Bringanti azt is speciális kerékpárra ülteti, akiről mások már lemondtak – „Újra érte a reggeli szél, látta a madarakat, a fákat, a színeket”

Jól sejtem, hogy gyerekkori szerelem fűzi a kerékpárokhoz?

A kerékpár és a szerelem valóban összefonódott az életemben. Gyerekként testnevelő tanár, majd hegesztő szerettem volna lenni, aztán a kettőt lényegében ötvöztem: ma egyrészt a sérült emberek mozgását segítem, másrészt vasakat hegesztek össze, ez a mesterségem. Ami pedig a szerelmet illeti: amikor már udvarolgattam, relatíve jó kerékpáros voltam. És akkor az első páromat egy madzaggal egy biciklin magam után kötöttem, úgy vontattam fel a szadai dombokra. Aztán megkerestem a mesteremet, a nagybácsikámat, hogy csináljunk kettőnknek egy tandemet. Így indult a történet.

S hogyan folytatódott?

Nincsenek véletlenek. A sors úgy rendelte, hogy egy ismerősünk vak gyermeket nevelt, és szólt, hogy nekik is milyen jó volna egy tandem. Szó szót követett, majd elkészítettem. Aztán a Vakok Intézetéből felhívott a kollégiumigazgató, végül ők is rendeltek három darab háromülésest. Ez a kilencvenes évek közepén történt, de még tavaly is én szervizeltem a járgányokat – nagyon jólesik a lelkemnek úgy viszontlátni a munkáimat, hogy még mindig üzemelnek a huszonéves alkatrészeikkel.

Ön döntötte el vagy az élet, hogy ennyire a különleges igényekre specializálódik?

Az élet hozta így. Egyszer például betipegett a boltomba egy sérült ember kockás papírral, ami a mai napig megvan – hozott egy rajzot, hogy ő milyen speciális biciklit szeretne. Egy külföldi újság prospektusából másolta ki, megcsináltuk, bevált. Azóta tervezett többet is, sőt egy gokartot is felújítottam neki, lábbal taposósat. Sok-sok év után idén hozták vissza egy javításra, sok ilyen visszajáró ügyfelem van. 

Kevesen foglalkoznak ilyesmivel, mert munkaigényes, de nem egy nagy pénzkereset. Szakmai kihívásból, elhivatottságból lehet csak csinálni, van vele küzdelem bőven.

Hogyan szerzett gyakorlatot abban, hogy melyik sérülési típussal küzdő embernek milyen kerékpár lehet alkalmas?

Volt szerencsém dolgozni egy orvosi teamben az egykori Mozgássérültek Állami Intézetében, ahol ortopéd orvossal, gyógytornásszal, szociális munkással munkálkodtunk együtt. Közösen találtuk ki, milyen eszköz lenne alkalmas egy-egy páciensnek. Nagyon komoly szakmai munka folyt, hiszen mindenki mást látott a maga szakterületéről, és olyan embereket is mozgási lehetőséghez juttattunk, akikről még a hozzátartozóik sem gondolták, hogy kerékpározni fognak. Egyszer pedig bejött az akkor már működő bringás boltomba két öltönyös úriember, akik épp indítottak egy egyesületet. Onnantól havonta meghívtak két találkozóra a sérült tagjaikkal, akik helyben kipróbálhatták az eszközöket. Ott kaptam a Velocipész nevet, és ott annyi fajta sérültség volt – láb, kéz nélküli emberek, vakok –, hogy képbe kerültem az igényeikkel. Nagyobb szakmai fejlődés volt, mint könyvekből tanulni a szakmát.

Nyilván nem olcsó egy-egy ilyen eszköz. Hogyan garantálható, hogy megtérül az ügyfél beruházása?

Úgy, hogy biztosra megyünk. Van kölcsönzési lehetőség is, pont azért, hogy tapasztalat alapján döntsük el, mi a megfelelő. Addig próbálgatunk, míg meg nem találjuk, melyikbe érdemes beruházni. És persze a biztonság a legfontosabb tényező, ilyen értelemben is teljes szakmai felelősséget vállalok a munkámért. Sosem volt még gond. Akadtak, akiknek direkt sárga színű járgányt készítettem – ők kérték így –, hogy jól észrevehetők legyenek a közlekedésben. Minden kérést meghallgatok, talán a neveltetésemből adódóan van is valamiféle szociális érzékenységem a különleges emberek felé.

Kép

Az anyuka így viszi iskolába kislányát Bringanti átalakított biciklijén, naponta kétszer 25 km-t bringáznak – Fotó forrása: Balogh Anna Facebook-oldala

Akiknek már az ismeretsége is biztosan egyedi élményt, sok új tapasztalatot jelent…

Nem is üzleti, hanem emberi alapon működöm. Azt az elképesztő hozzáállást kapom ezektől a személyiségektől, hogy nincs lehetetlen. Készítettem már szájjal-lábbal festő művésznek olyan háromkerekű biciklit, amelyet lényegében a feneke mozgatásával kormányzott. És kitekert vele Budapest egyik végéből a másikba. Ezek csodák. Vagy aki vidéken a törzsével irányít egy négykerekű fekvőbiciklit, maga mögé ültetve a nem látó asszonykáját. Elmennek egy hátizsákkal a szomszéd faluba kecsketejért, hazaviszik, megcsinálják a kecskesajtot és eladják. 

Hány ép társuk van, aki állandóan nyafog, panaszkodik, ők meg mindenre képesek, csak mert akarják! Óriási lelkierejű, pozitív életszemléletű emberekkel találkozom.

Köztük, úgy tudom, autistákkal és Down-szindrómásokkal is. Milyen nekik, velük dolgozni?
Nemrég egy autista kislánynak egy olyan széktolós bringát szerettek volna a szülei, amelyikbe csak be kell őt ültetni és tolni. Én meg mondtam, hogy inkább ő is tekerjen, mert kiskamaszkorban az a legfontosabb, hogy levezessék az energiákat, új élményhez jussanak. Megpróbáltuk, hát úgy ült a bringán, mint egy huszárkapitány, aki lovagol! Látszott, hogy van tartása. Mosolygott. A szülők pedig ámultak, hogy 14 éves korában kell rájönniük, igazából mire képes a gyerekük. Nyáron pedig egy Down-os kislánnyal túráztunk együtt. Kicsit tartottunk tőle, bírja-e majd hat–nyolc órán át a biciklin, de ő is mosolyogva ülte végig az utat, beszélt magában, és fogta a fejét örömében, hogy „Úristen!” A saját kis világában remekül szórakozott, biztonságban érezte magát. Bízott bennem és a technikában, jól elvolt a tájjal, mindenkinek sziázott, persze nem mindenki köszönt neki vissza. Mondtam is, hogy hagyjad, ezek kukák. A következő köszönése így hangzott: „Szia, kuka!”

A történeteiből azt a tanulságot is levonom, hogy sok olyan ember életét színesebbé lehetne tenni a kimozdulási lehetőség biztosításával, akik akár évek óta főleg a négy fal között élnek…

Én is ezzel biztatom a hozzátartozókat, és általában ráérzek, mi milyen eszközzel oldható meg. Az érintetteknek pedig az adott jármű irányítása tanulható, ahogy a gyerekek is megtanulják kicsiként. A kulcsszó, hogy a bringa személyre szabott legyen, ehhez persze nem árt, ha megvan köztem és a jármű leendő tulajdonosa között a közös hullámhossz. Az autista és Down-os gyerekek, felnőttek rettentő érzékenyek, extrán érzik a másik ember közeledését, minden rezdülését. Emlékszem, egy táborozás során egy bográcsot mostam locsolókannával, amikor egy nehezen kezelhetőnek tartott Down-os kislány kíváncsian odajött. Pillantásokkal, testtartással, testbeszéddel, egyetlen hangos szó nélkül kommunikáltunk. Most is beleborzongok. Végül segített, ő is locsolta a kondért, ráéreztünk egymás rezgésére. Ez is egy csoda volt. Nem tudom, ezt is lehet-e tanulni, vagy adottság kell hozzá.

Kép

Fotók forrása: Frank Antal

Ha jól tudom, már időseknek is készít speciális járgányokat, amivel egy újabb olyan csoportnak segít, akiknek a nehezedő élethelyzete ily módon könnyíthető.

Idős édesapám már állandó gondozásra szorul, én pedig tizenöt év után visszavásároltam egy tandemet, amin egymás mellett ülhetünk. Gondoltam, itt van a papának a gép, együtt tudunk vele haladni, ha akar, ő is teker, ha nem, nem. Este fél nyolckor vittem el hozzá egy utánfutóval, ő meg papucsban, bottal kibotorkált: „Mi ez, fiam?” Holnap ezzel megyünk anyukának kenyérért, mondtam. 

Ő pedig, aki már lesötétített szobában, gyógyszereken élt, másnap reggel ott állt melegítőben, cipőben – ekkora hatása volt az eszköz látványának! 

Még viccelődtem is, hogy csak nem kitette az asszony… Aztán, mivel valaha imádott horgászni, egy tóhoz is elvittem, több tíz kilométerre. A betegségei ellenére a világon semmi baja nem volt, viszont újra érte a reggeli szél, látta a madarakat, a fákat, a színeket, amiket a tévében ugyanígy nem lehet. És mindjárt más volt a vérkeringése, a vérnyomása. Szóval igen, az idősgondozásban is jól jöhet egy speciális bringa, mert a gyerekeké a jövő, de a szüleinkkel is törődnünk kell. Nem leírni őket, lehetőséget adni, bízni bennük, mert amit ezzel adni tudunk, az nekünk is ajándék. Én mindazt, amit tőlük kaptam, most így adom vissza.