A legnagyobb gyerekről naponta készültek bejegyzések, a legaprólékosabban regisztrálva a fürdetés utáni mérések grammban kifejezett értékét, a betegségek lefolyását, az orrszívások és köhentések aprólékos elemzésével, később dokumentálva az összes kimondott szót, mégpedig fonetikusan. A második csemeténél már valamelyest ritkultak a kommentárok, a harmadiknál – fejlődvén a technika – áttértem a számítógépes rögzítésre, ami viszont nincs annyira kéznél, mint egy spirálfüzet. Tehát csak a legizgalmasabb eseményeket pötyögtem be a klaviatúrán, mert mégsem kaphattam elő a zsebemből kompjútert, monitort, egeret, ha a körtéren tett egy jópofa megjegyzést a gyorséttermi lánc logójára. Értelemszerűen a negyedik fejlődéséről (noha feltalálták közben a laptopot) legfeljebb kéthavonta tudósít pár mondat.

Ennek az igazságtalanságnak a részbeni kompenzálására álljon itt egy történet, amelynek valamennyien szereplői, de a csattanó a két és fél éves Zsombi nevéhez fűződik.

Helyszín: az autó, ami – hogy a KRESZ szabályainak megfelelve is elférjünk benne – hét személyes, s ennél fogva három sorban vannak az ülések. Leghátul ül Boti, a társaságból kiszorulva, s ezt gyakran nehezményezve. Emellett saját belső világába merülve nem mindig követi, mi folyik körülötte, s ez gyakran ad okot félreértésekre. Középen Zsombi, a gyerekülésben, ahonnan mozgásban tudja tartani az egész családot. Mellette a lányom, aki a hosszabb utazások idején olvasásba mélyed, illetve a feleségem, mert neki mindig Zsombi közvetlen közelében kell lennie, ha nem akarjuk (és ugyan ki akarja?), hogy a csöppség hisztizzen. Az anyósülésen a legnagyobb fiam, aki kellő méltósággal foglalja el helyét az első sorban, ahonnan sem képletesen, sem szó szerint nem szívesen menne hátrébb.

Már mindannyian benn ülünk, feleségem zárja a kaput, de a lányom ezt nem érzékeli (hiszen a Bennet nővérek éppen férjhez akarnak menni, immár több száz oldal óta), s türelmetlenül kérdi, fel sem pillantva a könyvből: „Miért nem megyünk már?” Az anyósülésről érkezik a kioktató válasz: „Megvárjuk anyát.” Leghátul Boti is próbálna bekapcsolódni, de hozzá csak foszlányok jutnak el, ezért döbbent hangon előrekiált: „Megverjük anyát?” Mire Zsombi levonja a tanulságot: „Anya rohadt dühös lesz, ha megverjük.”

Ekkor száll be a feleségem, s nem érti, miért röhög mindenki, és sokkal okosabb akkor sem lesz, amikor a kaotikusan előadott magyarázatokból kikristályosodik, hogy azon nevetünk, hogy őt megverjük.

„Csak tudnám, mi ebben a vicces?”, dünnyögi.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy gyerekszoba, abban volt egy könyvespolc, mely telis teli volt meséskönyvekkel. Ennek a könyvespolcnak a harmadik polcán egy nagy meséskönyv 22. oldalán lakott Csili, a kis pingvin. Vidám élete volt: naphosszat ficánkolt, úszkált, halacskákat hajkurászott a jeges vízben vagy pingvin táncot járt a parton. Egyszer hatalmas jeges forgószél kerekedett, mely felkapta a kis pingvint és vitte vitte vitte magával, addig amíg huss kifújta őt a meséskönyvből. Zuhanórepülésben ért földet a gyerekszoba padlóján. Elhatározta, hogy kicsit körülnéz. Felfedezi ezt a számára ismeretlen vidéket.

Micsoda rekkenő hőség! – gondolta magában és meglazította szívecskés pomponos sálját,

melyet anyukája reggel a nyakába kötött. Majd nagy elszántsággal nekivágott a gyerekszoba meghódításának. És illa berek nádak, erek, el is tűnt két legós doboz között.

A szoba lakói, három kisfiú, csak estefelé vették birtokba kis birodalmukat.

Hancúrozva, nevetgélve egymást lebirkózva készülődtek az esti lefekvéshez.

– Papa ugye lesz ma mese? – kurjantotta oda az egyik a szobába belépő apukának.

– Ha gyorsan felveszitek a pizsamátokat és megmossátok a fogatokat, nem

bánom, mesélek egyet.

Ekkor Boldizsár, a legkisebbik hüppögő sírásba kezdett.

– Mi a baj? – kérdezte az apukája.

– Nem találom az alvós zsebkendőmet.

– Tudod mit, amíg én mesélek, a mama megkeresi, jó? Te választhatod ki a mai esti mesét.

Boldizsárnak ettől mindjárt jobb kedve lett. Odaszökellt a polchoz és egy jókora

meséskönyvvel tért vissza. A könyv éppen annál a történetnél nyílt ki, melynek Csili lett volna a főhőse, ő azonban nem volt sehol.

Az apuka csak vakargatta a füle tövét és méltatlankodott.

– Hát ezt nem értem – mondta egymás után vagy háromszor.

A gyerekeket kevésbé lepte meg a kis pingvin rejtélyes eltűnése, inkább azt próbálták kitalálni, hol lehet.

– Biztos elment bevásárolni – mondta a legnagyobb.

– Vagy moziba – vágta rá a középső.

– Vagy bölcsibe – egészítette ki a sort a legkisebb.

– Amilyen pici, nem juthatott messzire! Keressük meg! – adta ki a harci feladatot a legnagyobb.

A gyerekek nekiláttak a szoba átfésülésének. Nagy gyakorlatuk volt benne, hisz rengetegszer

játszottak itt bújócskát és számtalanszor kerestek már parányi elgurult autókereket, apró műanyag csavart.. A szoba minden zugát ismerték és tűvé is tették, de a kis pingvint mégsem találták sehol. Csüggedten rogytak le az ágyra, ekkor lépett be anya.

– Jó hírem van, Boldizsár! Megtaláltam az alvós zsebkendődet! Nem fogjátok elhinni, hogy hol volt...A hűtőben! Mit keresett ott? De várjatok csak… Mintha lenne benne valami. Mit csomagoltál bele, Boldikám? Egy pingvin...

– Pingvin?!– szegeződött a négy férfi szempár a mamára.

– Mióta érdekelnek benneteket a pingvinek ennyire? – csodálkozott anya.

– De mama ez ő, Csili, akit egy órája keresünk!

Egy gyors zöldség- vagy halétel és egy tartalmas saláta remek ebéd lehet nyáron: zsíros, nehéz ételeket úgysem kívánunk ilyenkor, ráadásul az elkészítésük is rövid ideig tart, így hamar elszabadulhatunk a tűzhely melege mellől.

Citrom vagy lemónia?

A régi magyar konyha talán az egyik legmeglepőbb alapanyaga a citrom. A 16. századi Erdély élénk kapcsolatot ápolt Itáliával és a Török Birodalommal, így a tehetősebb főurak gond nélkül be tudták szerezni. Igaz, hogy nem mindenkinek jutott ebből a citrusféléből. Mivel nem nagy mennyiségben árulták és nem messzi vidékekre szállították, a kereskedőknek nem okozott gondot a citrom tartósítása, így – szemben a mai gyakorlattal – felületüket nem kezelték gombaölő-szerekkel és más vegyszerekkel. Mai fogalmainkkal azt mondhatnánk tehát, ami a főúri konyhába került, az mind biogyümölcs volt. A régen még lemóniának nevezett alapanyagot általában mártásokhoz használták, de a marokkói konyhából szintén ismerős, sóban eltett változatot köretként javasolták például húspástétomokhoz.

A kolozsvári Szakácsmesterségnek könyvecskéje című munkában olvasható recepten nem fogott az idő, hiába telt el lejegyzése óta háromszáz év. Nyári hétvégék könnyű levese: „a csukát, vagy egyéb halat megtisztítván sózd meg, álljon egy kevéssé a sóban, azután rakd egy fazékba, tölts tiszta vizet reá, petrezselyemlevelet vagy gyökeret, két vagy három citromot: főzd meg ezeket együtt, azután szűrd le a levét, és kenyérbéllel szűrd át a szitán a levet, mind citromostul, azután a hal mellé megint metélj citromot, és a halat azzal a lével ereszd fel, bors, gyömbér, sáfrány, szerecsendió-virág, fahaj, forrald fel egyszer, sózd meg illendőképpen, és tálald fel.” Mint látható, ekkoriban még kenyérbelet használtak a sűrítéshez (spanyol vidéken ma is szokás), mi ezt helyettesíthetjük vajjal elkevert liszttel is, ha nem akarunk passzírozni.

Egészen hasonlóan készült az 1680-ban kiadott, Bornemisza Anna részére készült szakácskönyv szerint a „csirke magyar módon.” Ehhez vágjunk fel almát, hagymát és citromot, majd a csirkehússal együtt tegyük fel ezeket főzni, alaplében. Borral, borssal, egy csipet cukorral és lehetőség szerint sáfránnyal ízesítsük. Végezetül kenyérbéllel sűríthetjük, friss tárkonnyal, citromkarikákkal szórjuk meg.

Kép: pixabay.com

A 19. században aztán egyre inkább odafigyelnek a citrom gyógyító erejére, Diószegi Sámuel 1813-as Orvosi füveskönyvében például már azt olvashatjuk, hogy „a palántai savanyúságok között csaknem az első helyet érdemli; mert azonkívül, hogy sokféle kedves íző eledelek készítésére szolgál, orvosi haszna is sokféle van.” Felsorolásában megemlíti, hogy limonádénak elkészítve vagy kávéba csepegtetve lázas betegségek idején érdemes fogyasztani („igen jó hívesítő szer”), de skorbut és vérhas ellen is hatásos, héja pedig gyomorerősítő és szélhajtó. Szerinte még abban az esetben is alkalmazhatjuk, ha „valaki sok ópiumot talált bévenni.”

Miskulancziák

Régi salátareceptjeink ma is jó szolgálatot tehetnek, ha már unjuk az ecetes-cukros, olajos változatot. Elsősorban persze nem az öntettől lesz különleges ez a fogás, a legtöbb itt is az alapanyagon múlik. A Bornemisza Anna számára fordított szakácskönyvünkben például olyan izgalmas hozzávalókat találunk, mint az endívia, cikória, citrom- és narancsszelet, gránátalma és rózsaszirom. Ezek már így együtt is tartalmas ízt adhatnak, a dresszing már csak a háttérből kísér. Ugyanezen az elven működtek a régi miskulancia-saláták is. Ezekkel elsősorban Lippay János munkájában, a Pozsonyi kertben találkozhatunk.

Olyan, ma már a csúcsgasztronómia területére „száműzött”, elfelejtett alapanyagokról jegyzi meg, hogy nyersen salátába keverjük, mint például a borágó, a turbolya vagy a rukkola. Utóbbiról például így szól: „A misculantia salátában, és sásákban jó. […] Nem köll magánosan enni: mert igen meghevíti az embert, hasznos az emísztésnek, és gyomornak. Ha kit veszővel vagy ostorral akarnak verni, igyék borban ennek a’ magvábúl, nem érzi annyira.”

A csáktornyai Zrínyi-udvar 17. századi kéziratos szakácskönyvéből pontosabban is kiderül, hogy mi az a miskulancia-saláta: a latin misculare kifejezésnek megfelelően, melynek jelentése ’összekeverni’, tulajdonképpen bármilyen zöldet elkészíthetünk salátának, ami éppen akad otthon. „Igen szép gyermekded saláta, zsályalevél, fodorméntalevél, pujpunella [ánizs], borrágó, petrezselyemlevél, turbolya, tárkony, köménylevél” keverhető minden mással, ami illik hozzájuk. Ha ez megvan: „jó borecettel, sós faolajjal [olívaolajjal] öntsd meg, és felyül a borrágó-virággal hintsd bé.”

Kép: pixabay.com

Persze nemcsak hideg, hanem meleg salátákat is készítettek elődeink. Kugler Géza 19. századi könyvében sok ilyen recept olvasható. Ő például a babot (fejtett vagy zöldbab is lehet) előfőzte, majd olaj és ecet keverékével meglocsolta, szardellával és főtt tojással díszítette. Burgonyasalátája hasonlóan készült, de abba még apróra vágott mogyoróhagymát és galambbegy salátát tett. Lencséből szintén így csinált nyári fogást, annyi változtatással, hogy az ecet ebben az esetben tárkonylevéllel volt ízesítve. A fejes salátát vagy a zsázsát tejfölös-olajos szósszal öntötte le, és pirított szalonnával tálalta. Nyári salátáját is érdemes elkészíteni. Ehhez sózzuk le és két órán át pihentessük a vékonyra felszeletelt uborkát, articsókát és zellert. Miután kinyomkodtuk a levét, karikára vágott retket és zöldeket adjunk hozzá, majd öntsük le dresszinggel. (Utóbbihoz 1:3 arányban keverjünk el ecetet és olajat, adjunk hozzá mustárt, sózzuk, borsozzuk.)

Ha pedig megunjuk a salátákat, egy 1937-es női magazinból, a Nagyasszonyból meríthetünk ötletet az ebédhez. Pároljunk meg pár fej gombát hagymával, majd öntsük fel petrezselymes tejföllel. Süssünk ki pár tojáslepényt, majd tálaláskor töltsük meg a gombás töltelékkel és tekerjük fel, ahogy a palacsintát szoktuk. Kísérőként egy nyári ital receptjét is közölte a lap: eper, málna, ribizli, szőlő vagy bármilyen gyümölcs kell ehhez, amit először összenyomkodunk, majd ásványvízzel felöntjük.

Mivel nincs tévénk, mi azok közé a házaspárok közé tartozunk, akik igyekeznek az estéiket is tudatosan kitölteni, én legalábbis így gondoltam. Összeköltözésünk után nem sokkal azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem a televízió az egyetlen potenciális ellenfél, mondhatni versenytárs egy feleség életében. Ott van először is a munka, amit egy mérnök esetében bizony haza lehet vinni. Sőt, az én uramnak nem is kell a pc előtt ülnie ahhoz, hogy teljesen kikerüljön a környezete bűvköréből, vagyis az enyémből. Ő ugyanis fejben is képes bármikor dolgozni, amikor valami megoldatlan probléma előtt áll.

Bár egy ideig megtévesztő lehet a napi beszámolóm csendes és figyelmes hallgatása, előbb-utóbb elárulja őt az üveges tekintet, és az elmaradt visszacsatolás.

A másik ilyen mumusom az internet. Állítom, bizonyos szempontból még a tévénél is veszélyesebb. Azt legalább lehet ketten nézni. Amikor azonban a férjem belegabalyodik a hálózat csapdájába, még a fülhallgatóját is felteszi, hermetikusan elzárva magát minden egyéb ingertől, jelen esetben tőlem. Elismerem, ez olykor egybeesik azokkal az alkalmakkal, amikor én puffogva járok körbe a lakásban, és ontom a megjegyzéseket szétszórt szennyes zoknikról, előhagyott tejről vagy javításra váró kilincsről. Istennek hála eddig mégis áthidaltuk ezeket a problémákat nagyobb drámák nélkül. Rájöttem ugyanis, hogy bármilyen nehéz is, a legjobb ilyenkor komolyan venni a jelzést, illetve annak hiányát, és békén hagyni a férfiembert egy időre.

Mire ő visszatér a föld nevű bolygóra, én is lecsillapodom, és a végén mindketten megkapjuk, amit akartunk: ő egy kis magával töltött időt, én pedig egy figyelő férjet, aki végre magához húz, és azt mondja: „Na most már jöhetnek azok az intelmek.”

Naná, hogy erre én is előveszem a kedvesebbik formámat. Persze tévé híján is lehet közösen filmezni a számítógépen, megbeszélni a napi híreket, amikhez én többnyire a rádión keresztül, ő pedig, ugyebár a világhálón jut hozzá. Lehet terveket szövögetni a nyaralásról, vitatkozni azon, hogy futni vagy biciklizni menjünk-e, kiket hívunk meg legközelebb vacsorára, vagy melyikünk szüleinél töltsük a hétvégét.

És igen, eljöttek azok a nagyszerű nyáresték is, amikor kisétálunk együtt a szomszédos Városligetbe, és míg ő a kezét az enyémen pihentetve elmélyülten nézi a foci eb-t, én boldogan szürcsölöm a citromos sörömet, és amikor épp nem kommentálom hangosan a játékot (vagyis értetlenkedem), akkor a megbeszélnivaló érdekességeket gyűjtöm a hazafelé útra.

Így aztán, amint össze lehetett fogni a feje búbján pár szálat, buzgón gyártottam a kis „szökőkutakat”. Annak ellenére, hogy a játszótéri hajbakapásoknál egyértelműen hátránynak számított a copf, mert a kétéves gavallérok általában provokációnak vették, és megcibálták udvarlási rituálék és homokozói konfliktusok idején.

Hamarosan megérkezett a húgocska is, dús fekete hajzattal, és mivel nagylányom rendszerében lánynak azt nevezzük, akinek lányos frizurája van, minden erejével azon volt, hogy testvérkéjét ennek megfelelően kidekorálja. Miközben bőszen fodrászolta tiltakozó kishúgát a már nagyanyámtól is hallott ősi, – néha kétértelmű – bölcsességeket skandálta: „A szépségért meg kell szenvedni.” „Ha engeded, előbb szabadulsz.” Talán ennek a kiképzésnek is köszönhető, hogy pár hónap múlva kisebbik lányom copfja ellenére is a homokozó vagánya lett, meg sem kottyant neki egy kis copfcibálós hajcihő.

Ahogy a lányok kiléptek a társasági élet differenciáltabb színtereire – mint például az ovi és a délutáni táncórák – szükség volt bonyolultabb frizurák elkészítésére is. Mivel az ovis kislányok körében a parkettafonás vagy az epres hajcsat ugyanolyan szocializációs kellék, mint a felnőtteknél az időjárásról való társalgás, elmerültem a fonatkészítés rejtelmeiben. Amikor egyik éjjel fontos ügyre hivatkozva bekapcsoltam a számítógépet, férjem megütközve, bár fegyelmezetten konstatálta, hogy a négyes fonás titkait fürkészem a világhálón, mert másnap szülinapi zsúrra mentek a lányok. 

Azt viszont már nem hagyta szó nélkül, hogy a frizurakészítés elhúzódása miatt virsli volt a szombati ebéd, mert közben még egy vendég kislánynak is meg kellett csinálnom a fonatokat (mégsem lehet diszkriminálni egy vendég gyereket).

 A nyári afrofonatok aztán a család összes tagjának türelmét próbára tették. Akinek a haját fontam, azt kérdezgette, mikor fejezem már be az övét, aki fonásra várt, azzal nyaggatott, mikor kezdem már az övét, kisfiam folyamatosan újabb kéréseket terjesztett elő, melyeknek lényege az volt, hogy „ereszd el a haját”, férjem pedig meglehetősen szemrehányó hangon megkérdezte, hogy idehívja-e anyósomat vagy rendeljen pizzát.

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

Amikor az új külsővel megjelentünk az oviban a kislányok áhítattal, a tapasztalt anyukák pedig kaján mosollyal fogadták lányaim takaros kis frizuráit. Pár pillanatig büszkének is éreztem magam, azonban hamarosan rájöttem, hogy a mosolyok a lelkes kezdőnek szóltak. Az afrofonásért kuncsorgó kislányok ugyanis, miután anyáik széttárt karokkal jelezték, hogy ők ilyen szépet nem tudnak, azonnal hozzám folyamodtak, és azon kaptam magam, hogy nem létező határidőnaplóm egy hétre előre betelt, akár egy sztárfodrásznak.

Az esetből tanultam, és hamarosan meggyőztem lányaimat arról, hogy a legújabb divat a rövid haj. De most is azt mondom, hogy a frizurakészítés nagyon jó pedagógiai módszer. Türelemre, kitartásra, kreativitásra nevel. A férjem azon a héten megtanult túrós csuszát készíteni, repülőt hajtogatni és popsit törölni.

Szám Kati Családi karikatúra című sorozatának további részei elérhetőek itt.

„Katasztrofális, amit a budapesti kerékpárosok egymással művelnek. Arról nem is merek beszélni, hogy az autósokhoz milyen felelőtlenül viszonyulnak sokan” - fogalmaz sommásan Molnár Gábor, a Recikli kerékpárműhely üzletvezetője, aki korábban bringás futárként kerekezte be fél Európát – Budapest után Londonban, Dublinban, Amszterdamban, olasz és spanyol városokban dolgozott.

„A közlekedés biztonsága szempontjából nagyon hirtelen jött a változás, pár év alatt megsokszorozódott a bringások száma Budapesten. Nem urai az emberek a járművüknek, így nincsenek tisztában a fékút hosszával, kevesen tudják, hogy melyik váltó, vagy fékkar hogyan befolyásolja a mozgó kerékpár dinamikáját.

Kerékpárral is ugyanúgy a forgalom része vagyunk, ráadásul sokkal sebezhetőbbek, mint gépjárművel közlekedő társaink.”

Molnár Gábor szerint a bringásoknál nem alakult még ki az a rutin, ami az autósoknál már évtizedek óta megvan, mégis mindenki nagyon gyorsan teker a biciklivel. Aki mer, az az autók között, a többi pedig a járdán „vagánykodik”. Ez a legetikátlanabb viselkedés, Gábor már látott olyan esetet, hogy az étteremből tálcával kilépő pincért sodort el egy, a járdán meglehetősen tempósan tekerő anyuka.

„Idős emberekkel, gyerekekkel, szerelmesen andalgó párokkal van tele a járda, lehetetlen kiszámítani a mozgásukat előre. 15 km/órás sebesség a járdán már fokozottan balesetveszélyes. Csak ugyanolyan sebességgel szabadna csorogni, amennyivel egy négy éves gyerek megy.”

Konfliktust teremthet, hogy sok helyen festenek bringasávot olyan járdákra – gondoljunk például a Duna-korzóra –, amelyek korábban évtizedekig csak a gyalogosokat szolgálták ki. A gyalogosok nem szoktak hozzá, hogy jobban figyeljenek, a bringások pedig úgy érzik, hogy magasról tehetnek rájuk, gyakori a „minek jár az utamban” hozzáállás.

Molnár Gábor is nagyon örvendetesnek tartja, hogy divat Budapesten kerékpározni, azonban – mint fogalmaz - „fel kéne nőni a feladathoz, hiszen divatból nem játszunk az életünkkel.” A tapasztalt futár, szerelő és kerékpárépítő azt is problémásnak tartja, hogy a rendőrök nem ellenőrzik a fékhatást igazoltatáskor, holott ez a biztonságos kerékpározás (egyik) alapja.

Indulás előtt

Tanuljunk meg kerékpározni, ez a legfontosabb védelmünk. „Akkor vagy biztonságban, ha határozottan közlekedsz. Bringáról könnyebb körbenézni, jobban hallasz, így előnyben vagy a többi résztvevővel szemben.”

Minden elindulás előtt végezzünk fékpróbát! Ha túl feszes („harapósan fog”), akkor hirtelen fékezéskor fejre állhatunk, forgalomban ez életveszélyes. Ha túl laza, akkor a fékút növekszik meg drasztikusan, ennek nem ellenszere az, hogy „akkor majd lassan tekerek”.

A sisak erősen javasolt! A statisztikák alapján a kerékpáros balesetek több, mint 90 százalékánál a halál fejsérülés miatt következik be.

Nappal is fontos lehet a láthatóság. A láthatósági mellény életet menthet egy ellenfényes útszakaszon is. Mellény helyett vásárolhatunk olyan ruhát és kiegészítőt, amiket a kerékpáros közlekedéshez szükséges fényvisszaverő elemekkel látnak el.

Ha évekig a fészerben pihent biciklinket vesszük elő, vigyük el átvizsgálásra szervízbe. A vázon szabad szemmel nem látható hajszálrepedések lehetnek, de pár kilométer tekerés után is kilazulhat a kerék vagy a kormány, széthullhat a váltó, ezek forgalomban életveszélyes helyzetet okozhatnak.

Használt bringa vásárlásánál, vagy kölcsönzéskor ellenőrizzük, hogy a törvényben előírt eszközök rajta vannak-e a járműn.

Nyeregben

Karlendítéssel jelezzük az irányváltást, hogy a mögöttünk közlekedő észrevegye szándékunk!

Megállás előtt nézzünk hátra, jelezzünk valahogy a szorosan mögöttünk közlekedőnek, hiszen a bringán nincs féklámpa!

Ha a sávunkban akadály van (parkoló autó, gyalogos, stb.), akkor fékezzünk, ne kockáztassuk az ütközést a velünk szemben közlekedőkkel. Ez jellemző konfliktushelyzet például a budai rakpart turistákkal zsúfolt kerékpárútján.

Követési távolság bringánál is van. Ha túl közel megyünk, nem lesz elég időnk korrigálni, ha az előttünk haladó hirtelen irányt változtat, főleg, ha ezt a szándékát elfelejti jelezni. Nem megyek közel olyanhoz, akinek a közlekedési képességét, morálját nem ismerem. Versenyeken gyakori, hogy egymástól centiméterekre, „bolyban” tekernek, de ezt a technológiát egyrészt tanulják a sportolók, másrészt jól ismerik egymást!

Nem „csengőzzük le” járdán a gyalogost!

A rutin csak a letekert kilométerek után jön meg. Ne a biciklis futárokat utánozzuk, ők ugyanis a munkájukat végzik, több éves, évtizedes tapasztalattal. Munkakörük veszélyes, a futárcégek biztosítják is alkalmazottaikat.

Rossz látási körülmények között világítani kötelező, de a vakítás is veszélyes. Találjuk meg az arany középutat, a nagyon erős lámpákkal pedig a talajra világítsunk, ne fejmagasságra állítva villogjunk vele. Sokat segíthet az autós biciklis ellentét lazulásán, ha egy intéssel, mosollyal megköszönjük a gépjárművezetők felénk tett gesztusait. Akkor is, ha a kresz szabályai szerint „nekünk van igazunk”.

Gyerekkel

Mindenképpen azt javaslom, hogy elől, a vázon legyen a gyerekülés. Így a kicsi nem a hátunk nézi, védjük a testünkkel és könnyebben tudunk beszélgetni, nagyobb élmény számára a kerékpározás. Ha mégis hátul van a gyerekülés, akkor vegyük már le a hátizsákot, ne azzal pofozgassuk menet közben szeretett csemeténk fejét. 

Nézzünk utána a gyerekülésre vonatkozó jogszabályoknak. Néha sajnos még újan is lehet vásárolni olyan üléseket, amelyek ezeknek nem felelnek meg. 

A gyerekbiciklik kérdése olyan fontos, hogy külön cikket érdemelne. A kicsi első biciklijén múlhat, hogy egy életre megszereti, vagy megutálja a kerékpározást.

Számos hajlékunk van, sőt alig akad pillanat, amikor igazán fedél nélkül volnánk. Anyánk öle, a család, a hivatás, a terített asztal melege, a templom, a csend – mind-mind körülvesznek, beburkolnak minket. Életünk maga is hajlék, amit egykor semmi-voltunk ellen emeltek. A hajléktalan ezért a szó legmélyebb, lelki-szellemi értelmében véve otthontalan: nincs honnan elindulnia, nincs hová, kihez hazatérnie. Nincsen reménye, nincsen arca.

A ’90-es évek legelején hozzávetőlegesen háromezer ilyen végletesen számkivetett ember élt Magyarországon; mostanra tízezernél is többen vannak, és mindössze egyharmaduknak van munkából származó rendszeres jövedelme. Számos program, étel- és ruhaosztás segíti őket (van, aki naponta kilenc helyen eszik), ám ők vannak vele a leginkább tisztában, hogy ennél jóval többre volna szükség a gyógyuláshoz. A megérkezéshez.

Úton az úttalanságból

A nyolcadik kerületi „Itiner – keresztény családsegítő központ” valószínűleg az ország egyik legkülönösebb közösségi háza. Óvodának készült, idén februártól tizenöt-húsz hajléktalannak ad benne találkozót Bajzáth Ferenc, józsefvárosi plébános. Vagy ahogyan ő fogalmaz: tart több hónapos lelkigyakorlatot.

Mint mindig, ma sem kell különösebb hangolással bíbelődni az odaúton; az Illés utcában szűk háromszáz méteren öt prostituált szólít meg, egyikük már éhező gyermekeit ráncigálja az „alkudozásba”. Balra fagylaltozó villan, szemben turisták fordulnak a Füvészkertbe: színes felirat hirdeti, hogy holnap „Virágshow” lesz.

„A hajléktalanok mindig is jelen voltak, csak mintegy ’elrejtve’: ilyen-olyan fedelek alá, papíron létező munkahelyeken, kiüresedett, szeretet nélküli családokban – mondja Bajzáth atya. – Szemmel látható formában három lépcsőben érkeztek Budapestre és az ország különböző részeibe. Az elsőt a munkásszállók bezárása jelentette. Akkoriban sokaktól megkérdeztem: honnan jött? A Fehérvári útról – hangzott a válasz. Vagy: a Budafoki útról. Esetleg a Bartók Béla útról. Itt mind munkásszállások voltak. A második lépésben azok jelentek meg, akiknek a munkája is elveszett. Végül jöttek az igazi, ’elkészült’ hajléktalanok: nekik már reményük sem volt. Merre tart? – kérdezem tőlük a mai napig is. Semerre – mondják. Hány hajléktalannal találkozom, hányszor lejátszódik ez a párbeszéd… Hová? Sehová.”

Lassan mindenki megérkezik. A feleségemmel már órák óta a helyszínen vagyunk: most hat napig mi ketten fogjuk vezetni az Itinert. A kora esti vacsorát Bajzáth atya húsz perces tanítása, majd beszélgetés, közös filmnézés követi. Valódinak tűnik az érdeklődés, még akkor is, ha az Itiner-lakók csak később, rejtettebb zugokban: a dohányzóban, a konyha csöndesebb előterében vagy ágyukon ülve – magyarán négyszemközt – válnak beszédesekké. Nem csoda: ezek az emberek elsősorban nem napi problémáikat, nem is „életük történetét”, hanem önmagukat: elveszített „valakiségüket” akarják kimondani – figyelmeztet Ferenc atya újra meg újra. Valóban, az esetek túlnyomó többségében nem is kell megszólalnunk „beszélgetéskor”; jelen vagyunk, figyelünk, hallgatjuk őket.

„Között”

„Azt kérdezed, mi a legelső emlékem? Fura dolog, de az még a születésem előttről való. Apám verekedős ember volt, és anyámat még állapotosan sem kímélte, úgyhogy kék-zöld foltokkal születtem. Család? Szinte csak a rossz dolgokra emlékszem: veszekedésekre, balhékra.” – meséli Torma István, az „Itiner” közösség tagja.

„Hamar elvettek minket a szüleinktől, intézetbe, aztán nevelőszülőkhöz kerültem. A szomszédok hívták ránk a gyámhatóságot, megunták az állandó veszekedést, verekedést. De így se volt jobb. Gyerekként is ki lehetett szúrni, hogy csak a pénz miatt vettek magukhoz, amit utánam kaptak. Megszöktem, visszamentem édesanyámhoz. Neki közben új élettársa lett, ez is rendszeresen verte. Aztán újabb nevelőszülők jöttek – ugyanolyanok. Akkor már iskolába se nagyon jártam, és nagyon hamar jött az alkohol, később a drog is. Van néhány nyár, ami egyszerűen eltűnt az életemből: semmire sem emlékszem belőlük. Hosszú évekkel később lettem hajléktalan, de néha úgy érzem, mindig is az voltam. Egyébként múltkor kérdezted, kaptam-e ünnepekre vagy bármikor ajándékot. Én erre eddig így nem is gondoltam, de tényleg, soha nem kaptam. De tényleg semmit. Igaz, én se adtam a szüleimnek semmit, valahogy ez nem volt nálunk szokás, ez az ajándékozás. Érdekes, nem? Viszont, élesen emlékszem egy alkalomra, amikor Nyíregyházán a testvéreimmel együtt bementünk egy templomba. Fogalmam sincs, miért. Letérdeltem, keresztet vetettem, hogy jól-e, nem tudom, mindenesetre csináltam. Ez egy kis semmi volt, lehet, de azért megmaradt bennem.”

„Később, a ’terézanyás’ nővéreknél (a Kalkuttai Szent Teréz által alapított Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend Tömő utcai házában) adódott egy néhány hetes szálláslehetőség. Semmi közöm nem volt a hithez, bevallom, egyszerűen az ételért, az ágyért mentem. De amikor láttam, hogyan élnek a nővérek: rendben, tisztaságban, imádságban… kezdtem felfogni, mit is jelentenek ezek a dolgok úgy igazán. Itt kezdtem el imádkozni is. Aztán egy éjszaka nem tudtam elaludni – próbáltam, nem ment. Eszembe jutott minden, és egyik pillanatról a másikra elsírtam magam. Másnap az Annabel nevű nővér azonnal ’észrevett’; erre elmondtam neki, mi történt. Azt mondta: ’István, ezt a kis tüzet, ami most magában van, soha ne hagyja kialudni’. Megkeresztelkedtem, később bérmálkoztam is. A fordulatot mindezek mellett a Cenacolo, egy kifejezetten szenvedélybetegek ’hitben való gyógyulására’ létrehozott katolikus közösség jelentette az életemben. Illetve jelenthette volna… ha kibírom, hogy ne hagyjam ott… igaz, csak két év után mentem el, és a mai napig is ebből az időszakból táplálkozom. Természetesen megbántam, hogy otthagytam. De akkor úgy éreztem, képtelen vagyok egy helyben megmaradni. Tényleg benne van ez a ’cigány vérben’ – mármint ez a ’mehetnék’…

Lassan megtanuljuk, minek hol van a helye. A feleségem is napról-napra gyakorlottabban mozog a szokatlanul nagy konyhában, egyre könnyebben kerül elő a szűrő, a szalvéta, a megfelelő méretű lábos. Leggyakrabban a kenyér fogy el, ezt szó szerint mindenhez, még magában is eszik, úgyhogy többször ki kell ugrani a közértbe. Zavarba ejtően későn, délután veszem csak észre, hogy az egyik vendég, az idős Károly egyik helyiségben sincsen. Eltűnt, elment, nem jött el az aznapi kirándulásra sem. Éjfél után érkezik meg, már mindenki alszik. „Beszélnünk kell”, közli, bár nem vagyok benne biztos, felismert-e egyáltalán. Gyertyát gyújtok, leülünk. Több órán át ömlik belőle a szó, kettő körül már alig tudok figyelni. „Te nem vagy atya, ugye?”, érkezik a váratlan kérdés. Nem vagyok, idézem fel magam is, miközben kiegyenesedem a székben. Bólint, folytatja. „Figyelj, volt az az ember. Szétvertem a fejét. Elástam.”

Egy pillanatra nem tudok mozdulni, mintha elvették volna a levegőt a szobából.

„Nem bántam meg, leültem”, hallom valahonnan fél perccel később. Meséli, hogy elég gyakran jár ki mindenféle erdőkbe, és egy ideje az állatok érezhetően kezdik megkedvelni. Felismerik, odamennek hozzá, és engedik, hogy megsimogassa őket. Néha együtt ébrednek. Nem az étel kell nekik, ez biztos, mert akkor is jönnek, ha pont semmi nincs nála. „Egyszer, elviszlek magammal, és akkor majd meglátod, hogy nem hazudok”, mondja.

Aztán mégis megáll, és hosszan, nagyon hosszan néz rám, maga elé. Mindenhová, sehová, bele a teremtetlen éjszakába.

„Nincs mód benne”

Az Apostolok cselekedetei tudósítása szerint a tanítványok pünkösdkor „együtt voltak”, mégpedig „ugyanazon a helyen”. Akinek a Szentírás hangsúlyaihoz szokott figyelme van, rögtön észreveszi, hogy amit a szöveg e ponton jelez, messze több puszta körülménynél: szent esemény önmagában.

„Együtt lenni” – ez Bajzáth Ferenc atya módszere. Illetve üzenete, egyetlen szava, hiszen mostanra pontosan tudjuk, hogy az együttlét minden lehet, épp csak módszer nem. Az együttlét eljön – vagy nincs. Nem lehet „fokozni”; megszerezhetetlen és elveszíthetetlen. A reménytelen ember egyedül annak pillantását viszonozhatja, aki örökre jött. Aki valóban jelen van.

Nők által írt irodalmunk története túlzottan alulértékelt. Gyakran elfelejtjük a kódexmásoló apácákat, akik fizikailag is megterhelő munkájának köszönhetően ma, öt évszázaddal később olvashatunk még valamit régi irodalmunkból. Nem mond sokat Dóczy Ilona, Massay Ágnes, Telegdy Kata, Rákóczi Erzsébet vagy Csáky Krisztina neve, noha első költőnőink ők voltak. És megfeledkeztünk Petrőczi Kata Szidóniáról és unokájáról is. Pedig érdemes megismernünk őket, hiszen alkotásaik mellett, még a ma divatos, otthontanulás versus iskolai oktatás témaköréről is tudnak mit mondani.

„Fölyhőt szaporítok sóhajtásimmal”

Petrőczi Kata Szidónia elsősorban érzelmeit vetette papírra. Mindezek értelmezéséhez nem árt megnézni családi hátterét és a korszakot, melyben élt, hiszen a verseiben oly’ gyakran emlegetett boldogtalan élet ezekkel magyarázható. Apja a Habsburg-ellenes protestáns nemesség egyik vezéralakja, bátyja a szintén ellenzéki és evangélikus, a családdal rokonságban is álló Thököly Imre tábornoka volt. Mindennek komoly következményei voltak: apja a Wesselényi-összeesküvés miatt elvesztette jószágait és Erdélybe kényszerült menekülni, Kata pedig egy időre Wesselényi Lászlóék lengyelországi otthonában élt.

Későbbi férje, Pekri Lőrinc szintén kivette részét a politikából: előbb a törökbarát erdélyi irányzat híve, majd a Habsburgokat támogatta (ezért kapitányi, grófi rangot kapott, ugyanakkor át kellett térnie a katolikus hitre), végül ismét ellenzéki lett, II. Rákóczi Ferenc mellé szegődött. Utóbbi miatt Petrőczi Kata Szidónia fogságba került öt gyermekével, melyből csak közel egy év múlva szabadulhattak. A megpróbáltatásnak itt még nem volt vége, a Rákóczi-szabadságharc kezdeti sikerei után a Habsburgok kerültek erőfölénybe, s így az asszonynak kétszer is el kellett menekülnie Erdélyből.

Utolsó menedékhelyén, a beregszentmiklósi várkastélyban halt meg, feltehetően 49 évesen. Az áldozatvállalásban gazdag élet persze nem szokatlan ebben a korszakban, mindegyik nemesi család kivette részét az ország egészének sorsából. Petrőczi Katának azonban nem volt mindebben társa. A kezdeti szép idők után hamar problémák jelentkeztek házasságában, férje előszeretettel udvarolt más hölgyeknek, kényszerű vallásváltása és a történelmi események pedig tovább mélyítették a kettejük közti konfliktusokat. Kata versben beszélte ki magából érzéseit, fájdalmait. Jól szerkesztett, más lírikusoktól gyakran idéző, jelképekben gazdag művei egyszerre tanúskodnak alkotójuk műveltségéről és állnak közel a közköltészethez, népszerű daloskönyvekhez. Legnagyobb jellegzetessége az őszinteség és nyíltság. Még férje hűtlenségéről is bátran vallott:

„Ha meghalok, holtom után, ha lesz kedve,
Övé léssz, és várod, halálom ne késne.”

Nehéz helyzetében (egy helyen azt írja, mintha a világ összes terhe rajta lenne) Istennel való kapcsolata és öt leányának nevelése nyújtott vigaszt.

„Szükség vólt énnékem Bóldog Emlekezetü Édes NagyAnyámat követnem”

Petrőczi Kata Szidónia egyik lánya, Pekri Polixéna is hagyott olvasnivalót az útókorra, naplójából a 18. századi Bécs látványosságait ismerhetjük meg. Édesanyja példáját követte gyermekei nevelésében is, lányából, a későbbi Dániel Polixénából korának legműveltebb hölgye lett, aki tudatosan őrizte irodalmár nagyanyja emlékét: „vala a mi magyar nemzetünk hasznára, a német nyelvből magyar nyelvre három jeles könyvet fordíta. Szükség volt tehát énnekem ezen bóldog emlékezetű édes nagyanyámat is követnem” – írta. Ehhez megvolt az otthonról hozott alap: latinul és németül is tudott. Utóbbi egyébként nem volt még annyira gyakori – édesanyja még „csak” latinul tudott, ezen a nyelven beszélt bécsi látogatása során II. József királlyal.

Dániel Polixéna többnyire vallási és pedagógiai műveket írt és fordított, melyek nagy részét csak utalásból ismerjük. Egyetlen nyomtatásban megjelent munkája egy latinból készült fordítás, A keresztyén ethikának summás veleje címmel. Korának nemesasszonyaihoz hasonlóan más kiadványok megjelenését is segítette, és újból kiadta nagyanyja, Petrőczi Kata Szidónia verseit. Emellett férjével virágzó gazdaságot teremtett a Rákóczi-szabadságharcban erősen megrongálódott zsibói birtokon, új udvarházat építtettek Komlódon. Dániel Polixéna a gazdálkodásban szintén bátor kezdeményező volt: szabókat, gombkötőket, paszományozókat telepített le, selyemhernyó-tenyésztésbe kezdett, és férje halála után egymaga is jól irányította a megélhetést biztosító uradalmat, szaporította ménesét.

Emellett nagy figyelmet fordított gyermekei nevelésére. Mindez otthon történt, annak ellenére, hogy ekkoriban még zárdába volt szokás küldeni a lányokat tanulni. Dániel Anna azonban saját példáján látta, hogy az otthontanulásnak mekkora előnyei vannak: ő maga – ahogy akkoriban a nemesek fiai – egy olyan erdélyi udvarban nevelkedett, ahol gyakran fordultak meg hazai és külhoni tudósok. Saját gyermekeihez is tanítót fogadott, így lányai grammatikát, poétikát, retorikát, heraldikát, történelmet, földrajzot, kalligráfiát, geográfiát, német, latin és francia nyelvet, Bibliaismeretet tanulhattak. Mária nevű lánya ezen kívül csillagászattal, növénytannal, rajzzal és zenével foglalkozott. Az átlagot jóval meghaladó műveltségű családban egyfajta alkotóműhely alakult. Petrőczi Kata Szidónia mintáját követve a dédunokák, azaz Dániel Polixénia lányai (Zsuzsanna, Mária, Anna) is írtak, fordítottak. Így váltak valósággá Dániel Polixénia sorai:

[…] virradni kezd a Tudomány Ege

Szépen is terjed már élesztö melege

Gyül oda az AszszonyRendnek serege.

Oh vajha még oda jobban is gyülnének!

Vajha a Könyv mellé többen is ülnének!

Sok veszett dolgokat igy elkerülnének

Szép Hirrel épen az Égig repülnének.

Nem a tulajdon feletti vérre menő vitáról szeretnék szólni, sokkal inkább arról a kényes területről, amelyet úgy hívunk: személyes tér. Ez az, amit a szülői otthon vagy legény-és leánylakások után immár a közös fészekben is meg kell találnunk, ki kell jelölnünk, akár az eb a maga territóriumát, kikerülve az ősi vadonból, belecsöppenve az emberek lakta világba.

Miután házasságunk első hónapjait anyám lakásában, dobozok és egyre növekvő kétségbeesés közt töltöttük, katartikus révbeérésre számítottam az új otthonunkba való beköltözéssel. Bár a katarzis végül nem maradt el, némi női lélekben folyó küzdelem kellett, hogy megelőzze. A beköltözés kritériuma részemről az üzemkész konyha és fürdőszoba volt. A nagy napon, ezeken túl még egy matrac állt rendelkezésünkre, amin boldog és kimerült párként az első éjszaka elszenderedhettünk. Az ilyenkor várható mély alvás helyett azonban furcsa és idegen neszekre kezdtem felfigyelni. Csövek pattogtak, a liftaknában közlekedő felvonó búgása versenyzett  – bezzeg mélykómába zuhant – férjem szuszogásával, és a kinti zajok is egészen eltértek az egykori, belső udvarra néző belvárosi garzonomban felhangzó tévéműsorétól, amit a kissé nagyothalló szomszéd néni nézett kitartóan. Felkeltem.

A papucsom koppanása visszhangzott a nyomasztóan üres hálószobában. Az éjszakai pohár vízért pedig egyáltalán nem arra vezetett az út, amerre már évek óta megszoktam. Reggel nyúzottan keltem. A ruháimat még mindig zsákokból kellett előcibálnom, csak most anyám és gyerekkorom ismerősen belakott otthona helyett egy vadidegennek ható helyen, amelyhez, bár minden burkolat kiválasztásánál jelen voltam, hirtelen úgy éreztem, semmi közöm sincsen. Az első reggelen siralmas hangulatban indultam munkába, majd ugyanígy a második és a harmadik reggelen is. Mígnem, a negyediken, vissza kellett fordulnom a kapuból, és mivel a férjemnek sietnie kellett, intettem, hogy ne várjon. Felérve furcsa érzés fogott el, mintha csak erre a pillanatra vártunk volna: a lakás és én. Rájöttem, hogy most vagyok itt először egymagam. Körbejárva a helyiségeken, mintha egészen más szemszögből láttam volna mindent.

Elképzeltem, ahogy a konyhaablakban élő fűszernövények illatoznak, a fürdőszobában megláttam magam, amint egy hosszú nap után elnyúlok a gyertyákkal körbepakolt, habos, forró vízzel teli kádban. Végül a szoba egy üres sarkára pillantva, nagy, kényelmes fotel jelent meg lelki szemeim előtt, fölötte ernyős lámpa, mellette polcon kedvenc olvasmányaim, öreg imakönyv, családi fotók és vigyázó szentek ikonjai. Az én sarkom. És persze a fotel előtt laptopállványon leharcolt, modernkori írógépem, amin a családi memoárokat írom.

Születésnapon az oviban az érintett visz ajándékot. Az egyik csoporttársammal azonos napon ünnepeltünk. Ő finom, apró zöld mázas cukorkákat hozott, én meg narancsot, amit az óvónénik szedtek szét gerezdekre. Szégyelltem magam miatta, mert azért az édesség mégis finomabb és komolyabb dolog. Amikor átmentünk a középsősökhöz kínálni, a folyosón gyorsan le is bonyolítottam egy kis cserét, s vígan szopogattam a narancsért kapott cukrokat. A gyerekeim viszont már gyümölcs- (sőt zöldség!) mániások.

Zsombiról most nem szólok, mert miféle gyerek az olyan, aki először a sárgarépát falja be a tányérról, s csak aztán fanyalodik a krumplira, a hústól pedig undorodva elfordul? Most a harmadik gyermekemről, Botondról írok. Ő az egyetlen, akinek én adtam nevet, ő hasonlít rám a legjobban, még ha ez nem is akkora öröm neki; főleg a belső tulajdonságokra gondolva. Szóval, Boti augusztusban született, Nagyboldogasszony napján, aminek megvan az a mellékhatása, hogy ilyenkor templomba kell menni, nincs mese. Most még talán nem érti, de felnőtt korában biztos szép lesz majd, ha a születésnapját egyúttal misével is ünnepelheti. (A legnagyobb fiam egy nappal elsiette, augusztus 19-én jött a világra, így kissé késve köszönti őt nagyszabású tűzijátékkal az ország.)

A nyári szülinapnak megvan az az előnye, hogy nem kell az iskolába narancsot vagy cukorkát vinni, igaz, zsúrt sem lehet tartani, legfeljebb elcsúsztatva. Természetesen torta dukál ilyenkor mindenkinek, amit a feleségem lelkiismeretesen süt tizennyolc éve az aktuális ünnepeltnek. A nyári kánikulában azonban ez nem a legkellemesebb elfoglaltság, ráadásul az említett mise okozta időhiány miatt egy alkalommal úgy döntött: minek vesződjön valami piskótával, amikor Boti a legjobban a görögdinnyét szereti (amint azt mindig is az első helyre tette, valahányszor felsorolta a kedvenc ételeit).

Így aztán vettünk egy jókora dinnyét, kettévágtuk, beleszúrtuk az akkor még csak három vagy négy gyertyát, és a „boldog születésnapot” dallamára behoztuk neki a dinnyetortát. Mivel hatalmas sikert aratott, szemtanúi lehettünk egy hagyomány kialakulásának. Azóta minden augusztus 15-én dinnyetortával zárjuk a vacsorát, s persze a szokásos fényképpel, elvégre a születésnapokat valahogy meg kell örökíteni.

Ha majd évszázadok múltán valami néprajzkutató rátalál ezekre a fotókra, érdekes tanulmányt írhat a XXI. század eleji magyar népszokásokról.