Tényleg kutyahúst tesznek elénk a sarki büfében? – Száz éve élnek Magyarországon kínaiak, azóta virulnak az őket övező legendák is

Kőfaragó árusok

A 20. század első évtizedében átadták a transzszibériai vasútvonalat, amivel megnyílt a szárazföldi utazás lehetősége a kínaiak számára, Európa felé. Először 1906-ban érkeztek kínaiak Magyarországra, hamarosan a sajtó is „felfedezte” őket. 
„A csontos arcú sárgák csapata nagyon egyszerű mesterségből él: vándorló kőszobrász. Hamu- és virágtartót, papírnyomót, csúnya kis nőalakot, majmot, végül bálványt árusítanak. Egyrészt otthon faragják, de ha megtelepedtek valahol nagyobb időre, akkor kis műhelyt rendeznek be; s a »fehér ördögök« városaiban is művészkednek. Az igazi művészethez ugyan nem sok köze van ennek a naiv háziipari csalafintaságnak, de a pesti közönség átlagát – úgy látszik – kielégíti a selejtes áru, mert a chinamanok szívesen tartózkodnak itt és sztereotip vigyorgással emlegetik, hogy milyen kedves ország Hungary” – számolt be róluk 1912-ben a Vasárnapi Újság.

A kínaiak többnyire vidéki nagyvárosokba költöztek, de miután rájöttek, hogy a fővárosban könnyebb a megélhetés, inkább Budapestet választották. Hogyan éltek? 

Elsősorban utcai árusok voltak, a kávéházakat járták kofferjeikkel: papírlegyezőket, de leginkább zsírkő szobrocskákat árultak. Idejük nagy részét azzal töltötték, hogy megkeressék azt a pénzt, amivel tovább tudnak menni Nyugatra vagy Amerikába.

A gyerekek nem jártak iskolába, helyette artistaként, utcai zsonglőrként próbáltak pénzt keresni. A családok munkamegosztásban dolgoztak, és a megkeresett pénzt beadták a közösbe. A többség, a vezetőjüket kivéve, általában írástudatlan volt.  Borzasztó körülmények között éltek: szoba-konyhás lakásokban, egymás hegyén-hátán, szalmazsákokon aludtak, és a földön ülve ettek. Jellemzően a Csikágónak nevezett területen, a VII. kerületben éltek, a Népszínház utca környékén, ahol el tudtak bújni, ugyanis sokszor illegálisan tartózkodtak itt, és féltek, hogy kitoloncolják őket.

„Lajos, a kínai, akit elütöttek”

Megbélyegezte őket a magyar társadalom, hamar legendák terjedtek el róluk. „Titokzatos vallási szertartásokat végeznek” – írták róluk, holott csak arról volt szó, hogy nem keresztények, hanem buddhisták voltak. Kuruzslással vádolták őket, mert nem tudták értelmezni a hagyományos kínai orvoslást. Azt feltételezték, hogy undorító dolgokat esznek, és hiányolják a patkányokat Pestről. Ráadásul folyamatosan probléma volt a neveikkel. Erre jó példa, hogy Molnár Ferenc író egy hírből kiindulva – miszerint automobillal elütöttek egy kínait – írt tárcát a Vasárnapi Krónika című lapba. Az egyszerűsítés kedvéért Luiginak nevezte a sérültet, és mivel az olasz Luigi magyarul Lajos, így lett a férfiból „Lajos, a kínai, akit elütöttek”. 

Az első világháború előtt mintegy kétszázan éltek itt, majd a háborúval szinte teljesen eltűntek az országból.

Az első magyar misszionáriusnő
Akik itt maradtak, azokat Kunszt Irén misszionáriusnő pártfogolta: a gyerekeket írni-olvasni, a szülőket magyarul tanította, illetve próbált orvosi ellátást szerezni nekik. Volt olyan család, amely az ő hatására áttért a keresztény hitre. Kunszt Irén Németországban született, és az angol misszió tagjaként hirdette a kereszténységet Kínában, de élete végéig magyarnak vallotta magát. Három hosszabb időszakot töltött Kínában, 1904 és 1932 között.

Kép

Kunszt Irén – archív fotó

Az 1920-as évek közepén ismét nőtt a számuk, és ekkor már vegyes házasságok is köttettek. A kínai bevándorlókkal kapcsolatos mítoszok pedig átalakultak: kóbor kutyákat esznek, szovjet ügynökök, lányokat csempésznek külföldre, titkos nagyfőnökük van – csak néhány példa a sok rasszista sztereotípia közül, amiket terjesztettek róluk. 

Mindenük volt, és minden olcsón 

De mikor jöttek azok a kínai családok, akikkel napjainkban is találkozhatunk? Még bőven tartott a Kádár-rendszer, amikor a ’70 es évek végén Kínában exportorientált gazdaságot fejlesztettek. Eközben Magyarországon sok termék hiánycikknek számított, a kínaiaknak viszont mindene volt. Ilyen körülmények között érkeztek meg az úgynevezett első generációs kínaiak. De hogyan jöhettek? Úgy, hogy a magyar kormány ’89 elején (1992-ig) megszüntette a vízumkötelezettséget. A „batyuzó árusok” megvették a repülőjegyet, leterítették a törülközőiket és eladták az olcsó termékeiket. Textil-, ruha- és cipőkereskedelemmel foglalkoztak, általában rossz minőségű termékeket kínáltak, és ha valamit nálunk nem vettek meg, azt tovább vitték például a még szegényebb Jugoszláviába. 

Kína különböző tartományaiból, vegyes társadalmi háttérrel érkeztek, de közös volt bennük, hogy nagyon jól számoltak és szorgalmasak voltak. 

Üzletet nyitottak, és állandóan ott ültek. Ugyanakkor zárkózottak voltak, a magyar nyelvet nem beszélték. A ’90-es években nagyjából 40–45 ezerre volt tehető a számuk.  Az első generációs turnusból sokan hazatértek vagy továbbmentek Európa más országaiba, hazánkat inkább ugródeszkának tekintették. Gyakran lehetett velük találkozni a 23 évig működő, de 2014-ben bezárt józsefvárosi piacon, ahol diplomától kezdve jogosítványon át a hamis cigarettáig bármit lehetett kapni. 

Szeretnek itt élni közöttünk 

Az újabb hullámot a letelepedési kötvénnyel érkezők hozták el, ők azok a többségében értelmiségiek, akik ingatlanvásárlási céllal érkeztek Magyarországra 2013–2017 között. Azt tudni kell, hogy ők már nem mind ragaszkodnak a hagyományaikhoz, nem a család a legfontosabb számukra, hanem önmaguk megvalósítása. A budai kerületekben vásároltak lakásokat, de a XIV., XVI., XVII. kerület kertvárosi részein élnek. Ott töltik az elektromos autóikat és élik a mindennapjaikat. Nyitottak, érdeklődők, beilleszkednek a magyar közösségbe. Szeretnek itt élni közöttünk, ugyanakkor mindenből van sajátjuk: ügyvéd, könyvelő, fodrász, akupunktúrás orvos, sőt saját szervezeteik és saját újságjaik is vannak. A családtagokkal együtt nagyjából 15 ezer fő kapott letelepedési kötvényt. Igazi „Chinatown” nem alakult ki, hiszen Budapest több pontján telepedtek meg. 

A megítélésük kapcsán viszont úgy tűnik, nincs új a nap alatt. Ahogy száz évvel ezelőtt, úgy jelenleg is élnek velük kapcsolatban rosszindulatú városi legendák. „Itt a sárga veszedelem, kiszorítanak minket az országunkból” – mondják sokan.

 A KSH adatai alapján viszont 2023-ban nagyjából 18 ezren élnek itt, viszonyításképp ez körülbelül annyi, mint Pécel lakossága.

Miért gondoljuk mégis azt, hogy napról napra többen vannak? Azért, mert amikor megjelentek a rendszerváltás idején, ahogy minden nem európai akkoriban, sokkolták a társadalmat. A másik ok, hogy a munkájukból kifolyólag – boltjaikban, éttermeikben – szem előtt vannak. Harmadszor pedig, mi minden ázsiait hajlamosak vagyunk kínainak nézni. Semmi jel nem utal arra, hogy illegálisan élnének itt, ugyanis például boltot nem tud úgy üzemeltetni valaki, hogy nincsenek rendben a papírjai.

Miért nincsenek sírjaik a temetőben? 

2001-ben egy rendőrségi hírekkel foglalkozó lap, a HavariaPress arról írt, hogy egy szervezett bűnözői csoport eltünteti a kínai holttesteket. Ez olyannyira sértette őket, hogy a magyarországi kínai közösségek először és utoljára közösen léptek fel, kiadtak egy közleményt, amelyben cáfolták a híresztelést. Az igazság ugyanis nem az, hogy a kínai elhunytakat „eltüntetik”, hanem az, hogy ha valaki halálos beteg lesz, az hazautazik kezelésre vagy meghalni. Ezért nem látunk az utcákon öreg kínai embereket. „A levél visszatér a fa gyökereihez” – tartja egy mondásuk. Ha valaki itt veszti életét, a holttestét akkor is hazaszállítják.  

Ma is sokan szeretik hangoztatni, hogy a kínaiak kutyahúst esznek, és azt is teszik elénk a sarki büfében. A valóság ezzel szemben az, hogy a nagy részük soha életében nem evett kutyát vagy macskát. Igaz, Kínának vannak olyan tartományai, ahol fogyasztanak ilyesmit, de csak egyfajta hiedelemből, erőlevesként időseknek adják, és speciálisan erre tenyésztett kutyákat vágnak le hozzá.  

Amikor az első hullámban tömegesen megjelentek az egyszer használatos zoknijaikkal, nem túl tartós áruikkal, kialakult a „kínai egyenlő gagyi” nézet. Tény, hogy a mai napig árulnak a szegényebb társadalmi osztály tagjai számára is megfizethető ruhát, viszont már a márkás holmik is Kínában készülnek. 

A csúcsminőséget ugyanúgy ott gyártják, vagyis, ha valamire „Made in China” van írva, az attól még lehet jó. 

Az egyik legújabb legenda a koronavírus-járvány idejéből származik, miszerint titkos kínai rendőrőrsök nyíltak Budapesten. Ezek valójában nem rendőrőrsök, hanem okmányirodák. A kínaiaknál ugyanis például az új jogosítvány kiváltását is a rendőrségen kell intézni. A „rendőrőrsök” megnyitása mögött pedig az a prózai ok állt, hogy az itt élő kínaiak a járvány miatt nem tudtak hazautazni, ezért annak érdekében, hogy a lejárt okmányaikat meghosszabbítsák, ügyintéző irodákat nyitottak azokban a városokban, ahol sokan élnek.

Források:
A PPKE BTK-n működő Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoport workshopja a 2023-as Kutatók Éjszakáján: “Ázsiából jöttem, mesterségem címere…” – Ázsiai közösségek Magyarországon.
- Mátyás Anna Réka: A két világháború közötti magyarországi kínai kolónia
- Dr. Gulyás Anett: Miben mások a Magyarországon élő kínaiak?  Ismertető a Magyarországra bevándorolt kínai közösség életéről. 
- Dr. Salát Gergely: Városi legendák a magyarországi kínaiakkal kapcsolatban