Induláskor a lányok azért magukhoz vettek néhány apróságot, egy játék babakocsit, a homokozó készletet és a papírsárkányt, de férjem ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy a jelenlegi szabálykönyv szerint ezekre nincs szükség a focipályán. (Én azért az utolsó pillanatban bedobtam a tollasütőket.)

A gyengébb nem oktatása már az autóban megkezdődött, férjem előadásában, melynek alaptézise, hogy a futball a legintelligensebb sport, persze a sakk után. A hallgatóságot azonban sokkal inkább érdekelte, hogy hoztunk-e sütit, és hogy ki fogja pityegtetni (felnőttnyelven bezárni) az autót, amikor majd kiszállunk. A békesség kedvéért mindenki pityegtette. Nem is egyszer… Kiszolgált családi autónk sípolása nem simult bele tökéletesen a madárcsicsergésbe, ezzel ki is vívtuk a réten pihenők lesújtó pillantásait, de ennek köszönhetően viszonylag könnyen találtunk egy focipályára való szabad területet. Néhányan ugyanis látványosan arrébb cuccoltak.

A lány kontra fiúcsapat látszott a legkiegyensúlyozottabb felosztásnak. 

Hamar kiderült, hogy a focihoz mégiscsak elengedhetetlenül szükséges a tollasütő, különben mit szúrtunk volna le kapufának? 

Bár a kapufélfák nem voltak állandóak ebbéli minőségükben. Szükség volt rájuk, amikor valaki testvérpárbajt akart vívni. (A nevében is némi agresszivitást hordozó játékot csemetéink sokáig „tolla sütőnek” nevezték, talán mert megtévesztésig hasonlít a palacsintasütőre, de úgy tűnik most megértették, hogy ütni kell vele, csak még azt nem, hogy mit.)

Azért közben elindult a focimeccs is. Pontosabban valami, amiben – nem teljesen egyértelmű, de vitathatatlan – szerepet játszott egy focilabda. Hamar kiderült, hogy a szabályokat korosztályonként és nemenként kell értelmezni: rám nem érdemes szigorúan alkalmazni a partvonallal kapcsolatos elvárásokat, mert a labdakezelésem kevésbé fejlett, mint a retorikai képességeim, és csapatommal minden szavazásnál többségben vagyunk. Az is kiderült, hogy kisebbik lányom akkor találja el a labdát, ha előtte kézzel precízen a lába elé helyezi, és rosszul tűri, ha e komótos műveletben valaki akadályozza. Nagylányom teljes erőből rúgta a bőrt (leginkább az apja sípcsontján lévőt), amikor viszont egyméteres körzetben meglátott közeledni egy darazsat, szúnyogot vagy egyéb repülő jószágot, időt kért, s mi áhítatos csöndben, mozdulatlanul vártuk a légiriadó végét.

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

Eleinte kisfiam lelkes volt, de mozgásának iránya nem mutatott észrevehető összefüggést a labdáéval. (Nem tudom, mit csinálhatnak azokon a délutánokon, amikor az apjával órákra eltűnnek a focilabdával.) Pár perc után azonban befejezte pályafutását (azaz pályán való futását). Férfi létére viszonylag hamar felismerte, hogy a foci unalmas. 

Viszont természetesen nem ez volt a hivatalos verzió, hanem az, hogy halaszthatatlan ügyben kell hősként eljárnia.

 A csatatér közepén rekedt védtelen civileket kellett evakuálni, vagyis kitelepíteni egy hangyabolyt egy fűszál segítségével.

Az még nem jelentett döntő csapást a családi rangadóra, hogy kisebbik lányom lepkefogás ürügyén elvitte a tollasütőt, hiszen a kapuk amúgy sem nagyon befolyásolták csapatunk játékát, de a labda már kicsit hiányzott. Férjem ugyanis megmutatta a gyerekeknek az ollózást, és a labda úgy döntött, hogy a közelben lévő egyetlen fa tetején piheni ki a megpróbáltatást.

Így aztán végre találtunk egy olyan sportot, ami mindenkit felcsigázott, és amelyhez – bár világversenyeken tudomásom szerint nem szerepel – mindenki ugyanúgy ért, mint a focihoz: ez a hogyan szedjük le a labdát a fáról. Az addig tartózkodó idegenekből ugyanis lelkes szurkoló- és tanácsadótábor gyűlt össze körülöttünk, igazi tömegsporttá fejlesztve a tevékenységet. Voltak mászás-, dobás- és gúlapártiak, de mindegyik verziónál pótolhatatlan eszköznek bizonyult a tollasütő.

A labdáért való küzdelem jól átmozgatott bennünket, és általa egy igazán hasznos tételt tudtuk demonstrálni: Nem a győzelem, a részvétel a fontos. Ugyanis a labda nyert.

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

Aki sokféle állattal osztja meg az otthonát, arra általában furcsán néz a külvilág. Vannak, akik bolondnak tartják, mások titokban irigylik. Egy azonban bizonyos: a „bogaras” ember sohasem unatkozik, és mindig van mit mesélnie…

Én magam ugyan soha nem tartottam görényt, de kedves emlékeim, történeteim azért kötődnek hozzá. A vadászgörény háziasítása évezredes múltra tekint vissza a Földközi-tenger környékén, ám társállatként csak az utóbbi évtizedekben lett népszerű. Eredetileg üregi nyúl vadászatára, illetve kártevők (patkányok) irtására használták, kihasználva azt az adottságát, hogy abba a résbe is könnyűszerrel követi a prédát, ahová a legkisebb termetű kotorékeb sem tudna behatolni.

Hajtűkanyar a föld alatt

A görényt, mint általában a menyétféléket, fékezhetetlen vadászösztön hajtja: nem csupán az éhség miatt vadászik, hanem „sportból” is, és pontosan ez az, amire az embernek szüksége volt: amilyen kártékony ez a tulajdonság, ha a tyúkólba szabadul be, olyan hasznosnak bizonyul a szapora rágcsálókkal szemben. Hihetetlenül hajlékony gerincének köszönhetően szinte kígyóként siklik be a lyukba, a lakók pedig pánikszerűen menekülnek előle a vészkijáratokra borított hálóba. A görény nem szorul meg a szűk járatokban, mert ha kell, akár hajtűkanyart is tud venni. Persze ez az önfejű kisragadozó nem irányítható olyan tökéletesen, mint a kutya, és megesik, hogy dolga végeztével egyszerűen összegömbölyödik és elalszik valahol a föld alatt, ezért aztán a görénnyel való vadászat nélkülözhetetlen kelléke az ásó.

Milyen is a görényszag?

Az emberrel szemben a jól nevelt vadászgörény bizalmas, kedves, szelíd, és ha apró rigolyáit el tudjuk fogadni, akkor szórakoztató kedvencnek bizonyul. A kutyával is könnyen összeszoktatható. Ám lehet egy állat bármilyen kedves és mókás lakótárs, lehet a pofácskája lenyűgözően bájos, mindez hiába, ha a neve valamiért rosszul cseng, és előítéletek kötődnek hozzá. A görény „Achilles-sarka” a szaga, pontosabban az a negatív képzettársítás, amely a „görényszaghoz” járul. Erről az állatról szinte mindenkinek az jut eszébe elsőként, hogy büdös – tegyük hozzá, elsősorban azoknak, akik soha életükben nem éreztek még görényszagot. Valójában a görény általános testszaga, különösen a hímeké, jellegzetes ugyan, de egyáltalán nem kellemetlen, édeskés, pézsmás illat. Legendás bűzmirigyét akkor veti be, ha halálra rémítik, de egy szelíd, emberhez szokott görénynek erre nincs szüksége.

Az „egzotikus füstölő”

Éppen a szaghoz kötődik az egyik történet, amely mindig mosolygásra késztet, ha felidézem. Egy jó barátomhoz készültem látogatóba, és elkísért egy kedves hölgyismerősöm is. Ennek a barátomnak pedig – sok egyéb állata mellett – volt egy Manó névre hallgató, jól megtermett, igen szelíd hím vadászgörénye is, aki az előszobában lakott, már amikor gazdája éppen visszaparancsolta a ketrecébe, és nem garázdálkodhatott szabadon a lakásban. A lakásba lépve a leányzó (aki nem tudott Manó létezéséről) a levegőbe szimatolt, és megkérdezte: „Mi ez a kellemes illat, talán valami egzotikus füstölő?” Nem értette szegény, hogy a házigazda meg én miért törtünk ki harsány nevetésben a kérdése hallatán, míg a kacagástól fuldokolva ki nem böktük, hogy amit érez, az a görény szaga…

Forgatás a szigeten

Ugyancsak emlékezetes marad számomra az a filmforgatás, amikor egy ismeretterjesztő tévésorozat számára készítettünk összeállítást a ház körül élő állatokról. Solymász barátom, Somogyi László segítségét kértem, aki akkoriban a margitszigeti kis vadaspark főápolójaként dolgozott, így helyszínt és szereplőket is tudott biztosítani a forgatáshoz. Az egyik bemutatott állatfaj a görény volt, és Lacinak volt is egy vadas színű példánya, amely hitelesen alakíthatta a baromfiudvar környékén portyázó ragadozó szerepét. Forgatókönyvünk szerint a görénynek a raktár félhomályában kellett felbukkannia: úgy képzeltük, hogy majd kimászik a sarokban álló gabonazsákok mögül, felkapaszkodik a mellette álló ládára, végigszalad a tetején, félúton megáll, visszanéz, bele a kamerába, majd továbbhalad, és eltűnik a túloldalon.

A négylábú filmszínész

Most már csak egy kérdés volt: hajlandó lesz-e a görény mindezt úgy végigcsinálni, ahogyan mi elképzeltük? Laci biztosított minket arról, hogy ez nem lesz probléma, megvannak rá a módszerek. Egy patkányt végighúzva a nyomvonalon, annak illatával kijelölte a láthatatlan ösvényt, amelyen a görénynek haladnia kellett. Amint a mohó kisragadozó szagot fogott, már alig várta, hogy indulhasson, és a megadott jelre fürkészőn szimatolva indult el a kijelölt úton. Amikor a láda közepére ért, Laci az operatőr háta mögött tapsolt egyet. A görény a hirtelen zajra felkapta a fejét, hátranézett, egyenest bele a kamerába, de amikor látta, hogy csak a gazdája bohóckodik, zavartalanul folytatta útját, s végül a ládáról leugorva eltűnt a képből. A felvétel pontosan úgy sikerült, ahogy elképzeltük, egy színész sem csinálhatta volna különbül!

Tények és tippek

– A görény a menyétfélék közé tartozik, ahova rajta kívül a nyest, a nyuszt, a borz, a vidra és a hermelin, valamint maga a menyét is.

– A vadászgörényt számos színváltozatban tenyésztik, gyakoriak a teljesen fehér, albínó példányok.

– Leonardo da Vinci Hermelines hölgy című festményén a nő ölében ülő állat sok vitát gerjesztett: vajon valóban hermelin-e, avagy vadászgörény? A hölgy személye több szálon is kötődik a hermelinhez, így egész biztos, hogy az állat annak volt szánva, ám külleméből ítélve a festő modellje valószínűleg szelíd vadászgörény lehetett (a valódi hermelin jóval kisebb).

– Mint általában a menyétféléknek, a görénynek is igen erős az állkapcsa a termetéhez képest. Ezért már kölyökkorában le kell szoktatni arról, hogy akár játékból is harapjon.

– Mivel a görény neve nem cseng túl jól, idegen művek magyar fordításában gyakran menyétre „finomítják”. Így például „vadászmenyétként” szerepel az Ovizsaru című vígjátékban, melynek főszereplője Arnold Schwarzenegger volt.

A józan önmérséklet mellett időről időre találkozunk a vallási rendszerek világában azzal, hogy a lelki javak megszerzésének késztetése olyan szélsőséges, önpusztító aszkézist sugall, amely már-már az élet értékének megkérdőjelezésével egyenértékű. Gondoljunk a csontsoványan vegetálva meditáló hindu fakírokra, a magukat szinte a halálba böjtölő egyiptomi ókeresztény remetékre, a középkori önostorozók és önkínzók vagy a legutóbbi évtizedekben is felbukkanó, a test, az élet megvetését a kollektív öngyilkosságig fokozó szektákra. A kereszténység szinte már a kezdet kezdetén szembe találta magát a szélsőséges aszkézis kísértésével, amely szerint a lélek üdve csak a test sanyargatása és elpusztítása árán elérhető. A mértéktelen böjt, a test természetes szükségleteiről való erőszakos lemondás, a lélek felmagasztalásával és a bűnök kerülésével indokolt végletes, olykor divatosnak tekinthető formái azonban hosszú távon soha nem válhattak a keresztény tanítás, és a nyugati kultúra világának természetes részévé.

A test elleni düh soha nem a lélek valódi épülését, hanem az élet értékének kétségbe vonását, az ember testi-lelki harmóniájának megbontását jelentette.

A lelki élet legnagyobb mesterei minden időben tudták és tanították, hogy nem igazán szolgálja a lélek javát, ami a test kárára van, mint ahogy testi kívánságaink korlátlan kiélése sem csupán múló boldogsághoz és gyönyörhöz, hanem lelki-szellemi javaink eltékozlásához is vezet. Nagy kárt okozott az önsanyargatás kultúrája az aszkézis minden emberléptékű formájának lejáratásával. Így az újkor embere számára az aszkézis már szinte szitokszóvá vált, káros és hátborzongató hóborttá, amellyel nem lehet mit kezdeni.

A baj csak az, hogy ezzel a mai ember életvilágából nem csupán a fanatikus önpusztítás, de a józan önkorlátozás iránti igény is kiveszett.

Az anyagiakban és szellemiekben is mértéktartó élet iránti, az antik gondolkodásban vagy a keresztény hagyományban még oly nagyra tartott igény helyén, a testi és lelki épségünk között szakadék nyílt. Míg a régiek egyszerre törekedtek a test és a lélek feletti uralom megtartására, és ennek érdekében keresték az önmaguk feletti józan uralom gyakorlásának módjait, addig ma sokan kétes értékű léleképítő és lélekelemző technikák révén, az agykontroll és a spirituális önismeret világába merülve keresik testi bajaik orvosságát, személyes sorsuk kedvező alakításának biztosítékát.

Ma már nem csupán a hétköznapok aszkézisét, de a lelki dolgainkkal való foglalkozást is visszautasítjuk vagy a pszichiáterre bízzuk.

Egy ilyen szellemi, szemléleti közegben szinte természetes, hogy az aszkézis, mint a szó szoros értelmében vett gyakorlás és edzés szerepét a testépítés, a már-már hisztérikusan aggályos egészségőrzés divatja vette át. Sajátos aszkézis formái persze ezek is; az edzőteremben eltöltött órák verítékes erőfeszítései, a fogyasztó és alakformáló kúrák böjti rituáléja, a szépség és a fiatalság megőrzésének körmönfont technikái – ha némi testi hasznuk van is – nem mások, mint korunk önsanyargatásának gyakorlatai. Bennük a testápolás és a testépítés, az anyagiasság olyan kultúrája épül, amely mit sem törődik a lélekápolás és a léleképítés feladatával, és egyoldalú értékvilág szolgálatába állít bennünket.

Egyik közkézen forgó lexikonunk megfogalmazása szerint: az aszkézis „a vallási beteljesedésre irányuló, fegyelmezett, önmegtagadáson és önuralmon alapuló életvitel. Az aszkézis szinte minden vallásban jelen van, mivel minden vallás elismeri, hogy az életben vannak a puszta életnél fontosabb dolgok, és bizonyos célok elérése vagy mások szolgálata esetenként csak lemondás árán lehetséges.”

Maga az aszkézis szó eredetileg gyakorlást, edzést jelent, a test és a lélek feletti uralom és ellenőrzés birtoklásának elsajátítását, az önmegtartóztatás és az önuralom képességének testi és szellemi értelemben vett megtanulását és elsajátítását. Ám túlhajtott gyakorlása vagy öncéllá, önértékké válása alapvetően jó céljai ellenére puszta önsanyargatássá tehetik, a test és a lélek céltalan meggyötrésének, pusztításának módjává, a testrombolás – vagy manapság éppen ellenkezőleg – a túlhajszolt testépítés erőszakos eszközévé. 

Mióta tombol a nyár, minden női magazin tudni véli, hogy melyik a testalkatunkhoz leginkább passzoló fürdőruha. Lackfi János asszociációja:

„Itt a nyár, az egyik női magazin címlapján ez olvasható: BIKINIBIBLIA. Nyilván arra gondoltak, hogy a lapban megtalálható minden, amit idén a bikiniről tudni kell. Azért ha már, akkor kihozhatnának egy bikinikre nyomtatott folytatásos igeszériát. Ha az ember jól kinyitná a szemét a strandon, komoly biblikus ismeretanyagra tehetne szert... A dombornyomás sem lenne probléma.”

Nemcsak az volt a gond, hogy a fentieken kívül szükség volt még néhány darabra, hanem, hogy például a vasalt ruha nálunk sohasem állt glédában a polcokon. Óránként változó, nehezen követhető állapotban voltak valahol a gyerek-szennyes-mosógép-fregoli-vasalnivalós kosár-szekrény körforgásban. Ráadásul csemetéim cseppet sem tisztelték a már összerakott ruhahalmokat, és nagy előszeretettel kunyerálták ki egy-egy málnaszörpös leöntés vagy vízi csata után épp azt a pólót, amelyet már besoroltam a csomagba. Közben persze zajlott a napi menetrend, így a bepakolandó tárgyak nagy része az indulás pillanatáig használatban volt, ezért egy ponton túl csak elméletben lehetett összeszedni az utazás minden hozzávalóját, vagyis listát írni az utolsó pillanatban bepakolandó holmikról.

Valójában csak a törölközőket, a meleg ruhákat és egy régóta kiszemelt regényt tudtam a bőrönd aljába helyezni. (Utóbbi ott is maradt, és tartok tőle, hogy a jövő nyaralásig sem lesz rá szükség.) Nyilván minden anya ismeri azt a jóleső érzést, amikor nagyjából mindenki és minden bent van a kocsiban, még nem derült ki, hogy mit hagytunk otthon, férjünk is megnyugodott, mert kiértünk a városi dugóból – vagyis elkezdődik a nyaralás. Kicsit talán nosztalgiázunk még az egykori félórás csomagolásokon, amikor gondoltunk egyet és útnak indultunk…, de közben arra gondolunk, hogy hamarosan már nagyfiúk és nagylányok fognak segédkezni a bepakolásban.

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

Pár év múlva valóban megsokszorozódik a szorgos kezek száma, a csemeték ugyanis lelkesen pakolják össze a saját motyójukat, amelyből egyik baba sem maradhat ki, hiszen „anya, ti sem hagyjátok itt egyik gyereketeket sem”. A szekrények úgy tárulnak föl gyerekeim előtt, mint egy elfelejtett mesevilág: 

A kinőtt darabokat: „Jaj ez a kedvencem, ugye elvisszük?” felkiáltással szorítják szívükre, a tollasütőket azonnal használatba veszik, és labda helyett a vázát sikerül eltalálni.

 Minden egyes strandjátékot föl kell fújni, hogy nem lyukas-e, minden vízipisztolyt meg kell tölteni, hogy el lehessen dönteni, melyiket is vigyük. 

A csomagolás végeztével rendszerint sokkal több tárgy van a bőröndökön és szekrényeken kívül, mint belül. Visszasírom a korszakot, amikor még csak a saját kezeimet kellett irányítanom, de elvégre meg kell tanulniuk, hogyan kell becsomagolni. Hamarosan egyedül is menni fog.

El is jön az idő, amikor már csak szankció nélküli ajánlásokat fogalmazhatok meg az utazás előtti bepakolást illetően. Például utalok rá, hogy talán bizonyos ruhadarabokat ki kellene mosni, vagy megkérdezem, nem kell-e valamit vásárolni. Választ azonban általában csak az utazás előtti napon, 8 óra után kapok. Gyerekeim ugyanis fontosabb problémák megoldásán törik a fejüket, például kisfiam azon, hogy két hangfalat hogyan rejtsen el észrevétlenül a hátizsákjában, lányaim pedig olyasmiken, hogy milyen színű körömlakk a legideálisabb egy biciklitúrához, és milyen zenéket vigyenek magukkal az utazásra. Éjfél után, egy-egy megrázó élmény hatására többnyire feladom. Például miután bepillantást nyerek egy-egy táskába, ahol a hosszú estéken át vasalt pólók gombóccá gyűrve kavarognak.

Vagy amikor kisfiam hátizsákjában az edzőcipő a hófehér törölközőbe csavarva várja az utazást. Reggel aztán, miközben kegyesen kortyolnak párat a kikészített kakaóból vagy kávéból, ők is előveszik a „listát”. Vagyis engem: „Anya mit is kell még vinni?” Ilyenkor aztán váratlan dolgokra derül fény, például, hogy kell esőkabát, hogy a meleg ruha hosszúnadrágot jelent és nem sortot, hogy az edzőcipő nem jó a zuhanyozáshoz. És leginkább persze arra, hogy a táska, bőrönd és hátizsák kicsi. És hogy „Anya miért az utolsó pillanatban szólsz?”

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

Időről időre felbukkan, majd el is tűnik a sajtóból a népességfogyás témája, noha ez ma a legfontosabb kérdés. Ha ugyanis kihalunk, akkor édesmindegy mennyit fogunk adózni, mekkora lesz a GDP vagy a nyugdíjak vásárlóértéke, ki lesz a Jegybank elnöke és hány százalékot kap a Fidesz.

Látva az aggasztó számadatokat, a többség gyakorlatilag le is mondott magunkról, mondván, ilyen tendencia mellett előbb hét, aztán ötmilliónyian leszünk, végül szép lassan elfogyunk, és ez már visszafordíthatatlan. Sokféle megoldási javaslat született már, legtöbbször az anyagiak oldaláról vizsgálva, ami zsákutca, hiszen köztudomásúan a szegényebb népeknél és családoknál általános a sok gyerek, a gazdagoknál éppenséggel nem jellemző, s a történelem során, a mainál lényegesen mostohább körülmények között sem következett be ilyen visszaesés. A dolog egyébként sem reménytelen; egy 4-5 gyerekes családmodell mellett pár évtized alatt visszafordítható a folyamat. Ami pedig ehhez szükséges, az elsősorban a közbeszéd, a divat megváltoztatása. Ha az országot áthatná az a hangulat, miszerint a sok gyerek a trendi (és valóban trendivé válna), akkor néhány polgárpukkasztó örök anarchistán kívül mindenki eszerint szervezné az életét. (Aki szerint nem lehet „divatba hozni” a gyerekszülést, az gondoljon arra, mennyivel nagyobb öröm, mennyivel szebb és értelmesebb egy gyerek, mint egy tetoválás, mégis ez utóbbi néhány év alatt szinte elvárás lett.)

A kedvcsinálás és propaganda elsősorban a véleményvezérek, a média, a művészetek feladata, csak kisebb részben a politikáé, már csak azért is, mert a kormányzati ösztönzés sokszor dacot vált ki a magyar emberből. Vigyázni kell, nehogy gátlásokat okozzunk a túlzott agitációval. Sokszor visszájára fordul a jó szándék, amikor tökéletes családokat mutatunk be, ahol minden klappol, a gyerekek szófogadóak, jó tanulók, sportolnak, zenélnek, nem néznek tévét, nem facebookoznak és átadják az ülőhelyet a buszon. Ilyenkor a honpolgár arra gondol: na, ennek én sosem tudok megfelelni, szüljenek gyereket a tökéletesek.

Nos, egy rövid illusztrációval szeretnék muníciót adni azoknak, akik bár nem hibátlanok, mégis belevágnának a nagycsalád-projektbe. Nálunk négy gyermek van odahaza, s alapvetően működik a rendszer. Az utóbbi hetekben azonban úgy alakult, hogy a feleségem délutáni nyelvtanfolyamon oktat, így esténként rám marad a háztartás. Ez nem teljesen reménytelen, hiszen minimális főzőtudás mellett például szoktam mosogatni és sok egyéb dolgot is, ami most hirtelen nem jut eszembe. Mégis, mire az asszony hazatér, valahogy minden kaotikussá válik. A kicsi még nincs pizsamában, a földön mindenütt játékok és ruhadarabok, a táska nincs bepakolva, az asztalon félig rágott kenyér és kiborult tea. Kétségbeejtő. Pedig nem halnak éhen mellettem az utódaim, a hűtőből ezt-azt eléjük teszek; amikor a legkisebb összevizezte a ruháját, sikerült is (a bátyja segítségével) átöltöztetni, sőt néha fürdenek is (ezt már maguk intézik). Házi feladatot is csinálnak, mivel erős bennük a kötelességtudat, én pedig félóránként megkérdezem: „Kész van a lecke?” Összességében nem fogytak le, nem ette meg őket a kosz, nem lett rosszabb a bizonyítványuk és egymást sem ölték meg.

Éppen ebben a kritikus idősávban ismétli ezredszer valamelyik tévécsatorna a Columbo sorozatot, amelynek főhőse Peter Falk, akinek az egyik szeme üvegből van. Vajon kinek jutna eszébe ekkora hátránnyal, hogy filmszínésznek álljon? Ugye, mi sem javasolnánk neki? Ő viszont belevágott és világhírű lett. Nekünk nem is kell a világhírt megcélozni, elegendő csak a gyermekvállalásban rugalmasabbnak lenni. A többi jön magától.

„Az élet elég hosszú, csak nem elég széles” – ez az idézet jut eszembe, mikor számba veszem a macskákat, akik együtt éltek velünk az évek során. Az ő életük széles volt, vagyis élményekben, kalandokban gazdag, de sokszor bizony fájdalmasan rövid. Állandó dilemma a macskatartók körében, hogy kiengedjék-e kedvenceiket a szabadba, vagy benn tartsák a négy fal között. Az első esetben a biztonság forog kockán, a másodikban a lehetőségek szűkülnek be az állat számára. Lehet persze kényelmes, boldog életet biztosítani a szobacicának is, de családi házban nehéz megtagadni tőle a kert nyújtotta élményeket. Viszont ha már az udvarig kijutott, még nehezebb a kerítésen belül tartani…

A szabadság ára

Szomorú tapasztalatunk, hogy a kijáró kandúrok bizony veszélyesen élnek. És bármilyen különös, ezen nálunk még az ivartalanítás sem segített. A szabadságvágynak esett áldozatul Cirill, akit még emeleti lakásunkból hoztunk magunkkal családi házunkba. Öklömnyi, hamuszürke gombócként, kutyasétáltatás közben szegődött merész léptekkel termetes boxerünk nyomába és a lakás biztonságában nőtt fel. Ehhez képest nagy vadász lett belőle: egyszer az erkélyen sikerült is elcsípnie egy galambot. A nagyvilág azonban felkészületlenül érte és egy téli csavargása végzetesnek bizonyult. Félszemű kiskandúrunkat, Nelsont épp a biztonsága érdekében időben alávetettük a férfiatlanító műtétnek, mégis távozott közülünk hároméves korában – igaz, őt nem baleset vitte el, hanem a főként kandúrokat fenyegető vesebaj.

Mint a macska fenn a fán

Nem segített a férfiasság elvesztése Csumán sem, a kis vörös kandúron, aki különös adottsággal bírt. A ragdoll (rongybaba) nevű macskafajta jellemzője, hogy ha felemelik, ernyedten csüng az ember kezében. Csuma ugyan nem volt ragdoll, de benne is megvolt ez a hajlandóság. Emlékszem, egyszer felmászott a diófára, és nem tudott lejönni. Utánamásztam, de kétségek gyötörtek: hogyan fogok lehozni egy kétségbeesetten kapálózó macskát a nyaktörő magasságból? Aggodalmam azonban elszállt, amint sikerült leemelnem az ágról: Csuma azonnal ellazult, és tehetetlen csomagként tűrte, hogy a hónom alá véve lekászálódjak vele a fáról. Noha sosem járhatott a lányok után, mégis a „kandúrbajként” is emlegetett macskaleukózis végzett vele: ott hunyta le a szemét a lányom ölében, aki szerető gazdájaként megsiratta…

Veszély a szomszédban

Leányom a sorozatos tragédiák ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy saját, külön macskája legyen, és a sors valahogy mindig kandúrokat vezetett az útjába. Csumát Drazsé követte, akinek fehér bundáját néhány szürke folt díszítette. Örökmozgó, eleven cica volt, aki sok borsot tört az orrunk alá, és gondoskodott arról, hogy ha neki nincs nyugta egy percig sem, akkor másnak se legyen. Az ördögtől sem félt, és mindenkivel egyformán bizalmas volt – sajnos a szomszéd kutyával szemben is… Összeharapdált, meggyötört, élettelen testét ott helyeztük örök nyugalomra, ahová elődeit is elhantoltuk, egy kis almafa alatt. Különös módon az a kandúrunk, aki a legtovább élt köztünk, éppen Mihály volt, a gyönyörű, ezüstcirmos szibériai, akit pedig nem volt szívünk megfosztani a lehetőségtől, hogy génjeit továbbörökítse, és ő élt is a lehetőséggel: csavargott, udvarolt, párbajozott vég nélkül.

A lányok tovább élnek

Míg a kandúrok egymás után dőltek ki mellőlük, addig két nőstény macskánk csendesen megöregedett. Kiskormos, a felejthetetlen Nelson testvérkéje most tízéves, de egyszer ő is eltűnt több mint egy hétre, és lefogyva, poros bundával, tövig kopott, behasadozott karmokkal került elő – valószínűleg kétségbeesetten próbált kiszabadulni valahonnan napokon át. Társnőjét, a cirmos Csontit egy autó ütötte el, éppen a házunk előtt: törött állkapoccsal is volt annyi testi-lelki ereje, hogy átugorja a két méter magas palánkot, és hazajöjjön segítséget kérni. Az állatkórházban összedrótozott álla kissé ferde maradt ugyan, de az étvágya kilencévesen is a régi. Így aztán némi megkönnyebbüléssel nyugtáztuk tavaly, hogy leányzónk legújabb árokparti „lelencgyereke”, Momo nem kandúr, hanem lánycica. Reméljük, az ő élete is egyszerre lesz hosszú és széles…

Lehet egy kicsivel kevesebb?

A macska rendkívül szapora állat, és nem lehet minden kiscicának szerető gazdát találni. Akinek a macskája kijár a szabadba, már csak ezért is jobban teszi, ha ivartalaníttatja. A műtét emellett csökkenti a kockázatát a verekedésből származó sérüléseknek, a párzás útján elkapható fertőzéseknek és a csavargásból adódó baleseteknek. A hiedelmekkel ellentétben az ivartalanított macskának megmarad a játékos kedve, a vadászösztöne, sőt, a területvédő hajlama is, viszont megszűnnek a fajfenntartás kellemetlen velejárói. A szaporodóképesség elvesztése ugyan valóban természetellenes állapot, de az sem természetesebb, ha egy macska állandóan ivarzik és ellik, a vadonélő macskaféléknél ugyanis egy évben csak egyszer van párzási időszak.

Tények és tippek

- A kijáró macskára sok veszély leselkedik, de ő is veszélyes más állatokra, például az énekesmadarakra nézve. A madárfogásban meggátolhatja a nyakába akasztott kis csengő.

- A talált macska szinte biztosan élősködőktől szenved, sokszor a szeme is csipás, esetleg hasmenése is van. Ha hazavisszük, az első utunk az állatorvoshoz vezessen vele!

- Bár a vadonélő macskafélék legtöbbje magányos vadász, a házimacska az idők folyamán egyre inkább társas lénnyé vált. Ha van társa, kevésbé unatkozik, mint egymagában.

- Az állandóan lakáson belül tartott szobacica környezete sokkal ingerszegényebb, mint a szabadba kijáró macskáé. Ezért jó, ha van macskamászókája és sokféle játéka.

Úgy döntöttem, vegetát is csinálok otthon, mert a boltban kaphatók közül több termék olyan adalékanyagokat tartalmaz, amelyeket nem látok szívesen a levesemben.

Házi vegeta

Hozzávalók: 3 sárgarépa, 1 zeller, 2 fehérrépa, 2 fej vöröshagyma, 1 paprika (pritamin, kápia vagy tölteni való), olaj, só, bors

A zöldségeket tisztítás és darabolás után kevés olajon pirítsuk meg, sózzuk (kb. 10-15 dkg kell bele), borsozzuk! Daráljuk le az elkészült zöldségeket, majd sütőpapírral bélelt tepsin szárítsuk ki 1-2 nap alatt! Ha süt a nap, és van rá lehetőségünk, tegyük ki a szabad ég alá! Porállagú lesz, levesekbe, főzelékekbe, mártásokba, vagy párolt rizshez használhatjuk!

Időtlen emlékek

Isolte és Viola egypetéjű ikrek, akik tizenkét éves korukig egészen sajátos körülmények között cseperedtek. Édesanyjuk nem a tipikus tévémamák nevelési elveit követte, hanem a 60-as 70-es években oly népszerűnek számító hippi életmódot, a szabad életet választotta maga és a gyermekei számára. Így történhetett meg, hogy Viola és Isolte édesanyjukkal az erdő közepén éltek egy kis házban, ahonnét kalandos felfedezőutakra indulhattak, hogy magukba szívják a természet és az élet minden apró rezdülését, hogy ha kell, eggyé váljanak a széllel és a földdel. Legfőbb kapcsolódási pontjuk egy másik ikerpár volt John és Michael, akikkel véd- és dacszövetséget kötöttek, és ebben a négyesfogatban senki más számára nem jutott hely.

Az élet azonban olykor nehézségek sorozatát zúdítja az emberek nyakába, s miután Viola és Isolte egy szörnyű tragédia következtében az édesanyjukat is elveszítik, hirtelen maguk mögött kell hagyniuk a vadont, és be kell illeszkedniük a nagyváros forgatagába.

Miközben azonban az új életükbe próbálnak belenőni, és elvágni a múltbeli kötelékeket, a két testvér fokozatosan eltávolodik egymástól. Isolte sikeres újságíróvá válik, mindemellett egy jóképű és sármos férfit is maga mellett tudhat, látszólag teljesen normális életet él, mintha a múltbeli dolgok meg sem történtek volna. Ugyanakkor Viola egyre csak sodródik, mintha a testvére és megszokott közege nélkül nem tudná magáról, hogy ki is ő valójában. A múltbeli történések megbéklyózzák, szó szerint teljesen felemésztik, ahogy evészavara eluralkodik rajta. Viola lassan nem csupán a nővére, hanem önmaga árnyékává is válik, apránként elfogy ebből a világból. Múltjának emésztő traumája, a hozzá kapcsolódó bűntudat, a saját maga iránt érzett undor béklyóként tartják fogva. Önpusztító éhezése arra szolgál, hogy elbújhasson saját lelkiismeret-furdalása és szégyenérzete elől. Mintha azzal, hogy egyre kisebbé és súlytalanabbá válik, tettei és ő maga is láthatatlanná lennének, és így képes lenne felülkerekedni a fizika törvényszerűségein, elrepülni az életéből, oda ahol nem történnek rossz dolgok, nincsen keserűség.

Roppant különös, hívogató, fülledt, s talán egy cseppet misztikus a regény atmoszférája. Valami baljóslatú feszültség folyamatosan ott lóg a levegőben, és alattomosan behálóz.

A narráció különbséget tesz az ikrek között. Viola gondolatait követhetjük nyomon egy az egyben, Isolte szemszögét pedig csak közvetett módon tapasztaljuk meg. Az írónő mintha megadná azt a kiemelt figyelmet Violának, amit talán csak egyetlen embertől kapott meg élete során. Az időnkénti emlék az emlékben történetmesélés pedig jól érzékelteti, hogy a múltbeli történésekkel kapcsolatos érzéseink mennyire időtlenek, örökösen cirkulálóak, különösen akkor, ha nem volt lehetőségünk kifejezni őket. Bent rekednek valahol a tudat és a lélek ösvényein, s egyre csak keresik a kifelé vezető utat, s egészen addig képesek gúzsba kötni minket.

„Már a múlté”

Mindannyiunk életében előfordulhatnak törések, sérelmek, traumák, olyan súlyos titkok, amelyekről senkinek sem beszélünk. Olykor, Isoltehoz hasonlóan, tudatosan döntünk a felejtés mellett, azt gondolva, hogy amiről nem beszélünk, az a valóságban sem történt meg. Máskor, Violethez hasonlóan, hiába szeretnénk a súlyos terhet megosztani valakivel, nem találjuk a megfelelő szavakat, amelyek képesek lennének a minket ért traumát egész, koherens történetté formálni, a múlt összetört darabkáit összeragasztani. A titok elhallgatása rengeteg energiát felemészt, és igen nagy ára van. Amennyiben az emlékek nem tudnak a szavakon keresztül utat törni maguknak, más módot keresnek, hogy a kimondhatatlan valamiképp kimondhatóvá váljék.

A bennrekedt szavak számos formában ölthetnek alakot: olykor a tudatmódosító szerekhez meneküléssel, máskor különféle pszichoszomatikus megbetegedésekkel vagy kapcsolati elakadásokkal, megint máskor az elszigetelődéssel és elmagányosodással fizetjük meg a hallgatás árát.

Bármilyen módszerhez menekülünk, bármilyen mélyre temetjük a fájó emlékeket, a hozzájuk kapcsolódó feszültség nem tűnik el nyomtalanul. A tudatból száműzött, elfojtott emlékképek és történetek a lélek labirintusába szorulnak, amely időtlen, így a hozzájuk kapcsolódó negatív érzelmek és a szorongás is szabadon lebeg, és elemészti, megbetegíti a testet, megnyomorítja a lelket. Amikor szembenézünk múltunk feldolgozatlan, a tudatalattiba űzött történéseivel és az azok által okozott fájdalommal, az elfojtott emlékképek visszatérhetnek az objektív, racionálisan gondolkodó tudatba, így a trauma kimondhatóvá, tárgyiasíthatóvá válik. A titokkal és a hozzá kapcsolódó bűntudattal, nehezteléssel és indulattal való szembenézés, az emlékezés, a veszteségek elgyászolása, a titok megosztása felszabadít. Régi bölcsesség, hogy a megosztott teher fél teher, a kimondás által válhat a múlt ténylegesen múlttá, így a szavakat helyettesítő tünetre nem lesz többé szükség. A szavak és a történet formálásának folyamatát megkönnyítheti, ha először nonverbális eszközök pl. rajz, festés, gyurma, agyag, színes papír segítségével jelenítjük meg belső vívódásunkat.

Egyszeri és megismételhetetlen?

Az erős érzelmi tölteten, az eltitkolt tragédiákon, valamint a finom kapcsolati rezdüléseken kívül a regény azt a fontos kérdést is feszegeti, hogy mitől egyedi és megismételhetetlen az ember, hogyan befolyásolja az identitás kérdését, életünk alakulását, ha kettő van belőlünk? Mindannyian tudjuk, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen lény, egy ikerpár esetében viszont sokszor hagyjuk, hogy becsapjon minket az észlelési illúzió, miszerint ők teljesen egyformák, a külső hasonlatosság miatt pedig hajlamosak vagyunk egy identitásként kezelni őket. A regény két egypetéjű ikerpárja, Isolte és Viola, illetve Michel és John kiváló példái annak, hogy bár a külsejük megtévesztésig hasonlít, mögötte merőben eltérő belső világ bontakozik ki. Történetüket olvasva felmerül a kérdés, hogy a velünk született génállományunk mennyire határolja be a személyiségünket és azt, ahogyan a konkrét élethelyzetekben viselkedünk. Vajon a génjeink, a minket körülvevő környezet, illetve a személyes felelősség miként működik együtt, és mekkora arányban vesz részt a viselkedésünk és gondolkodásmódunk alakulásában?

Ikerpárokkal végzett összehasonlító vizsgálatok konklúziója szerint a fő személyiségvonásainkat fele arányban az öröklődés határozza meg, a maradék részt pedig nem ismert arányban a környezeti, helyzeti tényezők, és mindezek kölcsönhatásai.

Ugyanakkor sem a genetika, sem a környezet nem tehető teljes mértékben felelőssé sorsunkért, mi magunk is aktív részesei vagyunk életünk alakításának. Ebben a folyamatban elengedhetetlen, hogy képesek legyünk szembenézni azokkal a kapcsolati és önvédelmi stratégiákkal, amelyeket azért alakítottunk ki, hogy megvédjük magunkat a kiszolgáltatottságtól és a fájdalomtól.

Ebben a történetben megmutatkozik az igazi szeretet, a hűség és a lojalitás is. Megláthatjuk, hogy a komoly érzésekhez nem lehet valaki túl fiatal, netán túl öreg, mert az érzések kortalanok, időtlenek, sok-sok évet átszárnyalva is ugyanolyan erősek és élénkek, mint abban a pillanatban, amikor keletkeztek. S van, hogy a másik iránt érzett szeretet, akkor is velünk marad, ha kimondatlan, akkor is, ha térben és időben máshol vagyunk, akkor is, ha semmi remény nem táplálja, csupán a szív és az emlékezet.

Ez a regény azt sugallja, hogy bár rengeteg munka és energia önmagunkkal, valamint a tetteink következményeivel szembenézni, és bátran vállalni azt, akik vagyunk, de meg kell tennünk, mert a beilleszkedés igénye mellett mindennél fontosabb, hogy önmagunk maradjunk.

Nyáron is téli világba csöppenhetünk, ha felkeressük a közelünkben lévő jégbarlangokat. Több is van a környező országokban, közülük most hármat mutatunk be, ezeknek a cseppkőbarlangokéval vetekedő szépsége, különös világa megéri a fáradságot.

Jégóriások birodalma

Európa, sőt a világ legnagyobb ismert jégbarlangrendszere az ausztriai Eisriesenwelt – jégóriások birodalma – Salzburgtól 40 kilométerre délre található, a Tennen-hegység mélyén. Teljes hossza 47 kilométer, ebből két kilométer járható be körséta formájában, egyes barlangrészeket még fel sem tártak. A barlangi túra 134 méter szintkülönbségű, hatalmas, katedrális méretű termeken keresztül vezet, melyek szűk átjárókkal váltakoznak, az úton kisebb-nagyobb jégfüggönyökkel, roppant méretű jégszobrokkal. A képződmény 2 millió évvel ezelőtt keletkezhetett, földalatti folyók munkája nyomán.

Bejárata 1641 méter magasan van. A látogatók jégorgonát, jégkápolnát is megcsodálhatnak, egyes barlangi termek már monumentális méretüknél fogva is lenyűgözőek. A túra időtartama 75 perc, amit télies, fagypont körüli (sőt alatti) hőfokon kell megtenni, ennek megfelelően öltözve, szakszerű idegenvezetés mellett. A befolyó, becsöpögő víznek köszönhetően a jégbarlang belső képe folyamatos változáson megy át.

A barlangrendszert először 1879-ben vizsgálták, ekkor még csak 200 méternyire behatolva. 1912-ben és 1913-ban Alexander von Mörk barlangász vezetett expedíciókat, ő azonban az első világháborúban elesett a fronton. Az egyik üreg az ő nevét viseli, a hamvait tartalmazó urnát is itt helyezték el.

Utazás:

Autóval Salzburgból a Tauern autópályán (A10), vagy vonattal Werfen állomásig. Werfentől 5 kilométer hegyi út autóval vagy busszal (a parkolóig), innen drótkötélpálya 1084 m-ről 1586 m-re, majd 20 perc gyalogút.

Tél konzerválva

A dobsinai jégbarlangSzepes-Gömöri karsztban található, a Sztracenai-völgyben 969 méter tengerszint feletti magasságban. Dobsina község 15 kilométerre van tőle, mégis innen kapta a nevét. 1870-től ismert, amikor Ruffini Jenő, királyi bányamérnök (a szlovákok szerint Eugen Ruffiny) először leereszkedett az akkor még ismeretlen hasadékba, Láng Gusztáv honvédhadnagy és Méga Endre városi tisztviselő és további öt társuk társaságában. A barlang bejárata az alatta folyó Gölnic völgyénél 190 méterrel magasabban van. Hossza 1483 méter, ebből a látogatható rész 515 méter. A jégvilág – a többi jeges barlanghoz hasonlóan – azért tudott kialakulni, mivel egy járat beomlása után hatalmas, lefelé lejtő zsákszerű üreg jött létre. Tavaszi olvadáskor a kőzet résein, repedésein lecsurgó víz egyből ráfagy a kőzetfelületekre, és különleges, mesebeli alakzatokat, formákat hoz létre. Ezek lehetnek jégoszlopok, jégsztalagmitok, sőt jégesések is, miközben a talajt is ún. padlójég borítja. Ezen még az 1950-es években is korcsolyáztak, sőt neves sportolók is gyakoroltak itt.

A Nagyteremben az évi átlaghőmérséklet -0,4 és -1,0^oC, télen -2,7 és -3,9^oC fok közötti értékeket mérnek, míg augusztusban enyhe olvadást jelentő +0,2^oC-t. A barlangtúrák 30 percesek, itt is ajánlott a télies öltözék.

Nem is gondolnánk, hogy e barátságtalannak tűnő világnak lakói is vannak: nagy számban él itt bajuszos denevér és brandt denevér, másik tíz denevérfajjal együtt.

Utazás:

A barlang autóval a Poprád és Rozsnyó közötti 67-es úton érhető el, Poprádtól 30 kilométerre, Rozsnyótól Dobsinán keresztül 40 kilométerre, Dobsinská településrésznél. Innen gyalog 25 perc.

Ősrégi hűtőszekrény

Kisebb léptékű, tudományos szempontból azonban jelentős és a látogatók számára csodaszép részletekkel szolgál az aranyosfői jegesbarlang. Ez Romániában, Felsőgírdától északra, az Őr- és Ördöngős-völgyek közti karsztos fennsíkon található. Az itt megőrződött jégtömeget 75 ezer m³-re becsülik, és maximális vastagsága 36 méter. A barlang 720 méter hosszú, mélysége 105 méter. Jég csak a felső részében van, az itt található Előcsarnok, Nagyterem és Templom elnevezésű tágas üregekbe a turisták is bejuthatnak. Az alsó, nagyobbrészt már jégmentes, itt inkább a cseppkőalakzatok dominálnak. Ennek főként tudományos értéke van, ide már csak kötélhágcsóval lehet leereszkedni.

A barlangot északra néző széles bejárata folytán már régóta ismerik, a helyi parasztok alkalmanként jeget vágni ereszkedtek le ide. A XVIII. században Mária Terézia külön rendeletben rendelkezett falétra létesítéséről a leereszkedéshez.

A jég a Nagyterem alján a legmelegebb nyári hónapokban sem olvad el, jóllehet ide még kósza napsugarak is lejutnak felülről. A látogatók, akik stabil fém lépcsősoron juthatnak le a 45–50 perces barlangi túrához, 0^oC körüli hőmérsékletre számíthatnak. Mivel a barlangi séta utolsó szakasza jégfelületen vezet, nem ajánlott sima felületű, bőrtalpú cipő viselése. Sajnos az idegenvezetés csak román nyelvű.

A bejárat előtti zsomboly falait gazdag növényzet borítja, lefelé, a hűvösebb részek felé haladva egyre később virágzó látványos vadvirágokkal. A barlang sajátsága – köszönhetően a mennyezet állandó csepegési pontjainak –, hogy alakzatai kevéssé változékonyak. A minimális nyári olvadás nem elegendő ahhoz, hogy az egyes jégképződmények teljesen elolvadjanak.

A barlangot a Kolozsvári Barlangkutató Intézet felügyeli. Alsó – a nagyközönség által nem látogatható – részén, a Katedrális nevet viselő tágas üregben távolról megtekinthető a csodás cseppkőképződmény, a Páholy, amihez megközelíthetetlen magassága miatt ember még nem jutott el.

Utazás:

A barlang Felsőgírda felől közelíthető meg, autóval egészen a barlanghoz vezető útig, innen a bejárata 15–20 perces sétával érhető el.