Bizalmas beszéd

Sokszor egy nyugodt légkörben zajló beszélgetés elegendő ahhoz, hogy átértékeljük a minket nyomasztó problémákat, és megoldást találjunk rájuk. Ám minden 20. felnőtt nem rendelkezik olyan kapcsolattal, amelyben bizalmasan tudna beszélni. A mai rohanó tempó nem engedi meg, hogy önvizsgálatot tartva feltérképezzük legbenső igényeinket, megannyi titokról fellibbentve a fátylat. Pedig egy jól működő társadalomban mindenkinek lenne 5 perce, hogy meghallgassa a másikat. Egy őszinte világban lenne bátorságunk megkérdezni a másikat, mi bántja, tudunk-e segíteni? Egy figyelmes közösségben senki nem engedné, hogy a másik egyedül cipeljen súlyos lelki terheket.

Ha jólesik kibeszélni a mindennapok apró-cseprő gondjait, nehézségeit, ne hezitáljunk, keressük meg barátunkat, édesanyánkat, lelki vezetőnket, és meséljünk a minket ért fájdalmakról. Az életutak ugyan különbözőek, ám a tapasztalatotok, a szeretettel átadott jó tanácsok más dimenzióba helyezhetik problémánkat.

Ha ennél nagyobb a gond, ha a fel nem dolgozott veszteség, a fájdalom bénít meg minket, akkor érdemes önismereti csoportba jelentkezni. Számtalan fajtájával találkozhatunk, mindegyiknek lényege, hogy önmagunk aprólékosabb megismerésével, az igazság kimondásával feloldhatjuk azokat a blokkokat, amelyek a helyes döntések, a megfelelő válaszok útjában állnak.

Meztelenre vetkőzve

Tény, hogy legtöbbször csak akkor fordulunk orvoshoz, ha már nagy a baj. Akár testi, akár lelki bajokról legyen szó. A testet öltött gond szembesít azzal, hogy valami nincs rendben. Ha ezzel a jelenséggel találkozunk, akkor valójában egyszerű dolgunk van, mert ha akarjuk, ha nem, orvoshoz kell mennünk. Elsőként többnyire az egészségügy által biztosított lehetőségek jutnak eszünkbe. A mentális tanácsadás, amelyet a köznyelvben csak terápiának hívunk, nem örvend túl nagy népszerűségnek.

Pszichológushoz egészen az utóbbi évekig elég félve és leginkább titokban szerettek járni az emberek, mert azonnal bárkire rásütötték a bélyeget, hogy dilidokihoz jár. Ez az előítélet is tévhitekből, félinformációkból és félelemből, agresszióból áll össze.

Összemosódik benne a pszichiáter az ideggyógyásszal, a pszichológus a pszichiáterrel, a pszichoterápiás kezelés a bolondokházába való kerülés lehetőségével.

Tari Annamária pszichoterapeuta szerint sok esetben nagyon nehéz ez a döntés, a személyes és intim dolgokba beavatni egy idegent, egyesek számára ijesztőbb, mint meztelenre vetkőzni a Blaha Lujza téren a csúcsforgalomban. „Nagyon sok esetben találkozom kollégáimmal együtt azzal a mondattal, hogy „Azt hittem, megoldom majd egyedül”, „Egy vadidegen ne vájkáljon a dolgaimban!”, vagy „Nem tudom elképzelni, hogy valakinek olyan dolgokat elmondjak, amit még senkinek nem mondtam el”.

Csak ha akarod!

Valójában azonban ilyenkor nem is az idegen embertől félünk, mint inkább attól, mivel kell magunknak szembesülnünk, ha kimondunk dolgokat. Ezek általában olyan szorongások, melyek egyfajta misztikus félelemmel is párosulnak, mert ha nem mondom ki, az olyan, mintha nem is létezne – tehát, mintha a kimondás egyfajta megvalósulás vagy realizálódás is lenne egyben.

Amikor valakinek az életvezetése nehezül meg annyira, hogy jószerivel a tünetei irányítják vagy befolyásolják, ha általában boldogtalannak vagy feszültnek, szorongónak érzi magát, akkor eljön az a pillanat, amikor félretéve addigi félelmeit, mégis tárcsázni kell a szakembert. A pszichológus tényleg nem varázsló, ez nem egy operatív szakma, eszközök és műszerek nincsenek jelen. Ha kívülről nézzük, a gyógyítás eszköze: a kommunikáció, a pszichológus személyisége és a szaktudása. A pszichológus fejében alakul ki a diagnózis, ami után a terápiás tervnek megfelelően, biztonságos kézzel vezeti a páciensét a kezelés folyamán. Néha ez több év lehet – különösen a mélylélektani pszichoterápiák esetében – viszont azzal az eredménnyel jár, hogy az akár évtizedek óta fennálló tünet és háttere valódi megértéssel és feldolgozással eltűnik, és az illető sokkal jobb minőségű életet élhet, mint addig. Amit viszont soha nem szabad elfelejtenünk, hogy ez egy kemény munka, amit pszichológus és páciense együtt végez, mert senkit nem lehet „megmenteni”, ha ő maga nem tesz erőfeszítéseket magáért.”

A legelterjedtebb betegség?

A WHO becslése szerint, 2020-ban a depresszió lesz az első vagy második legelterjedtebb betegség világszerte, ami azért is aggasztó, mert a negatív lelki folyamatok a testi megbetegedésekkel is szorosan összefüggnek. A legfrissebb európai felmérések szerint, melyekben 30 ország 350 millió lakosát szólították meg, a megkérdezettek 38%-át érinti mentális jellegű pszichés betegség, tünet. Óriási szám, főként, ha figyelembe vesszük azt, hogy a megkérdezettek tudatában vannak betegségüknek, beismerik, hogy lelkük ápolásra szorul. De ne feledkezzünk el azokról, akik nem merik beismerni lelkük fájó sebeit, akik hitegetik saját magukat, akik a sorozatos kudarcokat, fájdalmakat hárítják, és mindinkább a külvilágot hibáztatják, semmint önmagukba nézve beismernék, lenne mit feldolgozniuk.

Ők, és mi mindannyian együtt élünk olyan eseményekkel, melyek lelkünkben örökre nyomot hagyva megváltoztatták életünket.

Koplalni tilos

Nem lehet elégszer ismételni, hogy a leggyakoribb fogyókúrás hibát akkor követjük el, amikor a diétát koplalásként értelmezzük. Ha koplalunk, akkor szervezetünk elsősorban az izmokat kezdi el leépíteni, egyúttal pedig lelassul az anyagcserénk is. Amikor pedig szervezetünk végre táplálékhoz jut, először a zsírraktáraink töltődnek fel, emiatt pedig gyorsan visszaszedjük a leadott kilókat. Ami a gyakorlatban ráadásul azt jelenti, hogy ilyenkor azok a kilók ugranak vissza zsírként, amelyeket az izomból adtunk le. Az ilyen típusú fogyás megelőzése miatt is fontos az, hogy a fogyókúrához olyan diétát válasszunk, amely jó minőségű fehérjebevitelen alapul. Ez ugyanis elengedhetetlen az izomzat megtartásához, a szervezet megfelelő működéséhez.

Tipp: A fehérje pótlásáról legegyszerűbben úgy gondoskodhatunk, ha fogyókúrás étrendünkben kiemelt szerepet kapnak a halak és a sovány húsok. Vagy pedig úgy, ha a diéta alatt speciális turmixokat is iszunk. De persze a fehérjepótlás nem minden, hiszen az izmok megőrzéséhez az is szükséges, hogy legalább kétnaponta sportoljunk. Az ugyanis ugyancsak jellemző diétás hiba, hogy a csökkentett kalóriabevitel miatti fáradtságra hivatkozva lemondunk a mozgásról.

Elfeledett gyomor

Ugyancsak gyakori hiba az, hogy a diéta kezdetétől napi szinten méregetjük testsúlyunkat. Még akkor is, ha ez gyakorlatilag teljesen felesleges, hiszen a napi súlyingadozást a test víztartalmának változása is okozhatja, így az egyáltalán nem utal arra, hogy mennyit fogytunk, arra pedig végképp nem, hogy mennyi zsírt adtunk le. Emiatt pedig bőven elegendő hetente egyszer, ugyanabban a napszakban – lehetőleg reggel, a fürdőszoba használatát követően – méredzkedni.

Tipp: A mérlegre való fölösleges koncentrálást értelmes tevékenységgel is helyettesíthetjük. Olyasmivel, amire a diéta során gyakran elfelejtünk figyelni. Arra ugyanis kevésbé ügyelünk, hogy kúránk alatt gyomrunk egészsége se sérüljön. Ennek érdekében a diéta során érdemes figyelni arra, hogy végig fogyasszunk olyan enzimes termékeket, melyek megőrzik a bélflóránk egészségét, megakadályozzák annak károsodását, valamint segítik a jó minőségű tápanyagok hasznosulását. A minimum tehát, hogy élőflórás joghurtot fogyasztunk. Ha azonban komolyabban vesszük a dolgot, érdemes patikában kapható, bélflórát regeneráló probiotikumokat is beszereznünk.

Végzetes böjthiba

Ha méregtelenítő böjtbe fogunk, végképp tisztában kell lennünk annak kivitelezhetőségével, hiszen a böjthibáknak már egészen súlyos következményei is lehetnek. Azt például nem szabad elfelejteni, hogy húszas testtömegindex (BMI) alatt a böjtölés nem ajánlott, ahogyan ez a típusú diéta gyerekek és kismamák esetében is káros lehet. A fejlődésben lévő szervezet növekedése a tápanyagok megvonásának hatására lassulhat, és idegrendszeri problémák, csontfejlődési zavarok is fölléphetnek.

Ugyanez a helyzet akkor, ha valaki például cukorbeteg, vagy valamilyen táplálékérzékenységgel él együtt. Cukorbetegeknek már csak azért sem szabad böjtölésbe kezdeniük, mert az általuk naponta fogyasztható szénhidrátmennyiség grammra pontosan meg van határozva. Gyakran fogyókúra vagy böjt nélkül is elhibázzák a diétájukat, pusztán azzal, hogy egyik nap a megadottnál több, a másik nap pedig kevesebb szénhidrátot fogyasztanak. Ezt pedig nem igazán lehet büntetlenül módosítgatni egy-egy böjt kedvéért.

Tipp: Míg a cukorbetegek esetében a fogyókúra kivitelezéséhez mindenképpen szakember segítése szükséges, addig más a helyzet a lisztérzékenyek, tejfehérje- és tejcukorérzékenyek esetében. Ők ugyanis szakember segítsége nélkül is fogyókúrázhatnak, illetve böjtölhetnek, ha közben saját étrendjük szabályait betartják.

Fókuszban a vitamin

A diétát minden esetben fontos lenne egyénre szabni, abba a hibába pedig végképp nem szabad beleesni, hogy bedőlünk az éppen aktuális fogyókúradivatnak. Vannak ugyanis olyan vitaminok, amelyekhez például jellemzően csak állati eredetű élelmiszerekből juthatunk. Jó példa erre a zöldségekben lévő B12-vitamin és a vas, amely ezekből a növényi eredetű táplálékból kevésbé jól szívódik fel a szervezetben. Vagy ilyen a szervezet számára nélkülözhetetlen omega3 zsírsav is, amelynek legfőbb forrása a halolaj. Emiatt pedig az ilyesmit nem szabadna száműzni az étrendből. A húsok teljes mellőzése ugyancsak sarkalatos pontja a diétának, már csak azért is, mert az egyes zöldségekben és gyümölcsökben nem feltétlenül van egyszerre jelen a szervezet számára szükséges összes fehérje.

Tipp: Ha a húsokat mellőzzük, akkor a növényi alapanyagokat tudatosan úgy kell összeválogatni, hogy fehérje összetételük megfelelő legyen. Ezzel ugyanis elejét vehetjük annak, hogy szervezetünk a fehérjehiány miatt izmokat kezdjen el bontani.

Anyagcseréje válogatja

Ugyancsak el lehet hibázni a böjtöt vagy fogyókúrát akkor, ha valakinek gyors az anyagcseréje. Ilyenkor ugyanis a szervezet az átlagosnál több energiát használ föl, ami miatt már akár egy egynapos gyümölcslékúra is megerőltető lehet, hiszen a szervezet nem kapja meg a működéséhez szükséges energiát. Hosszabb, egy-másfél hétnél tovább tartó böjtkúra pedig még akkor sem javasolt, ha valakinek ilyen panaszai nincsenek. Ennek oka pedig egyszerűen az, hogy a tartósan nagyon alacsony energiaszinten lévő szervezet lecsökkenti alap anyagcseréjét. Emiatt pedig a böjtölő a hosszas kúra után hízni fog, még akkor is, ha egyébként nem eszik többet, mint korábban.

Tipp: A diétát vagy böjtöt azonnal abba kell hagyni, ha valaki az étrendváltás első két napján érezhetően fáradtabb lesz, és ez a későbbiekben sem változik, sőt ingerlékenységgel is párosul.

Munkába menet az útvonal utolsó szakaszát egy hegyi járattal teszem meg. Több óvoda is található azon a környéken. Állami, magán, alapítványi. Reggel és kora délután alacsony padlós buszok közlekednek, ilyenkor 2-3 babakocsi is várakozik a megállóban. A zsúfoltság ellenére nagyon szeretem megtenni ezt az utat. Egész napra feltöltenek a megállóban, a buszon töltött percek.

Hétfői győzelmek

A megálló felé haladó „emeletes” apukák nyakából kis trónörökösök diadalittasan szemlélik a forgalmat. Az egészen picik hátizsákból, hordozókendőből, babakocsiból nézegetik a világot, a nagyobbacskák, anya, apa szabad kezét fogva, másik kezükben az alvóállatot szorongatva várakoznak a járműre. Bolondos, vagy komoly beszélgetések zajlanak. Kérdések záporoznak, jókedvű versengések, találgatások – elkanyarodik-e, vagy a mi megállónkhoz jön a hídfőnél látható busz-, egyezkedések: beugorjunk a pékhez, vagy kivárod az óvodai reggelit. Szó esik mindenről, a vulkánok működésétől elkezdve, hogy ki és mikor fog értük menni az oviba, és hogy lesz-e ma úszás. Megy a párbeszéd, az ismerősök üdvözlése és még arra is jut a figyelemből, hogy a kicsi „momo” jelzését nyugtázzák; igen ott egy motor megy. Mobilt nem látok szülői kézben, igaz bele sem férne a levetett kesztyű, zsebkendő, vagy a kicsit vedlett játékmackó mellé.

Azután jön a busz, mindenki felkecmereg valahogy. Az egyik kisfiú diadalmasan felkiált apja karjában: „Én vagyok a világ legmagasabb óvodása!” A szeptemberben még panaszosan sírdogáló Norbi egy hétfő reggeli kijelentése után: „Én sehová nem akartam elmenni ma reggel!”, az egész utazóközönség együttérzését magáénak tudhatta. Kollektív diadalt arattunk egy másik hétfői napon is, amikor hóesés bénította le a városi közlekedést. Néhány percnyi toporgás után egy csapatban vágtunk neki a domboldalnak, amivel a busz nem tudott megbirkózni. A lefelé igyekvők bátorítottak minket: „Menjetek gyalog, nagyon jó!” A kis lábak vidáman taposták a havat, győzelemittasan nézték a kipörgő kerekekkel nyögő autókat, ahogy elhaladtak mellettük.

Akku feltöltve

Biztos vagyok abban, hogy valamennyi gyermek, akinek ilyen reggeli indításban van része, örömmel, toleranciával vesz részt közössége mindennapjaiban. A sokszor egyáltalán nem optimális feltételek között utaztatott kicsik megérzik a szüleik törekvését, hogy az elválás idejére a lehető legtöbb érzelmi munícióval engedjék őket az útjukra. Ezt az érzelmi törődést viszonozni is képesek egy-egy kedves gesztussal, szóval, derűs pillantással, ami jól jön a felnőttnek is egy nehéz munkanap nyitányaként. Ez a reggeli néhány mondat, játékos, rövid párbeszéd elegendő immunitást ad a folyamatos stressz káros hatásaival szemben, mert megszakítjuk zaklatott elménk, lelkünk belső monológját. Új perspektívából látjuk meg a jól ismert dolgokat, áthangolódunk, másfajta fontossági sorrendet állítunk fel. Ennek hatásfoka jóval erősebb, mint a képernyők vagy az alkohol által nyújtott átmeneti kikapcsolásnak, kiütésnek. Könnyedsége, felszabadító hatása – itt és most csak a gyerekemre koncentrálok – a megoldási ötletek széles skáláját tárhatja fel, vagy szabad utat adhat a lényegtelen dolgok elengedéséhez.

El kell ismernem, hogy energiavámpírként vagyok jelen a reggeli buszon. Mentségemre csak az szolgál, hogy feltöltött akkumulátoraimat a nap folyamán kis klienseim és szüleik rendelkezésére bocsátom. Gyakran felmerül bennem a kérdés, ki kit szolgál, kinek van a segítségére? Én hálás szívvel gondolok a reggeli szülőkre és gyerekeikre, mert őket látva, hallva kezdhetem a következő napot, az új kihívásokat.

„Örülök, hogy hívtál, mert már csak pár napom van hátra. De amúgy erről a kérdésről a barátnőmet kellene megkérdezni, ő egy tizenkét kötetes lexikont tudna kiadni arról, mennyire hipochonder vagyok. Ő amúgy azt is mondja, hogy ha nagyon beteg vagyok, akkor már csendben vagyok. Akkor nem csinálok semmit. Gond csak akkor van, ha félbeteg vagyok. Olyankor hangos vagyok, látványosan szenvedek. Ha pedig egyszerre vagyunk betegek, akkor is mindig én vagyok a betegebb. De nem biztos, hogy ezt nagy dobra kellene verni. És különben is, már maga a kérdés is idegesít, én ebbe belehalok. Látod, itt kezdődik a hipochonderség. De viccet félretéve, én amúgy is parásabb vagyok egy fokkal, mint mindenki más. Nem csak a betegségek tekintetében, hanem minden kérdésben. Például tériszonyom van, meg békafóbiám. Ha pedig betörik a lábujjamon egy köröm, akkor derékig lebénulok. Én ez a fajta hipochonder vagyok. De mikor is jelenik meg ez a cikk? Pár nap múlva? Akkor egy példányt a síromhoz majd azért hozzatok ki.”

Persze a saját szoba projekt nem egy csapásra valósul meg, addig még jó párszor elhangzik a „Majd ha külön szobátok lesz” kezdetű mondat hosszas perpatvarok békítő tárgyalásaiban, vigasztalásokban és fenyegetésekben. Legalább olyan nehéz egyeztetni, ki melyik szobát kapja, mint lebonyolítani a mellettünk lévő lakás megvásárlásához és az átalakításhoz szükséges hitelt, és szót érteni a mesteremberekkel. A legnagyobb és legnaposabb szobának is van sötét oldala (ott költözött a másvilágra a szomszéd néni), és a legkisebb szobának is van előnye (a függőfolyosóból helyes kis kertre néző erkélyt alakítottunk ki). A lobbizás során azért gyakran kerülök kutyaszorítóba, amikor épp valamelyik kételkedőnek azt ecsetelem, hogy övé a legtutibb territórium, és belép a testvére…de végül megvalósulnak az álmok, és amikor a kedvelt és kevésbé kedvelt játékokat is sikerül háromfelé osztani, új élet kezdődhet.

Innentől gyerekeink sokkal többet tartózkodnak egymás társaságában, mint eddig, viszont immár a nappaliban. 

Saját felségterületüket azonban gondosan őrzik a betolakodókkal szemben, a lányok a precízen kialakított rend, bizonyos fontos levélkék és egyéb csecsebecsék miatt, kisfiam pedig valószínűleg az elcsent szerszámok, kevésbé sikerült dolgozatok és fél pár zoknik titkait óvja avatatlan szemektől és egyéb érzékszervektől. A tárgyak körforgása is megváltozik, megszaporodnak a nappaliban a gyerekeim számára értelmüket vesztett darabok, – úgymint kiürült pohár, csokipapír, kiolvasott könyv vagy épp a porszívó, amely a saját szoba kiporszívózása után készségesen „ki van készítve” a többieknek – és napokra eltűnnek olyanok, mint körömreszelő, telefontöltő, kertkulcs.

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

Meg kell szoknom, hogy esténként nem elég beülni egy mesére vagy beszélgetésre a gyerekszobába, és a végén egy határozott jóéjszakáttal lekapcsolni a villanyt, hanem végig kell zarándokolnom összes termeinken, és mire a harmadikhoz érek, már megint ég a villany az egyikben és szól a zene a másikban.

Már nem esem pánikba, hogy amikor hívom őket, nem veszi föl senki a telefont. Tudom, hogy az egyik nem hallja, mert üvölt nála a zene, a másik épp a mobilján beszél bezárkózva, a többiek (honfoglalózó férjemet is beleértve) pedig egymásnak kiabálnak, hogy „Vedd már föl, léci!” A nap bizonyos szakaszaiban fölösleges is megkérdeznem tőlük, ki van még otthon, mert ezt legföljebb a Facebookról tudják.

Beköszöntött otthonunkba a békés egymás mellett élés korszaka, bár az információáramlás még némiképp finomításra szorul. 

Egy emlékezetes alkalommal például nagylányom a délutáni edzésen értesült, hogy a húga nem érkezett meg időre. Nem akart engem stresszelni, ezért maga kezdett nyomozásba, később férjemet is beavatva. Zajlott a már-már pánikba forduló és rendőri segítség bevonását fontolgató keresőakció, közben én hazaérkeztem, és csodálkozva láttam, hogy az ajtó zárva, de benn ég a villany. Kisebbik lányom felháborodva fogadott az előszobában. Sem az apja, sem a tesói nem vették észre, hogy a szobájában elaludt, és még a kulcsát is elvitte valaki. Az utóbbi én voltam.

Épp ezt a cikket írtam, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam kisfiamat, hogy érdeklődjek a nap eseményeiről. Szokás szerint nem volt túl beszédes, azonban megkért, hogy hívjam fel „Apát”, hogy hozzon vécépapírt, „De hiszen van otthon, a kis fürdőszobában” – feleltem. „Anya, a fürdőszobában vagyok, de hiába kiabálok, és hívom apát a mobilon, nem hallja. Megpróbálnád a vonalason?”

Szám Kati Családi karikatúra c. könyve megvásárolható szerkesztőségünkben.

Akarok-e? Kinek? Neked, kedves barátom, aki hozzám hasonló cipőben jársz? A szomszédomnak, akit csak futólag ismerek? A kollégámnak, akinek az igazmondásában sem vagyok biztos? A szüleimnek, akiknél igyekszem fenntartani a látszatot, hogy a segítségük nélkül is boldogulok? Mégis, kivel oszthatnám meg legbelsőbb titkaimat? És te? Te kivel osztod meg?

Bizalmas beszéd

Sokszor egy nyugodt légkörben zajló beszélgetés elegendő ahhoz, hogy átértékeljük a minket nyomasztó problémákat, és megoldást találjunk rájuk. Ám minden 20. felnőtt nem rendelkezik olyan kapcsolattal, amelyben bizalmasan tudna beszélni. A mai rohanó tempó nem engedi meg, hogy önvizsgálatot tartva feltérképezzük legbenső igényeinket, megannyi titokról fellibbentve a fátylat. Pedig egy jól működő társadalomban mindenkinek lenne 5 perce, hogy meghallgassa a másikat. Egy őszinte világban lenne bátorságunk megkérdezni a másikat, mi bántja, tudunk-e segíteni? Egy figyelmes közösségben senki nem engedné, hogy a másik egyedül cipeljen súlyos lelki terheket.

Ha jólesik kibeszélni a mindennapok apró-cseprő gondjait, nehézségeit, ne hezitáljunk, keressük meg barátunkat, édesanyánkat, lelki vezetőnket, és meséljünk a minket ért fájdalmakról. Az életutak ugyan különbözőek, ám a tapasztalatotok, a szeretettel átadott jó tanácsok más dimenzióba helyezhetik problémánkat. Ha ennél nagyobb a gond, ha a fel nem dolgozott veszteség, a fájdalom bénít meg minket, akkor érdemes önismereti csoportba jelentkezni. Számtalan fajtájával találkozhatunk, mindegyiknek lényege, hogy önmagunk aprólékosabb megismerésével, az igazság kimondásával feloldhatjuk azokat a blokkokat, amelyek a helyes döntések, a megfelelő válaszok útjában állnak.

Meztelenre vetkőzve

Tény, hogy legtöbbször csak akkor fordulunk orvoshoz, ha már nagy a baj. Akár testi, akár lelki bajokról legyen szó. A testet öltött gond szembesít azzal, hogy valami nincs rendben. Ha ezzel a jelenséggel találkozunk, akkor valójában egyszerű dolgunk van, mert ha akarjuk, ha nem, orvoshoz kell mennünk. Elsőként többnyire az egészségügy által biztosított lehetőségek jutnak eszünkbe. A mentális tanácsadás, amelyet a köznyelvben csak terápiának hívunk, nem örvend túl nagy népszerűségnek. Pszichológushoz egészen az utóbbi évekig elég félve és leginkább titokban szerettek járni az emberek, mert azonnal bárkire rásütötték a bélyeget, hogy dilidokihoz jár. Ez az előítélet is tévhitekből, félinformációkból és félelemből, agresszióból áll össze. Összemosódik benne a pszichiáter az ideggyógyásszal, a pszichológus a pszichiáterrel, a pszichoterápiás kezelés a bolondokházába való kerülés lehetőségével.

Tari Annamária pszichoterapeuta szerint sok esetben nagyon nehéz ez a döntés, a személyes és intim dolgokba beavatni egy idegent, egyesek számára ijesztőbb, mint meztelenre vetkőzni a Blaha Lujza téren a csúcsforgalomban. „Nagyon sok esetben találkozom kollégáimmal együtt azzal a mondattal, hogy „Azt hittem megoldom majd egyedül”, „Egy vadidegen ne vájkáljon a dolgaimban!”, vagy „Nem tudom elképzelni, hogy valakinek olyan dolgokat elmondjak, amit még senkinek nem mondtam el”.

Csak ha akarod!

Valójában azonban ilyenkor nem is az idegen embertől félünk, mint inkább attól, mivel kell magunknak szembesülnünk, ha kimondunk dolgokat. Ezek általában olyan szorongások, melyek egyfajta misztikus félelemmel is párosulnak, mert ha nem mondom ki, az olyan, mintha nem is létezne – tehát, mintha a kimondás egyfajta megvalósulás vagy realizálódás is lenne egyben.

Amikor valakinek az életvezetése nehezül meg annyira, hogy jószerivel a tünetei irányítják vagy befolyásolják, ha általában boldogtalannak vagy feszültnek, szorongónak érzi magát, akkor eljön az a pillanat, amikor félretéve addigi félelmeit, mégis tárcsázni kell a szakembert. A pszichológus tényleg nem varázsló, ez nem egy operatív szakma, eszközök és műszerek nincsenek jelen. Ha kívülről nézzük, a gyógyítás eszköze: a kommunikáció, a pszichológus személyisége és a szaktudása. A pszichológus fejében alakul ki a diagnózis, ami után a terápiás tervnek megfelelően, biztonságos kézzel vezeti a páciensét a kezelés folyamán. Néha ez több év lehet – különösen a mélylélektani pszichoterápiák esetében – viszont azzal az eredménnyel jár, hogy az akár évtizedek óta fennálló tünet és háttere valódi megértéssel és feldolgozással eltűnik, és az illető sokkal jobb minőségű életet élhet, mint addig. Amit viszont soha nem szabad elfelejtenünk, hogy ez egy kemény munka, amit pszichológus és páciense együtt végez, mert senkit nem lehet „megmenteni”, ha ő maga nem tesz erőfeszítéseket magáért.”

A legelterjedtebb betegség?

A WHO becslése szerint, 2020-ban a depresszió lesz az első vagy második legelterjedtebb betegség világszerte, ami azért is aggasztó, mert a negatív lelki folyamatok a testi megbetegedésekkel is szorosan összefüggnek. A legfrissebb európai felmérések szerint, melyekben 30 ország 350 millió lakosát szólították meg, a megkérdezettek 38%-át érinti mentális jellegű pszichés betegség, tünet. Óriási szám, főként, ha figyelembe vesszük azt, hogy a megkérdezettek tudatában vannak betegségüknek, beismerik, hogy lelkük ápolásra szorul. De ne feledkezzünk el azokról, akik nem merik beismerni lelkük fájó sebeit, akik hitegetik saját magukat, akik a sorozatos kudarcokat, fájdalmakat hárítják, és mindinkább a külvilágot hibáztatják, semmint önmagukba nézve beismernék, lenne mit feldolgozniuk. Ők, és mi mindannyian együtt élünk olyan eseményekkel, melyek lelkünkben örökre nyomot hagyva megváltoztatták életünket.

A „svájci kisegér” (svájci tájszólásban a müesli a maus, Mäuslein-kisegér kicsinyitő képzős alakja) a reformer legkedveltebb találmánya. A valódi elnevezés a „mus” szóra utal, ami pépet jelent, nem pedig a „Mus musculus” háziegérre. Az első müzli ugyanis apró gyümölcsdarabkákból, gabonaőrleményből, joghurtból és magokból kevert pép volt. Napjainkban ezt már sajnos „továbbfinomították” cukorral, tejszínnel, csokoládédarabokkal, és egyéb az alapelvtől merőben eltérő és korántsem egészséges élelmiszerekkel.

Az első wellness-mozgalom, úgy jó 120 évvel ezelőtt indult útjára.

Dr. Maximilian Bircher-Benner 1891-ben nyitotta meg első praxisát Zürichben, ahol tapasztalatai azt mutatták, hogy szoros összefüggés van az egyoldalú, egészségtelen táplálkozás és a betegségek kialakulása között.

Azon a véleményen volt, hogy a nyers zöldségek, gyümölcsök tartalmazzák a legtöbb napfényt, de a főzés, sütés során elveszítik ezt az energiát. A nyers kosztot tartotta az egészséges életmód egyik alappillérének, és a tuberkolózis gyógymódjának is.

Nézeteivel abban az időben egyedül maradt, kollégái szerint az orvostudomány határait jócskán túllépte. Akkor ismerték el újra orvosi körökben, amikor évekkel később kezdték „felfedezni” a vitaminokat, és a természetes orvoslás fontosságát. 1903-ban megjelent egy összefoglaló műve a táplálkozás energetikai alapjairól, aminek már egyértelműen pozitív fogadtatása volt.

A svájci doktor ebben a munkában hangsúlyozta a nyers koszt fontosságát, a fehér liszt és a finomított cukor kerülését javasolta.

Az „Alpenkost” volt az egyik legsikerültebb terápiája, amely az alpesi legelők egy pásztorának étrendjét vette alapul. Ez a teljesértékű táplálkozás zabpehelyből, tejből, mézből, almából, dióból és citromléből állt, ami müzlijének is az alapja.

1904-ben dr. Bircher megnyitotta szanatóriumát Zürichben, aminek az „Életerő” nevet adta. A pácienseknek a kosztra vonatkozó előírások betartása mellett sokat kellett a szabadban mozogniuk, kertészkedniük. Szigorú szabályok, időbeli beosztás szerint teltek itt a napok, még az éjszakai pihenő is szabályozva volt. A szanatóriumnak sok prominens vendége volt, mint például Rainer Maria Rilke, Hermann Hesse, Wilhelm Furtwängler, és Thomas Mannt is az itt töltött napjai inspirálták a Varázshegy megírására.

Svájcban az 1940–50-es években lett ismert a müzli, és már nem hiányozhatott a kolostorok, kaszárnyák, gyermekotthonok, sőt a börtönök, menüjéből sem. Ezekben az intézményekben ugyanis különösen fontos volt a teljesértékű, egészséges táplálkozás költséghatékony, egyszerű megvalósítása.

Bircher-müzli recept

Hozzávalók (4 személyre): ½ liter tejszín, ½ liter tej, 1 csésze mazsola, 2-3 ek. méz, 2 pohár natúr joghurt, 2 pohár gabonapehely, 1 felkockázott alma, 1 felkockázott banán, 2 felkockázott sárgabarack (jó aszalt formában is), 1 csésze bogyós gyümölcs (ez is lehet aszalt áfonya, meggy), 1 citrom leve

Elkészítés: A hozzávalókat a friss gyümölcsök és a citromlé kivételével egy nagy tálban összekeverjük, és egész éjjel állni hagyjuk. A gyümölcsöket és a citromlevet másnap reggel adjuk hozzá, és nyomban fogyaszthatjuk is kiadós és egészséges reggeliként.

Aki könnyebb formában szeretné a müzlit elkészíteni, a tejszín helyett használjon több joghurtot.

A hétköznapok során a legtöbb ember nem szán elegendő időt a testmozgásra, ami bizonyítottan számtalan betegség kialakulásához vezethet – többek között inzulinrezisztenciához, illetve 2-es típusú cukorbetegséghez. Mindkét állapotnál nem csupán a megelőzésben, de a kezelésében is kiemelt jelentőséggel bír a rendszeres sportolás. Hogy pontosan mit érdemes végezni, arról Pancsó Gergely, a Budai Endokrinközpont személyi edzője beszélt.

Aki inzulinrezisztenciában szenved, az jól tudja, hogy az állapot normalizálása érdekében hármas kezelésre van szükség: ez magában foglalja a gyógyszeres terápiát, a személyre szabott diétát, valamint a rendszeres testmozgást. Amennyiben valamelyik közülük hiányzik, úgy nem biztos, hogy a beteg eléri a kívánt eredményt. A sport ugyanis segít abban, hogy a glükóz a sejtekbe kerüljön, méghozzá kevesebb inzulin felhasználásával, hiszen a rendszeres edzés növeli a szervezet inzulin iránti érzékenységét. 30-60 perces testmozgás hatására ezek az előnyök akár 20 órán keresztül is fennállhatnak, így nem csak a mozgás alatt, hanem még utána is tart a hatása. A szakemberek szerint a zsírvesztés szintén nagy jelentőséggel bír az értékek normalizálásában, és tanulmányok szerint már 5-10 százalékos súlyvesztéssel is jelentős eredményeket lehet elérni, hiszen ezzel javul a glükóztolerancia és csökken az inzulinszint. 

• normalizálja a vércukorszintet

• csökkenti az inzulin mennyiségét

• segít megelőzni a szövődményeket

• megszabadít a túlsúlytól

• csökkenti a vér triglicerid szintjét

 A legtöbb inzulinrezisztenciás kizárólag kardió edzéseket végez, pedig valójában akkor lehet jó eredményeket elérni, ha erősítéssel kombináljuk. Az izomépítés ugyanis csaknem ugyanolyan fontos az inzulin csökkentésében és a szénhidrát anyagcsere normalizálásában, mint a zsírvesztés. A legjobb, ha hetente 5-ször minimum 30 percet töltünk testmozgással, ebből heti 3 lehet kardió edzés, míg a maradék 2 erősítő – tanácsolja Pancsó Gergely. Ez utóbbira – azaz az izomépítésre – azért van nagy szükség, mert az izom egy olyan szervünk, mely képes közvetlenül felvenni a glükózt, méghozzá inzulin nélkül. Ebből az következik, hogy minél nagyobb az izomtömegünk, annálkevesebb inzulinra van szükségünk, így mennyisége csökken.

Még mielőtt bárki nekikezdene a testmozgásnak, célszerű egy alapos állapotfelmérésen részt vennie – főleg túlsúly esetén –, hogy személyre szabott edzéstervet és egyéb hasznos tanácsokat kaphasson az illető. Ezáltal elkerülhetőek a súlyfeleslegből adódó esetleges sérülések, valamint a túlhajszolás, ami hamar a motiváció csökkenéséhez vezethet. 

Forrás: Budai Endokrinközpont

A hétköznapok során a legtöbb ember nem szán elegendő időt a testmozgásra, ami bizonyítottan számtalan betegség kialakulásához vezethet – többek között inzulinrezisztenciához, illetve 2-es típusú cukorbetegséghez. Mindkét állapotnál nem csupán a megelőzésben, de a kezelésében is kiemelt jelentőséggel bír a rendszeres sportolás. Hogy pontosan mit érdemes végezni, arról Pancsó Gergely, a Budai Endokrinközpont személyi edzője beszélt.

Aki inzulinrezisztenciában szenved, az jól tudja, hogy az állapot normalizálása érdekében hármas kezelésre van szükség: ez magában foglalja a gyógyszeres terápiát, a személyre szabott diétát, valamint a rendszeres testmozgást. Amennyiben valamelyik közülük hiányzik, úgy nem biztos, hogy a beteg eléri a kívánt eredményt. A sport ugyanis segít abban, hogy a glükóz a sejtekbe kerüljön, méghozzá kevesebb inzulin felhasználásával, hiszen a rendszeres edzés növeli a szervezet inzulin iránti érzékenységét. 30-60 perces testmozgás hatására ezek az előnyök akár 20 órán keresztül is fennállhatnak, így nem csak a mozgás alatt, hanem még utána is tart a hatása. A szakemberek szerint a zsírvesztés szintén nagy jelentőséggel bír az értékek normalizálásában, és tanulmányok szerint már 5-10 százalékos súlyvesztéssel is jelentős eredményeket lehet elérni, hiszen ezzel javul a glükóztolerancia és csökken az inzulinszint. 

• normalizálja a vércukorszintet

• csökkenti az inzulin mennyiségét

• segít megelőzni a szövődményeket

• megszabadít a túlsúlytól

• csökkenti a vér triglicerid szintjét

 A legtöbb inzulinrezisztenciás kizárólag kardió edzéseket végez, pedig valójában akkor lehet jó eredményeket elérni, ha erősítéssel kombináljuk. Az izomépítés ugyanis csaknem ugyanolyan fontos az inzulin csökkentésében és a szénhidrát anyagcsere normalizálásában, mint a zsírvesztés. A legjobb, ha hetente 5-ször minimum 30 percet töltünk testmozgással, ebből heti 3 lehet kardió edzés, míg a maradék 2 erősítő – tanácsolja Pancsó Gergely. Ez utóbbira – azaz az izomépítésre – azért van nagy szükség, mert az izom egy olyan szervünk, mely képes közvetlenül felvenni a glükózt, méghozzá inzulin nélkül. Ebből az következik, hogy minél nagyobb az izomtömegünk, annálkevesebb inzulinra van szükségünk, így mennyisége csökken.

Még mielőtt bárki nekikezdene a testmozgásnak, célszerű egy alapos állapotfelmérésen részt vennie – főleg túlsúly esetén –, hogy személyre szabott edzéstervet és egyéb hasznos tanácsokat kaphasson az illető. Ezáltal elkerülhetőek a súlyfeleslegből adódó esetleges sérülések, valamint a túlhajszolás, ami hamar a motiváció csökkenéséhez vezethet. 

Forrás: Budai Endokrinközpont