Sztereotípiákon innen és túl

Mindig nevet, mutogat, hangosan beszél, főz és kóstol – egy igazi olasz, aki ismeri a dolce vita receptjét, gondoljuk. És tényleg ismeri, csak ennél egy kicsit több hozzávaló szükséges: Gianni Annonival beszélgettünk.

– Hogy viseled ezeket a sztereotípiákat?

– Kell, hogy legyenek ilyen elképzelések: színesítenek, szép, hogy mások vagyunk. Ezekben benne van mindaz, amit egy népről gondolunk a történelem, a saját tapasztalat teszi. Az olaszokról azt mondják, pizza-zabálók, macsók, maffiózók… – ez az, amit ránk festenek, de ad egyfajta rendezettséget. Ha a sztereotípia egy személyiségre vonatkozik, ez első felületes felismerésnek jó, és segít, hogy közelíts a másikhoz. De utána természetesen jönnek a másfajta tapasztalatok, a mélyebb dolgok. Az olaszok a kertjükbe sokakat beengednek, de a házukba már nem.

– Amikor ’94-ben Magyarországra jöttél, már akkor is tudatosítottad ezt magadban?

– Gondolj bele, elég volt egy ciao-t mondani a sikerhez… Nem szabad túl komolyan venni ezeket a dolgokat. Ha tudsz rajta nevetni, nem jelenti azt, hogy mindent el is fogadsz. A más mindig vonzó: ha máshogy nézel ki, más a nyelved, de nem én vagyok az egyetlen, aki egy másik országban lett ismert. Olaszországban is sok sikeres német, holland, argentin, kubai stb. van, és magyar is. De aki a mássága miatt érdekesebbnek tűnik, arról lehet, hogy aztán kiderül, a befogadó és az ő kultúrája olyan messze van egymástól, mint a Föld és a Hold. Van egy olasz mondás: „Tehenet és nőt a saját faludból”. Ha túlságosan távol állnak egymástól a gondolkodásmódok, az emberekről lepereg a másik problémája.

– Hiszel a régi bölcsességeknek?

– Attól, hogy úgy tűnik, valami már nincs, még élhet. Például a nagymamám meghalt, de nagyon is bennem él a szavai és tettei által. A családi kötődések fontosak, és nem csak nekünk, olaszoknak, Magyarországon, vidéken is ezt tapasztalom. Budapest egészen más, egy külföldi nem is gondolná, hogy ilyen különbségek vannak. Lehet, hogy nekem azért tűnik fel, mert egy 50 ezer lakosú városkából jövök, ahol mindenki ismer mindenkit.

– És úgy általában milyennek látod a magyarokat?

– Nagyon intelligensek, bárhol feltalálják magukat, de sokszor látom az irigységet – logikátlanul; és persze sírnak mindig mindenen. A büszkeség is fontos tulajdonságuk. Mi olaszok is büszkék vagyunk arra, hogy színesek vagyunk. Emiatt nem tudnak úgy összehozni sem minket, ahogy azt a globalizáció hívei szeretnék. Olaszország más belülről, mint kívülről… Sokan nem tisztelik az adott ország szabályait, úgy gondolják, hogy ebben a „nagy egységben” mindent lehet. Közben mi sokkal magunknakvalóbbak vagyunk, mint gondolják: más a nápolyi, az északi… mi tudjuk a városok közti viszonyokat. A dialektusok is nagyon erősek. A tradíció ilyen értelemben szétszed, a globalizáció össze akar hozni. Régebben például az olaszok nagyon jól vezettek, tempósan. Ma az autók többsége román, és  nem lehet úgy haladni.

– Úgy tűnik, te azért élvezed ezeket az olaszokkal kapcsolatos előfeltevéseket…

– Én nagyon szeretek viccelődni, hülyéskedni, flörtölni – hiszen férfi vagyok –, de nem sztereotípiákból állok össze, vannak jó és rossz tulajdonságaim. Ugyanaz a gyerek vagyok, aki voltam tizenévesen, amikor fociztam. A nagybátyám szokta mondani, hogy három ember vagy: az aki, az amit mutatsz magadból, és az amit látnak belőled.

– Te mit akarsz megmutatni magadból?

– Mindig keveset. Azt akarom, hogy a lehető legjobb példa legyek; hogy a fiatalok lássák, akarattal, sok munkával és mosollyal, pozitivitással mégiscsak el lehet érni valamit. Aki soha nem drogozott, aki szeret inni, de nem alkoholista, egy hívő ember… A pozitivitást akarom megmutatni. Ha lehet így mondani old’s cool. Vagy kicsit oldtimer? Nem szeretnék olyasvalaki lenni, aki botrányt kelt, vagy másokat bánt. 
És természetesen a kultúrámat is meg akarom mutatni. Megértetni, hogy két kultúra élhet egymás mellett, ha tiszteli egymást. Én tisztelem a magyar kultúrát, de ez nem jelenti azt, hogy nem kritizálom, mert aki csak a pozitívumokról beszél, az hazudik. Ez nem rosszindulat, nem bántás, és ha nekem mond valaki valamit az olaszokról, szívesen hallgatom. Tizenkét éve, amikor kezdtük, koszos kávét ivott Magyarország, és tejszínhabbal kellett letakarni az ízét. Minden változik, és ebben én is benne vagyok, mert mondogattam dolgokat a képernyőn. Hogy azért választottak, mert egy 29 éves, helyes kis digó voltam, csak az első kép.

– Sokszor félreértenek?

– Sokan azt gondolják rólam, hogy nagyképű vagyok, vagy hogy mindig kiabálok. De mi olaszok tudjuk, miért beszélünk így. Amikor én hallgatom a magyarokat egymás között beszélni, a gyerekkori dumákat, nem értem. De nem baj, hogy megmarad egy határ. Sok magyar ember elment Olaszországba élni, mert nem érezték elég pozitívnak a közeget, aztán rájöttek, hogy mindenhol meg lehet találni azokat a köröket, ahol szeretve vannak. Én örülök, hogy ide kerültem, hogy a TV is része lett az életemnek, és azon keresztül elmondhattam dolgokat. De ez nem azért van, mert én olyan okos vagyok, hanem mert hoztam valamit otthonról. Belerúgunk egy kőbe, 3000 éves, a sarki vendéglőben is nagyon jó a kaja, van élet, „lazaság”, kártya, szeretet, család, összetartás… Ezt hoztam, és amikor erről beszélek, vannak, akik úgy érzik, hogy nagyképű vagyok, vagy hogy támadva vannak, mert pl. a barátnőjük hozzám akar jönni vacsorázni. A neveltetésemben benne van, hogy kedves legyek, de ez lehet félreérthető, és irritálhat másokat. Aki a nyilvánosság előtt él, még ha csak egy kicsit is látnak bele az életébe, sokszor kerül a céltábla közepére.

– Sokszor nyilatkozol a bulvár sajtónak is, nagyon különféle témákban…

– Nevetek, és mondok valamit – ha éppen olyan kedvem van. De amilyen témákkal jönnek, azért abból lehet látni, hogy mi a trend, mire van szükség. Semmi építő. Nem azt mondom, hogy nézzük egy lelkész műsorát, de valami olyat, ami agyilag stimulál. Többnyire a műsorok azt mutatják, hogy akinek sikere van, az csak egy bizonyos fajta ember, de ez nem igaz. A média nagyon elment a külsőségek felé. Például nem kell, hogy mindenkinek kocka hasa legyen. Nincsenek egyéniségek. Amikor még fociztam, egy barátnőm figyelmeztetett, hogy hajlamos vagyok kifele élni, mert ő „körbelátott”. Meg kell mutatni, kik vagyunk, de fontos, hogy legyen egy határ. Általában rövid változatot ad rólam a média, ennyi fér bele.

– Azt érzed, jó úton jársz?

– Velem lenni nem mindig jó, a volt barátnőm utálta, hogy mindig néztek, megismertek. Ezt próbálom most egyensúlyba hozni, mert a következő prioritás nekem a család. Nehezen esem szerelembe. A kapcsolataimból sokat tanultam, és mindent megrágok ezerszer. Az édesapám, amikor 8 éve látta, hogy mit tudtam megteremteni, megállt, körbenézett, és azt mondta: „szép minden”. Akkor éreztem, hogy elmondtam neki, amit mondani akartam, és letesz arról a szerepről, hogy neki „keménykednie” kell velem szemben, mert azokat az erkölcsi, etikai elveket, amiket át akart adni, megtette. Látta, hogy nem mentem bele nagyon sok dologba, amibe mások igen. Nem azt mondom, hogy szent voltam, csak másra figyeltem, más vonzott.

– Amikor beütöttem a Google-ba a neved, az első találatok közt például ez szerepelt: „Gianni tudja, jó apa lesz!”…

– Szülőnek lenni a legnagyobb felelősség, de senki nem tanulja, érzed, hogy mit kell csinálni. Az utolsó kapcsolatom, ha lehet így mondani „egó-ölő” volt, abban az értelemben, hogy rendbe kellett hoznom a viszonyom saját magammal.

– Sikerült?

– Remélem. Az én életem nagyon normális. Mindenem megvan, amire szükségem van, de meg is dolgozom érte. Azok mellé a cégek mellé állok, akik tudom, hogy minőséget biztosítanak, hogy jó dolgot akarnak, és nem addig vagy jó nekik, amíg ki tudnak használni. Magyarországon ez eléggé általános. Olaszországban van például egy hetvenéves bácsi, aki még mindig csinál műsorokat, mert a nagymamák rá kíváncsiak. Próbálok figyelni a fiatalokra és az idősekre is. Az idősebbeket különösen szeretem, tőlük tanultam meg kártyázni kölyökkoromban, lehetett velük beszélgetni, meséltek a háborúról. Én például nem szeretem a Facebookot sem. Fent vagyok, de azt a felületet nem én kezelem. Én ennél konkrétabb életet akarok élni, aminek része az elektronika, de meg kell találni a helyét, hogy a többi is beleférjen.

– Elég sokat csörög a telefonod…

– Azért ha megfigyeled, némelyiket felveszem, de sokat félreteszek. Ennek is megvan az etikettje. Este már csak a barátaim hívhatnak. Régen voltak nem leírt szabályok, ma azt gondoljuk, hogy ezek nem kellenek, például nem kell kinyitni az ajtót egy hölgynek, vagy hagyhatjuk, hogy ő fizessen. A mai idősek, abban nőttek fel, hogy átadják a helyüket, és ők most lehet, hogy dühöngenek a buszon, mert ez ma már nem egyértelmű ...

– Oldtimer life-style?

– Nem vagyok öreg, de megkapom ezt.

– Szerinted ki lehet békíteni a generációkat?

– Kell a türelem, a nagymamám mindig ezt mondogatta. Olyan szempontból elfogadó vagyok, hogy például nem zavar, ha te a horoszkóppal kezdesz minden reggel, de nem fogadom el attól, aki mellettem van.

– Van egy rózsafüzér a nyakadban…

– Ez egy folyamat volt, édesapám nagy harca velem, aki nem hagyta, hogy a világ azt csináljon belőlem, amit akar. Amikor elbúcsúzunk, mindig azt mondja: „Ne felejtsd el Őt”. És mindig imádkozik értünk. A házassággal is az van, hogy ha nincs előtted jó példa, nem tudsz hinni benne. A szüleim a mai napig kéz a kézben fekszenek le, és együtt imádkoznak. Katolikus iskolába jártam, de az ottani szigor eltávolított a vallástól. Ha egy kertet akarsz, arra figyelni kell, és nem szabad beengedni a rovarokat, mert megrágják a virágokat. A hit ugyanez. Része az életünknek, és oda kell adni a megfelelő figyelmet, mert nem lehet tudni, hogy Ő mikor akar tőled valamit, és nem akkor sírni, amikor már bajban vagyunk. Az ember annyira buta ebben a témában, annyira az elejéről kellene kezdeni ezt az egészet.

– És ezt hogy lehet elmondani?

– Pál Feri, egy pozitív ember, de beszél a társadalom problémáiról is. Meg kell találni a nyelvet. Mindenki azzal jön, hogy milyen az egyház, de volt egy Giovanni Paolo, és ezt nem lehet azzal elintézni, hogy „ő jófej volt”. Orvosból is van jó és rossz. Emberek vagyunk, küzdünk magunk, meg Róma ellen, nem vagyunk szentek. Vannak olyan témák, amiket nem kell túllovagolni. Van véleményem, és a saját szférámat ennek megfelelően alakítom, de elfogadom, ha valaki nem hisz, és addig, amíg nem bánt másokat, rendben van.

– Minden téren ennyire elfogadó vagy?

– A lapos embereket nem bírom. Édesapám, amikor itt volt, elaludt a templomban. Ha egy pap kiáll, akkor legyen temperamentuma, és úgy mondja el, hogy lássam, hisz abban, amiről beszél. Papok, legyen lelketek! Mondják el, hogy az olyan, de ez ilyen! Olyan, mint amikor elmondok egy receptet: ha nem készítettem, nem kóstoltam, nem tudom elmesélni.

– És ha irigységgel találkozol…?

– Ha a szomszéd kertje zöldebb, legyen a tiéd sárga, és lásd meg benne, amiért a tiéd is jó, és majd a szomszéd nézi meg, milyen szép sárga a tiéd. Újra kellene kódolni a világot, hogy ne a versengésre, harcra legyen kiélezve. Most úgy néz ki, mintha mindenki egy nagy folyóba ugrott volna bele, és nem tudja merre tart. De vannak azért, akik nem, és nekünk is meg kell mutatni magunkat. Nekünk is igényünk van a szépre, hazugság, hogy egy ládán ülve ugyanolyan jó, mint egy jó széken. Fontos megélni, ami van. Kinyitni az agyunkat. Az utazás is ilyen. De ha sokat utazol, ha sokat kapsz, ha sok nőd van, minden kell – ez veszélyes. Igazi férfi és igazi nő az, aki döntött, és nem engedi, hogy hurcibálja a világ, ami mindig kísértésekkel van tele. A nők régen a biztonságra voltak kihegyezve, ma az izgalomra, mert a biztonságot megteremtik maguknak. A férfiaknak meg kell tanulni a nőket társként kezelni, el kell kezdeniük érzékenyülni, érteni. Én ezt most kezdem, az előző kapcsolatomnak köszönhetően.

– A fájdalmat hogy tűröd?

– Nem szeretem azokat, akik elkezdik párosítani az életemet olyan elméletekkel, hogy a térdműtétem például azért van, mert egó-problémáim vannak, és kell az alázat, stb. Nem kell túlmagyarázni, sportoltam elég sokáig. A fájdalmat megszokja az ember, de a műtött térdem új fájdalmat produkált, az sok energiát visz el. Inkább attól félek, hogy elveszítem azokat az embereket, akiket szeretek. De egyre jobban érzem, mi a fontos az életemben: a család, és pár barát. A velük töltött pillanatokat akarom jobban megélni, hogy ne pörögjön annyit az agyam.