A gyógyulás ára – „Ma már nem nagyon alkalmaznak ennyire drasztikus kezelést”
Nem sokkal a májusi Képmás megjelenése előtt, hirdetési ajánlatkérés érkezett egy alapítvány képviselőjétől. A neve ismerős volt: Bajzát Krisztián. Évekkel ezelőtt kaptunk tőle egy megrendítő levelet, amelyben leírta évekig tartó küzdelmét a leukémiával és az emiatt kialakult anyagi nehézségekkel – a testi szenvedés és a kiszolgáltatottság történetét. Százötvenezer forintra volt szüksége, hogy a több évig tartó súlyos betegség után újra dolgozhasson. A Krisztián nevéhez fűződő alapítvány mára több mint négyszáz nehéz helyzetben lévő, leukémiában érintett családnak segített.
Elmeséled röviden a betegséged és a gyógyulásod történetét?
Huszonhat éves voltam, amikor kiderült az alapbetegségem, akut leukémia. Az érettségi és a sorkatonai szolgálat után, tizenkilenc éves koromtól dolgoztam, de annak idején elterjedt gyakorlat volt, hogy bejelentés nélkül alkalmazták az embert, én is így voltam főszakács egy balatoni hotelben, Balatonszemesen. Két napot adtak, hogy befeküdjek a kórházba kemoterápiára, és felszámoljam az addigi életemet. A párom is a hotelben dolgozott, recepciós volt, de elbocsájtották, mert a munkáltatónak nem tetszett, hogy naponta járt be hozzám Kaposvárra. Hamar elfogyott, amit addig félretettünk, a kemoterápia alatt három hét kórház, majd két hét otthonlét következett – és ez így ment négy cikluson át. Azzal szembesültünk, hogy abban az immunszupresszált állapotban, amelybe kerültem, nem lehet dolgozni.
Később mégis elindíthattunk egy pizzafutár céget, amely nagyon jól ment, amíg dolgoztam benne, viszont egy év múlva visszatért a betegségem. Ekkor én teljesen kiestem, a három alkalmazott pedig nem érezte a magáénak a vállalkozást, leamortizálták az üzletet, és mínuszos szaldóval zártunk. Újabb kemoterápia következett, de vártam a csontvelő-transzplantációra, azt mondták, ez jelenthet csak gyógyulást. Lett donor, hatott a terápia, de akkor már napi szintű anyagi problémáink voltak, el kellett költöznünk a párom szüleihez. Sajnos ez a betegség sokszor nem ér véget a sikeres kezeléssel. Néhány hónap múlva előjöttek a GVHD-s tünetek (transzplantáció után kialakuló, úgynevezett graft-versus host betegség).
Két hónap alatt százhárom kilóról negyvenhétre fogytam, a bőröm sötétbarna lett, összeomlott a keringésem, gyomorfekélyt kaptam.
Miben láttad a megoldást ebben a helyzetben? Lehet-e egyáltalán látni ilyenkor a kiutat?
Volt egy tervem, szerettem volna elindítani egy vállalkozást, viszont ehhez százötvenezer forintra lett volna szükségem. Próbáltam civil szervezeteket keresni, több leukémiásokat segítő alapítvány is van Magyarországon, de általában gyermekekkel foglalkoznak, és az alapító okiratuk nem engedi, hogy tizennyolc éves kor fölöttieknek is segítsenek. Le kellett vetkőznöm minden büszkeségemet, és segítséget kértem, tudva, hogy az emberek gyanakvók, hiszen nem ritkák a csalások. A Képmás magazint is megkerestem, akkor írtad a cikket rólam.
A megjelenés után egyik este szólt a telefonom. Egy úr szólt bele. A mai napig itt csengenek a szavai a fülemben: „Krisztián, én nem vagyok hívő, de az ünnepek előtt eljöttem egy templomba. Idefelé azon gondolkodtam, hogy szeretnék valakin segíteni. Olyan korán értem oda, hogy még nem volt ott senki, beültem egy padba, és mellettem ott volt egy Képmás.” Éppen a rólam szóló cikknél nyitotta ki az újságot, és ezt isteni jelnek vélte. Azt mondta, másnap a számlámon lesz a százötvenezer forint, és így is lett. Egy kérése volt, hogy ne hívjam őt, és ő sem fog többé keresni.
A pénz segített? Vagy inkább maga a történet adott erőt?
Elindítottam a vállalkozást, pékárut szállítottunk ki.
De akkoriban az említett hiperpigmentáltság miatt átmenetileg nagyon sötét lett a bőröm, és az igazság az, hogy az emberek nem szeretik olyan valakitől vásárolni a kenyeret, akiről azt gondolják, hogy egy másik kultúrához tartozik.
Valójában ezen bukott meg a vállalkozás. Ez a segítség viszont azóta is sokszor eszembe jut a nehezebb időszakokban. Arra emlékeztet, hogy mindig van egy jóakaróm vagy őrangyalom, hogy az utolsó pillanatban mindig találok vagy kapok megoldást.
Ma már te vagy mások őrangyala. A felépülésed után létrehoztátok a Tegyünk a Leukémiás Gyermekekért és Betegekért Közhasznú Alapítványt, amely eddig több mint 224 millió forinttal tudta segíteni a sorstársaidat. Milyen segítséget tudtok nyújtani? Miben különböztök a hasonló szervezetektől.
Láttam, hogy nemcsak én vagyok ebben a helyzetben felnőttként, hanem sok családos embert is elér a betegség, és a szeretteik élete is könnyen összeomlik ilyenkor. Közvetlenül a leukémiás, rosszindulatú vérképzőszervi betegségben szenvedő és csontvelőtranszplantált betegeket támogatja az alapítványunk. Elsősorban az otthoni félsteril körülményeket szoktuk kialakítani, mert ez létfontosságú ahhoz, hogy a beteg fertőzésmentesen fel tudjon gyógyulni. Ennek vannak tárgyi feltételei, például felmosható padlózat, tiszta falak, lehetőség szerint naponta, kétnaponta tiszta ágynemű, ehhez sokszor kell mosógép, szárítógép. Segítünk a mindennapi élelmiszer- és fertőtlenítőszer-vásárlásban, az utazási költségtérítésben.
Nem is gondolná az ember, hogy ez milyen fontos, amikor a beteg hónapokat tölt a kórházban. Ha a kisgyerek beteg, az anyuka bent van vele éjjel-nappal, az apuka meg otthon sokszor egy-két-három gyermekkel, ellátja a háztartást, neveli a gyerekeket, dolgozik és jár a kórházba. Ilyenkor szinte két háztartást kell fenntartani, mert a kórházban nem jár minden. Sok esetben albérletben lakik a család a kórházhoz közelebb, mi ezt a díjat vállaljuk át, vagy sokan kérnek rezsiköltség-támogatást. Szervezünk táborokat is, nagyon sok pozitív élményt jelent ez minden résztvevőnek.
Nemrég egy Down-szindrómás érintett kislány eltűnt otthonról, szerencsére meglett, és kiderült, hogy elindult biciklivel vissza a táborunkba.
Hogyan találnak rátok az érintettek?
Közvetlenül is, de minden nagyobb centrumban – Miskolc, Debrecen, Pécs, Szeged, Budapest – ott vannak az elérhetőségeink, tud rólunk a szociális gondozó, ha úgy látja, hogy valaki segítségre szorul, javasol minket.
Gondolom, sokat segít a személyes tapasztalatod. Mondasz erre konkrét példát?
Például sokan csodálkoznak, hogy miért támogatjuk a látogatások utazási költségét. Én hónapokat voltam kórházban, steril boxban. Ez egy két-három méterszer három méteres üvegvitrin, amelyből nem lehet kijönni, ahová nem lehet bemenni, mindent sterilizálni kell, ami oda bekerül, és legfeljebb telefonon lehet beszélni a hozzátartozókkal. Láttam én ott kemény férfiakat sírni, apukákat, akik az üvegfalra teszik a tenyerüket, miközben a másik oldalon a gyerek tenyere tapad az üvegre. Ezek a pillanatok elengedhetetlenek a gyógyuláshoz.
Neked van családod?
Nincs.
A párod, aki kitartott melletted?
Hét évig voltunk együtt, végig fogta a kezem, viszont a betegség után megbeszéltük, hogy mint pár, már nem leszünk együtt, de jó barátok maradtunk. Idestova tíz éve házas, babájuk is született, aki most lesz hároméves. Hetente találkozunk, és a bölcsiben én vagyok megnevezve, ha a szülők nem tudnának a kicsiért menni. A fogadott nagybácsija lettem.
A transzplantációkon teljes testi sugárkezelést kaptam, ez a nőket meddővé, a férfiakat sterillé teszi.
Ma már nem nagyon alkalmaznak ennyire drasztikus kezelést. Ez volt az ára az életben maradásomnak.
Az alapítvány is egy család?
Sokan mondják, hogy igen. Az elején nagyon közel engedtem a családokat magamhoz. Azért a leukémia – bár ma már a beteg gyerekek gyógyulási aránya nyolcvan-nyolcvanöt százalékos – mégiscsak halálos betegség. Évente átlagosan négyszáz támogatás megy ki, de sajnos vannak tragédiák is. Megtanultam ezért nem teljesen bevonódni, mert különben belerokkan az ember. Persze ez nem mindig sikerül.
Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
