regényeket írók klasszikus problémája, hogy a történelmi hitelesség gyakran az irodalmi érték rovására megy, és vice versa.

Én nem látom ezt ennyire fekete-fehéren.

Azért a nagy klasszikusok, Walter Scott vagy Sienkiewicz nem olvastak át ezer meg ezer oldalt a történelmi hitelesség kedvéért.

Talán nem, de nem is nagyon volt rá lehetőségük. Vegyük például Gárdonyit. Hány könyvből készülhetett az Egri csillagokra? Lehetett akkoriban négy-öt összefoglaló munka?! Mégis igyekezett hiteles maradni.

Tudjuk, hogy behatóan tanulmányozta a korabeli divatot, sőt dervisnek öltözve elment Isztambulba a Héttoronyhoz.

Talán a Titkos naplóban teszi fel a költői kérdést: mi lenne, ha a történelem nemcsak kulisszája, színtere lenne az író fikciójának, hanem az író és a könyve fáklyaként világítaná be az adott történelmi kort? Engem ez nagyon megütött, amikor először olvastam.

Igyekszel eszerint alkotni?

Azt hiszem, egy kortárs történelmi regényírónak erre kell törekednie. Fontos, hogy realista történelmi regényeket írjunk.

Miért?

Hogy hitelesek legyünk! Ráadásul óriási luxus kidobni azt a rendkívüli sorvezetőt, amellyel a történelem segíti az alkotást. Ettől még a regényírás nem azt jelenti, hogy az ember leírja az egymást követő történelmi eseményeket, a végén meg kiszínezi némi párbeszéddel meg tájleírással. Az írónak úgy kell beleélnie vagy belelátnia magát az általa választott korszakba, hogy annak eseményeit, történéseit egy logikus, hiteles, ugyanakkor átélhető és érdekes eseménysorrá fűzze fel.

A történelmi regény nem karácsonyfa, nem lehet rá csak úgy felrakosgatni a gömböket, egy csata ide, egy szerelmi szál oda, a csúcsdísz helyére meg teszünk egy királygyilkosságot.
Ez nem regényírás.

A műfaji feltételek adottak, az alkotás irodalmilag értékes, csak az író nem akar ragaszkodni a történelmi keretekhez. Ez is rendben van?

Hogyne! Az előbb talán helyesebb lett volna úgy fogalmaznom, fontos, hogy realista történelmi regények IS készüljenek. Írtam már nem egy történelmi fantasyt. A középkor történelmi kereteit használtam, miközben például a pestisjárványt kicseréltem élőholtakra. Ez lett a Lázár evangéliuma. Ha az ember elég ügyes, játszhat is a realizmus és a fantázia vegyítésével. Ez kihívás és felelősség egyszerre. Az olvasót nem szabad megvezetni, miközben az is igaz, hogy egy történelmi regény kapcsán lehetetlen grammra pontosan kimérni és bemutatni az olvasónak, ez a részlet az író agyszüleménye volt, az meg valójában is megtörtént. Amikor az író igazán belelendül, maga sem veszi észre, hol vannak ezek a határok.

Kép
Bíró Szabolcs könyvek
Fotó: Némedi István/Bíró Szabolcs archívuma

Ha már a belelendülésnél tartunk, mondjuk tíz-tizenöt évvel ezelőtt egyáltalán nem volt megszokott, hogy a könyvesboltokban magyar történelmi regényektől roskadoztak a polcok. Ehhez képest ma évente több tucat regény dolgozza fel a magyarság történelmét Attilától a második világháborúig.

Szép átkötés! (nevet)

Köszönöm! Szóval, mi volt a vízválasztó? Mi történt?

Konkrét dátumot is tudok neked mondani: 2012 volt az áttörés éve. 

Bán Mór első Hunyadi-regénye?

Nem, az 2008. Bán Mór évekig szinte egyedül képviselte a műfajt a mainstreamben. Emlékszem, akkoriban az ő könyvei voltak ott a polcomon, Benkő László Honfoglalás-trilógiája egy kis erdélyi kiadó gondozásában, meg egy-két kötet Fonyódi Tibortól, aki tulajdonképpen nem is tekinthető klasszikus értelemben vett történelmiregény-írónak. Rajtuk kívül akkoriban nem nagyon volt más. Én is ebben az időszakban határoztam el, hogy krimik helyett inkább ebben a műfajban próbálom ki magam. Valahogy úgy adódott, hogy 2012-re nemcsak az én első történelmi regényem, a már emlegetett Non nobis Domine készült el, hanem más pályatársak egy-egy könyve is. Emlékszem, abban az évben ültem az Ünnepi Könyvhéten a frissen megjelent, templomosokról szóló regényemmel, amikor két-három standdal arrébb látom, hogy egy jókora plakáton hirdetik egy bizonyos Trux Béla új regényét, A templomos lovagot.

Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Bélával akkoriban még nem ismertük egymást, de azóta megbeszéltük, hogy benne is hasonló érzések kavarogtak, amikor meglátta az én könyvemet.

Telítődött a piac, mit gondolsz?

Nehéz erre válaszolni. Az biztos, hogy most nagyon rácuppantak a magyar írók ezekre a témákra, ez addig nem is baj, amíg a mennyiség nem megy a minőség rovására.

Divatból írnak történelmi regényeket?

Ezt nem merném kijelenteni. Azok a kollégák, akiket én ismerek, egytől egyig szerelmesei a magyar történelemnek. Szándékosan nem mondok neveket, de nem egy van köztük, aki heteket tölt levéltárban, vagy személyesen keresi fel a készülő regénye helyszíneit. Tele van jobbnál jobb könyvekkel a piac, de az kétségtelen, hogy mára nagyon népszerű műfaj lett a történelmi regény, ezért egyre több gyengébb minőségű ponyva is akad. Ez önmagában nem is lenne baj, az olvasó majd szelektál, de néha azt érzem, ez kicsit a műfaj hitelességét is rombolja.

Kép
Bíró Szabolcs író
Fotó: Némedi István/Bíró Szabolcs archívuma

Sokszor a kevesebb több?

Nem egészen erről van szó. Nagyon örülök minden egyes jó magyar történelmi regénynek. Valóra vált Bán Mór álma, a történelmünkről szóló könyvekkel vannak tele a könyvesboltok.

Nem akarok itt eltartott kisujjal fanyalogni, de a történelmi regénynek a próza királynőjének kellene lennie.

Számos pályatársam munkájára bátran rá is merném aggatni ezt a jelzőt, másokéra meg sajnos nem.
Van egy sejtésem, miszerint a következő évtized arról szól majd, kik azok, akik kipotyognak a lyukakon. Szerintem a piac nem tarthat el ennyi írót ugyanebben a zsánerben a végtelenségig.

Az olvasónak sincs könnyű dolga. Egy könyvesboltban ácsorogva nincs ideje alaposan átgondolni, ponyvát vett-e le a polcról, vagy a próza királynőjét.

Bizony, a megjelenés pillanatától már elég nehéz elválasztani a kettőt, a választ már csak akkor kapod meg, ha elolvasod a könyveket. Azonos minőségű kötés és nyomdai munka, szép borító, így első látásra nyilván esélyed sincs elválasztani a búzát az ocsútól.

Akkor mi a teendő? Segítsünk kicsit az olvasóknak!

Hogyan szúrjuk ki a történelmi ponyvát? Nem vagyok irodalomtudós, nincs erre egzakt válaszom, az ember ezt valahogy érzi. Olvasod a szöveget, és érzed, ha az író ócska húzásokkal próbálkozik. Érzed, hogy a fenébe is, ha még két napot ül rajta, akkor tisztességes munka is lehetett volna belőle. Vagy egy sör mellett elég lett volna tanácsot kérni a haveroktól.

Te szoktál?

Persze, van egy őrültekből álló csapatom! Nem is feltétlenül a szöveggel vagy a cselekményszövéssel kapcsolatban zaklatom őket. Mániákusan irtózom a történelmi bakiktól – amiket sajnos még így sem mindig sikerül elkerülnöm. (nevet)

Szerencsére a csapattagokat nem zavarja, ha este 11-kor írok egy SMS-t, hogy „figyu már, szerinted milyen fából készülhetett az asztal Anjou Károly szobájában?”.

Egy mondat erejéig még visszatérve a ponyvára – vagy inkább nevezzük lektűrnek, az szerintem szimpatikusabb. Meggyőződésem, hogy a műfajnak megvan a maga létjogosultsága. Egyrészt kapudrog, másrészt néha nekem is elképesztően jólesik egy jól megírt lektűrt olvasni. És ha az olvasó nem akar mélyebbre merészkedni? Hát, istenem, annyi baj legyen!

Íróemberként tudsz még olvasni?

Hát, hogyne! Sőt, munkaköri kötelesség. Óriási felüdülés kilépni a korból, amelyben íróként mozogsz. Nagyon jól esik esténként fantasyt, sci-fit, horrort vagy szépirodalmat olvasni. Most épp Cserna-Szabó András új történelmi regényét, a Zerkót olvasom, az például a műfaj egyik legjobbja. Csak az fáj, hogy ilyet még én sem tudok!

Várj, ha olvasol egy könyvet, ki tudod mondani, hogy „no, ez a fickó is jobb, mint én”?

Aha, persze!

Nem fáj?

Dehogynem! Hát, hogy a fenébe ne fájna! (nevet)

Amikor a nap végén kikapcsolod a gépet, benne az aznap legépelt fejezetekkel, mit érzel, csúcsán vagy a pályafutásodnak?

Úgy mondanám inkább, hogy a helyemen vagyok. Remek csapat jött össze az Athenaeumnál, öröm a közös munka. Szakmailag mindig van hová fejlődni, de mostanra ott tartok, elégedett vagyok a munkáimmal. Az embernek el kell jutnia odáig az önismeretben, hogy ne szívja mellre az építő jellegű kritikát, és fogadja el a legtöbb javítást a még készülő könyvben. Szerkesztőmtől, Peiker Évitől az utóbbi nyolc évben e téren is sokat tanultam.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti