Befont fonál – Találkozás Halász Judittal

– Még mindig kitölti az idejét a feladatok közötti egyensúlyozás?

– A színész élete olyan, hogy vagy túl sokat dolgozik, akkor az huszonnégy órás munka, és nincs másra ideje, ha meg keveset, akkor kétségbe van esve. Ez a két állapot váltja egymást.

A főiskola után azt gondoltam, hogy a világon a legfontosabb a szakma, a hivatás, de amikor az embernek gyereke születik, ez kétfelé osztódik. Azért persze el kellett döntenem, hogyan folytassam tovább, hiszen amikor próbál az ember, akkor megszűnik körülötte minden más, azt nem lehet félgőzzel csinálni… Ha pedig társulatba tartozik, nem etikus szerepet visszaadni. Viszont minden más választás kérdése. Szinkront, filmszerepet, televíziós munkát vissza lehet utasítani, nem kötelező mindent elvállalni. A döntésben segített, hogy amikor a fiam megszületett, még fiatalok voltak a szüleim, anyám 56, apám 58 éves és anyósom, meg a nővére is nagyon aktív volt. Sokat tudtak segíteni. A gyereknek a figyelem és a szeretet a legfontosabb. Úgy érzem, én is jelen voltam, amikor szükség volt rám. Mert ha elmulasztod az élményt, amikor hároméves, ötéves vagy tízéves, nem tudod pótolni többé. Azért persze voltak nehéz helyzetek. Például a szülés utáni első bemutatóm, amelyre eljött az egész család. Egy néni vigyázott a fiamra. Tudta, hogy a premieren mindenki ott lesz. Kivárta a kezdés előtti pillanatot, és hét előtt tíz perccel felhívott, hogy „én most azonnal elmegyek, mert délután az anyósa engem nagyon megsértett”. Az egyik nagymama végül hazarohant – ez volt a legrémesebb történet.

– Amikor elkezdett gyerekeknek énekelni, már anya volt?

– Épp akkor született a fiam, nagyon szép volna, ha azt mondanám, hogy egyik ösztönzött a másikra, de ezt csupán a véletlen hozta így.

Kép: Emmer László

– Honnan tudta, hogyan kell a gyerekekhez szólni? Már az első bakeliteken ott van az a halászjuditos hangvétel, amely a színvonalas zenén, az értékes szövegen és az énekhang adottságokon túl az egésznek a sava-borsa. Nem gügyögős, mégis kedves, néha cinkosan összekacsintó, máskor viccesen dorgáló.

– Az édesanyám mindig olyan figyelemmel, szeretettel és megértéssel nevelt, hogy azt hiszem a véremben volt később is, hogy csak így érdemes megszólítani a gyerekeket. Én nem tudtam, hogy ez nem mindenhol van így.  Egyszer lovaglás közben felbuktam, eltörtem két helyen is a kulcscsontomat, megoperáltak, és egész nyáron kórházban kellett feküdnöm. Édesanyámnak erre itt fájt, ott fájt, nem tudom, mi volt igaz ebből, mindenesetre tény, hogy befeküdt mellém, és kivették a vakbelét. Soha nem tudtam olyankor kérni valamit tőle, hogy arra ne lett volna ideje. Ha ruha kellett, megvarrta, ha nem akartam valahova egyedül elmenni, eljött velem. Nem volt magas irodalmi műveltsége, de úgy tudott segíteni a verstanulásban, ahogy senki, azóta sem. Olyan jól értette, ahogy egy rendező sem. Mindig meghallgatott és jó tanácsokat tudott adni.

A koncerteken azt tapasztaltam, hogy sokszor nincs is többre szükségük a gyerekeknek, mint hogy elmesélhessék a problémájukat. Hogy meghallgassa őket valaki, megértse, esetleg biztassa.

– Kevesebbet figyelünk rájuk, mint régen?

– Azt nem tudom, de biztosan kevesebbet, mint kellene.

– A kiscsacsis Esti mesékben a saját gyerekének mesélt?

– Mindenki azt hitte, de nem, akkor ő még csak bölcsőben ringott, amikor meg adásba kerültek, biztosan úgy gondolta, hogy mindenkinek a tévéjében a saját anyukája mesél.

– A koncertjein ott volt?

– Egyszer hatéves kora körül elvittem. Azt láttam, hogy az én kisfiam ül és megszeppenve nézi, hogy a többiek hogy reagálnak. Amikor látta, hogy minden rendben, akkor felengedett és ő is élvezte. Nem vittem gyakran a színházi előadásokra sem, talán évente kétszer.

Kép: Emmer László

– Ma is olyan egy koncertje, mint harminc évvel ezelőtt? Csak a gyerekek mások?

– A közönségnek legalább a fele olyan szülő, sőt nagyszülő, aki gyerekként vagy fiatal szülőként volt a koncertemen. Ők a régi dalokat szeretik, a mai gyerekek az újakat.

De nemcsak emiatt változik a műsor. Régebben énekeltem, verset mondtam, meséltem. Később magam írtam egy-egy mesét, például karácsonyra a Jézuskáról, mert akkor még a vallás szerinti történetet nem nagyon lehetett elmesélni. Elmentem Dömötör Teklához, hogy segítsen ebben. Aztán egyszer valaki írta rólam, hogy amikor a gyerekek este lefekvés előtt hallgatják a lemezem, nagyon közel vagyok hozzájuk, de a színpad olyan távoli, sokkal személytelenebb az egész. Akkor kezdtem őket megszólítani, kérdezgettem őket, kértem, hogy énekeljenek, bár soha nem erőltettem, ha nem volt hozzá kedvük. Mostanában volt pár olyan élményem, ami arra intett, hogy óvatosabban kérdezzek. Az Apa figyelj rám! kapcsán megkérdeztem, a közönséget, hogy „hát a ti apukátok milyen?”, és egymás után két gyerek is azt mondta, hogy „az én apukám verekszik”. Viccelődni próbáltam, hogy „miért bokszoló?” A közönség nevetett, de a gyerek felelt: „Nem, engem ver meg, meg az anyukámat is”. Hirtelen nem tudtam, mit kellene válaszolnom.

– Sokaknak az apa nem valóságos, megismerhető személy. Ez is fájdalmas lehet.

– Egy ismerősöm Down szindrómás gyereke sírva is fakadt, mert úgy érezte, hogy ez az előadás az apákról szól, pedig az apukák otthagyják a gyerekeket. Ezt a lemezt pont azért csináltam, hogy azt üzenjem: egy családban mindenkire szükség van, az anyukára, az apukára, a nagymamára, a nagypapára. Nem elég egy anyuka, azoknak sem akiknek az anyukája úgy gondolja, hogy mindegy kitől, de szül egy gyereket. A gyereknek család kell, különben nehéz élete lesz. Nem tudhatjuk, hogy milyen felnőtt lesz azokból, akiknek ez nem adatik meg. Én az apámmal csak olyan hatévesen kerülhettem közeli kapcsolatba, mert a fronton volt, aztán vidéken dolgozott, de tudtam, hogy van, és szeret minket.

– Testvére van?

– Sajnos nincs. Ennek eleinte örültem, mert azt gondoltam, hogy akkor csak engem illet az összes szülői szeretet, de ma már sajnálom. Szerintem a fiam is így érzi, a menyem is egyke, de ők szerencsére már három unokával ajándékoztak meg minket. Öt és fél, hét és fél és kilenc évesek.

– Más nagymamának lenni, mint anyának?

– Nagyon más, bár a helyzetek egyelőre nem ismétlik egymást, ezért nem jut eszembe, hogy másképp döntenék-e bizonyos dolgokban nagymamaként. A szülők még fiatalok, a mindennapok sok kihívást, megoldandó problémát tartogatnak számukra, nagymama korában az ember élete már egy befont fonál, följebbről látja a gyerekkel való történéseket.

– Ma is erős közösségek veszik körül, nemcsak a társulat vagy a régi osztálytársak, itt a kávázóban is most köszönnek ide negyedszer. Mi szükséges ahhoz, hogy ezek a kapcsolatok valódi kapcsolatok maradjanak?

– Az egymás iránti érdeklődés az egyik legfontosabb tulajdonságunk kell, hogy legyen. Abban a percben, ahogy elveszítjük ezt, megkezdődik az életből való kiszállás. Ha csak magammal foglalkozom, sok kör bezárul körülöttem. A színésznek egyébként is az a fő feladata, hogy figyelje az embereket, meglesse, hogy bizonyos helyzetekben hogy viselkedik a másik. Hiszen ebből építi a szerepeket.

– Milyen szerepeket szeret, azokat, amelyek hasonlítanak Önre vagy épp nagyon különböznek?

– A legjobban azt szeretem, amikor mások megfigyeléséből játszhatok. Vígjátékban a gonoszokat, a butákat a legjobb játszani, az a kedvencem. Az évek során kialakul egyfajta kritikai véna, Sztanyiszlavszkij is ezt tanítja: ülni és figyelni. Kávézóban, politikában, utcán, társaságban. Ebből aztán lehet építkezni.

Kép: Emmer László

– Társaságban a megfigyelt személy olykor meg is kapja a magáét? Vagy csak csöndben figyeli?

– Ez nem mindig könnyű, hiszen a színészben van egy megmutatkozási vágy is, hogy én vigyem a prímet, rajtam nevessenek egy társaságban.

– És aki mellett éli az életét jól viseli ezt?

– Ha valaki kritikus és nem felejt, akkor a férjem az, és rendkívül jó a humorérzéke. Amikor udvarolt nekem, és először volt nálunk, este anyukám töltött káposztával kínálta. Leült enni, én pedig odatettem a doboz tejfölt is, és ő úgy ahogy volt rátette az egészet a tányér töltött káposztájára. Mondtam, hogy „Ne hülyéskedj, hát apám még nem evett és már minden zárva”. Úgy megrémült! De azóta is mindig megkérdezi, amikor előveszek egy tejfölt, hogy „Lehet enni, van még tejföl?”

– Most, hogy közel vannak az unokákhoz más lesz az életritmus, az ünnepek, a karácsony?

– Amíg élt az anyósom meg a szüleim, egyik szülői háztól a másikig rohantunk, aztán együtt is szerettünk volna lenni. Aztán amikor megszülettek az unokák, egyértelmű volt, hogy a kisgyerekeket kár otthonról ide-oda cipelni, inkább legyen náluk a karácsony. Mindenki visz valamit az ünnephez, én vagy libát vagy a gesztenyés pulykát sütök, a másik nagymama halászlét, a fiam is fantasztikus halat tud készíteni, és olyan karácsonyfát még soha nem láttam, amilyet a menyem tud díszíteni. Ez számunkra most egyszerűbb lesz. Reméljük, a másik nagypapa és nagymama is velünk lesz, és van még egy dédink is!

– Az unokáinak énekel otthon?

– Amikor lefektetem őket. Akkor lehet velük a legjobban beszélgetni is. A mese után leoltom a villanyt, ilyenkor kérik, hogy énekeljek. És ha még akkor sem alszanak el, jönnek a beszélgetések. Akkor arról is lehet szó, ami nekik fontos, és arról is, amiről én szeretnék velük beszélni. A sötétség és az éneklés kinyitja a figyelmüket és a lelküket.