Keresse a Képmást az újságárusoknál!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.

Elsőként parlamenti székbe

Mar Galcerán még csak 18 éves volt, amikor belépett a konzervatív Néppártba (PP, Partido Popular), majd lassan haladt előre a ranglétrán. Múlt tavasszal a huszadik helyen szerepelt a párt listáján a valenciai regionális parlamenti választásokon, akkor nem járt sikerrel, végül tavaly szeptember 14-én egy párttársa kiesése miatt beülhetett a képviselői székbe. 

Ha körbenézünk Európában, nem ő az egyetlen, aki Down-szindrómásként szerepet vállal a politikában. Franciaországban 2020-ban Éléonore Laloux lett az első Down-szindrómás személy, aki közhivatalt tölthet be a franciaországi Arras városi tanácsban, míg Írországban Fintan Bray 2022-ben került politikai pozícióba. 
Spanyolországban 2013-ban Ángela Bachiller Valladolid városában ülhetett be az önkormányzati testületbe. 

Viszont Galcerán a legelső Európában, aki regionális vagy nemzeti parlament tagja lehet. 

„Senki másról nem hallottunk. Ez hatalmas előrelépés és a valódi befogadás példája” – fogalmazott Agustín Matía Amor, a spanyol Down-szindrómásokat képviselő hivatalos szervezet munkatársa. Galcerán évtizedek óta sorstársai helyzetének javításán dolgozott: több mint 20 évig volt köztisztviselő Valenciában, valamint egy Asindown nevű szervezetet is vezetett, amely Down-szindrómás gyermeket nevelő családoknak nyújt segítséget.

A Down-szindróma az egyik leggyakoribb veleszületett rendellenesség, minden ezredik gyermek ezzel a kromoszómahibával jön a világra. Nem gyógyítható, hiszen betegségnek sem mondható, sokkal inkább egy állapot. Az érintett gyermekek értelmi fejlődése lassú, izomzatuk általában renyhe, ízületeik lazák, növésük átlag alatti, végtagjaik rövidek. Arcberendezésük jellegzetes: pici orr, lapos orrnyereg, ferde vágású szem, apró fül, arcpír. Korábban a születéskor várható átlagos élettartamuk a kezeletlen betegségek és a műtét nélkül hagyott szívproblémák miatt átlag alatti volt. Ma már a 70 év feletti kort is megérhetik.

„Vannak, akik azt hiszik, nem vagyok rá képes”

Míg a spanyol média üdvözölte Galcerán kinevezését, a közösségi oldalakon támadások is érték. „Vannak, akik támogatnak, de vannak olyanok is, akik azt hiszik, nem vagyok rá képes. Viszont ők nem ismernek engem vagy a háttértörténetemet – mondta a spanyol képviselőnő, aki új szerepét óriási felelősségnek tartja. – Meg akarom tanulni, hogyan végezzem jól a munkámat a valenciai polgárokért, és ami még fontosabb, azokért, akik hozzám hasonlóan valamilyen fogyatékossággal élnek.” 

Reméli, hogy jelenléte a regionális parlamentben segít lebontani a társadalomban továbbra is fennálló előítéleteket, különösen a Down-szindrómás emberek esetében. „Azt akarom, hogy az emberek emberként tekintsenek rám, ne csak a fogyatékosságomat lássák” – hangsúlyozta. 

„Évszázados lemaradásunk van”

Mikor fogunk ott tartani, hogy nekünk is legyen egy Mar Galceránunk? A magyarországi helyzet áttekintésében Gruiz Katalin, a Down Alapítvány elnöke volt segítségünkre. A kepmas.hu-nak küldött válaszaiból kiderül: 180 fokos fordulat kellene ahhoz, hogy itthon egy Down-szindrómás személy a képviselői posztig juthasson. 

Spanyolországban legalább 40 éve dolgoznak a valódi esélyegyenlőségen: sem az óvoda, sem az iskola nem szegregált, és a felsőoktatás is nyitva áll a Down-szindrómás és más, nem átlagos fiatalok előtt. A munkahelyek nagy része is inkluzív, vagyis alkalmaz fogyatékos dolgozókat. 

„Ott már jó ideje nincsenek infantilizálva, lekezelve, kitaszítva az értelmi fogyatékos emberek. Nekünk ebben évszázados lemaradásunk van, amit nem fogunk egyhamar behozni.”

„Kell hozzá politikai akarat, nyitott oktatás, egy a mostanival teljesen ellentétes attitűd és sok pénz” – összegzi Gruiz Katalin.

Az érintettek Magyarországon főleg azért nem alkalmasak arra, hogy beüljenek a parlamentbe, mert szegregáltan élnek, nem járnak rendes iskolába, ahol írni-olvasni tanítanák őket, ahol gyakorolhatnák az önálló döntéshozatalt, s megtanulnának kiállni magukért. „Tehát előbb nekik is meg kell tanulniuk »az életet«, a részvételt, a maguk érdekvédelmét, az önérvényesítést és a mások képviseletét. Ez nem megy egy pillanat alatt, és főleg nem megy izoláltan, szegregáltan, totális passzivitásra ítélve” – magyarázza az elnök asszony.

Mit értünk totális passzivitás alatt? Azt, hogy ha valaki értelmi fogyatékos, többnyire cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezik, azaz elvesznek tőle minden döntést a saját életével kapcsolatban: vehet-e magának cipőt, kaphat-e bármit a saját pénzéből, lehet-e partnere, gyereke és így tovább. 

Miért nem tekintik állampolgárnak őket?

A kizáró gondnokság alatt élő Down-szindrómások nem szavazhatnak, holott ez alapvető emberi jog. „Nemhogy képviselet irányába, de politikai véleményformálás irányába sem tettünk meg még egyetlen kezdő lépést sem, inkább az ellenkezője igaz, a mindenből kizárás” – véli az alapítvány vezetője. Kiemeli, nagyon messze vagyunk attól, hogy a szóban forgó honfitársainkat cselekvőképes embernek vagy állampolgárnak tekintse a magyar jogrend.

Míg Spanyolországban több főiskolai végzettségű Down-szindrómás ember van, Magyarországon a már felsorolt okok miatt sajnos nem tudnak részt venni a felsőoktatásban sem. 

Pedig ahogy a parlamenti képviselők mögött és mellett működik egy segítő stáb, segítséggel a Down-szindrómások is képesek lennének ellátni képviselői feladatukat.

„Képviselőként nyilván egymagukban nem tudnának eljutni a helyes gombig (parlamenti szavazáskor – a szerk.), főleg nem tudnának megharcolni egy politikai gőzhengerrel, ezt senki nem gondolja. De az, hogy ott vannak, láthatók a legfelsőbb döntéshozatali szinten is, hogy felszólalhatnak a saját közösségükért, üdvözlendő és irigylésre méltó” – folytatja. 

Elsősorban neveltetés kérdése, de az átlagemberekhez hasonlóan őket is érdeklik a közügyek. „Ha lenne erre képzés, tréning, jó képviselők lehetnének. Önérdek, megalkuvás, csalás, lopás, hazugság nélkül” – teszi hozzá. Hiszen számukra ezek ismeretlen fogalmak. 

Források:
downalapitvany.hu
theguardian.com
lavanguardia.com

A Jelenlét díjat a legszegényebb településeken dolgozó szociális segítők elismerésére 2017-ben alapította a Máltai Szeretetszolgálat, amelyet idén négyen vehettek át: Fodor Éva és Inántsy-Pap Sándor a Magyar Máltai Szeretetszolgálattól, Szurominé Neuzer Nikoletta a Baptista Szeretetszolgálattól, Elekné Román Katalin a Világítani Fogok Alapítványtól. Mellettük idén először a munkájuk külső segítői és támogatói közül is választottak díjazottat: nagy meglepetésünkre és örömünkre a Képmás magazin szerkesztőségét!

A Máltai Szeretetszolgálat a következő laudációval méltatta magazinunkat:
„Több mint húszéves az újság, amely a hazai sajtóban egyedülállóan képviseli, hogy az ember szeretetből teremtett képmás, hogy a család és a nemzet érték, hogy összetartozni örömteli felelősség. A Képmás az értékalapú média kiemelkedő lapja, amely több profi újságírói teljesítménynél: tárgyilagos, de elkötelezett és életigenlő tartalmat ad, és úgy tájékoztat aktualitásokról, hogy időtlen üzenetekkel gazdagít. 

A Képmást fellapozók nem kalkulált fogyasztónak, hanem valóban Tisztelt Olvasónak érezhetik magukat, mert a lap minden cikke a riporterekén túlmutató odafigyelésből születik. 

Ezzel a többlet-figyelemmel, a szív figyelmével találkoztunk mi is két évvel ezelőtt, egy Tarnabodra vezető közös úton. Ebből a találkozásból egy gyönyörű nagyriport született a falubeli jelenlétünkről. Hamarosan azt vettük észre, hogy egyre több cikk jelenik meg a Képmás hasábjain a felzárkózó településeken végzett munkáról. Tudósítások a szimfóniás gyerekek koncertjeiről, nagyriportok egy-egy falu saját történetéről, Rimócról, Arlóról, cikk a cigány asszonyok felzárkóztatásban betöltött szerepéről, ajánló a Fete-településeken megtermelt finomságokról, a Fetekertről. Színvonalas, egyedi hangú, lényeglátó, szép kiemelésekkel tűzdelt írásokat olvastunk azokról, akikért dolgozunk, és azt láttuk: egy rendszeresen, pozitívan és értően publikáló lap közössége állt mellénk. Hogy van egy csapat, aki látja, jól látja és jól láttatja ezt a szolgálatot akkor is, ha mi nem mutogatjuk.
A melléállás készsége mozgatja a Képmás közösségét akkor is, amikor a címlapsztárok mellé életükkel másokat szolgáló hétköznapi emberek arcát teszik a borítóra. Amikor a Média a Családért-díj átadójára a Szimfónia programban zenélő gyerekeket hívják zenélni. Amikor a „képmásosok” nemcsak tudósítóként, hanem önkéntesként is megjelennek például a beregsurányi határátkelőn vagy a zalakomári Jelenlét Ponton. A Képmás bátor és elkötelezett jelenléte megújítja a miénket. Mert a szív figyelmét és a melléállás készségét, ami a Képmásnak sajátja, mi úgy hívjuk: Jelenlét.”

A Máltai Szeretetszolgálat felzárkózó településeken végezett munkájáról Jámbor-Miniska Zsejke részletesen, több riportban is foglalkozott, amelyek itt és itt  érhetőek el, a FeteKertet bemutató írásunk pedig itt olvasható.

A díjakat Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, diagnózis alapú felzárkózási stratégia végrehajtásáért felelős miniszterelnöki biztos és Lantos Szilárd, a Modellprogramok vezetője adta át.
A díjat szimbolizáló bronzplakettet Csíkszentmihályi Róbert (1940–2021) Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas szobrász és éremművész alkotta, az emlékérem a jóléti erkély és a nyomor kapcsolatát ábrázolja. 
A díjátadó ünnepségen fellépett a tizenkét felzárkózó településről érkező Máltai Szimfónia zenekara, akikkel vendégfellépőként Miklósa Erika is színpadra állt.

Amikor a feladat szóba kerül

Minden családban rengeteg a feladat, szinte mindenki erre panaszkodik. A teendőkről az emberek többsége azt vallja, hogy nagyon fontosak, megoldásra várnak, sosem érnek véget és nincs köztük szünet. A felnőttek sok esetben olyan elintézendő feladatok áldozatainak látják magukat, amelyek felett nincs kontrolljuk. Sokan nem tudnak segítséget kérni, illetve úgy érzik, hiába is kérnének támogatást a családtagjaiktól. A megoldást többen egy ideális időszak csodaszerű kialakulásában látják, amikor végeznek a tennivalókkal, végre hátradőlhetnek majd, élvezhetik a békét és a nyugalmat.

Egyes családtagok mindezt úgy élik meg, hogy a teendők elválasztják őket egymástól. Úgy tűnik, mindenki a maga feladatán ügyködik, és bezárkózik a saját világába. 

Mintha választani kellene a feladatok és a kapcsolatok között, és ebből többnyire a feladatok kerülnek ki győztesen. 

Sokan úgy gondolják, csak úgy lehetséges kikerülni a szorításból, és csak úgy lehet a családtagokkal több időt tölteni, ha minden évben kijelölnek erre egy-két hetet, általában a nyaralás idejét. Tulajdonképpen felvállalnak egy olyan további hatalmas anyagi és szervezési feladatot, amelynek előkészítését a többivel párhuzamosan teljesítik, hogy aztán átmenetileg felfüggeszthessék a többi feladaton való munkálkodást, és élvezhessék a családi kapcsolataikat.

Feladat, kihívás, felelősség, érték, értékesség

Frank Herbert, a Dűne írója szerint: „Az élet titka nem probléma, amit meg kell oldani, hanem realitás, amit át kell élni.” Márky Ádám életmódszakorvos nemes egyszerűséggel ezt úgy fogalmazta meg: „Az élet nem matekpélda, amit meg kell oldani, hanem naplemente, amit meg kell élni.” A legtöbb ember elméletben egyetért ezekkel a véleményekkel, a mindennapokban mégis sokan úgy érzik, hogy a feladatok szorításában problémamegoldó üzemmódban élik az életüket. Ha egyszerű választ szeretnénk adni erre az ellentmondásos helyzetre, miszerint másként élünk, mint amiben hiszünk, akkor mondhatjuk, hogy a mai világ, amely a sikert, a teljesítményt, a drága utazásokat és a tárgyak felhalmozását jelölte meg a boldogság fokmérőjének, szinte alig-alig enged más választást a számunkra. Ugyanakkor a családokkal dolgozva jól megfigyelhető, hogy egyéni történeteink és kapcsolataink dinamikája hatással van arra, miként viszonyulunk a feladatokhoz, ezért érdemes szembenézni mindazzal, amit hoztunk magunkkal, illetve amit menet közben alakítottunk ki.

A feladatok fogságából nem is olyan egyszerű kitekinteni, mert a mindent elárasztó teendők és elintéznivalók annyira lekötik a mentális energiánkat, hogy már arra sincs erőnk, hogy tudatosítsuk, miben vagyunk. Így kérdéseket sem tudunk feltenni magunknak, amelyekre reflektálhatnánk. Érdemes megfigyelni magunkat azokban a ritka pillanatokban, amikor nincs feladatunk. Milyen számunkra az, amikor nem kell semmivel sem foglalatoskodnunk, amikor csak mi vagyunk, illetve a gondolataink és az érzéseink? 

Egyből keresünk valamilyen elfoglaltságot, mert olyan nehéz mindaz, amivel ilyenkor találkozunk? 

A legtöbben ilyenkor elkezdik a közösségi média oldalait görgetni, valamilyen játékot nyomogatni, sorozatot bámulni, hogy ne kelljen tudomást venni arról, ami belül zajlik. Ha nem tanultuk meg gyermekkorunkban, hogy miként bírjuk ki és dolgozzuk fel a nehéz érzéseinket, akkor egyszerűbb, ha valamilyen feladatba temetkezünk, vagy éppen ellenkezőleg, egy olyan időrabló tevékenységet folytatunk, amely eltereli a figyelmet mindarról, amiben vagyunk. Ilyen szempontból a halogatás és a feladatokba temetkezés ugyanannak az éremnek a két oldala.

Ráadásul a feladatok elvégzésén keresztül megélhetjük a saját értékességünk érzését. Teljesen rendben van, ha tudunk örülni a sikereinknek és büszkék vagyunk a teljesítményünkre. A dilemma inkább az, hogy ezek nélkül vajon szerethetőnek, elfogadhatónak és értékesnek éljük-e meg magunkat? Vannak, akik szinte mindig nyomás alatt érzik magukat, hogy megfeleljenek mindannak az elvárásnak, amelytől csendesedik az a belső kritikus hang, amely az eredményeiket lekicsinyli, értékelhetetlennek kiáltja ki vagy kineveti. Ez a feszített és hajszolt állapot a felszínen remek eredményekkel kecseg­tet, az áldozatát pénzzel, sikerrel és csillogással árasztja el, a nyomában viszont alacsony önértékelés, állandó kedvetlenség és a kapcsolatok kiüresedése jár. 

Gyakran ez a hang akkor is megszólal, amikor a környezetről van szó. Így az sem lesz soha elég, amit az illető párja, gyermeke vagy a munkatársa elvégez. Ezek az emberek gyakran azt (nem) veszik észre, hogy hatalmas kapcsolati távolságba kerültek a szeretteiktől, egyrészt azért, mert mindig a feladatot helyezték első helyre, és nem maradt idejük a többi emberre, másrészt azért, mert a kritikus hang és az ebből fakadó kontroll nem mozdítja elő a kapcsolati összehangolódást. 

Mások nem a tökéletesen elvégzett feladatokban, hanem a másik kiszolgálásában találják meg szerethetőségük zálogát. A másik személy szükségleteit önmaguk elé helyezik, és olyan feladatokat is elvégeznek, amelyekre nem kérték őket. Mivel saját igényeiket háttérbe szorítják, gyakran érzik magukat kizsigerelve, ami gyakran örömtelenséget és különböző testi és lelki tüneteket okoz.

Tévedés azt hinni, hogy a szerethetőség és az értékesség érzése megvásárolható a feladatok elvégzésével. 

Gyakoriak azok a párkapcsolati viták, ahol a felek azon veszekednek, hogy ki végez el több feladatot. Ilyenkor általában mindketten elismerésre, odafordulásra és megértésre vágynak, ám ez nem vásárolható meg a teljesítménnyel.

Kép

Fotó forrása: Freepik

A feladatok evolúciója a párkapcsolatban

A párkapcsolat folyamán a teendők fokozatosan határozzák meg a mindennapokat. A megismerkedés idején természetes, hogy bőkézzel áldozunk órákat és napokat a kapcsolat építésére. A tennivalók többnyire másodlagosokká válnak, és úgy tekintünk rájuk, mint amik elveszik az időt a másikkal együtt töltött időtől, a találkozástól. A nagy lobogás időszaka után kezd beszivárogni a kapcsolatba a realitás, s nyomában settenkednek a teendők. Az együttélés alatt többnyire kiderül, hogy a többé-kevésbé összehangolódott pár remekül tud végezni a feladatokkal is. Ekkor még akár közös tevékenységgé is válhat a teendők intézése. Még megfigyelhető, hogy érzelmileg gyakran visszatérnek társukhoz a feladatok végeztével. 

Ahogy múlik az idő, épül a kapcsolat, a felek egyre több „feladatot” vállalnak közösen: egzisztenciaépítés, karrier, házasság, gyermekvállalás. Ezek alaposan megnyirbálják a pár közös idejét, de a tennivalók közben vitézül gyarapodnak. Eleinte nem tűnik fel a kapcsolat építkezési zajában, főleg a gyereknevelés állandósult átmenetiségében, hogy a felek a párkapcsolatot mint erőforrást már leginkább csak felélik, de nem töltik újra: a tartóoszlopokat csak terhelik, de nem tartják karban, a gyümölcsöket leszedik, de nem öntözik a gyümölcsfát. Egyes esetekben a viták és a konfliktusok megszaporodása jelzi elsőként, hogy valami nincsen rendben. Más esetben olyan erős a konfliktuskerülés ösztöne a párban, hogy a kapcsolat védelmében szőnyeg alá söprik ellenvetéseiket és rossz érzéseiket. Még inkább a feladatokra összpontosítanak, hiszen azok amúgy is folyamatosan kopogtatnak az ajtón, és remekül elterelik a figyelmet a nehézségekről. Így vagy úgy, de a pár sorsa többnyire a párkapcsolati távolság lesz. Egyre nehezebbé válik számukra megosztani a gondolatokat, az érzéseket. Egyre több a kerülendő téma. 

A feladatok így már nemcsak teljesítendő penzumnak tűnnek, hanem menedéket is kínálnak. 

A pár tagjai ebben a szakaszban sokszor rosszabbul érzik magukat. Az egykori szerelmeseknek eszükbe jutnak a szülői vagy baráti intelmek, felerősödnek a kezdetben esetleg felmerült kapcsolati elbizonytalanodások és megfogalmazódnak a kapcsolati közhelyek. Például: „Felépül a ház, de elválik a házaspár.” „Amíg semmink nem volt, boldogok voltunk, most meg mindenünk megvan, mégis magányosak vagyunk.” Érthetetlen helyzetekben kirobbanó viták zajlanak sokszor azonos forgatókönyv szerint. A felek nem hallják, nem is hallgatják meg egymást. A vitákban elhangzó kifejezések pedig automatikusan beindítják a védekező mondatokat. A jelzők egyre erősebbé válnak, hogy elérjék a másikat. 

A házaspár tagjai úgy érzik, nincs megoldás, reménytelenséget és tehetetlenséget élnek meg. A lakás, a kocsi, a gyerek, a hétvégi ház, a nyaralások fontos és értékes eredmények, de közben ezek is újabb feladatokat szülnek. Úgy érzik, a túlélésért küzdenek. Jellemző mondat ilyenkor: „Csak ezt a napot éljem túl.” Nehezen mennek az egyeztetések, sok a feszültség a családban, ezért a két szülő külön-külön próbál megküzdeni a rá háruló teendőkkel. Ez gyakorlatias megoldásnak tűnik, mindez valamennyire gyorsíthatja a feladatok teljesítését. Mégis előbb-utóbb azt élhetik meg, hogy olyanok, mint a súlyosan megrakott szekér elé befogott két ló, akik bár egy úton haladnak, mégis külön irányokba húznak. A „megrakott szekérrel”, amellyel ketten összefogva jó hangulatban és könnyedén haladnának, külön-külön elakadnak, és a terhet még nehezebbnek is érzik, mint amilyen valójában. 

Nemcsak a tevékenységek összehangoltsága hiányzik, hanem az érzelmi biztonság is, amelyből meríthetnének. 

Hiszen egymás támogatása, nyugtatása, lelkesítése, felemelése, szeretete, elfogadása, maga az érzés, hogy nem vagyok egyedül – sok erőt ad.

Kép

Fotó forrása: Freepik

A megoldás felé

Az ilyen küzdelmek során, ha nem is fogalmazzuk meg, de úgy érezzük, hogy a feladatok elsőbbséget élveznek a kapcsolattal szemben. Gyakran úgy véljük, a feladatok a kemény realitást képviselik, míg a párkapcsolat vagy a családi kapcsolatok a „ha marad rá idő” kategóriába tartoznak. És persze egyre kevésbé marad rájuk idő. A kapcsolat maradékának megóvása érdekében visszahúzódunk, és magunkba fojtjuk a nehézségekkel kapcsolatos érzéseket, vagy folyton veszekszünk, vitatkozunk, ami ugyancsak rombolja a harmóniát.

Ilyenkor a párok vagy családok különböző motivációkkal érkeznek a család- vagy párterápiás folyamatba. Néha a rengeteg vitára panaszkodnak. Néha azt gondolják, a kommunikáción kellene javítani. Néha a gyermek óvodapedagógusa vagy tanára jelzi, hogy a gyermek viselkedése arra utal, gondok vannak otthon. Ez először ijesztőnek vagy akár megszégyenítőnek tűnik, de valójában az új kezdet startköve is lehet.

Ilyenkor gyakran megjelenik az igény, hogy a terapeuták tegyenek igazságot abban, hogy ki a felelős a kialakult helyzetért, ki végez több feladatot, kinek nagyobb a terhe, ki érdemelne több segítséget, kinek kellene jobban odatennie magát. A hosszú távú megoldást azonban nem az segíti, ha egyenként átbeszéljük a feladatok elosztását, és igazságot teszünk abban, hogy kinek mit kellene végeznie. Sokkal inkább az, amikor a pár tagjai megtalálják a válaszukat arra, hogy milyen az az élet, amelyet érdemes élni, hogyan tudják ebben egymást segíteni és támogatni. 

Valamint megteremtődik a kapcsolatban az az érzelmi biztonság, hogy teljesítmény nélkül is elfogadhatók és szerethetők a másik számára. 

Nem kell semmit bizonyítani, mert a szeretet feltétel nélküli. Ennek megtapasztalása gyakran nem könnyű azok számára, akiknek gyerekkorukban nem ez volt az alapélményük. A kapcsolatban megtapasztalt biztonság azonban korrektív élményt jelent, amely begyógyíthatja ezeket a sebeket. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

 

 „Ami a filmezésben vonz: a kamera hihetetlen közelsége, az ebből adódó intimitás. Mindig érdekelt, ilyen közelségből a színész miként tud igaz maradni. A filmjeleneteken utólag nem lehet változtatni, azok már »dobozban vannak«. Ha színpadon játszol, estéről estére változtathatsz: ma kicsit rosszabb voltam, majd holnap. De a film örök. Épp ezért a filmezés szinte emberfeletti koncentrációt igényel.”

Így zajlott az Oppenheimer castingja

„Hosszadalmas folyamat bekerülni egy ilyen szuperprodukcióba. A casting úgy zajlik, hogy kapsz egy jelenetet pároldalnyi szöveggel, amit esetenként nagyon rövid idő alatt kell megtanulnod. Sarkítva: »tegnapelőttre tizennégy oldalt most, ugorj közben duplaszaltót«. Itt két jelenetet kértek, egyik sem szerepelt a filmben, általános casting-anyag volt, minden jelöltnek ugyanezt küldték. A konkrét szerepről nem tájékoztattak, fontos, hogy ne kerüljön ki egyetlen szó sem a forgatókönyvből, még karakter se. Az egyik jelenet csodás szövegrészlet volt, másféloldalnyi monológ a világegyetemről, a kozmoszról, fekete lyukról, időtlenségről, térről. A másik egy politikai beszervezés története, úgy egy oldal. Miután megcsinálod, vársz. Sokat vársz. Én ezeket a szövegeket a felvétel után szeretem is széttépni, hogy megszabaduljak a súlyuktól, attól is, hogy gondoljak rájuk – el kell engedni! Ahogy a casting-terem ajtajának kilincsét is el kell engedni. El kell menni, inni egy jó kávét, sétálni egy jót, ledőlni aludni és elfelejteni, mert már a hatáskörödön kívül van. Aztán legfeljebb meglepődsz…”

„Megvan az Oppenheimer!”

„Körülbelül két hónap telt el a felvétel és a telefonhívás között, ami teljesen váratlanul ért: valahova épp indultam, egy lépcsősornál tartottam a házam mellett. 

Az ügynököm hívott, kérdezte, ülök vagy állok. Mondom, itt vagyok a sötétben egy lépcsőfokon. Azt mondja, megvan az Oppenheimer. 

Mondom, hívj vissza, légy szíves, egy-két percen belül. Addig fölmentem, és Editnek, a feleségemnek kihangosítottam, hogy ő is hallja. »Most mondd el!« »Megvan az Oppenheimer.« Így történt.”

„Fölkészültem az életéből”

„Van egy nagyon sajátos hanglejtése, ritmológiája az akkor emigrált magyarok beszédének. Amennyi videót csak tudtam, megnéztem Szilárd Leóról. Fölkészültem az életéből, egy nagyon szép, közel 500 oldalas életrajzi könyvet olvastam el a munkásságáról, a személyiségéről. Vannak felvételek is arról, ahogy beszélt. Ilyenkor át kell venni valami ízt, ennek vannak technikai oldalai, de főleg valami kicsengést meghallani, a levegővételre koncentrálni, hol helyezi el a hangot. Valaki elöl beszél, valaki hátul, az mit árul el a karakterről, mennyire nyitott a szája vagy zárt. Amíg egy skót teljesen más egy angolhoz képest, vagy egy felső osztálybeli angol a cockney-hoz képest, nálunk az akcentus kevésbé jön ki. Persze másként beszél a Nyírségből származó ember, mint mondjuk egy dél-magyarországi.”

A forgatás pillanatairól

„Az ember tudja, hogy nagy a tét, de nem szabad erre gondolni. Egyetlen dologra támaszkodhatsz, az elvégzett munkára. Ha helyesen végigmentél azon az úton, amin ilyen esetekben végig kell menni, arra támaszkodhatsz is bátran. Persze van egy drukk, nagyon érzékeny emberek vannak a díszletben, én szeretek ilyenkor hátrébb húzódni, felmérni a terepet. Nem kell beállni középre, az ember talál magának valahol egy falrészletet, nekidönti a hátát, és vár. Ha majd rákerül a sor, úgyis jönnek, kézen fogják, és odaviszik, ahová mennie kell.”

Kép

Haumann Máté a Chicago című előadásban – Fotó: Pro Kultúra/Szita Márton

„Helló, láttad?” – kérdezte Cillian Murphy

„Edit hívta fel rá a figyelmem, hogy másfél évvel korábban, amikor együtt néztük a Birmingham bandáit, azt mondtam mellette a szófán, hogy de jó lenne egyszer Cillian Murphyvel játszani… A forgatáson ő is fölmért engem, nyilván nekem ez megtiszteltetés volt, szabad csatorna alakult ki köztünk, jól tudtunk egymással játszani. 

A közös jelenetünk talán másfél perces, szépen megírt, jól láttató jelenet. Összességében négy órába telik ezt fölvenni. 

És ha két óra után átáll a kamera rólam őrá, jelentkezhet bennem egy enyhe fáradtság, de nem lehet kevesebbet teljesíteni, mint amikor rajtam van a kamera. A kolléga kezét ugyanúgy fogom, ahogy ő is fogta az enyémet, amikor engem vettek. Egymásra utaltak vagyunk, és ez csodálatos valahol. Ő nagyon kedves, közvetlen egyébként. Van egy bajtársiasság, ezen a szinten fel sem jöhet kétely a másik emberről. Később megörült nekem, amikor a vörös szőnyegen találkoztunk: »Helló, láttad?« – kérdezte a közös jelenetünkről, de nekem ott nyílt alkalmam először megnézni. Azt mondja, tök jó lett. Juszt Balázs producer barátom kísért el, tőle tudom, hogy közben Robert Downey Jr. ugrált mögöttünk, és pici szíveket rajzolt a fejünk fölé.”

Christopher Nolan bízik a színészeiben

„Kiváló rendező, hihetetlenül kedves, közvetlen és nyugodt, kiegyensúlyozott ember, aki körül jó lenni. Neki is köszönhető, hogy senki sem teljesített alul, de senki sem teljesített fölé. Valahogy mindenki a helyén volt és végezte a dolgát, szó szerint lehetett alkotni, mert hagytak alkotni. Nem volt ukáz, hogy ezt csinálod, akkor az úgy lesz, és kész. Van egyfajta felajánlás a színész részéről, utána egyeztet a rendezővel. És neki olyan remek készsége van az instrukcióival elmozdítani karaktereket, embereket, hogy egy-két szó, és már tudod, miről beszél. Nagyon megtisztelő egy ilyen embertől, hogy a kamerája előtt hagyja, hogy önmagam lehessek, mert bízik bennem.”

Álompartnerekről, külföldre költözésről

„Nagyon szeretnék együtt dolgozni Florence Pugh-val, aki kedves és szórakoztató egyéniség, ráadásul döbbenetesen jó színésznő. Vagy rendezőként a Coen testvérekkel – a Nem vénnek való vidék az egyik kedvencem. A külföldre költözés, ott tartózkodás munkafüggő, én nagyon szeretek itthon élni. Szeretem a helyet, ahol felnőttem, kötődöm hozzá. Az édesapám és az ő édesapja is ott nőtt föl, minden egyes sarok, kapualj, hegyvonulat és út az otthont, a nyugalmat jelenti.”

Az öltönyökről

„Amikor a londoni premierre fölvettem egy vörös inget, rá egy vörös zakót, belenéztem a tükörbe, és aput hallottam. Azt mondta: »Ááá, ez az!« Amikor pedig Leó öltönyét kerestük a filmhez, a jelmeztervező asszisztense nem azt nézte, mennyire jó, fess, passzentos vagy csinos rajtam az öltöny, hanem engem figyelt. Csak a tekintetemet, az ábrázatomat. Fölvettem az első ötöt – jó. Következő: rendben. Következő: »ez lesz az!« Majd megnéztük a zakó belsejét, az volt beleírva, hogy Budapest. Ez milyen szép!” 

„Szilárd León az Oppenheimerben egy olyan öltöny van, amit egy itthoni szabóságból béreltek. És ez engem ott talált meg egy kinti ruhapróbán, Los Angeles külvárosában.”

Az édesapa, Haumann Péter öröksége

„Ő sosem tanácsolt, sosem igazgatott, sokkal inkább elmondtuk egymásnak a véleményünket az adott munkáról, odavissza. Mindig élvezettel hallgattuk a másikat, tényleg a munka érdekelt, mint két asztalost a műhelyben. »Még itt egy kicsit sorjázzál, ott kerekítsd le a sarkát.« Már beteg volt, de nagyon örült az Oppenheimernek, mert végignézte, mennyi munkával jár egy ilyen lehetőségig eljutni. Tagadhatatlan a játékomban is az apai örökség, ez a génekkel átjön. Néha én is elképedek, hogy van egy olyan fejhangom vagy mellhangom, ami rá emlékeztet. Nagyon sokszor érzem a jelenlétét. Anélkül, hogy ez bármiféle furcsa mágia lenne, néha megüt, hogy itt van. És ez nagyon jó, megnyugtató érzés.”

Legkedvesebb színdarabjáról

„Veszprémben játszottuk Kéri Kittyvel a Vadkacsát, és apunak volt egy nagyon jó mondása a premier után. Van ugyanis egy érdekes kapcsolódás a nagypapám, apám és köztem. A nagypapám fodrász volt, de színész szeretett volna lenni, amatőr szinten űzte is ezt a szakmát. Erről apám nem tudott, amíg az ő első sikere nyilvánvaló nem lett Pécsett. Akkor a legenda szerint az öreg kinyitott egy ládácskát, és abból mutatott neki különböző színlapokat, hogy ő ebben is volt, meg azt is csinálta. Nekem nem volt szerencsém felnőttként ismerni a nagypapámat, mert egyéves koromban elhunyt, mégis nagyon erős kötődést érzek hozzá. Amikor meghalt, apukám felé az utolsó mondata ez volt: »Üdvözlöm az én örökös haveromat« – aki én voltam. Nos, a Vadkacsa premierje után állunk a színpadon, mindenkinek a kezében pezsgő, falatkák, jönnek az emberek gratulálni, de apu csak áll a sarokban. Egyszer csak odamegyek hozzá: »hogy láttad, jó volt?« Csak néz maga elé, azt mondja: »minden, amit csináltál úgy, ahogy volt, helyénvaló volt.« Mondom: »de bővebben?« És akkor nagyon szépet válaszolt: »Nézlek téged, átugrottál a fejem felett.« Nem értettem, mire gondol, ám így folytatta: »Nézlek téged, de az apámat látom.« És ezzel az időutazással összeértek a szálak.”

Ki ne találkozott volna egy sikertelen próbálkozás közben azzal, hogy valami azt súgja: „Te nem vagy elég jó ehhez. Inkább hagyd abba!”. Van, aki ellenáll és erőt gyűjt a következő nekiugráshoz, mások pedig elhiszik, hogy a kudarcok csak az alkalmatlanságukat mutatják. Egy ismerősöm látott engem fotózni Szipál Péter nemzetközileg elismert portréfotós társaságában, aki éppen felhívta a figyelmem arra, hogy amit csinálok, az így nem fog működni, sőt nagyon ronda lesz. Jót nevettünk, és segített megtalálni a megfelelő beállítást. Ezután ez az ismerős, aki kívülről figyelte a folyamatot, azt mondta, hogy ő is szeretett volna megtanulni fényképezni, csak attól félt, hogy a sok ügyetlenkedés megszégyenüléshez és kidobott időhöz, energiához, pénzhez vezet. Utána megkérdezte, hogyan tudok túllépni azon, hogy esetlenkedem a fényképezőgéppel. Mert szerinte csak akkor van értelme csinálni valamit, ha azt kiváló szinten tudjuk művelni. 

Én viszont azt gondolom, hogy a kiválósághoz vezető út a kiválótlanság tégláival van kikövezve: akad köztük kudarc, sikertelenség, fiaskó, hitevesztettség és kétely feliratú kő is.

Ez az, ami megkülönbözteti az önmagukat sikeresnek megélő embereket a reményvesztett kicsinyhitűektől: hajlandók elviselni a kezdeti nehézségeket, sőt még annyi örömöt is lelnek a próbálkozásokban, hogy az akadályok csak még több erőt adnak nekik a folytatáshoz. De mi értelme van ennek az egésznek? Miért próbálkozzunk, ha nem biztos a siker?

A fekete nők haja

A kis Sarah Breedlove 1867-ben a családja első szabad tagjaként született, ami nem volt olyan rózsás helyzet, mint első hallásra gondolnánk. Az addig rabszolgaként tartott feketék háború általi felszabadítása nem azt az eredményt hozta, hogy már a társadalom teljes jogú tagjaiként élhettek. Nehezen kaptak munkát, és ha kaptak is, olyan kevés fizetségért, ami a napi élelmiszerre sem volt elég. Nem tanulhattak, nem dolgozhattak akármit, csak azokat a munkaköröket láthatták el, amelyeket a fehér társadalom számukra fenntartott. Csak olyan helyeket látogathattak és olyan közlekedési eszközöket használhattak, amit és ahogyan az uralkodó osztály engedélyezte (például nem ülhettek le a villamoson, nem használhatták a mosdót a munkahelyükön). Az addig elnyomó réteg rettegett a megtorlástól, így létrejött a Ku-Klux-Klan, amely napi szinten fenyegette az afroamerikai lakosság életét. Innen szép nyerni. 

Sarah ötévesen elárvult. Életében háromszor házasodott: egyszer megözvegyült 20 évesen, kétszer elvált. 

Egy lánya született, akit napi egydolláros mosónői fizetéséből nem tudott eltartani. Akkoriban lúgot és olyan vegyszereket használtak a mosáshoz, ami a rossz egészségi állapottal és hiányos étkezéssel kiegészítve nyomot hagyott többek között a fejbőrén: hajhullás, kopasz foltok és bőrbetegségek jelentek meg nála. Sarah a harmadik férje nevén (Madam C. J. Walker) kezdte a hajnövesztő szerek értékesítését házaló ügynökként egy akkor már sikeresnek mondható nő, Annie Malone vállalkozásában. Majd saját terméket fejlesztett ki a konyhájában, amelynek hatásosságát a vásárlók sokszorozódása és a vállalkozás növekedése bizonyította. De a sikere nem volt lineárisan felfelé ívelő folyamat, az útját álló buktatókat sorra veszi az életéről készült, most futó filmsorozat. 

Kép

Madam C. J. Walker – Fotó forrása: Wikipedia

Az ablakon kidobott idő nyomában

Marcel Proust (1870–1922) francia írót Az eltűnt idő nyomában című regényfolyama tette nemzetközileg is elismert íróvá. Proust kilencesztendős volt, amikor átélte első asztmás rohamát. A környezete és ő maga is törékenynek ítélte egészségi állapotát, ezért alig mozdult ki, az írás és olvasás felé irányult a figyelme. Szeretett volna nagyot alkotni, de valami láthatatlan erő mindig megállította, és inkább fektette rövidebb, könnyed hangvételű újságcikkekbe az energiáját. Köztudottan gyakran panaszkodott arról, hogy nehezen megy az írás, nem halad az alkotással. Éveket töltött el látszólag hasztalan bóklászással és tűnődéssel, mire nagy nehezen, hosszadalmas munkával megírta a regényét. Az eltűnt idő nyomában megörökíti a francia kommün alatt és után történt társadalmi változásokat. 

Az emlékezést mint univerzális emberi tapasztalatot pedig olyan mélyrehatóan ábrázolja elsőként az irodalomban, hogy a pszichoterápia fejlődő tudománya is hasznát vette a megfogalmazásainak. 

Kép

Marcel Proust – Fotó forrása: Wikipédia

Thor tutaja az óceánon

Thor Heyerdahl (1914–2002) norvég felfedezőt, etnológust emberfeletti teljesítményekre sarkallták a belső meggyőződései: hogy az ókori népek, akiket egy óceán választott el egymástól, kapcsolatban álltak egymással, sőt az ókorban rendelkezésre álló eszközökkel készített hajókkal szelték át a nagy vizet. Több ízben kísérelte meg bizonyítani hipotéziseit, amelyeket a jelenlegi tudományos közvélemény sem tekint bizonyítottnak. Először a polinéz szigetvilág ejtette rabul 1936-ban, s mivel megfigyelte az óceáni szél- és vízáramlatokat, valamint őshonos dél- amerikai növényeket talált a szigeteken (például édesburgyonyát), szokatlan gondolattal állt elő. Úgy vélte, hogy a Dél-Amerikában élő emberek hajóikon az áramlatok segítségével el tudtak jutni Polinéziába. Ezt bizonyítandó Thor 1947-ben Kon-Tiki nevű (egy polinéz istenről elnevezett) ókori tutajmásolatával és legénységével 101 nap alatt átszelte a Csendes-óceánt a perui Callaótól a francia fennhatóságú Raoriáig. Ám ezt a tudományos körök nem fogadták el a hipotézise megfelelő bizonyítékaként. 

Thor Heyerdahl – Fotó forrása: Wikipédia

Ezután felfigyelt a különböző földrészeken fellelhető ókori kulturális azonosságokra, például a többistenhitre és a piramisépítésre. Számára ez is az egymástól földrésznyi távolságra élő ókori népek közvetlen, fizikai kapcsolatának lehetőségét vetette fel, aminek magyarázata a hajózás lehetett. Ennek a teóriának a bizonyítására 1969-ben egy Ré névre keresztelt, klasszikus ókori papirusznádhajóval vágott neki Marokkóból a Karib-tengernek, ám „csak” ötezer kilométert tudott megtenni, mielőtt a hajó szétesett. 

Lelkesedése nem hagyott alább, így 1970-ben a Ré II-vel 57 nap alatt megtette a 6100 kilométer hosszú utat Szafiból Barbados szigetére.

Mire jó mindez? 

Kit érdekel, hogy Proust könyvet írt, vagy milyen jelentősége van annak, hogy a polinézek honnan származnak? A fekete bőrű nők haja pedig hogyan érint minket? A válasz roppant egyszerű. Proust korszakalkotó írása hozzájárult az emberi emlékezet megértéséhez, és megannyi értékes gondolatnak ad helyet, amelyekről sosem tudhatjuk, melyik olvasó elméjében szökkennek szárba. Ha pedig bebizonyosodik, hogy az ókorban sokkal nagyobb távolságokat tudtak megtenni hajóval az őseink, mint eddig feltételeztük, akkor az a képesség, amely papiruszhajóval szelte át a tengert, most is itt folyik az ereinkben. Akkor mi mindenre lehetünk képesek ebben a pillanatban? Az pedig, hogy egy erősen hátrányos helyzetből induló asszony nemhogy Amerika első afroamerikai, de gyakorlatilag első női milliomosa lett, több bizonyosságot is tartogat számunkra. Az első, hogy sok jó dolgot létrehozhatunk, ha elköteleződünk mellettük, és hajlandók vagyunk az akadályok ellenére is továbbmenni. A másik, hogy nincs az a reménytelen helyzet, amelyet ne lehetne megváltoztatni. Tehát a megfelelő idő arra, hogy merjük vállalni a kiválótlanságunkat, és próbálkozzunk újra – most van.
 

A válasz ez volt: attól függ. Vagyis sok mindentől. Mekkora tömegű a futó, milyen gyakran fut, milyen távokat, milyen terepen, milyen technikával. Van-e bármilyen lábproblémája, amelynek következtében esetleg félretapossa a cipőt. Rendszeresen tisztítja-e, kiszárítja-e, ha vizes, illetve saras lesz. A gyártók nem adnak konkrét kilométerszámot, de azért a legtöbben úgy gondolják, hogy nyolcszáz-ezer kilométerenként érdemes lecserélni a futócipőket. 

E dilemma kapcsán az a furcsa érzésem támadt, mennyire igazságtalan a sors a mosógépekkel. Hány éves a mosógép? Ezt szoktuk kérdezni. Nem pedig azt, hogy hány mosási ciklust teljesített eddig. 

Pedig az egyik családban naponta, egyes napokon többször is megy a masina, míg máshol heti egyszer vagy kétszer. 

Ritkán kalkulálunk azzal is, hogy hogyan is használjuk a készülékünket: például rendszeresen karbantartjuk-e, követjük-e a használati útmutató tanácsait. Ha elromlik, mi leszünk a leglelkesebb környezetvédők, és talán azt is hangoztatjuk, hogy a gyártók szándékosan úgy tervezik a gépeket, hogy csak néhány évig tartsanak. Egy mobiltelefon vagy egy okosóra kapcsán már lehet, hogy árnyaltabb a véleményünk. Ha vágyunk a legújabb technológia nyújtotta új lehetőségekre, talán akkor is lecseréljük a régit, ha az még jól működik. Ha futócipőről van szó, még egy fontos érv állhat a csere mellett: a saját egészségünk. Ha hiszünk abban, hogy nyolcszáz-ezer kilométer után már árthat nekünk a futás a régi cipőben, az már valóban nyomós érv. 

Vajon mikor vagyunk nagyobb barátai a környezetnek: akkor, ha úgynevezett zöld termékeket vásárolunk, vagy ha nem vásárolunk? Ezt a kérdést egy 2020-as diplomamunka-kutatásomban tettem fel általános és középiskolás diákoknak és felnőtteknek. A válaszokból kiderült, hogy főleg a fiatalok, de a felnőttek körében is nagyobb számot képviseltek a kutatás idején a zöld termékek vásárlására voksolók. Sabrina Helm, az Arizonai Egyetem kutatója egy 2019-ben publikált tanulmányában foglalkozott részletesen – a kérdés társadalmi, pszichológiai relevanciáját is feldolgozva – ezzel a témával. 

Arra jutott, hogy nem elegendő „zöld materialistának” lenni (azaz zöld termékeket venni), hanem kevesebbet kell vásárolni. 

„Ha vásárolhatunk környezetbarát termékeket, akkor továbbra is követhetjük a materialista szemléletünket. Beszerezhetünk új dolgokat, és ez beleillik a fogyasztói kultúránk által megkövetelt és arra jellemző fogyasztói magatartásba, miközben a fogyasztás csökkentése újszerű magatartásnak számít, és valószínűleg sokkal fontosabb a fenntarthatóság szempontjából” – írja Helm, aki kapcsolatot mutatott ki az alacsonyabb fogyasztás és a fogyasztók jólléte, valamint alacsonyabb pszichés szorongása között.
 
Lehetséges, hogy vásárlási döntéseink meghozatalakor ezen is érdemes elgondolkoznunk? 

Biztosan nagyon sokan vagyunk, akik igyekszünk környezettudatosan és egészségtudatosan élni, bár ez néha egyáltalán nem egyszerű. Rengeteg információ ömlik ránk. Reklámok, tudományos kutatások eredményei (vagy épp korábbi eredmények cáfolatai), városi legendák. Korunkra az is jellemző, hogy igyekszik túlzottan leegyszerűsített válaszokat adni. Pedig a környezetvédelem kihívásaira a legritkább esetben adható fekete vagy fehér válasz. Talán időnként még a zöld materializmus kérdése is „attól függ”…

A cikk Mészáros Fanni Kis döntések, nagy dilemmák című sorozatának keretében jelent meg a Képmás magazinban. További részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Lánykorodban volt valami kötődésed a road movie műfajához vagy a nehéz szállító járművekhez?

Kislánykoromban láttam egy filmet, amelyben egy termetes kamiont vezető lány volt a főszereplő, de ez később csak akkor sejlett fel az agyamban, amikor a férjemmel arról beszéltünk, hogy meg kéne szereznem a hivatásos jogosítványt. Arra emlékszem, hogy a filmbeli karakter állandóan vezetett, és mindig máshol ébredt. Amikor találkoztam a párommal, ő gyakran mondogatta, hogy kamionos szeretne lenni. Asztalos végzettsége volt, de mindig is a volán mögé vágyódott. Rengeteg vizsgát tett le az álma kedvéért, akkoriban még vámolási ismeretekből is számot kellett adnia a tudásáról. Én boltvezetői végzettséget szereztem, és összeházasodtunk.

Hol tartottatok a közös életetekben, amikor Csaba végül megszerezte a C+E vizsgát?

Akkor még az első gyermekünkkel voltam otthon. Csaba évekig nem tudott kamionozni, mert mindenhol gyakorlatot kértek a munkáltatók. Amikor a harmadik gyerekünk lett hat hónapos, akkor egy ismerősünk végre magával vitte Csabát az ő cégéhez. Három és fél tonnával kezdett, majd jött a hét és fél tonna, utána tizenkét tonna, és végül a nyerges vontató. Végig kellett járni a ranglétrát, nem adták oda a többmilliós autókat holmi kezdőknek. 

A nyerges vontatósok számítottak igazi fenegyereknek, és szerintem ma is ők azok. 

Nagyot változott az életed, amikor Csaba kilépett az ajtón a szendvicseivel…

Sokáig vártunk erre a pillanatra, de amikor eljött, szinte észrevétlen volt, mert előtte sok csalódás ért minket. Nehéz volt bekerülni a „sávba”. Abban az időben még vámolás is volt, sok várakozás rakódott a menetidőhöz, öt–kilenc hetet is távol töltött tőlünk. „Unióztatták” a sofőröket, vagyis ha Csaba kiment például Észak-Németországba, onnan nem Magyarországra hozott vissza árut, hanem egy másik európai országba. Én vele örültem, hogy végre sikerült, tudtam, hogy milyen régóta vágyott erre. Ám az uzsonnás táskával félrefogtál: valójában rengeteg felkészülést igényelt egy ilyen elindulás. A mi mostani kamionunkban egy komplett háztartást tartunk fenn minden felszereléssel, van konyhánk, tányérjaink, gázunk, amin főzünk, edényeink, kinyitható asztalunk, székeink, hogy ki tudjunk ülni a kamion mellé. A férjem a kamionban is selyemágyneműben alszik, mert szereti a hűvösségét. Nem egy pokróccal meg egy kispárnával indulunk el, hanem üzemben tartunk egy lekicsinyített, de teljes háztartást. A hűtő az ágy alatt rejtőzik, amit napközben felnyitunk, és egy oldalládát kineveztünk spájznak, még kávéfőzőnk is van. Ha két hétig nem jutunk boltba, akkor sem halunk éhen. A kamionháztartás felszerelése az évek alatt szaporodott és egyre praktikusabbá vált. 

Ebben az időszakban akadtak nehéz napok számodra?

Minden ünnep előtt volt egy-egy szívszorító élmény, amikor láttam, hogy más családok együtt készülnek a karácsonyra vagy húsvétra. De a kötött ünnepeken kívül nálunk mindig akkor volt a köszöntés, amikor Csaba itthon volt. 

Születésnap, névnap, mind vándorünnepek lettek, és amikor Csaba hazaért, nekifutásból rávetődött az akkorra már négy gyerek. 

Volt, hogy én mentem érte kocsival, mert valahol a határon kapott pár nap szabadságot, hazahoztam és ünnepeltünk. 

Nehéz elképzelni, hogy miképp lehet fenntartani úgy egy házasságot, ha a férfi állandóan úton van. Nektek hogy sikerült?

A fizetése felét telefonszámlára költöttük, olyan igényünk volt arra, hogy beszéljünk egymással. Kezdetben az autópálya szélén toporogva hívott fel egy-egy telefonfülkéből, én visszahívtam, és tíz percenként szünetet tartottunk a beszélgetésben, mert a tarifa tíz perces hívásokra szólt kedvezményesen. A mobiltelefon kész kegyelem volt számunkra. Ha tehettem, elmentem vele „egy fuvarra”, és olyankor nem voltunk csendestársak. Mi úgy éltünk együtt és egymással, hogy nem lehettünk egy helyen.

Kép

Kiss Zsuzsanna és férje, Csaba Zalaszántón – A fotó tulajdonosa Kiss Zsuzsanna

Mikor kezdtetek arról álmodozni, hogy te is kamionos leszel?

Sokszor beszéltünk arról, hogy ha kirepülnek a gyerekek, majd gyakran mehetek vele utasként. Végül ebből alakult ki az ötlet, hogy én legyek a váltótársa. Sok olyan kollégája akadt addigra, aki a párjával rótta az utakat, így ő is előállt a tervvel: „Ha úgyis azt terveztük, hogy velem jössz mindenfelé, akkor mi lenne, ha pénzt is kereshetnél vele?” Azt válaszoltam, hogy „de hát akkora az a dög”… Sokkal többet lehet látni belőle, mint egy személyautóból, minden tiszta ablak, tele van tükörrel, mégis vannak holtterei. Egy sávváltást már percekkel hamarabb kell indítani, mint a tulajdonképpeni manővert. Rengeteg a segítő technika, de azokat tudni kell használni. 

Szóval kedvem támadt halálra rémülni. 

De nemcsak a kamion lett volna nagy újdonság, hanem a nyílt munkaerőpiac is, hiszen addig otthon voltam a gyerekekkel. 

Az Országos Foglalkoztatási Alap egyik pályázata volt az ösztönző?

Egy jogosítvány megszerzése soha nem volt olcsó. Ez a pályázat lehetővé tette, hogy ingyenesen jussak hivatásos jogosítványhoz. A regisztráció napján éjféltől ott ültünk a fiammal a gépnél, hogy ne csússzak le a jelentkezésről. Három éven át egyik vizsgám követte a másikat, pályaalkalmasságit tettem, gépjárműkártyát szereztem, sofőrkártyát… Egy betegség miatt másfél évet csúsztam is, de mivel két gyerekünk is egyetemre készült, addigra már anyagi okból is erős volt az elszántság bennem. Azóta ők már kollégisták, államilag támogatott képzésben tanulnak. Az első rutinpályás alkalommal tolatás közben eltoltam a rámpának kinevezett rudat, szóval akkor még jól „eltoltam”, de végül szabaddá vált előttem minden út.

Gondoltál arra, hogy most egy világjáró, turista életetek lesz, tele műemlékekkel és élményekkel?

Tudtam, hogy a kamionozás nem ezt jelenti, mint ahogy a prostituáltakkal való kalandokat sem, ahogy sokan hiszik. Ez egy fegyelmezett élet, feszített ritmusú, sajátos világ. Egy pillanat alatt váltottunk át távkapcsolatból a huszonnégy órás együttlétbe. Megismerkedtem a távolságtartó asszisztenssel, a sávtartó asszisztens gombbal, a tempomat három módjával, a felhajtós ágyon alvással, a fényszórókapcsoló elhelyezkedésével meg a turistákkal, akik irigyen figyelik, ahogy kempingezünk. Amikor egy ízben kicsit nem figyeltünk oda, már jöttek és emelgették a fedőt, hogy mi rotyog a fazékban, úgy kellett elhajtanunk őket. Amikor látják, hogy én ülök a volánhoz, tátott szájjal várják, hogy tényleg én fogok-e vezetni. Ha így megbámulnak, integetek nekik, ők meglepődnek és bambán bámulnak. Mi nehézgépeket szállítunk, rámpára szerencsére nem kell tolatnunk… Nyerges vontatókat, traktorokat, teherautó alvázakat szállítunk, tehát magasak, hosszúak vagy szélesek vagyunk, és mindig lomhák. 

Általában csak akkor veszik észre, hogy nő vezette a Böhömöt, amikor kiszállok.

Mit tett a kapcsolatotokkal, hogy éjjel-nappal együtt vagytok? Hogy nincs semmi énidőtök?

Nagyon jó így. Szeretünk egymás társaságában lenni, szeretünk beszélgetni, a házunk építését tervezni, a gyerekeink dolgait szervezni. Amikor úton vagyunk, mi két hétig folyamatosan a kamion körül vagyunk, csak mosdóba meg tusolni megyünk el. Nekünk még ezeket a megállásokat is meg kell tervezni, a bevásárlás egy külön program, hisz a kamionpihenőkben nincs bolt. Sok helyen mindent elkövetnek, hogy a sofőrök ne tudják elhagyni a parkolót. Két ágyunk van egymás fölött, de én már megrendeltem a főnökünknél egy franciaágyat… Közben a házunk is elkészül. Nekünk az a legfontosabb tervünk, hogy együtt legyünk. Nem számít, hogy hol, csak az, hogy együtt.
 

Gustave Eiffel titkos apartmanja a toronyban

Ma már talán el sem tudnánk képzelni Párizst Eiffel-torony nélkül, pedig építése idején a főváros szégyenének tartották, és még 1889. március 31-én, elkészülése napján is tüntettek ellene. Tervezőjét, Gustav Eiffelt azonban a leghangosabb kritikusok sem tudták eltántorítani tervétől, hogy a párizsi világkiállításra megalkossa kora legmagasabb építményét. Az idő őt igazolta, a közönség azóta is imádja az Öreg Hölgynek becézett építményt, és turisták milliói utaznak a világ minden tájáról a francia fővárosba, hogy megcsodálják.

A háromemeletes toronyban Eiffel idejében kísérleti laboratóriumokat rendeztek be, ahol az eredeti elképzelések szerint meteorológiai és légellenállási méréseket és megfigyeléseket végeztek volna, ám végül vendéglátóhelyeket alakítottak ki. Az épület tetején, közel 300 méter magasan pedig a tervezőmérnök titokban saját részre is kialakított egy kis lakást, ahová kizárólag meghívásos alapon engedett be látogatókat, és ahol fontos vendégeit fogadta. Így fordult meg a kis lakban például a feltaláló, Thomas Edison is, aki egy fonográffal ajándékozta meg barátját. Bár Eiffel titokban akarta tartani az apartman létezését, mégis fény derült rá, a párizsi felső tízezer pedig bármit megadott volna azért, hogy legalább egy éjszakát eltölthessen ott. 

Eiffelt ajánlatokkal bombázták, és akár horribilis összegeket is hajlandók lettek volna kiadni, csak hogy megnézhessék a kis rezidenciát, ám az építészmérnök minden megkeresést elutasított. 

Az apartmanba azóta sem léphet be senki, de az Eiffel-torony tetejére jegyet váltó látogatók egy ablakon bekukucskálhatnak a lakásba, amelynek berendezése szinte semmit nem változott az elmúlt bő egy évszázad alatt.

Kép

Kép forrása: Freepik

Az Eiffel-torony azonban még további titkokat is őriz: az első világháború alatt a torony volt a francia csapatok egyik fő rádióadója, ahonnan szinte az egész országba sugározhattak. Ekkor került be a déli pillér alá egy titkos katonai bunker is, amely ma előzetes kérésre, részben látogatható.

Borospincék a Brooklyn hídban

Ki hitte volna, hogy a Brooklyn híd egyik pillérében és a vele szemközti hídfőjében egy-egy hatalmas méretű borospince található? Ráadásul nem is akármilyen! Amikor a német származású Augustus Roebling mérnök megtervezte a leendő híd nyomvonalát a két városrész között, eleinte komoly fejtörést okozott, hová helyezzék New York két legjelentősebb alkoholkereskedését, a folyó bal partján működő Rackey’s Wine Company borászatot és a manhattani oldalon a likőreit árusító Luyties & Co. céget. Végül az egyenként 60 ezer tonnát kitevő gránitkövekből kirakott hídfőket 1870-ben úgy tervezte át Roebling, hogy a 13 évig tartó építkezés során a helyi alkoholkereskedők a már elkészült felhajtókban, illetve az odavezető föld alatti alagutakban tárolhassák palackozott italaikat. Az elkövetkező 40 évben csaknem tucatnyi italárus bérelte ki ezeket a járatokat, amelyek a legkényesebb bordeaux-i, burgundi borok és pezsgők tárolására is alkalmasak voltak. Talán innen jött az ötlet, hogy a híd labirintusait olyan híres francia utcák nevével lássák el, mint az Avenue Les Deux Oefs vagy az Avenue Des Chateux Haut Brion. 

Kép

Kép forrása: Freepik

De a függőhídnak van egy magyar vonatkozású titka is. 

Amikor 1883-ban a hídfő alatti járatokat Európa híres borvidékeire jellemző illusztrációkkal festették ki, a híd Manhattan felé eső hídfőjében helyet kapott Tokaj városa és a mögötte elterülő Kopasz-hegy sziluettje is. 

Rendőrőrs egy londoni világítótestben 

1926-ban az Egyesült Királyság bányászai azért kezdtek sztrájkolni, hogy tiltakozzanak a jelentős bércsökkentés, valamint a heti munkaórák drasztikus növelése ellen. A tüntetés országos sztrájkhullámmá dagadt, és a szigetország gyárai leálltak. Bár a kormány megegyezett a tiltakozókkal, és elérte, hogy a szakmunkások újra felvegyék a munkát, a vájárok tovább tüntettek. A londoni rendőrség vezetősége ekkor döntötte el, hogy újra megnyitja a tíz évvel korábban bezárt, Trafalgar Square metróállomáson működő őrsét, ám a tervet nem sikerült végrehajtani. Így jött az ötlet, hogy a Trafalgar Square délkeleti sarkán álló díszes lámpatest belsejét alakítsák át titkos őrhellyé, amelyből 12 keskeny résen keresztül lehetett szemmel tartani a főteret. A Scotland Yard központjába, valamint a közeli rendőrőrshöz két közvetlen telefonvonalat is bekötöttek arra az esetre, ha az ott posztoló rendőrnek erősítésre lenne szüksége. A titkos megfigyelőállomásnak ma már más a funkciója: a Westminster Council takarítói használják seprűszekrényként.

Kép

A londoni Trafalgar Square – Kép forrása: Flickr/Natalie Marchant

Titkok Kamrája az Egyesült Államokban, a Rushmore-hegy mélyén

Filmekből már igen jól ismerhetjük a Dél-Dakotában található Rushmore-hegy oldalában kifaragott, négy neves amerikai elnököt – George Washingtont, Thomas Jeffersont, Abraham Lincolnt és Theodore Rooseveltet – ábrázoló ikonikus emlékművet, amelyet John Gutzon de la Mothe Borglum szobrász eredetileg sokkal grandiózusabbra tervezett. A hegy mélyében alakított volna ki egy hatalmas földalatti kamrát, ahová az amerikai történelem legfontosabb tárgyi dokumentumait, műtárgyait, valamint több híres amerikai művész, sportoló és feltaláló mellszobrát helyezte volna el. Tervei között szerepelt az is, hogy a 18 méter magas fejszobrok mögött húzódó kanyon északi falában egy nagy, bronzsassal ékesített bejáratot alakít ki, ahonnan egy 800 méter hosszú lépcsőn át juthatnának el az emberek az általa Rekordok Csarnokának hívott terem felé. A szobrász ötletére a Kongresszus azonnal igent mondott, a vájárok ki is robbantottak egy 22 méter hosszú alagutat a hegyből, ám 1939 nyarán, a küszöbön álló háború miatt hirtelen leállították a munkálatokat, és az építmény sokáig befejezetlen maradt. 

Végül 1998-ban mégis elhelyezték az Egyesült Államok legfontosabb dokumentumainak, köztük a Függetlenségi Nyilatkozatnak és az alkotmánynak a másolatát néhány elnök memoárjával együtt a Titkok Kamrája nevű alagútban. 

Ez a mai napig egyfajta időkapszulaként funkcionál, és bejáratát egy 1200 fontot nyomó gránittömb zárja le.

Kép

A Rushmore-hegy négy korábbi amerikai elnök szobrával – Kép forrása: Freepik

Szoba a Szabadság-szobor fáklyájában

A Szabadság-szobor fáklyájában található aprócska terembe 1916. július 30. óta egyetlen látogató sem teheti be a lábát. Ezen a napon ugyanis egy végzetes esemény rázta meg New Yorkot, amely a szoborban jelentős kárt tett: a város kikötőjében található vasúti területen német ügynökök felrobbantottak egy kétmillió tonnát kitevő lőszer- és fegyverszállítmányt, amelyet az Egyesült Államok az Orosz Birodalomnak szánt. A detonáció egy, a Richter-skála szerint 5,0 és 5,5 közötti erősségű földrengést eredményezett. A robbanás több mint száz vasúti kocsit, tizenhárom raktárt semmisített meg, egy 110×50 méter mély krátert hagyott maga után, és 40 kilométeres sugárban kitörte Manhattan és Jersey City összes házának ablakait. 

Kép

A New York-i Szabadság-szobor – Kép forrása: Freepik

A repeszek akkora erővel lökődtek ki, hogy míg az egyik kiszakította a Szabadság-szobor fáklyájának egy darabját, a másik a The Jersey Journal épületének óratornyába fúródott bele, a jersey-i Városháza tornya pedig kettéhasadt. Noha azóta már lecserélték a fáklyát, és felújították a lerombolt területeket, a nyilvánosság előtt sosem nyitották meg újra ezt a részt, így a fáklyában megbújó aprócska terem sem látogatható többé.

Források: grunge.com, businessinsider.com, nypost.com, Index.hu  

A vártnál sokkal nagyobb mértékben károsíthatja a DNS-állományt, és rákkeltő mutációkat okozhat az emberi sejtekben a leginkább a géllakkok megkötésére használt UV-lámpák által kibocsátott sugárzás – állapította meg egy, a Nature Communications szaklapban megjelent tanulmány. Miután egy praktikusnak tűnő megoldásról van szó, sokan választják a manikűr e tartós formáját. A zselés körömlakk legnagyobb előnye, hogy sokáig megmarad, és feltűnően szép színeket lehet előállítani vele. De az UV-fény káros hatása ismeretében megéri-e géllakos körömfestést választanunk a manikűrösnél? 

A kutatások eredménye bőrgyógyászok szerint kevéssé meglepő. „Ezek a megállapítások nem hordoznak újdonságot, legalábbis a bármilyen forrásból származó ultraibolya, azaz az UV-fénnyel kapcsolatos aggodalmakat illetően. 

Tudjuk, hogy hatására közvetlen sejthalál és szövetkárosodás mutatkozhat, ami bőrrák kialakulásához is vezethet – nyilatkozta dr. Julia Curtis. 

– A zselés lakkok megkötésére használt, szintén UV-fénnyel működő lámpák gyakorlatilag olyanok, mintha egy »mini-szoláriumba« csúsztatnánk be az ujjainkat” – tette hozzá a Utahi Egyetem bőrgyógyász professzora, aki nem vett részt a szóban forgó tanulmány elkészítésében.

Az elektromágneses sugárzás egyik formája, az ultraibolya fény hullámhossza 10 és 400 nanométer között mozog a UCAR Center for Science Education szerint. A Föld felszínére jutó UV-fény – ami átjut az ózonrétegen – 280 nm és 400 nm között mozog: ezen belül pedig tovább lehet osztályozni aszerint, hogy milyen mértékben károsíthatja bőrünket. Az ultraibolya B fény (UVB; 280–315 nm) a földön található UV-sugárzás mintegy 10 százalékát teszi ki, behatol a bőr külső rétegébe, és DNS-károsodások sokaságát idézheti elő. Az ultraibolya A fény (UVA; 315–400 nm) viszont, ami a Föld felszínére érkező ultraibolya sugárzás mintegy 90 százaléka – bár mélyebben hatol be a bőrünkbe, mégis kevesebb közvetlen DNS-károsodást okoz: a DNS ugyanis kevésbé nyeli el. 

Kép

Fotó forrása: Freepik

A szoláriumról már bebizonyosodott 

Bár az UVA-sugárzás a napfényben is megtalálható, a Nemzetközi Rákkutatási Ügynökség a szoláriumokhoz hasonló kereskedelmi termékeknek tulajdonítja bizonyítottan rákkeltő hatásának, környezeti toxicitásának nagy részét. Jóllehet a lakkok megkötését elősegítő UV-lámpák már a 340–395 nm közötti spektrumon működnek, hatásuk ettől függetlenül káros is lehet – áll a tanulmányhoz kiadott sajtóközleményben.

Ugyan a szoláriumban megengedett maximális sugárzás mértékét meghatározták, de ez még mindig nagyon magas: egyenértékű az egyenlítőn délben, felhőmentes égbolt alatt mért sugárzás erősségével, mondta dr. Rüdiger Greinert.

A biofizikus kutató szerint „a rendszeres szoláriumlátogatók többsége hetente egy-két alkalommal jár barnulni. Aki 35 éves kor alatt rendszeresen jár szoláriumba, annál duplájára nő a malignus melanoma, a fekete bőrrák kockázata.”

Az UV-sugarak a sejtekbe bejutva károsíthatják azok örökítőanyagát. A szervezet saját repair (javító) mechanizmusának feladata, hogy ezeket a károsodásokat kijavítsa, ám ennek a kapacitása korlátozott. „Akkora sugárdózissal, ami napégést okoz, a bőr minden egyes sejtjében nagyjából 100 ezer DNS-károsodás következik be. Ezek a károsodások mutációk, amik akár bőrrák kialakulásához vezethetnek” – magyarázta a szakember.

Nem tudtuk, mert eddig senki sem vizsgálta

A zselés körömlakkok szárításához használatos UV-lámpákat általában biztonságosnak tartják – anélkül, hogy bárki tanulmányozta volna őket közelebbről. „Így viszont fogalmunk sem lehet arról, hogy ezek az eszközök pontosan miként hatnak ránk molekuláris és sejtszinten” – írja a tanulmány társszerzője, Ludmil Alexandrov biomérnök, a Kaliforniai Egyetem sejt- és molekuláris orvostudományi karának docense.

Alexandrov fejébe egy fogorvosi rendelőben ütött szöget a gondolat: miközben arra várt, hogy sorra kerüljön, az egyik magazinban egy olyan szépségversenyző lányról olvasott, akinél egy ritka fajtájú bőrrákot diagnosztizáltak, méghozzá az ujján. „Nagyon furcsának találtam az esetet, ezért többen is elkezdtünk utánanézni a dolognak. Nem egy beszámolót találtunk különféle orvosi szaklapokban arra vonatkozóan, hogy azoknál, akik nagyon gyakran tetetnek fel zselés körömlakkot a manikűrösnél, ritka típusú rákos megbetegedések fordultak elő az ujjaikon. Ez arra utal, hogy összefüggés lehet a két dolog között – mondja a biomérnök. – Ekkor jöttünk rá, hogy semmit sem tudunk arról, hogy ezek az UV-lámpák mit tehetnek az emberi sejtekkel.” 

Kép

Fotó forrása: Freepik

Aggasztó eredmények

A kutatók emberi, valamint egerekből származó sejteket tettek ki a készülék által kibocsátott UV-fénynek, és azt látták, hogy egy 20 perces kezelés 20–30 százalékuk elhalásához vezetett. Három egymást követő 20 perces expozíció hatására pedig a 65–70 százalékuk elpusztult. A megmaradt sejtek károsodásai olyan mutációkat eredményeztek, amelyeket az embereknél a bőrrák esetében is megfigyeltek. „Kísérleti eredményeink és a korábbi bizonyítékok határozottan arra utalnak, hogy az UV-fényű körömlakkszárítók által kibocsátott sugárzás a kéz rákos megbetegedéseit okozhatja, illetve a szoláriumhoz hasonlóan a korán kialakuló bőrrák kockázatát növelheti” – állapították meg összegzésükben a tanulmány szerzői.

A károsító hatás még nem teljesen bizonyított

Ám egy fontos kiegészítés ide kívánkozik: egy géllakkos manikűrözés során összesen körülbelül tíz percre kell betennünk a kezünket az UV-fényt kibocsátó lámpákba. Ez pedig jóval rövidebb időtartam, mint amit a vizsgálatok során alkalmaztak. Tehát, bár az eredmények aggasztók, mégsem jelentenek közvetlen bizonyítékokat, ahogyan például arra sem tér ki az elemzés, hogy milyen gyakran kellene zselés körömlakkot csináltatnunk ahhoz, hogy ezeknek a veszélyeknek legyünk kitéve. Miután a zselés körömlakk előnye, hogy tartóssága miatt ritkábban kell elmenni a manikűröshöz, a veszély talán nem is olyan nagy, mint ahogy első hallásra tűnhet.

Dr. Julie Russak a vizsgálat szerinte legnagyobb korlátjára hívja fel a figyelmet.

Úgy véli, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy nem élő embereken és állatokon végezték a kísérleteket. 

„Egészen más a helyzet, ha emberi kezet teszünk ki UV-sugárzásnak: ennek nagy részét a bőr felső rétege nyeli el. Amikor közvetlenül a sejteket sugározzuk UV-fénnyel, az nem egészen ugyanaz, mert esetükben nincs semmilyen védelem a bőr felső rétegei részéről” – mondta a bőrgyógyász.

Maguk a szerzők is elismerik, ahhoz, hogy ezt az összefüggést egyértelműen alá lehessen támasztani, további vizsgálatokra van szükség. „Ezek elvégzése, a lakosság későbbi tájékoztatása valószínű, hogy legalább egy évtizedet vesz igénybe” – fűzték hozzá.

Források:
https://edition.cnn.com/2023/01/25/health/gel-nail-dryers-cancer-dna-damage-wellness/index.html 
https://scied.ucar.edu/learning-zone/atmosphere/ultraviolet-uv-radiation#:~:text=Ultraviolet%20radiation%20lies%20between%20visible,nanometers%20(or%204%2C000%20%C3%85) 
https://www.nature.com/articles/s41467-023-35876-8
https://www.webbeteg.hu/cikkek/borbetegsegek/18153/szolariumozas-veszelyes